Héj, ne add fel. Ha ő fontos neked akkor küzdjél érte. - mosolyogtam rá.- Remény hal meg utoljára. - kacsintottam rá.- Talán azok, talán nem . - mosolyogtam rá.- Majd lesz neked kutyád, ha szeretnéd, de előbb talán meg kell tanulnod az önuralmat. - néztem rá kedvesen. - Nem tartozol semmivel se nekem. - néztem őt még nagyobb mosollyal.- Nem tettem semmit se, amivel tartoznál nekem. Jól hangzik. - nevettem, majd lehuppantam a kanapéra és néztem vele a filmet, majd mire a filmnek vége lett addigra el is állt az eső.- Elköszöntem tőle, majd elindultam haza felé, de igazából nem tudtam, hogy merre megyek. Mentem amerre a lábam vitt.
- Ha én nem tudom megváltoztatni, nem hinném, hogy más megtudja. - motyogtam lehajtott fejjel. Lassan és először bátortalanul visszaölelt, de utána még egy puszit is kaptam az arcomra. Kedvesen rámosolyogtam. Olyan 'Ugyan miért nem kéne aggódnom miattad?! Magányos és szomorú vagy.' mosoly volt. - Nekem is kéne egy kutya. - vigyorogtam és leültem a kanapéra. - Ők hűségesek és sosem csalódik bennük az ember. Kár, hogy nem halhatatlanok. Megpaskoltam a magam mellett lévő helyet a kanapén, célzásképpen, hogy üljön vissza mellém. - Ennyivel egyébként is tartozok. - mosolyogtam. Milyen jó lehet azoknak az embereknek akik már kezdettől fogva ismerték a nővérüket! Milyen felüdülés lehetett bölcs tanácsokat kapni, mély, testvéries érzéseket érezni, vagy akár jól összekapni valamin. Miért nem áldott meg egy testvérrel a sors?! - Na de legyen elég a depizésből. - kuncogtam. - Nézzünk valami vígjátékot! - mosolyogtam. Egy jó Adam Sadler film például rendesen fel tudott dobni, szomorúbb pillanataimban. Kimentem a konyhába és pattogtattam egy kis kukoricát, majd visszamentem és benyomtam egy jó filmet.
Néztem, ahogyan issza egymás után a wishkeyt. Csodáltam azért, amilyen hiszen még mindig bízik és remél. Pedig abból, amit mondott nem túl fényesen festett a helyzete, de ő még mindig bízott. Ha fontos neked és szeretnél vele lenni, akkor ne ad fel. - néztem rá őszintén.- Küzdj érte, s hidd el előbb vagy utóbb minden rendben lesz. -picit elmosolyodtam.- És ha vannak barátaid, akkor ők is biztosan segítenek majd neked. - majd visszafordultam az ablakhoz és vettem egy mély levegőt és még így is éreztem az eső elől menekülő emberek vérét. Megráztam magam, s visszatértem oda, a jelenbe. - Meglepődtem nagyon azon, hogy hirtelen ott termet mellettem és megölelt. Először csak ott álltam, mint valami idióta, majd picit visszaöleltem őt, majd egyre bátrabban viszonoztam az ölelését. Fura volt, mert rég nem öleltem senkit se. Már idejét se tudom, hogy mióta nem éreztem ilyet, de kezdtem megkedveli. Soha senkit se engedtem magamhoz közel azóta, hogy vámpír lettem, de vele más volt a helyzet. Őt egyre jobban kezdtem megkedvelni, kezdett olyan lenni nekem, mintha ezer éve ismerném és egy elveszett húgot kaptam volna vissza. Nem kell miattam aggódnod. - mondtam neki és próbáltam a legmegnyerőbb mosolyomat elővenni.- Nem vagyok egyedül, hiszen van egy kutyám. - mosolyodtam el.- Ő legalább nem hagy el, úgy mint mások. - s adtam egy puszit az arcára, ahogyan a testvérek szokták.- Köszönök mindent. - néztem le rá őszinte, boldog mosollyal.-
Megtöltöttem a poharamat egy újabb adag itallal és felhajtottam egyszerre az egészet. Fintorogtam egyet, de aztán teljesen ellazultam. Újratöltöttem a poharam és visszaültem a kanapéra. A torkom éget, de kellemes bizsergő érzés fogott el. Nem nagyon ittam, szinte soha, ezért hamar meg is üt az ital. - De sokszor már nem is érzem olyan fontosnak, sokszor már úgy érzem vesztettem. Itt a háború vége és elbuktam. - magyaráztam. - Nem akarom feladni, mert tudom, hogy jó lenne vele és szükségem lenne rá, ha nem ilyen lenne, amilyen, de annyira nehéz. - a végén már suttogtam. Láttam milyen szomorúan álldogál ott egyedül az ablak mellett és belemerül ebbe a hülye, depressziós időbe. Annyira megsajnáltam. Én itt pattogok neki a problémáimmal, amikor neki sem sokkal jobb a helyzete. Ahogy meséli neki senkije sincsen. Nekem legalább van egy-két ember, akiben bízhatok, de úgy tűnt neki nincs. Egy szempillantás alatt ott termettem mellette és szerény ölelésembe zártam. - Sajnálom, ami történt veled. - motyogtam. - Engedd el az emlékeket és csak a jelenre fókuszálj. Ne törődj azzal, akid nincs. Azzal foglalkozz, akid van. - mosolyogtam. ezt a tanácsot nekem is meg kellene fogadnom.
