Kiruccanni otthonról... ez volt a legfőbb cél. Régen jártam utoljára a környéken, mert ha meg kell vallanom az őszintét, nem volt bátorságom visszajönni ide. Azok után, ami történt... nem. Még Faye-nek sem vallottam be, hogy valójában nem emlékszem arra, hogyan váltottam ki az átkomat. Talán a sokk, amit éreztem, talán... nem is tudom... de Faye nem tudott a kis titkomról. És eltökélt szándékom, hogy végre valahára megoldom ezt a problémát. De biztosan nem pszichiáterhez fogok menni. Még mit nem. Nem kockáztathattam a lebukásomat, ahogyan Faye-ét sem. De most, hogy visszatértem, szembesülnöm kellett azzal, hogy vámpírok uralják még inkább a várost, és a szüleink gyávák módjára megfutamodtak, és magára hagyták a nővéremet. De Faye nem hagyja könnyen magát... nem féltem az életét. Na jó... csak egy picikét. Jólesett kiruccanni a feszélyezett városból, beszívni egy új tér illatát. Még ha ezúttal is csak egy bárig jutottam New Orleanstól ugyan távol, de minden máshoz túl közel... Egy ideje már méregettem a kiszolgálót. Ő viszont ismerős. Nagyon is. - Tölts a legütősebből - szóltam oda neki, aki szemmel láthatóan megismert. Évekkel ezelőtt egy osztályban végeztünk, de hát... én nem tartoztam a népszerűek közé, ezért is tűnt furcsának, hogy emlékszik rám. Azok közé tartozott, aki bukott a menő lányokra. És tessék, mire vitte az osztály szívtiprója... mosogató lett, és kiszolgáló. Mikor megkaptam az italomat, csak felsóhajtottma, és oldalra tévedt a pillantásom, ahová éppen most helyezkedett le egy fiatal lány. A bőre fekete, de bennem soha egy foltnyi rasszizmus sem volt, szóval sosem ítéltem bőrszín alapján. Sokak szerencséjére. Sokkal nagyobb problémám is van ennél. Csak halványan elmosolyodtam, mikor felém fordult, nyilván észrevette, hogy bámulom. Nem szokásom, de annyi mágia áradt belőle, annyi igazi erő... maga a természet. És tudtam, hogy miért. A kép pedig lassan összeállt a fejemben. Boszorkányra les szükségem. - Szia! - bukott ki belőlem aztán halkan, de próbáltam emberségessé tenni a hangom. - Hannah vagyok - nyújtottam felé a kezem, de zavaromban eléggé remegett a kezem. A nővéremé minden bátorság, belém csak némi empátia szorult.
Régóta nem hagytam már el a várost, mert mindig úgy éreztem, hogy ott kell lennem a barátaimnak. Tartanom kell bennünk az erőt és a reményt, de mi van akkor, ha már bennem elfogy minden fajta remény? Amikor úgy érzem, hogy kudarcot vallottam? Boszorkány lettem újra, de nem tudnám megmondani, hogy miként, hiszen mellette az életem milliónyi darabra hullott. Elveszítettem mindent, ami a család melegségét jelentette számomra. Már csak a barátaim voltak, akik már azóta többek lettek számomra. De talán Stefan elvesztését is részben személyes kudarcnak éltem meg, hiszen nem láttam előre, nem voltam ott, hogy megmentsem az életét. Egyszerűen csak kudarcot vallottam, mint barát. Talán emiatt is, meg talán amiatt is, hogy úgy éreztem, hogy Elena, Care és a többiek is megvannak nélkülem elhatároztam, hogy rövid időre elhagyom a várost. Nem tudtam, hogy merre induljak vagy mit akarok, de úgy éreztem, hogy muszáj kicsit lelépnem és összeszednem magamat. Általában mindig volt valami tervem, vagy ötletem, hogy mi lesz a következő lépés, de most nem. Egyszerűen csak beültem a kocsiba, elfordítottam a kulcsot és elindultam valamerre. Azt is mondhatnám, hogy arra mentem, amerre a lábam vitt, csak ebben az esetben az autó. Nem sokkal később már a városon kívül robogtam és hamarosan már a gondolataimba merültem el teljesen. Próbáltam megfejteni, hogy miként változhatott meg ennyire az életünk, hiszen régebben mind a hárman teljes