Életem története
Ahogy már korábban említettem az életem nem egy tündérmese. Viszont ne is arra a gonosz útra tértem dologra gondoljatok. Ebben nincs semmi különleges. Aki letér a jó útról az egyszerűen lelki beteg, aki pedig egy szent, hát... az egyszerűen egy idióta. Én nem vagyok lelki beteg és hülye sem. Én egy személyiségzavaros hölgy vagyok, akinek volt ideje gondolkozni míg ezer éven keresztül ebben a poros kis kriptában csücsült. A legjobb barátaim a pókok... viszont a nyári szezon eléggé idegesítő a sok szúnyoggal. Mondanátok azt, hogy akkor biztos egy múmia vagyok. Hát már nem sok kell hozzá, de ez a cseles kis lány, vagyis én Charlotte nem csak várt, hogy valaki rátaláljon, hanem használta az agyát is. A szúnyogok egyes időszakokban gyakran keresték a kripta hűs vagy éppen meleg levegőjét. Mint tudjuk a szúnyogok vérszívók, nemde? Hát remélem mindenkinek felfordult a gyomra tőlem. Viszont a nemes kérdés az, vajon hogyan kerültem ide? .... Az egyik bálon történt. Befontam a hajamat, felvettem a gyönyörű selyemruhámat és már szaladtam is a táncparkettre. Akkoriban még földig érő szoknyákat hordtunk. Bár a kriptába egyszer kétszer letévedt emberkéket nézve elég nagy változás ment végbe a divat terén. Az egyik nőneműről csórtam a magassarkúmat. Legalább 50 évig szórakoztatott az a cipő és a benne való járkálás. Sokkal kényelmetlenebb, mint amit alapból hordtunk régen. Visszatérve a történetre.... Egy különleges ember volt hivatott arra az estélyre. Egy Nicola nevű férfi ugyancsak bolgár. A szemem egyből rátévedt a férfi testére. Díszes fehérben volt. Kitűnt a tömegből. A szemei zöldek és szőke haja volt. Nem voltak ritkák a világosabbak errefelé. De ő akkor is kitűnt a tömegből. Felkaptam a szoknyám sarkát és már ott is voltam mellette. Anyám is odajött és megfogta a kezemet. Meghajoltunk. A ruhájából nézve elég gazdag lehetett és magas rangban.
- Én Tatiana vagyok. Ő pedig itt a lányom Charlotte Kosta. Örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat kedves Nikola. - mondta fennkölt hangsúllyal anyám, majd otthagyott minket. A férfi kezet csókolt nekem. Elpirultam, hiszen csak egy kis szende szűz voltam.
- Lenne kedve táncolni? - kérdezte tőlem és én egy igent bólintottam. Már a tánctéren is forogtunk olyan ritmusban, ahogyan a keringő zenéje engedte. Az arcunk egyre közelebb került egymáshoz. Megvolt a szikra kettőnk között. Mekkora egy naiv voltam. A zene magával ragadott minket és a férfi egyre többször eljött a mi kis "ünnepségeinkre". A nagyzolás lenne a legmegfelelőbb szó erre. Egy gazdag boszorkány család... A város rettegett tőlünk. Elszedtük az emberek vagyonát és kinyalattuk velük a seggünket. Nem hiába a mi családunk vérvonala volt a legerősebb és legtiszteletre méltóbb. Egyedüli vetélytársat a másik kontinensen élő Benett vérvonal jelentette, de akkoriban nem sűrűn volt átjárás így nem veszélyeztették a hatalmunkat, amit akkor még nem tudtunk de halálra volt ítélve.
Egyik alkalommal a férfi elvitt lovagolni. Nagyon szép nap volt. Az állatok mozgását átvéve ügettünk a naplementében. Szép nyári este volt. Még mindig érzem a nap meleg sugarait a bőrömön, ha visszagondolok. Leszállt és én is leszálltam a lóról és odafutottam hozzá. Hátulról átkaroltam. Boldogan mosolyogtam rá. Megfordult és egy szenvedélyes csókot lehelt az ajkaimra. Kérdeznéd, hogy hol van a bibi a történetben? Ez a pasas tökéletes volt számomra és a szüleim számára is. Szinte ők nyomták a karomba. Viszont ezt a kis bökkenőt inkább későbbre tartogatnám. Azon az estén nem mentem haza. Teljesen átadtam magamat a szerelemnek. A közeli erdőben történt. A karjaiba zárt és ott pihentünk szerelemtől égve meztelenül egy pokrócon. Sötét volt. Sosem maradtam ki éjszakára. Ez egy bűn volt. Az első bűn az életemben, amit tettem. Akkoriban még házasságig szóba sem jöhetett a szex. Persze ezt mindenki megszegte és én sem bírtam várni. Túlságosan érezni akartam őt. Végigsimított csupasz bőrömön libabőrt hagyva maga után. Én pedig izmos mellkasára fektettem a fejemet.
