Nem kellett volna elmondanom neki ezt az egész démonos, lelkes ügyet. Már csak azért is, mert most úgy néz rám mint aki megőrült. És nem volt egy kellemes érzés. Utáltam ezt a helyzetet, már csak azért is mert nem tudtam rá mit mondani, csak egy valamit, azt is vagy ötször átgondoltam, hogy tényleg jó ötlet-e mondani. Féltem, hogy mi lesz rá a következő megvető válasza! - Nem vagyok őrült, ez így volt... - Mondtam egészen halkan az előbbiekhez képest, és lesütöttem szemeimet. Csak azt akartam hogy hagyja abba. Vagy inkább azt, hogy hagyjuk abba ezt... Mert ha így folytatja, akkor a végén már én nem fogom bírni, és gyengülök el egy pillanat alatt. Talán igaza van azokkal kapcsolatban, amiket mond. Lehajtottam fejemet, és nem is szólaltam meg egy ideig. Nem akartam semmit mondani, mert a végén még abban is talál kivetni valót.

Nem hazudnék, ha azt mondanám hogy ehhez a nőhöz most már se hangulatom, se kedvem, se egyéb más nyűgöm nem volt. Elárultnak éreztem magamat. Én jöttem a szájára, mikor mondania kellett egy nevet? Azt köpi be, aki az egyetlen gyerekének az apja, s ki úgy szereti őt, mint eddig még senki msát nem szeretett? Talán azért kapom ezt, mert nem éreztettem vele ezeket az érzelmeket. De nem volt rá lehetőségem. Alkalmam sem.
- Hogy eladtad a lelked.. - kezdtem el masszírozni az arcomat, ekkor már úgy méregetve őt, mintha meghibbant volna. - Miből ittál ma többet a kelleténél? - kérdeztem, szinte behajolva az arcába, és körülbelül egy őrült szintjére ragadt le a szememben.

"Nem érdekelsz". Egy nagyot nyeltem ennek hallatán, és nem tudtam mit kinyögni erre válaszként, sőt szinte még ha rosszul is esett volna ez az utolsó két szó. Arról nem is beszélve, hogy külön kihangsúlyozta.
- Így! Tőled valahogy ilyenre számítottam... - Mondtam dühösen összeszorítva ajkaimat pár pillanatra. - Mégis mire számíthatnék több mint 500 év után?! Nem aggódok emiatt, köszönöm a figyelmeztetést! - Emeltem meg most már én is a hangomat. - De viszont azt ne mond nekem, hogy nem próbáltam semmit tenni annak érdekében hogy visszaszerezzem a lányom, és azt amit még elveszítettem, és szerettem! Mert tettem érte, csak rohadtul nem úgy alakultak a dolgok ahogy kellett volna! - Kezdtem egyre jobban ideges lenni, és most már kiabáltam, nem is kis hangerővel. Nekem nem mondhat ilyet, hogy nem tettem semmit. Egy démonnal szövetkezni nem a legjobb móka, főleg ha végül máshogy alakulnak a dolgok.
- Eladtam a lelkem egy démonnak. Odaígértem neki! - Mondtam már teljesen kikelve magamból. Mondjuk ezen most már jót lehet röhögni, mert a lelkemnek talán már nyoma sincs. Csak vissza akartam kapni amit elveszítettem, köztük a családomat, és Victort is. Akkor nem láttam más lehetőséget.

- Tudod mit? Gondolj, amit akarsz. Nem érdekel. Nem érdekelsz. - hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, de merő hazugság volt az egész. Nem tudom hogy miért hazudtam bele az arcába, talán mert ő is gyakran megtette velem, mert nem volt ő olyan ártatlan ne bánts virág, mint ahogy előadja az emberi mivoltát. Mindennél rosszabb ribanc.
- Mégis hogy akartad megtudni, édes? - néztem rá izzó tekintettel, szinte gyűlölködve. - Ne aggódj, ha találkoztok, ő is ugyanúgy elküld majd a pokolra, ahogy mindenki más tenné a helyzetében. - ordítottam már dühösen. Nem érdemel többet és jobbat.. a halálomat akarja azzal, hogy engem árult be annak a vadásznak?

Nem akartam hinni neki! Ez olyan elképzelhetetlen volt, hogy él a lányom. A lányunk! - Tudod miért hazudnál nekem? Mert 500 évvel ezelőtt is hazudtál nekem... mindenben. - Nevettem fel egy pár perc múlva, és ellöktem magamat a faltól. Nem szenteltem neki elég figyelmet, hogy megkeressem a lányom a halálom után. Ezeket a szavakat ismételtem magamban. Ő tud róla, figyelte. Egy nagyot nyeltem, és vettem egy mély levegőt. Nem akartam elgyengülni, vagy ilyenek, de istentelenül fájt, hogy ezt így kellett megtudnom. És szerinte olyan mint az anyja, ami semmi jót nem jelent! - Egészen idáig figyelted, és csak most kell megtudnom? - Nyögtem ki a kérdést, és elkezdtem közeledni felé. Még az sem érdekelt, hogy mindjárt felrobban a haragtól. Utáltam nem csak magam, de őt is jelen. - Így akartad elmondani, igaz? - Sziszegtem szemeit fürkészve.