Hallgattam őt, figyeltem rá, majd néha néha a pohárban lévő wishkeyvel játszottam. Néztem a poharat, majd ahogy végig folyt a falán az alkohol. Teljesen megértelek. - néztem rá- Megértem, hogy még mindig remélsz, s nem adod fel. És ez nem nagy baj, csak arra figyelj, hogy nehogy egyszer az érzelmeid felül kerekedjenek a tetteiden. -nyeltem egy nagyot.- Az egyik legrosszabb dolog, amikor előjönnek az emlékek szerintem. - néztem ki az ablakon, illetve néztem az esőt.- Héj fel a fejel .-néztem őt.- Ne add fel, ha fontos még neked az anyád. Legalább neked van még családod . -mondtam suttogva szinte alig hallhatóan, majd felpattantam a kanapéról és oda mentem az ablakhoz.- Küzdj azért, ami fontos neked, addig amíg tényleg már azt látod, hogy minden elveszett. - néztem őt onnét és szorongattam a poharat, majd lehunytam a szememet és hallgattam az esőt, ahogy kopogott a párkányon a járdán.-
- Rengeteg olyan eset van, amikor nem kéne valakiben megbíznom és én mégis reménykedek benne. - magyaráztam teljesen nyugodt hangon. Csodálkoztam, hogy ilyen fesztelenül, minden ideg nélkül tudok beszélni a csalódásaimról. - Itt van például az anyám. Rengetegszer bebizonyította, hogy nem szabadna megbíznom benne, de újabb és újabb esélyt adtam neki, mert nem lehet... Én nem tudok bizalom nélkül élni. Aztán ott van még Anthony, a vámpír, akire ugye csak most emlékszem, mert megigézett. Visszaemlékezve teljesen olyan érzések voltak bennem, amik miatt nem kellett volna bíznom benne. Önbizalomhiány, kisebbségi komplexus, szeretethiány és a többi... Egészen idáig éreztem azt a szörnyű érzést, ami akkor kerített hatalmába, amikor vele voltam. Féltem, hogy egy idő után nem leszek elég neki és lám... - tártam szét a karom és csodálkozást tettetem. - Mégsem bántam meg, hogy bíztam, mert akkor többek között téged sem ismerhettelek volna meg. - mosolyogtam, kedvesen. - Egyébként az édesanyámat egyre jobban megvetem és kezd elveszni bennem a hitem... Talán így lesz jó, talán nem. - vontam vállat. Úgy tettem, mintha nem érdekelt volna, de kit akarok becsapni?!
Talán igazad van. - mondtam neki.- De azért vannak olyan esetek, amikor tudod, hogy nem kellene valakiben bíznod, de mégis megteszed. - néztem rá- Na akkor részben a te hibád is. Hiszen tudtad, hogy nem bízhatsz abban a személyben és van egy olyan pont, amikor tudod hogy nem fog változni az illető. - de éreztem a hangjából, hogy nem csak rám gondolt.- Köszönöm. - mondtam neki, amikor oda adta a poharat. Gyorsan lehúztam, majd elmosolyodtam, amikor láttam, hogy kortyolja és még nem szokta meg.- Majd hozzá szoksz az ízéhez és az erősségéhez. - kacsintottam rá, majd újra töltöttem a poharamat és reméltem, hogy nem bánja. Ezt már picit lassabban ittam. Élveztem minden egyes kortyát. - Csodáltam azt benne, hogy még mindig van remény és remél. Idővel megszűnik ez az érzés és néha csak már a mának élsz. Majd eljön egy idő amikor felrúgsz minden szabályt és nem érdekel az se, hogy lelepleződhetsz és meghalhatsz. Egyszerűen nem számít semmi se. Majd újból remélsz és próbálod élvezni az "életet", azt hiszem most én pont itt tartók, csak néha nehéz, ha az ember mindig egyedül van. De úgy éreztem, hogy ez most megváltozhat, hiszen itt van ő, aki úgy néz ki hogy megbízik bennem. Hallgattam a történetét, majd elszorult picit a torkom, hiszen annyira szomorú volt a története. Kicsit közelebb ültem felé, majd picit megöleltem bátorítóan őt. Hiszen rossz volt őt így látni annak ellenére, hogy nem rég ismertem meg. De amikor mesélt arról, hogy végülis van aki rávigyázzon, így picit megnyugodtam. Sajnálom ami történt, hogy csalódnod kellett az édesanyádban. - néztem rá őszintén.- De legalább nem vagy egyedül. Van egy bátyád, aki tud neked segíteni mindenben. - mosolyodtam el picit. - De ahogy látom, nem adod fel és bízol abban, hogy édesanyád megváltozhat. Remélem teljesül majd a kívánságod. - néztem őt.-
Láttam rajta, hogy erősem kételkedik a szellemi képességeimben. Viszont én tényleg megértettem és nem ìtéltem el. Nem változott semmit a szememben, csupán jò irányba. Annyi mindent történt már velsm is, annyi mindennel találkoztam már megjártam a poklot is, ìgy képes vagyok a megértésre. - Azért sosem lehet hibáztatni valakit, amiért bízott, remélt. - motyogtam lesütött szemekkel. Nem csak az ő helyzetéről beszéltem. Bizonygattam magamnak, hogy nem halál ciki és porig alázó, hogy a végsőkig reménykedtem, bìztam az édesanyámban. Talán még most is... Csöndesen felkeltem és a konyhába siettem. Bár Nash már nem lakott itt, biztos voltam benne, hogy hagyott itt valami alkoholt. Egy üveg whiskey-vel és két kristálypohárral tértem vissza a nappaliba. Nem szokásom alkoholt inni, de most beszélni készültem neki a nem tùl rózsás életemről. Kell valami elnyomja az érzéseket. Kitöltöttem az italokat, az ehyiket a kezembe vettem és visszakucorodtam a kanapéra. Belekortyoltam az italba. Először égette a torkom és borzasztò volt, de a harmadik korty után megkönnyebbültséget, bizsergést éreztem. Az idegeim ellazultak, nem feszengtem semmi miatt. - Az én történetem sem egy tündérmese, de bízom a szép befejezésben. - mosolyogtam és egy pillanatra elgondolkoutam. Nem is tudtam hol kezdjem. Végül abbahagytam a habozást és belekezdtem. - Angliai lány vagyok, vidéken születtem nem is olyan rég, 24 éve. Az édesapám már akkor is súlyosan alkoholista volt, de mikor anyu elhagyott minket szinze minden este nekem kellett hazaráncigálni a kocsmából. Anyut a szemem láttára ölt meg ehy vámpìr, akkor voltam hét éves és nem tudtam, hogy igazából nem megölte, hanem átváltoztatta. - motyogtam. Túlságosan beléltem magam a mesélésbe. Könny csípte a szemem, kortyoltam még egyet az italból. - Pár hónapja szabadultam el apámtól. Azóta sem keresett, és én se őt. Gyűlölöm őt! Nem egyszer került szembe a hatóságokkal és mindig belerángatott engem is. Ezért nem barátkoztak velem soha. A gimiben én voltam a szegény, iszákos férfi selejteas gyereke. Egyetlen személy foglalkozott velem és mondta, hogy szeret. Az is ott hagyott pár hónap itán. Csak most emlékszem rá , mert megigézett, de fáj, hogy neki sem kellettem. - üveges szemekkel bámultam magam elé. - Anyu is itt él Mystic Fallsba. Már párszor próbáltam visszaszerezni, de csak magamat alázom meg. Akkor is őt kutattam, amikor ide jöttem a városba. Akkor találkoztam Nash-el, aki már fogadott testvéremnek számít. - mosolyodtam el. - Ő változtatott át, ezzel meg is mentve az életemet néhány vámpírtól, akiket rendesen magamra haragítottam és saját magamtól is, mert nem hiszem, hogy bírtam volna tovább, egyedül...
