A hasonmás... mármint Elena Gilbert. Nem sok dolgon húzom fel magam, de a hasonmás az a téma, ami egyszerűen kiborít. Összeszorítottam ajkaimat, és úgy próbáltam visszafogni magam, de amint kiejtette száján az utolsó mondatot felpattantam az ágyról, mert már nem bírtam magammal, és ahogy egy hirtelen mozdulattal elé léptem, és már emeltem is a kezemet hogy kaphasson egy nagyobb pofont. - Emberibb? Akkor tényleg menj, és próbálkozz nála... - Mondtam, vagyis inkább kiabáltam, és ütöttem bele mellkasába egy párszor olyan erősen, ahogy csak tudtam, de már ekkor nem néztem a szemeibe, mert már így is túl közel voltam hozzá. Dühöngtem, de ez most valahogy nem tudott érdekelni. Hogy mondhat ilyet egyáltalán? Fogalma sincs arról, hogy mennyi emberség van bennem.
- Te még akkor is egy seggfej lennél velem, ha több emberséget mutatnék! – Hátráltam egy lépést és már húztam is vissza mellkasáról kezeimet. Megvetéssel, szinte undorral néztem rá. És én ezt a férfit szeretem…  szinte hihetetlen, hogy a múltba tudtunk normálisan beszélgetni, és nem voltak ilyen beszólásai. Vagy csak szimplán elvakított a szerelem, és el is engedtem a fülem mellett minden ilyet. Már nem tudom rég volt, és csak arra emlékszem, hogy mennyire szerelmes voltam.  – Menj ki a szobámból! – Nyeltem egy nagyot, és inkább elfordítottam róla tekintetem.