mértékben normális életet képzeltünk el, de azóta elég sok minden megváltozott. Elena megtalálta a szerelmet és édesanya lett. Caroline és Stefan között van valami megfoghatatlan, s még Jeremy is azt hiszem megtalálta másnak az oldalán a boldogságot. Azt hiszem egyedül én lógtam ki ebből a sorból. Végül a gondolataimból egy duda szó riaszt fel. Sietve indulok el, de a következő lehajtónál inkább lekanyarodom és megállok egy bár közelében. Sietve kiszállok a kocsiból és becsapom magam mögött az ajtót. Egyszer már mondhatni meghaltam, így azt hiszem itt az ideje, hogy tényleg végre kicsit lazítsak és mindent elfelejtsek. Sietve indulok el a bár felé, kinyitom az ajtót, majd a pulthoz sétálok, ahol nem sokkal később helyet is foglalok.- Valami ütőset kérnék bemelegítésnek.-mondom könnyedén, mintha mindennap ezt tenném. Pedig nem.Soha nem voltam az a nagy piás személy ,de most úgy érzem,hogy szükségem van rá. Megköszönöm, amikor megkapom a kért italt, de közben folyamatosan érzem, hogy valaki figyel engem. Lassan oldalra fordulok és megpillantok egy lányt. Fogalmam nincs arról, hogy kicsoda ő, de első ránézésre eléggé kedvesnek tűnik. Bonnie vagyok. - mutatkozom be én is elfogadom a felém nyújtott kezet. Egy barátságos mosoly keretében nézem őt,majd hamarosan újra elmerülök a poharam tartalmában, de végül újra az ismeretlenlányra pillantok. - Egyedül vagy itt? Vagy esetleg te erre a környékre való vagy? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen nem éppen olyan helynek tűnik, ahova a hölgyek egyedül szívesen betennék a lábukat. Illetve ha ő tudja azt, hogy pontosan merre is vesztem el, akkor már az is félsiker, mert tényleg fogalmam nincs arról, hogy merre is lehetek...
Nem szokásom csak úgy leszólítani bárkit, aki bejön az "utcámba". Ez amúgy sem az én terepem. Ráadásul... azt kell mondanom, hogy az ilyesmitől mindig is féltem. MI van, ha olyanba kötök bele, aki nem túl kegyes módszerekkel fog velem elbánni? Jó ég, ebből a lányból nem nézem ki, hogy megtanult egy embert felnégyelni - mondjuk azt hiszem, azt nem kell tanulni -, és nem lenne okom félni tőle. De ez bennem van. És remélhetőleg el fogja mondani nekem, hogyan lettem vérfarkas. Az egész éjszaka kimaradt a fejemből... ezt valami tramuás izének nevezik a szakmában, de nem vagyok jártas az orvoslásban, ráadásul kétlem, hogy egy pszichológus olyan könnyedén meg tudná oldani a problémámat. A boszorkányokkal nem jó ujjat húzni, így azt hiszem, ki kell találnom valamit, mit adhatok cserébe. Nem tűnik pénzpártinak. Az ilyen ügyekért sosem pénzt kérnek. Az a pénz amúgy sem az enyém, hanem a nővéremé... Egy barátságos mosolyt villantott felém, mikor bemutatkozott, ezáltal valamelyest megkönnyebbültem. - Szóval Bonnie - köszörültem meg a torkom, de az én mosolyom sem hervadt le, éppen ellenkezőleg. Némileg bátrabban tettem felé ezt a gesztust, majd nagyot nyeltem, és körülnéztem. Nincsenek sokan, valószínűleg az ilyen szép napos délután mindenki inkább kinn tölti, mintsem egy bárban, ami ráadásként még nem is hangulatos. - New Orleansban származom, onnan indultam el ma reggel... és lám, most itt vagyok - kuncogtam fel halkan, eléggé félénken, majd kicsit visszavettem. Nem a barátságát kínálta, csak bemutatkozott. Ehhez kell tartanom magamat. - Sajnálom, nem szokásom idegeneket leszólítani. Nyilván mögötted is... hosszú út van, nem? - néztem az ablakon kifelé. Megpillantottam az autóját. Nem semmi! - Én csak... tudom, hogy mi vagy... szükségem van a segítségedre - hajtottam le végül a fejem, és a bárpulttal kezdtem szemezni. Elszégyeltem magam? Talán. Nem szokásom csak úgy segítséget kérni.