Néztem őt továbbra is és nem értettem őt. Miért nem vett meg, hogy megöltem mindenkit, amikor én nem rég papoltam még neki a belső hangról. Érdekes egy lány, vagyis jobban mondva érdekes egy vámpír. Részben az enyém. - néztem rá komolyan. - Hiszen én bíztam meg egy olyan személyben, akarom mondani vámpírban akiről tudtam, hogy megbízhatatlan. - sóhajtottam egyet alig hallhatóan.- Igen nem bántottam, pedig ott volt , de volt valami a szemében. De a szörnyűséget, amit látott nem tudtam vele elfelejtetni . - túrtam bele a hajamba picit idegesen, mert kezdett feszélyezni ez a dolog. Mindig is utáltam magamról beszélni, főként a múltamról. - Hidd el menni fog, csak meg kell tanulnod arányítani magadat, illetve hallgatni az ösztöneidre. - néztem őt és ekkor láttam valamit a tekintetében, ami nem megvetés volt. Hanem valami más, de nem értettem még mindig a reakcióját.- Esetleg nincs valami erősebb ennél? - teremtem előtte vámpír sebességgel és a kezembe fogtam a poharamat. - Csak ha nem bánod. - néztem ő picit kérlelően.- Rájöttem, hogy mit tettem, s reméltem nem ijesztettem meg a gyors hangulat változásommal, illetve hogy hirtelen ott termettem előtte. Azt is reméltem, hogy nem vagyok bunkó. És a te történeted? - néztem rá, majd leültem vissza mellé és próbáltam egy helyben maradni.-
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor kiderült, hogy nem miattam nem akarja elmondani, nem csak nekem nem, mert zavaró a kíváncsiskodásom. - Ugyan, emiatt ne aggódj! - nyugtatgattam. - Az a múltad, ami ugyan meghatározza a mostani személyt, aki vagy, de nem befolyásol többé. Tehát nem számít ki voltál. a lényeg, hogy ki vagy most. - mosolyogtam. - Csak kíváncsi vagyok. - motyogtam zavartan. Nem szokásom vámpírokkal összefutni és részletes élettörténetet kérni az illetőtől. Ez új dolog nekem. - Különben meg ismerek jó pár durva múlttal rendelkező embert, azoknál rosszabb nem lehetsz. - céloztam itt most konkrétan a tulajdon anyámra. Persze ő ezt nem tudhatta. Figyelmesen hallgattam végig a történetét. Arcomon nem volt sem szánalom, sem fintor, sem elítélés, csupán megértés és egy halovány mosoly. Szemeimmel végig bátorítottam, erőt sugároztam felé a története befejezéséhez és, ahhoz, hogy merjen bízni bennem. Története befejeztével sem tért vissza a fal mellől, összefűzte a karjait maga előtt és várt. Összeráncolt homlokkal néztem őt, csupa csodálattal. Egyedül volt, magányosan és én pontosan tudom milyen egyedül lenni, na de átváltozás után rögtön. Nem is tudom mit kezdtem volna és ott a hotelszobában, teljesen egyedül, Nash nélkül... - Szörnyű, hogy ilyen egyedül maradtál. Nem a te hibád, amit történt. - motyogtam. - Magamon is tapasztalom, hogy ilyenkor nem lehet mértéket tartani, nem lehet megállni. - suttogtam magam elé bámulva. Még mindig le voltam egy picit sújtva a hallottak miatt. - te mégis megtetted. Nem bántottad a kislányt. - suttogtam mosolyogva és csodálattal néztem fel rá. Hiába ölte meg ott azt a sok embert újszülötten, szomjasan és ész nélkül, ha egyszer ugyanabban az állapotban élve hagyott egy gyermeket.