- Szeretlek! - suttogtam az éjszaka sötétjébe. Én kis naiv ribanc. Nem tudott válaszolni, mivel lovak dobogása szakította félbe az idilli pillanatot. A pokróchoz kaptam és magamra csavartam. Nemsokára oda is értek a lovasok. Megfordultam, hogy a testemmel védjem Nikolat. Elég súlyos bűn volt ez akkoriban. De ő már nem volt ott.
Hova tűnt? Hol van? Kétségbeesetten kerestem de sehol nem volt. A szívem túlfűtöttem kalapált, azt hittem kiugrik a mellkasomból. Ott álltam egy szál plédbe csavarva. Felnéztem a lovasokra. Három bátyám ült rajta.
- Te meg mit csinálsz itt húgi? - kérdezték értetlenkedve. Fogalmam sincs, hogy sikerült elmenekülnie egy pillanat alatt szerelmemnek, de örültem neki. Teltek a hónapok és bekövetkezett az elkerülhetetlen. Teherbe estem. Három hónap után mikor rájöttem kétségbeestem, de úgy döntöttem, hogy el kell mondanom Nikolanak. Befontam a hajamat, szép ruhába öltöztem. Lementem a bálterembe, de akkor szörnyűséges kép fogadott. A férfi, akinek odaadtam a szüzességemet a terem közepén volt. Térdelt és a fejéhez kapott. Anyám kinyújtott kézzel állt felette és kínozta. Odarohantam hozzá és átöleltem. Zokogni kezdtem. Féltem. Miért csinálja ezt az anyám? Mit akar tőle? Már az eljegyzésünket is bejelentettük.
- Vigyázz Charlotte! Ő egy vámpír! Láttam, mikor emberből táplálkozott.. - mondta undorodva és parancsolóan. Nem mozdultam. Odafordítottam a fejét, hogy a szemébe nézhessek. A száján odaszáradt vér volt. Még sosem láttam vámpírt. Nem igazán voltak akkor még Európában. A könnyeim potyogtak. Átvertek. Egy vámpír gyerekét vártam. Apám odajött és szánalmasan nézett le rám, majd arrébb lökött. Nikola a kastélyunk börtönébe került. Boszorkák őrizték minden álló nap. Esélyem sem volt hozzá bejutni. Ennél nagyobb gond volt, hogy a hasam egyre csak növekedett, már nem tudtam belegyömöszölni magamat a ruháimba. Amikor anyám rájött, azt hazudtam, hogy az egyik testvérem alázott meg. Nem volt más választásom. Ekkortól kezdődött a betegségem is. Egyes pillanatokban nem vagyok önmagam. Kihal belőlem az érzelem és átveszi egy másik énem az uralmat. Egy olyan, amit nem ismerek. Egy kis gonosz ribanc, aki nem fél a hazudozástól. A bátyámat természetesen kivégezték. Szemrebbenés nélkül néztem végig a halálát. Nikola még mindig a börtönben volt. A boszorkányok akkor még nem öltek vámpírokat. Mi jó boszorkák voltunk, nem pedig gyilkosok. Nikola vérével kísérleteztek. A szívem darabokban volt. Születendő gyermekem apja egy vérszívó és a bátyámat miattam lógatták fel. Minden este magamba roskadva ölelgettem szépen varrott párnámat és sírtam. Nem akartam ilyen lenni. Aztán egy nap anyám közölte, hogy itt az idő. A fájdalmak megkezdődtek. Sosem volt még részem ilyesmiben. Azt hittem ott maradok a szülőágyon. Lihegve kapkodtam levegőért. A kezemmel támasztottam magamat, ujjaim a paplant kaparászták. A fájdalom elviselhetetlen volt. Aztán mély csönd és egyszer csak hangos sírás tölti meg a helységet. A gyermeké és az enyém. Izzadt homlokomhoz kaptam és vártam, hogy odaadják a kezembe az én édes kislányomat.