A barátaimért szinte bármire képes vagyok, de az idegenekkel azért már óvatosabb szoktam lenni. Nem egyszer jártam már meg a dolgot. Ahogyan mondani szokás volt szerencsém megégetni magamat. Ragadtam már másik világban és voltam már átjáró is. Próbáltam mindenkinek az életét kicsit könnyebbé tenni, miközben a sajátomról szinte meg is feledkeztem, de mire észbe kaptam addigra már késő volt, van.... Senkim se maradt és most ennek köszönhetően ülök valahol egy bárban. Még a helynek a nevét se tudom, de legalább a társaságom jónak tűnik. Érdekes emberek vannak itt, elég ha csak körbepillantok a helységben és a legtöbb ember kinézete már mesélni is kezd. Talán sok nem idevalósi is itt van, legalább a kinézetük és a beszédük nem hasonlít arra, ami a legtöbb emberre mondható. Figyelem a mellettem ülő lányt és barátságos, de ugyanakkor biztató mosoly küldök felé. Nem szoktam embert enni, se másfajta lényt. Nem mondanám magamat ijesztőnek, de ő mégis annyira óvatosnak tűnik. Ennyire messze még talán ő se tudhatja azt, hogy ki vagyok és mi vagyok, vagy esetleg tévedek? Soha nem jártam még ott, de ha nem csal az emlékezetem, akkor az a város annyira nincs messze innét, vagy tévednék? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben az ujjamat végig húzom a poharam szélén, de közben végig Hannah-t figyelem. - Szép hely? Még soha nem jártam ott, de talán hamarosan ellátogatok oda is. Mindenkire ráfér egy kis pihenés. - mondom neki még mindig barátságosan, majd hamarosan újra megízlelem a poharam tartalmát, mert nem szeretnél fölöslegesen fecsegni, de amikor meghallom a kijelentését, amit picit halkabban mond, akkor majdnem még félre is nyelek, a szemöldököm pedig egyenesen feljebb siklik az arcomon és döbbent arccal nézek rá. - Pontosan mire is gondolsz? - kérdezem tőle pár másodperccel később, mire sikerül rendeznem az arcvonásaimat. Egy boszorkány soha nem vallaná be elsőre azt, hogy micsoda. Régebben máglyára küldték a boszikat, most meg legtöbben szerintem házi kedvencnek tartanák őket, hogy bármit megtehessenek. Komolyan egyre rosszabb a társadalom.
- Tényleg nincs messze - ismertem el az igazát. Nincs ember azt hiszem, aki még ne hallott volna New Orleansról. Maximum az ott uralkodó farkastörvényeket nem ismerik, ami valljuk be, enyhén groteszk megfogalmazás. HIszen vámpírok hozták őket. Boszorkányok és vérfarkasok ellen. Nem véletlenül nem találtam potenciális jelöltet arra, hogy kis foghatna hozzá ahhoz, hogy visszahozza az emlékeimet. Vagyis... csak azt az egyet. Sokan azt gondolnák, nincs jelentősége, hiszen az eredmény itt van, benne élek... nem tehetek ellene akkor sem, ha emlékezni fogok arra, hogyan történt. De én tudni akarom. Elijesztő példa lesz azt hiszem... nincs bátorságom átélni még egyszer azt, amit egyszer a mellékelt ábra szerint már megtettem. Nem akarok gyilkos lenni ismét. Már az vagyok. Tudom, hogy kit öltem meg... de tudnom kell, hogyan tettem. - Nagyon szép. Már ha élve bejutsz a belvárosba. De onnantól kezdve... minden gyönyörű - bambultam el egy pillanatra, és tekintetem valami oknál fogva csillogni kezdett, mintha teljesen meghibbantam volna a város tényének emlékétől. - Óriási régi épületek... turisták... bárok... tudod, minden annyira réginek tűnik, még akkor is, ha ez a modern világ. Igaz, kissé ijesztő is, pontosan emiatt - sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem. Elég az ábrándokból. Nem szóltam semmit, amíg az italát kortyolgatta, helyette inkább megpróbáltam türelmes lenni. Ez volt az egyetlen erényem igazából. Ha engem és Faye-t egymás mellé állítanák, senki meg nem mondaná, hogy testvérek vagyunk. Nem is értem. Vagy épp ez az, hogy nagyon is jól, talán túl jól értem... két különböző elem... mint föld és víz. Levegő és föld... - Vérfarkas vagyok - kezdtem bele aztán, de eléggé elcsitult hangon, hiszen senkinek semmi köze ehhez. És nem akarom, hogy bárki rám hívja a diliházat. Lehet, hogy ő érteni fogja, de más nem hiszem... itt a világ háta mögött... - És nem emlékszem arra, hogyan változtam át. Vagyis... hogyan váltottam ki az átkomat. Tudom, nevetséges indok - emeltem fel a kezem védekezésképpen rögtön. - De én... nem akartam gyilkos lenni. És tudnom kell, hogy mi váltott ki belőlem akkora indulatot, hogy... bántsak valakit - nyeltem szárazon, és félelem költözött a tekintetembe. - Tudsz segíteni? Az ár nem számít, tudok fizetni - tettem még hozzá. Nem tudom, miért dolgoznak a boszorkányok.