Láttam, amint összeráncolta a homlokát és elkezdett gondolkozni. Belekortyoltam megint a narancslébe, majd azon gondolkoztam, hogy mi járhat a fejében. De hirtelen rájöttem, hogy valószínűleg azt hiszi, hogy nem akarok róla beszélni, ami részben igaz volt, de másrészről meg nagyon megkedveltem. kezdtem úgy szeretni, mint ha a vér szerinti húgom lenne. Ez picit meg is ijesztett, hiszen soha senkit se éreztem még ennyire közelinek. Jajj - mondtam hirtelen.- Ne érts félre, nem arról van szó, hogy nem akarom elmondani. - ami igaz is volt, mert valami miatt el akartam mondani neki.- Csak nem valami vidám történet, illetve lehet hogy ezek után megváltozik a véleményed rólam. -tettem hozzá sietve, majd nem hagytam szóhoz jutni. Vettem egy mély levegőt, leraktam a poharat, mielőtt összetörném.- Szóval én már elég régóta vámpír vagyok. Több mint száz éve. - néztem rá, majd a hajamba túrtam.- 1910. november 19-én születtem New York-ban. Egyszerű családban nevelkedtem két testvéremmel. Mindketten fiatalabbak voltak nálam és sajnálatos módon egy betegség elragadta őket tőlem, ami azóta is kísért. A szüleim nem igazán figyeltek rám, inkább beburkolóztak a fájdalmukba. Őket is megviselte a dolog, de azt nem voltak hajlandóak észrevenni, hogy engem is ugyanúgy érint. - mondtam picit túlságosan hadarva. Elakartam mondani gyorsan, mielőtt elcsuklik a hangom, hiszen eléggé mélyen érintett a téma.- Körülbelül húsz éves lehettem, amikor már valamennyire kezdtek észrevenni és férjet kerestek nekem. Édesapám már ekkor is betegeskedett, majd később meg is halt. Édesanyám sem bírta pár hónapnál tovább így hát egyedül maradtam. Úgy döntöttem mivel nincs semmi veszíteni valóm utazgatok. Ami már volt azt úgy is elveszítettem. Házasodni meg nem is akartam, így elszöktem az esküvő előtt. - mondtam neki, miközben a hajamba túrtam és felálltam. Oda sétáltam az egyik falhoz, ami közel volt az ablakhoz és neki dőltem, mert nem bírtam tovább ott ülni.- Ekkor ismerkedtem meg egy Naomi nevű lánnyal. Ő ajánlotta fel nekem az örök élet lehetőségét egy jobb élet reményében. De nem hiszem, hogy túlzottan érdekeltem, mert miután átváltoztatott el is tűnt. Így egyedül ébredtem fel a hotel szobában. - nyeltem egy nagyot, majd kinéztem az ablakon, mert nem bírtam a szemébe nézni.- Senki nem maradt életben. Túl nagy volt a vérszomjam és senki se volt ott, hogy megállítson. -s ekkor elcsuklott a hangom.- Viszont volt ott egy apró lány. Aki sírt, de még akkor is bátor volt. Éreztem rajta. -mondtam alig halhatóan. - Őt nem tudtam bántani. Őt elvittem egy olyan helyre, hogy megtalálják és jó helye legyen. - majd letöröltem egy apró könnyet és vettem egy újabb mély lélegzetet.- Szóval ez az én történetem. Az első vadászatom. Teljesen kibontakozott és azóta nem is igen nyitott újra az a hely. Átkozott helynek mondják és sok helyen még mindig ott a vérnyom. - néztem rá .- Ott akkor határoztam el, hogy nem olyan vámpír leszek, ami azóta megy is. - fejeztem be a mondani valómat és néztem őt. Vártam a reakcióját. Összefontam a karomat magam előtt, de továbbra is ott maradtam, neki dőlve a falnak.-
Összeráncolt homlokkal néztem rá. Nagyon úgy tűnt számomra, hogy nem akar beszélni az életéről. Egy kicsit már zavarba is jöttem és idegesen beletúrtam a hajamba. Lehet, hogy félre értelmeztem a jeleket és nem akar így kitárulkozni egy idegen előtt?! Csak én vagyok ilyen naiv és barátkozó? Ezernyi csalódás után is ilyen könnyen hiszek az embereknek? Igen! És nem is sajnálom, hiszen ha nem bíznék, akkor nem is tudnék szeretni és jó ideig éltem szeretet nélkül... Én tudom milyen borzalmas. Inkább csalódok százszor, minthogy mindenki felé bizalmatlanul forduljak. - Igen, jó lenne hallani. - motyogtam és mintha egy kicsit bele is pirultam volna szavaimba. - De persze, ha nem szeretnéd elmondani nem baj, csak kíváncsi voltam. Nem sok vámpírt ismerek. - magyaráztam mosolyogva. És persze azért is akartam tudni, mert kevés személy viselkedett ilyen kedvesen és gondoskodón velem. Szinte szomjaztam az ilyen emberekre.
Alig, hogy beléptünk a házába le is szakadt az ég. Szerencsére így nem áztunk el. Levettem a kapucnimat és beljebb sétáltam lassan. Körbe néztem a lakásban. Hatalmas volt és gyönyörű is volt egyben. Nem értettem honnét lehet neki ilyen háza. Bár lehet valami gazdag családból származik. Betessékelt a nappaliba, és ott leültem a kanapéra, de amikor elment akkor, vámpír sebességgel felálltam és körbe néztem a szobában. Hallottam a közeledő lépteit, így gyorsan visszaültem a kanapéra. Keresztbe fontam a lábamat, majd levettem a pulcsimat és megigazítottam a topomat. Köszönöm. - vettem el a narancs levet, amit először nagyon furának tartottam, mert nem nagyon ittam ilyet mostanában. Sokkal inkább szerettem az alkoholt , de azért lassan belekortyoltam. - Nagyon finom. - mosolyodtam el.- Majd rám nézett, miközben befészkelte magát mellém. Nyeltem egy nagyot, amikor kérte, hogy meséljem el a történetemet. Nem akartam ezzel untatni, mert nem volt éppen túl vidám történet. Biztos hallani szeretnéd? - néztem rá, majd leraktam a poharat.-
Szerencsére a házam alig volt pár percre az erdőtől, szerintem nem véletlen. A házat Nash vette, aki idős vámpír lévén tisztában volt egy újszülött igényeivel, problémáival. Könnyebb így számomra, mintha a belvárosban laknék, ahol nyüzsög az a sok ember. Az eső éppen elkezdett zuhogni, mire a házhoz értünk, így gyorsan be is vonultunk, nem tudtunk sokáig ámulni a csodálatos ház láttán. Én még mindig nem tudtam megszokni, hogy itt élhetek. Kétség sem fér hozzá, imádom ezt a helyet, a ház pedig a valaha volt legjobb lakásom, van bennem egy kis félelem, hogy egy nap mindent elveszítek. Amikor szegényként éltem az apámmal, nem volt semmi kincsem, még szerettem sem volt, aki miatt félhettem, hogy elveszítem, de most vannak fontos dolgok személyek számomra. Ez persze így van rendjén, én csak félek, hogy álmodom. Nem akarok felébredni... Betessékeltem a nappaliba és felkínáltam ülőhelynek számára a modern, fehér kanapét. Én vámpírgyorsasággal termettem a konyhába, majd fél pillanat múltán vissza is tértem a nappaliba, két pohár narancslével a kezembe. Az egyiket felényújtottam és kedvesen mosolyogtam rá.y nővérnek?! - Először te mesélj! - kértem és odakucorogtam mellé a kanapéra. Térdemet felhúztam és belekortyoltam az italomba. - Annyira kíváncsi vagyok. - néztem rá csillogó szemekkel. Ariel kedves, értelmes és igen gondoskodó személynek tűnik. Nagyon megkedveltem már most is és elsőre is szimpatikus volt. Olykor leszid, ha kell, de egyébként kedves és elnéző. Ilyennek kell lennie egy nővérnek?!
