(Cranford birtok)

- Persze, szívesen segítek. Úgysincs más dolgom. - mondtam mosolyogva. Költözésben egyébként is jó vagyok. Hét éves koromtól fogva szinte alig volt állandó lakásom pár hónapig. Egy-két hónap után a ház túl nagynak, drágának bizonyult, hiszen apu csak néhányszor járt be a munkahelyére, akkor is részegen így volt, hogy állás miatt is költöztünk, de mindig eggyel kisebb házba. Viszont a ház, amibe ő megy biztosan Nash fényűző igényeihez van szabva. Több hektáros birtok... Nagyon kíváncsi lettem rá.
Megfogtam a másik bőröndjét és elindultam az ajtó felé.
- Hát ez furcsa. - torpantam meg és ráncoltam össze a homlokom. - Nem régen találkoztam vele és akkor még nem volt vele semmi gond. - motyogtam és próbáltam megerőltetni a memóriám. Minden percet, minden szavát ki akartam analizálni, hátha csak én nem vettem észre a megvakult boldogságtól a viszontlátás miatt, hogy valami baj van... Tény, hogy beszélt az őrült családjáról és, hogy mennyire meg akarja őket szerezni. Talán túlságosan is. Akkor is már említette, hogy azt hitte, ha olyanná válik, mint ők, akkor befogadják maguk közé. Mesélt néhány dolgot, amitől most is kiráz a hideg, de nekem megbánóan mesélt róluk. Most mi lelhette?!

Túl gyorsan rávágta, hogy jól van, így sejtettem, hogy van valami baj. Mikor elmondta tőmondatokban, világossá vált, hogy Nashnél volt, ahogy meg is mondta, hogy elmegy és ezek szerint a találkozás nem sült el, úgy ahogy ő szerette volna.
- Persze, segítek. - motyogtam és letettem a kekszet, hogy mindkét kezemmel pakolhassam Jin dolgait. - Van még valahol holmid? Vagy már csak átcuccolni kell a csomagokat?
Nem akartam, hogy magányosan érezze magát, hiszen határozottan nem volt az. Nash mindig is törődött vele, ahogy én tudom és egyetlen kis vita vagy akármi után nem kell egyből örök, oldhatatlan haragot és egyedüllétet érezni.
- Már miért lennél magányos?! Amíg akad körülötted legalább egy személy, aki szeret és törődik veled, nem lehetsz magányos. Márpedig Nash szeret, és én is egészen megkedveltelek. - motyogtam ezt már halkabban, de továbbra is a szemébe nézve.

Szórakozottan kutattam a konyhába valami nassolni való után. Minden szekrényt kinyitogattam, míg végül megtaláltam a sok közül azt, amelyikbe a rágcsálnivalók voltak betömködve. Kezembe vettem egy zacskó csokis kekszet és rágcsálni kezdtem. A házban tökéletes csend volt, így minden kis mozdulatot, kisebb sóhajokat hallani véltem kifinomult, új hallásommal. Szipogást, ruhák súrlódását hallottam, hirtelen mozdulatokat Jin szobája felől.
A kekszes zacskóval a kezemben elindultam arrafelé és teli szájjal bekopogtam az ajtón és minden neszre próbáltam odafigyelni, beazonosítani. Meg sem vártam a választ a kopogásra, beléptem az ajtón és láttam, ahogy bőröndjébe pakol. Elszontyolodva félrehajtottam a fejem. Meg is feledkeztem róla, hogy ő is elmegy.
- Minden rendben? - kérdeztem, miután lenyeltem egy falat kekszet. - Segíthetek valamiben? - néztem körbe, de láttam a ruhái szépen be voltak már hajtogatva a bőröndbe. - Kekszet? - nyújtottam felé bambán a zacskót. Egyedül maradok a házban, de szomorkodásra semmi ok, hiszen mindig találkozhatok velük, amikor csak akarok.

<---- Konyha



----->Medence