Érdekes mesék keringenek arról a helyről, de boszorkány lévén még én is hallottam. Részben nagymamám mesélt titkon nekem arról a helyről és azokról a dogokról, amit minden egyes boszorkánynak illik tudni. Soha nem bántam azt, hogy nem ott láttam meg a nap világot, de valószínűleg soha nem hagyták volna azt, hogy egy Bennett boszorkányt áldozzanak fel az aratás keretében. A nagymamám biztosan kiállt volna mellettem. Hiányzik, olyan volt számomra, mint egy édesanya. Bár csak valahogy őt is vissza tudnám hozni. Amikor a lány újra megszólal, akkor sietve kapom fel a fejemet és egy darabig csak őt fürkészem. Szóval még mindig veszélyes boszorkányokra nézve az a város? - kérdezem tőle csendesen és higgadtan. Azt biztos, hogy az ottani vámpír vezető se találkozott még egyetlen egy Bennett boszorkánnyal se, mert soha nem szerettem azt, ha valaki a társaimat bántja. Nem mondom, hogy nincs olyan boszorkány, aki ne érdemelné meg a szenvedést és a halált, hiszen minden fajban vannak rosszak, de szeretek hinni a jóban. - Biztosan gyönyörű város lehet. Legalábbis a leírásod alapján. - mondom neki egy aprócska mosoly keretébe, majd rövid ideig inkább az innivalómmal játszom. Tudom, hogy nem szép dolog senkit se megvárakoztatni, de most akartam egy kis időt nyerni. Veszélyes csak úgy segíteni valakinek. Békésnek tűnik a lány, de ki tudja, hogy mi lappang a felszín alatt. Volt már szerencsém ahhoz, hogy hittem valakinek. Azt hittem, hogy segíteni akar, de közben meg nem. Igen, ezt sejtettem, hogy az lehetsz. - mondom neki barátságosa, majd újra a lányra nézek, miközben várom a folytatást. Csendesen hallgatom a kérését, ami egy pillanatra furán cseng, de más részről meg megértem az okot is. Szeretné tudni, hogy miként lett az, aki most itt ül velem szemben. Ez nem akkora nagy baj, vagyis remélem. Majd amikor sietve hozzá teszi, hogy fizet érte, akkor egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat.- Nem vagyok kapzsi boszorkány. Egyedül egy csendes helyre van szükségem, ahol utána kicsit pihenhetek is. - válaszolok neki mosolyogva, majd rendelek két italt és az egyik odaadom neki. -Akkor a jövőre és a múltra, hiszen hamarosan találkozni fog ez a kettő, de azt tudnod kell, hogy rettentően fájni fog. Mintha megnyúznának. Talán ehhez lehet a legjobban hasonlítani. - hallottam már azt, hogy ilyenkor miként üvölt az illető és miként szenved. Erősebb vagyok, így talán kicsit gyorsabban is fognak jönni az emlékek, mint kellene. És közben mosolyogva és barátságosan nézek rá.