Mikor Jin felpattant és elkezdett a mosdó felé sietni, már tusdtam, hogy nem lesz komolyabb baja. Megkönnyebbülten fellélegeztem, de rájöttem, hogy ez igen rossz ötlet volt. Újra megéreztem a vér édes illatát legszívesebben rohantam volna Jin után. A telefont visszatettem e helyére és a szám elé tettem a kezem. A vérpocsolyát néztem a nappali közepén és szívesen feltakarítottam volna, de nem bírtam meglenni a közelben. Láttam, hogy Nash még mindig neheztel Selenára, de úgy gondoltam ez az ő dolguk, majd megoldják. - Én... nem bírom. Kiszellőztetem a fejem. - motyogtam és az ajtó felé vettem az irányt. Megkönnyebbülés volt kilépni a friss levegőre.
Bay hirtelen magához tért és mintha ágyúból lőtték kifutott. A vérszag a fürdő felől jött, utána akartam menni. - Hey Bay!! - mondom és elindulok, de valaki megállított. Selena. Nem tudtam, hogy ennyit tud a démonokról. - Lehet, hogy igazad van. - mondom elég bizonytalanul. Bay véres lábnyomát bámultam a kövön. Valahogy sajnáltam, hogy így végződött. Bayel nagyon sok szándékom volt. Egy részt a bácsikájának tekintettem magamat, mivel az anyja miattam halt meg és hát elég jogtalanul használtam ki szegényt. A másik az volt, hogy kellett valaki aki megvéd Dommieltől. Jin pedig elég erős hozzá. Ő az a fajta, aki bármikor meghalni értem és én ezt jól ki tudom használni. - A fájdalmat nem nekem okoztad Sel.. - mondom és lefogom a cuccaiért nyúló kezét. Még azt sem beszéltük meg, hogy miért ájultam el és remélem, hogy erről már el is feledkezett. Nem hibáztattam Selenát ezért. Nem tudhatta, hogy csak félig démon. Viszont ott motoszkált az a másik kérdés a fejemben. Miért hagyta el a lányát? Persze nem teljesen jogosa kérdés, hiszen én is ezt tettem. Csak nálam nem volt választási lehetőség. Vámpírrá váltam és mire elég biztonságos volt emberek közé mennem már le is lépett a terhes nőszemély. Esélyem sem volt. Nagyon sokáig kerestem, de nem találtam meg őket. Nem tehettem róla. De Selena azt mondta, hogy ő elhagyta a saját lányát. Elfintorodtam. Ez betett. Eldobta a saját családját, úgy ahogyan engem dobtak el. Fogalma sincs arról milyen érzés, ha így lemondanak rólad. Kissé felkaptam a vizet. Nem akartam balhét, de ha most megszólalok akkor biztosan vége az eljegyzésnek. Mindennél jobban utáltam a családon belüli ilyesfajta otthagyásokat. Ennél nagyobb és gonoszabb bűnt el sem tudtam volna képzelni. Jelenleg kissé rosszul voltam a vértől is és Selenától is. A szám elé tettem a kezemet és a konyhába vettem az irányt, hogy hozzak egy felmosót. De nem jutottam sokáig. Becsaptam a konyhaajtót magam mögött és a falnak dőltem. A könyökömet a térdemre raktam és a kezemmel támasztottam a fejemet. Egyedül akartam lenni.
Aggódom Nash miatt. Még sosem láttam ilyennek. Végül is saját lányaként tekint rá. Én pedig elrontottam. Az én hibám. Azon sem lepődnék meg, ha ezek után nem akarná sem az esküvőt, sem engem. Ez a tudat fájt. De az még jobban, hogy miattam történt ez, mert figyelmetlen voltam. Aztán Bay hirtelen felugrott, én pedig meglepődve néztem utána. Nash utána akart menni, de felálltam és megállítottam. -Hagyd! Most már jobban lesz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar erőt vesz magán. Ez még a tapasztaltaknak is nehéz. Bay különleges lány. Én...sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Ha gondolod, elmehetek...- gyengéd csókot nyomtam ajkaira, aztán elkezdtem összepakolni a cuccaimat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 11:59 pm
Nem volt titok, hogy elhagytam magamat. Nem igazán hittem, hogy élnem kéne.
Teljesen abban a hitben voltam, hogy ott hagynak megrohadni a padlón a vérben. Meg is érdemelném. Egy számító kis dög vagyok, aki féltékenység támad másokra, mikor semmi oka nem lenne féltékenykedni, hiszen nincs is jogom hozzá. Legszívesebben elástam volna magamat itt a kertben. Aztán Nash odarohant hozzám és felkapott a tócsából. Lehunytam a szememet. Annak ellenére, hogy bíztam Nashben, azt akartam, hogy itt helyben öljön meg. A fájdalom. Elviselhetetlen. Mintha kiszáradtam volna, de nem a torkomban éreztem, hanem az ereimben. Minden kis hajszálérben. Azt üvöltözte, hogy hallom e. A szívem lassú ritmustalan dobogásán túl már nem sok mindent hallottam. Aztán lefektetett valahova. A kanapéra. Még mindig nem hallottam. Erőtlenül pislogtam. Az egyik szemembe belecsöpögött a vér. Undorító volt. A kanapé lassan felitta rólam a maradékot és már kevésbé néztem ki úgy, mint akit most beleztek ki. Claudia ostoba ötletét már csak Nash szavain át hallottam. Mentők? Én nem tartottam hülyeségnek. Viszont tény, hogy itt már ők se nagyon tudnának amit tenni. Egyedül Selena hangját hallottam. Ugyan ezt? Chris sem volt teljesen démon? Nem volt már erőm végiggondolni ezt. Viszont láttam, hogy megbánta, hogy belém rugott. Teljesen jogos volt. Megérdemeltem. - Igazad volt.... én... - megbocsájtok ha te is! Valahogy így fejeztem volna be, amikor valami megmozdult bennem. A hasamhoz emeltem remegő kezeimet. Aztán még egy lökés a gyomrom felől és megint éreztem a felfele áramló melegséget. A számhoz kaptam. Megint élek! Élek! Úgy látszik megindult a gyógyulásom. Felültem a kanapén ernyedten. Nem tudtam, hogy hova hányak. Előttem Selena ült a szoba végében az újonc vámpír csaj és a másikban Nash. A szemem kikerekedett. Kiszáguldottam a nappaliból egyenesen a fürdőbe. A lábaim elernyedtek minden egyes lépésnél. Olyan volt, mintha elzsibbadtak volna. Viszont éreztem, hogy most már rendben leszek csak jussak el a WC-ig.