Kislány!! Mosolyogtam és büszke voltam magamra. Nehezen kapkodtam a levegőt. A lányomat anyám kezébe nyomták. Csitítgatni kezdte a gyermeket, majd a szemembe nézett. Kinyújtottam a kezemet a lányért. Vártam, hogy odaadja, de nem történt semmi. Az ajtó fele vette az irányt és eltűnt a folyosó sötétjében. Az arcomról lehervadt a vigyor.
- Hozd vissza!!! Ő az én lányom!!! Az enyém!!! Nem teheted ezt!!! Nem... - visítottam és a könnyeim záporozni kezdtek. Lecsúsztam nagy nehezen az ágyról a hideg kőre érkezve. A vér elkerülhetetlenül folyt belőlem. Mégis csak most szültem. A lábaim összecsuklottak minden egyes lépésemnél, amit a kijárat fele tettem.
Neeem! Ezt nem teheti! Adja vissza az én drágaságomat! Zokogtam. Aztán az ajtóban a bátyjaim az utamat állták. Láttam a pillantásomon, hogy egy kis ribancnak néznek, aki elárulta a testvéreit, mert hazudtam. Tudták, hogy nem volt igaz az, hogy egyikük felcsinált engem. Mindannyian tudtuk, de ők nem árultak el. Nekirohantam az embertorlasznak de ők visszalöktek a hideg kőre. A körmömet harapdáltam és bömböltem.
Neee!!! Csak ezt ne!!! Előtört másik énem és sikítva boszorkány erőmet használva elsöpörtem a férfikat az útból. Nagy erővel csapódtak a falnak. Mindig a nők öröklik a legerősebb boszorkány erőt. Itt pedig én voltam az egyetlen női utód. Kiviharoztam üvöltözve a szobából és anyámat kerestem, de már nem volt sehol. Úgy bömböltem, mint egy kis oroszlán. A családom megszűnt. Már csak a szerelmem maradt. Őt akartam és az örökkévalóságot. Dühösen lerontottam a cellájához és megfojtottam két őrködő bátyámat. A szél mérgesen keveredett körülöttem. Kicsaptam Nikola cellaajtaját és a karjaiba borultam.
- Elvette...Elvette a gyerekünket! Elvitte az anyám!! .... Megölte megölte.... - ennyit sikerült kinyögnöm zokogásom közepette. Kimerültem, túl sokat használtam az erőmet. Magamhoz húztam és átöleltem. Nem zavart, hogy egy vámpír volt. Nem zavart egyáltalán nem. Semmit sem változtatott az érzéseimen. Ő is magához ölelt. Már csak ketten maradtunk. Elsöpörte a hajamat a nyakamról és belém harapott. Nagyon éhes lehetett. Én hagytam, hogy ezt tegye. Nem kellett engedélyt kérnie. Magamnál is jobban szerettem őt. Amikor végzett nagyon kába voltam. Homályosan láttam. A szülés megviselt, majd az erőm használata és most ez. A kezeibe estem ő meg a földre. Átölelt az ölében tartva és pedig mosolyogtam. Ez volt az a hely, ahol lenni akartam. Egy szerető kézben. Beleharapott a bőrébe és vér buggyant elő. A szám elé tartotta és mondta, hogy igyak. Tudtam jól, hogy ez mit jelent. Viszont maradtam volna itt?? Anyám kis bábjaként mozogva? Na nem! Amúgy sem szerettem boszorkány lenni. Így örökké élhetnék a szeretett férfival. Magam elé húztam a kezét és nyeltem magamba a fémízű vérét. A végén öklendezni kezdtem, de muszáj volt magamban tartanom így visszanyeltem újra és újra a feltörő hányatot. Felültem remegve. Nem sok erőm maradt. A szemébe néztem. Ujjai a nyakamra másztak gyengéden.
Szeretlek! folyt ajkairól gyengéden ez a csupán három szótagú szó és elmosolyodtam. Tudtam mire készül. Ki fogja törni a nyakamat. Véget vet ennek az életnek. Ennek a szörnyűséges katyvasznak. Hang nélkül eltátogtam én is egy
Szeretlek! -et és aztán elsötétült minden.
Pár óra telhetett el, mert a bátyáim még mindig ájultan feküdtek a szénával bélelt cellafolyosón. Valami hiányzott. Nikola eltűnt.