Volt bennem némi megkönnyebbülés azt illetően, hogy látszott rajta, ő nem egy gonosz boszorkány, akit a velejéig megfertőzött a hatalom. Van benne valami nagyon különleges, amelyet nehezen tudnék a nevén nevezni, pontosan emiatt éreztem azt, hogy bízhatok benne. Mi vérfarkasok általában nem vagyunk teljesen jóban a boszorkányokkal, legalábbis ez valami ősi törvény, amelyet én sosem tartottam be. Nem fogok utálni egy vámpírt azért, mert megnőnek a szemfogai, és a boszorkányokat sem azért, mert képesek tollakat röptetni és meggyújtani az akaratukkal egy gyertyát. Ez egy adomány, amely nekünk, vérfarkasoknak is megadatott, már ha adománynak nevezhető az, hogy telihold idején vérengző fenevaddá változunk. - Veszélyes mindenki számára azt hiszem. Még a vámpírok sem lehetnek biztonságban - ráztam meg a fejemet. Nem szoktam akaratlanul információtat kikotyogni ismeretleneknek, de vele kapcsolatban még mindig bizalmat éreztem. És azt gondolom egy boszorkány sem képes varázsolni magának, úgyhogy bíztam abban, hogy nem lesz hátsó szándéka velem kapcsolatban. Tudom, hogy hol vannak a határaim, és min nem léphetek át. Kicsit hátradőltem, hogy oldani próbáljam azt a feszültséget, amely akaratlanul is felgyülemlett bennem. Ma minden eldőlhet, kiderül, mi történt velem... miért lettem vérfarkas... számomra az nem magyarázat, hogy ott volt a srác a szemeim előtt, a kezeim pedig a vérétől voltak nedvesek. Az osztálytársam volt... a focicsapat kapitánya, aki engem akart... becserkészni. De nem tudom, mi történt a randink estéjén... nem... nem emlékszem. - Öhm... New Orleans annyira azért nincs messze. Fel tudom ajánlani a birtokunkat, elég nagy ahhoz, hogy senki ne vehessen észre ott egy boszorkányt - magyaráztam, majd az italt, amelyet rendelt, ujjaim közé fogtam. Nyelnem kellett, ahogy meghallottam szavait... de vállaltam a kockázatot. Tudom, mivel jár majd. - Minden hónapban átváltozom... annál rosszabb nem lehet, azt hiszem - bukott ki belőlem bizonytalanul, mintha csak megerősítést vártam volna tőle, majd összekoccantak a poharaink, és belekortyoltam a kesernyés, de finom italba. - Szóval... jó lesz a Charpentier birtok számodra?
Kezdetektől fogva voltak és lesznek is viszályok a fajok között, de ahogyan az emberek között úgy egy-egy fajon belül is vannak nézeteltérések. Az élet már csak ilyen, ettől lesz színesebb, izgalmasabb és veszélyesebb is. Nem mondom azt, hogy így helyes, de ez szerintem velünk született tulajdonság, hogy előítéletesek vagyunk. Szerencsére én nem ilyen vagyok. Én soha nem faj, hanem szív alapján ítélem meg azokat a személyeket, akiket valamilyen oknál fogva az utamba sodor az élet. Nekem se az egyik napról a másikra ment, de szebbé akartam tenni kicsivel a világot és megmutatni a többi természetfeletti lénynek, hogy igen is létezhet barátság és bizalom is ellentétes fajok között. Nem éreztem azt, hogy félnem kellene a farkastól, hiszen annál rosszabb dolog is történhet velem, mert meghaltam, illetve horgony voltam rövid ideig. De most már itt vagyok és segíteni szeretnék neki, hiszen annyira elveszettnek érzem őt és úgy érzem, ha visszaadom neki az emlékeit, akkor képes lesz teljesebb életet élni. Egyszer abban a városban is rend lesz és mindenki szabad lesz, ahogyan máshol. Tudom, hogy több szempontból is fontos város, de az örökös versengés és háborúzás se tarthat örökké. Egyszer valaki talán észbe fog kapni. – mondom a poharamat bámulva. Nem igazán ismerem azt a várost, így túl sok mindent nem tudnék róla mondani, ahogyan azt se tudom, hogy melyik fajnak pontosan milyen hátrányokkal kell megszenvednie, de ez nem is az én problémán. Egy egész városnyi gond jelenleg nem hiányzott nekem. Előbb helyre kell raknom a gondolataimat, majd pedig utána szerintem irány haza, hiszen a lányoknak szüksége lehet rám. Egy boszorkány mindig jól jön, illetve ha támaszra van szükségük, akkor is mindig megtaláltak eddig. Biztosan senki se fog rájönni? Nem akarlak bajba sodorni. – válaszolok barátságosan, majd újra a lányra pillantok. Végül elfogyasztom a poharam tartalmát, felállok és felkapom a táskámat is. Lassan elindulok a kocsik irányába. – Nos, akkor majd mutasd az utat. Én utánad fogok menni, de valószínűleg pár perccel később még nem fogsz tudni kidobni a házadból, mert elég sok erőt felemészt ez a varázslat. – igyekszem figyelmeztetni őt, s felhívnom a következményekre a figyelmét. Lassan ballagok a kocsim felé, majd beszállás után egy pillanatra elgondolkozom, hogy ez jó ötlet-e, de végül miért ne. Legalább visszanyeri az emlékeit. Lassan elfordítom a kulcsot és elindulok utána egészen a birtokig.
Kezdőlap
||