---->fürdő
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 11:44 pm
Mentőket??? Azonnal odateremtem Claudia mellé és töröltem a hívást. - Normális vagy?! Mégis minek? - sikerült felhúznia az agyamat. Nem akartam Claudiával gorombáskodni, de ez tényleg elég hülye ötlet volt tőle. Végül is még csak most változott át, nem várhattam el tőle, hogy ésszerűen gondolkodjon is. Selena kissé magába roskadt Bay kiszáradó teste felett. Én csak idegesen mászkáltam fel alá. Semmit nem tudtunk tenni érte. A vérünk nem gyógyítja meg. A legrosszabb, hogy még bosszút állni sem tudok ha meghal, hiszen a jövendőbeli feleségem végzett majdnem vele. Nem firtatom, hogy jogos volt e vagy sem. - A francba is! - mondom és odamegyek Bayhez arrébb söpörve Selenát. - Térj magadhoz! - mondom haragosan és megrázogattam erősen bágyadt testét. A szemei fennakadtak. Nem igazán volt benne már élet. Aztán elengedtem és dühömben szétcsaptam volna a tévét, ha nem állt volna ott Claudia. Remek! Ennyit az én legboldogabb napomról. A majdnem nevelt lányom ezen a szép napon fog meghalni. Gyönyörű! A szám elé kaptam a kezemet mielőtt teljesen elbőgtem volna magamat. Nem fogok sírni! Nem fogok! Nyeltem vissza a könnyeket és próbáltam nem Bay felé fordulni. Inkább Claudiát néztem aki még mindig a süket telefont markolta és engem nézett.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 11:01 pm
Nash kiáltására hátrfurdultam, és szörnyű látvány fogadott. Minden csupa vér... majdnem felfordult a gyomrom. De mitől? Talán, amikor belerúgtam...Hát persze! Egyszer ez történt Chris-el is... Beletelt pár napba, mire felébrdt. De ő "idős" volt, Bay pedig fiatal. Odamentem hozzá. A fehér ruhám csupa vér lett, de nem érdekel. Kezemet az oldalára tettem. -Az én hibám...ugyanezt eljátszottam Chris-el is, és ő is alig élte túl. Ha Bay nem éli túl, akkor azt nem bocsájtom meg magamnak...- könnyek gyűltek a szemembe. Csakis én tehetek róla... A vér szaga...hangosan nyeltem egyet. Ezzel nem könnyítem meg sem a magam, sem pedig Nash dolgát. De inkább szenvedek látványosan, minthogy megegyem Bay-t.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 10:44 pm
Tátott szájjal, megdöbbentve hallgattam Selena furcsa beszámolóját. Valószínűleg más is meglepődött rajtam kívül, de nálam jobban biztos nem. Démonok? Jin tehát démon? Léteznek démonok is? Te jó isten! Több, mint húsz évig olyan világban éltem, ahol vámpírok, angyalok, démonok és még istentudja milyen természetfeletti lények élnek, amikről még csak fogalmam sem volt. Angyalokról a szép, királylányos mesékben hallottam, démonokról pedig a rémisztő horrorfilmnézős estéken, amikre szánalomból hívtak meg az osztálytársaim, hogy jól megszivassanak. Mivel a valóéletben semmit nem tudok a démonokról, nem tudtam, hogy ítélkezzem Selena történetéről, de úgy tűnt Jin és Nash is nagyon meglepődött. Mik lesznek még itt?! Aztán olyasmi történt, amire aztán végképp nem voltam felkészülni lelkileg. Jin hétrét görnyedt, a padlóra borult és vért kezdett öklendezni, de olyan mennyiségben, hogy pillanatok alatt már majdnem az egész nappalit elárasztotta. Ahogy hallottam és határozottan éreztem is, félig ember, így Selena rúgása nem lehetett olyan elviselhető, mint egy vámpírnak. Ő nem gyógyul meg olyan hamar. Idegesen néztem, ahogy Nash gyorsan odamegy hozzá és a fehér kanapéra fekteti. A vér lassan szétfojt a nappali patyolat tiszta padlóján és a kanapé fehér szövete is mélyen beszívta magába. Jin arcáról és kezeiről is csöpögött a vér és újra hallottam, ahogy lüktet az édes nedű vékonyka nyeki ütőerében. Éreztem, ahogy az arcom elváltozik, a torkom fellángol és kibújnak a szemfogaim. Mély levegőt vettem, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert Jin vérének illata belengte az egész szobát. Én mégis küzdöttem ellene. Néztem, ahogy Nash már-már sír a félájultan fekvő lány miatt és maga is küszködik az iszonyatos mennyiségű vér miatt. Visszafogtam a lélegzetemet és nagyot nyeltem. A vörös köd nem szállt meg teljesen, de nem sok híja volt, hogy ne ugorjak neki a lánynak. a torkomat szorítottam és azt kívántam most bár eltűnhetnék, egy kis időre megszűnhetnék, hogy ne tegyek kárt ebben a szegény lányban. Behunytam a szemem és Jin kétségbeesett arcára gondoltam. Biztosan nincs senkije és ezért aggódott úgy, hogy elveszíti Nash-t. Nem olyan lány, aki olyan gorombán viselkedett velem. Ő egy érző árva, akinek nem hiányzik, hogy még egy újszülött vámpír is megtámadja. Hatalmas erőt vettem magamon és a nappali falán lévő telefonhoz futottam. - Azonnal hívom a mentőket! - motyogtam ijedten. Levegőt nem vettem, de atorkom még így is égett. Ajó hír az volt, hogy már visszabújtak a fogaim. Aggódva figyeltem Jint, reméltem, hogy kibírja, amíg ideér a segítség. Elkezdtem pötyögni a mentők számát.