Pár méterről néztem rá, eltávolodva tőle, mert éreztem, két perc és felrobbanok a haragtól. Ilyenkor már az sem érdekeltz, ha a világ legnagyobb titkát vágom a képébe, mert megérdemel minden szenvedést, amit okozott minden emberi lénynek. És én ezt a nőt szeretem.. magyarázhatatlan probléma.
- Mi a fenéért hazudnék, drágám? - kérdeztem gunyorosan. - Tudom hogy Te nem szenteltél a halálod után elég figyelmet a lányodra, de én személy szerint figyeltem őt, és tudom, hogy ki ő és hol nőtt fel! És azt hogy vámpírrá vált. Olyan, mint az anyja. - mondtam gúnyosan, és sziszegve.

Még csak válaszolni sem tudtam, mert felpattant a fotelből, és a torkomat megragadva a falhoz lökött. Eleinte nem tettem semmit, még csak a kezéhez sem nyúltam ami a nyakamat szorította egyre erősebben. - Hát tedd meg... semmi nem akadályoz meg benne! - Mondtam szinte alig halhatóan, és most már a kezére csúsztattam kezemet, de mégse ellenkeztem, nem próbáltam leszedni kezeit nyakamról.
Szavai hallatán meg sem tudtam szólalni, kezeim lehullottak magam mellé. Elengedett, de előtte még visszalökött a falnak, aminek következtében a fejem koppant egyet a falban. A lányom él! Nem az nem lehet... csak szórakozik velem. Mindig is ezt tette, miért pont most mondana nekem igazat? Magam elé bámultam, és meg sem tudtam szólalni. - Az nem lehet... - Suttogtam magam elé megdöbbenve, és felnéztem rá. - Hazudsz nekem! Mindig is hazudtál, miért most mondanál igazat? - Vontam össze szemöldökömet, egy nagyot nyelve, és úgy éreztem, mint akinek mindjárt kicsúszik a lába alól a föld. A hátamat muszáj volt a falnak támasztani, különben itt estem volna össze helyben a megdöbbenéstől.

- Vámpírt akart, akit megölhet és te rögtön engem mutattál be neki? - kérdeztem felháborodva éls hirtelenjében felpattanva előtte termettem, torkát ragadtam meg és a falhoz löktem, így nézve rá, rávicsorogva a fogaimmal dühödten. - Ki kellene törnöm a nyakadat, drágám. Csak egy mozdulat és fél órára megszabadítanám tőled az embereket ebben az átkozott városban. - szorítottam még erőteljesebben. Megölni nem lenne szívem, de egy nyaktöréssel kiengedhetném a gőzt. Attól semmi baja nem lesz.
- Meg sem érdemled, hogy tudd... hogy tudd, a lányod életben van! - bukott ki belőlem az, ami miatt eredetileg idejöttem, és elengedtem a torkát, de előtte még egyszer megkoppantottam fejét a falban. Dühös voltam, a hajamba túrtam. Szerettem ezt az istenverte nőt, és ő így elárul engem.. de nem így akartam vele közölni hogy a lányunk életben van.

Látszólag nem nagyon érdekelte, hogy mit mondok erről a "kis" esetről. Talán épp ezért mondtam el részben, hogy mit tettem. Elmondtam a nevét annak a vámpírnak, de aztán végül beadtam neki, hogy csak hazudtam. El is hitte, ezért akart végül megölni.. Ha hagyom az egészet "sértetlenül" távozok onnan, de valami mégis azt súgta, hogy nem kéne ezt tennem Victor-al.
Nem egészen olyan reakciót kaptam, mint amire számítottam. Azt hittem felhúzza magát rajta, de a helyébe jött, hogy hitetlenkedve kérdezte meg, hogy mit mondtam annak a vadásznak. Egy nagyot nyeltem, és egy pillanatra le is hajtottam a fejemet, de aztán felnéztem rá, és látszólag határozottan léptem egyet közelebb felé. - A neved.. elmondtam neki a nevedet. Vámpírt akart akit megölhet! - Fürkésztem arcát várva a következő reakcióját. Nem! Nem akartam, hogy megöljék, de mégis csak jobb ha azt hiszi, hogy ezt akarom.