Hova lett? Miért nincs itt? Az az érzés leírhatatlan volt, amikor rájöttem, hogy vagy elhurcolták vagy itt hagyott. A könnyeim előszöktek, de a torkomban égő vágy sokkal fontosabb volt most. Ha nem iszom meghalok. Nem halhatok meg így. Nem azért váltam vámpírrá, hogy most meghaljak. Odakúsztam gyengén, remegő testtel az egyik ernyedten fekvő testvéremhez és a nyakába meresztettem a fogaimat. A vér íze most eszméletlenül ízletes volt. Már nem akartam visszaöklendezni. Éreztem, hogy megtelik energiával a testem. A falnak támaszkodva felálltam. Letöröltem a kezemmel a vért a számról, persze inkább elkentem. A véres kezemet pedig a már amúgy is vérfoltos fehér hálóingembe töröltem. Kifutottam az épületből az előkertbe.
Vajon hol lehet a szerelmem? A telken levő kriptában szoktunk találkozni titokban. Úgy gondoltam ott fog rám várni, aztán együtt leszünk az örökké valóságon is túl. Mosolyogva és vágyaktól csillogó szemekkel futottam le a kripta mélyébe. Nem volt ott senki. A mosoly eltűnt az arcomról.
- Kit keresel édes lányom? - megfordultam és anyám állt a lépcső tetején. Rámordultam.
- Add vissza a kislányomat! - üvöltöm. Már nem fáradtam, hogy kedves legyek vele. A gyermekemet akartam.
- Örökbe adtam egy kedves kis családnak... Magamról neveztem el, ha nem gond... Tatia Petrova... - undorodva nézett rám. Az hogy magáról nevezte el még jobban idegesített. Ekkora bunkót. Petrova... Petrova... Ez egy olyan név, amit megbélyegzésképpen adnak... elátkozott nőknek.
- Mi a francot műveltél??? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. Ez a banya elátkozta a saját unokáját. Elátkozta a gyermekemet. Ezt nem teheti... A saját vérvonalát elátkozta.
- A hibás géned foltot ejtett a családi nevünkön. Nem akarom, hogy ezek a hibás gének tovább a családunk része legyen.... Ezért elvettem a boszorkány erőt... többé nem fog öröklődni a te ágodon... és mivel ilyen egy szemét vagy... azt akarom, hogy szenvedj... az egész családod szenvedjen... a te hülyeséged miatt. Ezentúl változzon minden 500 évben született sarjad vámpírrá, ahogyan te is és szenvedjenek! Legyenek olyanok, mint te! Legyen olyan kinézetük, mint neked és legyenek olyan kis ribancok, mint te. - mondta fintorogva. El sem hittem, hogy ezt meri tenni. Ráüvöltöttem. Meg akartam fojtani a saját anyámat. Kapkodva vettem dramatikusan a levegőt. Mindjárt elájulok. Mekkora egy szemét nő!!!
- Tatiana!!!! Teeee!!! Most megöllek!!! - ha a családi átkot már nem tudom megváltoztatni, akkor megfojtom bosszúból. Nekifutottam, hogy jól elkapjam és kitekerjem a nyakát, amikor valami láthatatlan falba ütköztem. Visszapattantam róla és kerek szemekkel bámultam. Aztán lassan belém csapott a felismerés. Bezárt ide a kriptába. Bezárt ide és nem tudok kimenni. Bepánikoltam.
- Remélem lesz időd elgondolkodni a tetteiden kedves kis lányom... oh, hogy ne unatkozz annyira... ugyan is kétlem, hogy innen valaha is kijutsz! - mondta és bedobott egy kártyapaklit hozzám. Aztán egy gonosz vigyor után eltűnt és soha többet nem láttam.
Valahogy így szólna az a történet. Nem egy tündérmese és nem is egy vértől folyó elgondolás. Így kezdődött minden. Amíg a kriptában az egyik idetévedt áldozatom zsebéből elő nem került egy téglalap alakú világító valami. A képernyőjét nyomkodni lehetett. Hihetetlen találmány! Nem kellett sok idő mire rájöttem mire való. Felvonszoltam a világhálóra a seggemet és kiírtam az üzenetet várva, hogy egy boszorkány felfigyeljen rá vagy egy Petrova.
Bulgária, Kosta Kastély kripta, Charlotte Petrova segítsetek! Reméltem, hogy valaki majd felismeri a hívásomat és kiszed innét. Lenyűgöztelek? Kétlem... Viszont meg kell hagyni valahogy másképpen jár az agyam, mint másoknak. Én törődöm az élet legapróbb dolgaival is.