Láttam, hogy Claudia elindul Jin felé. Próbáltam jelezni neki, hogy ne tegye de ő akkor is ment. Bár szerintem nem vette észre, hogy bármit is jeleznék neki, hiszen fuldokoltam.
Aztán végül Selena megoldotta a problémát. Fellélegeztem. Végre biztonságban vannak a szeretteim. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Aztán Selena olyasmit mondott Baynek, amiről még nem volt tudomásom. Tátott szájjal hallgattam a sztorit. Van egy gyereke? Nagyot nyeltem... nagyon meglepett... Egy démontól? Na ezt már el sem tudtam képzelni. A démonok nagyon gonosz lények. Bay azért ilyen normális, mert csak félig az. Bay apja egy rohadék volt. És én még le is paktáltam vele. Visszatértek az emlékek. Az árulásom Bay felé. Rosszul lettem magamtól és Selenától is, hogy úgy érintkezett eggyel is. Viszont nem volt hatalmam ítélkezni felette. Nem is akartam. Az a múltja. Az én múltam is tele van nagyon sok érdekes dologgal. - Semmi baj... Viszont erről mindent el kell mesélned... ha persze nem érint rosszul a téma és teljesen megértem, ha nem akarod velem megosztani a .... - aztán odafordultam Bay felé. - TE...JÉZUS...OM!!! - annyira természetesnek vettem, hogy ebben a szobában mindenki halhatatlan és Jin az egyetlen nehéz tényező, hogy el is felejtettem, hogy félig ember és így sebezhető. Az egész padló vérben ázott és Jin egyre többet öklendezett fel. A kezemet a szám elé kaptam. Lehet én is mindjárt iderókázom. Aztán odaszaladtam Jinhez. Miért nem szólalt meg? Miért nem mond semmit? Nagyon aggódtam. Azon, hogy törődöm vele semmit nem változtat, hogy néha elveszíti maga felett az uralmat. Nem tehet róla. Ő még egy durcás kamasz és erre rátesz az ördögi énje. Meg ő alapból ilyen kötekedős lány. Felkaptam a földről a kezembe. A hajából és a ruhájából csöpögött a vér. A szemem kitágult. VÉR A nyelvemen éreztem az ízét. Meg kell őriznem az uralmamat. Az egész padló.. és Bay egész teste belső vér... Nyeltem egy nagyot. Ez még nekem is nagyon sok volt. Túl sok volt. Lefektettem Jint a kanapéra, ami mellesleg nem volt fehér többé. Átvette a vörös folyadék színét. Próbáltam nem lélegezni. Inkább megfulladok, minthogy igyak a lányból. - Bay! Bay! Hallasz engem???? BAAAAY!!! - üvöltöttem és kezéért nyúltam. A tekintete üveges volt. Nem igazán volt már magánál. A szemembe könnyek szöktek. Nem sok kell és biztos, hogy elsírom magamat.
Nash időközben felkelt, de már késő volt. Túlságosan magával ragadott a sötétség. És az ahogyan rám üvöltött nem dobott sokat a dolgon. Szó szerint éreztem, hogy elfeketedik az egész szívem. Az ördögi erőmmel elmével lefogtam őt és ott tartottam. Viszont megfeledkeztem Claudiáról. Viszont nem sokat tudott tenni. Ahogy sejtettem... elég kis ártalmatlan. Alig mert odajönni hozzám.
De akkor Selena kicsavarta a nyakáról a kezemet és hasba rúgott. Egészen a szoba végéig repültem. Ha nem fogja le a torkomat és nyom a földre biztosan rángatózni kezdek a földön. Az én testem nem vámpírsebességgel működik. Én is halhatatlan vagyok és gyorsan gyógyulok, de mivel félig ember vagyok, ezért nem olyan gyorsan. Nem elég gyorsan. Viszont elég lassan ahhoz, hogy simán megöljenek, mint egy embert. A torkomban éreztem a feltörni akaró vért, ami egyenesen a gyomromból érkezett. Nem foglalkoztam a fájdalommal. Arra figyeltem amit mondott. Még mindig nagyon ki akartam csinálni a csajt. De ahogy mondta. Összeállt egy démonnal? Hihetetlenül hangzott. Nem sok démon mászkál a földön. Lehet, hogy az apám volt. Az apám teljes vérű és már elég régóta él. Kitágult a szemem a rám törő gyűlölettől. Utálom az apámat, nem akarom, hogy megtaláljon. 24 évvel ezelőtt? Valahogy nagyon úgy éreztem, hogy az apámmal volt egy kis kalandja. Az idő is stimmelt. Amikor látta, hogy megnyugszom elengedett és odament Nashez. Lassan eltűnt a körmöm és a szemem is normális lett. Legalábbis annyira amennyire normálisnak mondható a régihez képest. A vér feltört a torkomból és a padlóra hánytam szó szerint a vért. Szerencsére csak bort ittam az előbb és más nem jött ki. A hasamhoz kaptam. Azt hittem ott maradok. Az ég szerelmére! Még sosem szenvedtem semmilyen karcolást. Tapasztalatlan vagyok és fiatal. Még csak egy éve jött elő a démoni oldalam. Annyira fájt. Annyira fájt, hogy azt hittem belehalok a fájdalomba. Nem mertem rájuk nézni. Szégyelltem magamat. A könnyeimet hiába nyeltem vissza akkor is kifolytak. A számból ömlött fel a vér. Itt fogok meghalni ezen a rohadt padlón vérben ázva. Egyik kezemmel támasztottam magamat ülés, a másik a hasamon volt. Undorító volt. Túl sok volt. Belül a makacs kamasz álcám alatt egy rémült gyermek voltam, akit magára hagytak. Remegett az egész testem. Féltem. Ha csak gyomorrontás miatt hányok, az is nagyon megvisel. Most szó szerint úsztam a vérben. Fogalmam sincs milyen belső szerveket rúgott szét a gyomromon kívül a csaj, de iszonyatosan jött fel a forró vér. Kezdett elgyengülni az a kezem, amivel tartottam magamat és oldallal a vérpocsolyába estem. Éreztem, hogy a szívem az utolsókat nyögi. Minden egyes dobbanás visszhangzott a fülemben. Viszont már nem tudtam gyűlölni Selenát. Igaza volt. Kissé úgy éreztem, mintha az anyám lett volna. Megnyugtatott és visszahozott a kitörésemből. A könnyeim még mindig folytak. De valahogy már nem láttam semmit. Túl sok vér, túl sok fájdalom. Nem igazán reménykedtem abban, hogy ezt túl fogom élni. Ott feküdtem vérbe fagyva és nem bírtam megszólalni. Mit mondhattam volna? Segítsetek? Ugyan miért tennék? Gonosz vagyok és menthetetlen. Engem nem szeret senki. Nem szeret!!!!