Egészen érdektelenül pislogtam Katherine szemeibe, míg beszélt. Csak nem tudom azt mondani, hogy nem érdekelt. Mert ami Katherine-nel kapcsolatos, az mindig érdekelt. De érdektelennek kellett tűnnöm. Nem láthatja, hogy érdekel, mi történik vele. S vlóaszínűleg ha baja esne, az én szívem szakadna meg először. Minden emberség kiveszne belőlem. De jobb, ha ő erről még mindig nem tud. Egyikünk sem érzelmes fajta.
- Na várjál... - hajoltam ekkor előre nagy szemekkel. - HOGY-MIT-MONDTÁL-ANNAK-A-VADÁSZNAK?! - kérdeztem hitetlenkedve.

- Még jó, hogy hiányozna mindenkinek egy ilyen.. - Halkultam el a végére elfordulva tőle, és a tükör elé léptem. Egy keveset igazítottam hajamon, ami eléggé szanaszét állt, de a végére végül egész tűrhető formát sikerült kihoznom kissé kócos tincseimből. Mikor visszafordultam, Victor már a fotelben helyezte kényelembe magát.
- Pontosan. Teljesen véletlenül ütköztem belé, szóval ez csak a véletlen műve volt. Nem feltétlen a nagy halakra utazik. Vámpírok nevét akarta kiszedni belőlem, ami sikerült is neki több-kevesebb sikerrel... - Húztam el szám szélét a végén, és felsóhajtottam. Tovább akartam folytatni a mondatot, de aztán végül tartottam egy kevés szünetet.
- Csak egy nevet szedett ki belőlem.. a tiédet! - Ejtettem az utolsó szót lassan. Persze azért kihagytam ebből egy kis részletet, de tudtam hogy fel fogja húzni magát azon, hogy ráküldtem egy vámpírvadászt.

Csak felsóhajtottam, és az égre szegtem tekintetemet, hogy így gondoljam át a szavait. - Egy ilyen önző ribanc biztos mindenkinek hiányozna. MOst, hogy mondod.. - legyintettem, de még az előbb valami felkeltette az érdeklődésemet.
Kényelmesebben nyúltam el a fotelban, közben gondolkodva, hogy vajon miről is lehet szó, mi áll a háttérben amiért az a vadász ilyesmit próbált tenni, de máris megállapíthattam. Mert vámpír, ez a legnagyobb bűne.
- Új vadász van a városban? Ezek szerint már nem kishalakra utazik. - vontam meg vállamat.

- Én a helyedben nem számítottam volna jobb fogadtatásra. - Jelent meg egy halvány mosoly arcomon. Egy kis ideig még tűrte is, hogy közel hajolva hozzá oktatom ki, de csakhamar felpattant az ágyról, és elkezdett fel-le sétálni a szobában. Megfordultam és leültem az ágyra. Onnan figyeltem, hogy sétálgat a szobában.
- Egy vadász... De csak majdnem, szóval igazán megspórolhatnád azt a köszönőlevelet! - Billentettem egy kicsit oldalra fejemet, egy féloldalas mosolyra húzva ajkaimat, és felálltam az ágyról. - A világnak nincs akkora szerencséje, hogy megszabaduljon tőlem. - Fintorodtam el kissé és egy lépéssel elé léptem. - Ha meghalnék talán valakinek még hiányoznék is... ezt nem kockáztatom meg. - Vigyorodtam el.

- Hé! - méltatlankodtam, mikor elhajította a párnát, és nagy szemekkel néztem rá, játsszva a sértődöttet.- Elvesztetted ma reggel a humorérzékedet? Hát, nem mondom, kellemesebb fogadtatásra számítottam, de valahogy benyelem, hogy nem így van. - sóhajtottam fel, még elviselve, hogy közelebb hajolva hozzám oktatni kezd, majd legyintettem és felpattantam hogy fel-le kezdjek sétálgatni.
- A halálodon voltál? Ezúttal ki ölt meg majdnem? Küldök neki egy köszönőlevelet, hogy majdnem sikerült a világot megszabadítani egy hárpiától. - mondtam vigyorogva. Nem gondoltam komolyan, hisz mélyen megérintene, ha baja esne, vagy netán meghalna. De neki erről nem kell tudnia.

Semmi nem használt neki, még az sem, hogy lerántottam róla a takarót, és kiparancsoltam az ágyból. Én meg csak bosszankodtam, és egy mély levegőt véve az ágy mellé léptem, az ágy annak az oldalához amelyik részén feküdt. - Azért mert semmi dolgod az ágyamba!- Válaszoltam makacsul, és kirántottam kezéből a párnát, amit magához ölelt, és eldobtam a szoba egyik sarkába. Már csak azért se fog tágítani.
- Tudod mit Victor? Nem... - Hajoltam közelebb hozzá, és tovább folytattam a mondatot. - Sűrű volt a napom.. A halálomon is voltam már, így bocsi, de eszemben sem volt, hogy csak úgy betoppansz végül. - Mondtam teljesen komolyan, mégis nyugodtsággal a hangomban.