A következő pillanatban a falnál találtam magamat. Ez nem teljesen normális, sőt, megőrült. Körmei megnőttek, kihegyesedtek, fogai úgyszint. Más már rég elmenekült volna, de én nem tettem. Teljesen közömbösen néztem rá. Nashre pillantottam, aki értetlenül nézett rám. Én viszont tisztába vagyok azzal, hogy mit csinálok. Túl jól ismerem ezt a reakciót. Christian túl sokszor reagált így, így volt szerencsém kitapasztalni. - Te rohadék...nem hagyom, hogy elvedd tőlem...- szóval ezért...megfertőzte őt a sárgaszemű szörny. Hirtelen megfogtam mindkét kezét, és lerántottam a nyakamról, majd olyan erővel hasba rúgtam, hogy elrepült a nappali másik végéig. Vámpírsebességgel mellette termettem, és a földhöz szorítottam a nyakát. Úgy látszik, vele nem lehet máshogy tárgyalni. -Bay, figyelj rám! Nekem eszem ágában nincs tőled elvenni Nash-t. Először nem értettem ezt az egészet, de Nash elmagyarázta, hogy végig veled volt gyerekkorodban. És...tudod miért támadtam rád akkor, amikor először megláttalak? Ez életem legnagyobb szégyenfoltja, de elmondom, mert másképp úgysem érted meg. 24 évvel ezelőtt szövetkeztem egy démonnal, méghozzá egy férfival. Segítetem neki, és találd ki, mit kaptam cserébe. Felcsinált...nem is egyszer. 9 hónap múlva megszületett a kislányom, Ariadne. El kellet őt hagynom, mert nem voltam felkészülve az anyaságra. Ezért...ezért támadtam rád akkor Bay. Mert megéreztem benned azt a sötétséget, ami Christianban is benne volt. És automatikusan ezek a rossz emlékek jutottak eszembe. Tudom, hogy semmi jogom elsőre elítélni téged, de remélem megérted, hogy miért tettem. Ha mégsem...akkor megpróbáltam. elengedtem a nyakát, és odamentem Nash-hez. -Sajnálom, hogy így kellett megtudnod ezt a szégyenfoltomat...Hidd el, nem így terveztem. mondtam lehajtott fejjel. Belülről égetett a lekiismeret-furdalás.
Ijesztő és furcsa jelenet zajlott le a nappaliban pillanatok alatt, ami rettentően összezavart. Elborzadva, néhány helyen elismerően hallgattam Selena magyarázatát, de még gratulálni sem tudtam, vagy hozni még egy pohár vizet Nash-nek, vagy az ideges Selenának, mert Jin, akit én egész eddig hús-vér embernek hittem, hatalmas erővel nekicsapódott Selenának. A nyakát szorította és magasra emelte, míg a szeme rémisztően befeketedett és a keze is elváltozott. Úgy tűnt féltékeny volt és korántsem tartotta a lánykérést olyan örvendetes dolognak, mint én. A kezem a szám elé kaptam és kikerekedett szemekkel néztem a villámgyors történéseket és minden bátorságomat összekaparva már indultam is feléjük, hogy lehámozzam a kis idegesítő és igen ijesztő kamaszlányt Selenáról. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert Nash közben felébredt és gyorsabban kapcsolt, mint én. Agresszívan közeledett a két civakodó lány felé, de félúton megállt és fuldokolva a nyakához kapott. Te jó ég! Ezt biztosan Jin teszi. Miféle lényekkel barátkozik Nash. És, hogy képes még őt is bántani amikor elvileg őérte folyik a harc?! Sose fogom megérteni a kis csitri észjárását. - Jin, térj már észhez! Úgy viselkedsz, mint egy óvodás! -azzal a különbséggel, hogy ha egy óvis gyerek babáját vessik el, az nem kezdi el fojtogatni az óvó nénit. Bár kitudja, miket művelt ez az óviban. Kész terrorban tarthatta a társait. Gyors léptekkel megindultam felé. Nem tudtam, hogy most kin segítsek Selenán, vagy Nash-en, de nem sok esélyem volt egyiken sem. Ha ők, akik sokkal idősebbek, ezzel együtt erősebbek és gyorsabbak, mint én, nem tudták megvédeni magukat és egymást, akkor én hogy fogom leállítani a bajkeverőt, miközben ki nem állhat?! - Hagyd abba, hallod?! Nash, már jól van. Mit cirkuszolsz? - kiabáltam hozzá tovább és egyre közelebb léptem hozzá. Valószínűleg nagyon lenézte a képességeim, mert tudta, hogy még fiatal vagyok, így nem vesződött azzal, hogy megállítson, csak Selena fojtogatásával törődött. Mikor odaértem megragadtam a vállát és arra készültem, hogy a szoba másik felébe hajítom. Talán egy kis eséstől helyre áll az agya...
Kezdőlap
/
/