Kimászott az ágyból, de én még mindig nem mozdultam. Túlzottan jó mókának tűnt ez ahhoz, hogy ennyivel befejezzem. Imádtam nézni a bosszakodó arckifejezését, amikor szinte a szemeivel képes lenne ölni.. nagyon imádtam ezt a pillantást.
- Miért kellene nekem kikászálódnom az ágyadból? - nyúltam el még kényelmesebben, a hasamra ölelve az egyik párnát, mintha tényleg otthon érezhetném itt magam. - Nem volt kinn az ajtón, hogy nem jöhetek be. És be is jutottam... ne mondd, hogy nem számítottál rám. - kacsintottam rá pajzán vigyorral.

Nem nagyon akart kimászni az ágyamból, sőt kényelmesen el is helyezkedett benne. Felültem végül én is levéve kezemet mellkasáról, és csak hamar Ő is követett ebben, és nagyokat nyújtózva ült fel. - Csipás kismacska, ártalmatlan... van még pár ilyen jelződ rám? - Vontam fel szemöldökömet kérdőn, és kimásztam az ágyból. A szekrényemhez léptem, hogy valami ruhát keressek magamnak, de aztán végül hagytam az egészet, és fordultam is vissza Victor-hoz. Jelenleg kicsit sem érdekelt, hogy egy hálóingben állok előtte. - Miért is nem foglak kidobni? Csak hogy tudjam miért tűrjelek el itt. - Mondtam látszólag teljesen nyugodtan. Még hogy Ő fogja megmondani, hogy mit csináljak.
- Ki az ágyamból, most! - Néztem rá szúrós szemekkel, és lehúztam róla a takarómat egy gyors mozdulattal.

Elvigyorodtam, ahogyan láttam, hogy ébredezni kezd, de ahogyan rám mordult, mikor meglátott, az volt mindennek a fénypontja.
- Óh, kedvesem, hiszen ismersz. - vigyorogtam rá, és felültem, de még midnig kényelmesen nyújtóztam. - Ilyenkor úgy festesz, mint egy csipás kismacska. Talán ilyenkor azért tűnsz olyan kis ártalmatlannak. - vontam meg a vállamat, magamra is húzva a takarójából. - Nem fogsz kidobni, már most megjegyezheted. - sóhajtottam fel kissé unott pofával. Remélem, hogy ha kicsit még magához tér, majd fellendeül a hangulat.

Fogalmam sincs, hogy meddig aludhattam, de épp elég mélyen aludhattam, hogy ne vegyem észre, hogy valaki beoson a szobámba. Azt viszont már tisztán érzékeltem, hogy valaki ledobja magát mellém az ágyra. De viszont egyelőre még eléggé nehezemre esett, hogy megforduljak, és megnézzem, hogy a ki is tört be a házamba így hívatlanul. Tippem az viszont volt, aki nem volt más mint Victor. Végül is vele beszéltem meg, hogy majd jöjjön ide.

Elkezdtem mozgolódni, és megdörzsöltem szemeimet, és azzal a lendülettel, meg is fordultam. Kinyitottam szemeimet, és pont azzal találtam magam szembe akire tippeltem. Victor... Neki is pont most kell idejönnie, mikor alszom. Időzítésben mindig is remek volt. - Mit keresel az ágyamba? - Vontam fel szemöldökömet felülve az ágyba, és nem sokkal később fölé kerekedtem, és kezem lecsúszott mellkasára, így lent tartva az ágyon. - Még mindig nem bírtál leszokni arról, hogy kopogás nélkül ronts be bárhova?! - Forgattam meg szememet, és halkan felsóhajtottam. Régen is ezt csinálta, úgy látszik megmaradt ez a rossz szokása.

/ Játszótér /

Nem voltam a tipikus kopogás híve. Általában szó nélkül rontottam be oda, ahová csak tudtam, és bánta a fene, ha eközben bárkit is megbántok. Igaz, általában pontosan ez volt a célom. Hogy bántsak egyeseket, mert nekem ez pont így jó. Talán ki kellene már nőnöm a gyerekes badarságaimat, amik ember koromból ragadtak rám.

Beosontam a hálóba. Valamiért sejtettem, hogy minden idők legismertebb Petrovája épp itt tanyázik. MI több, épp alszik. Ilyet se mostanság láttam tőle, néha már az is megfordult a fejemben, hogy nem is alszik, csak felmászik valami gerendára és lóg lefelé.

Felsóhajtottam, s mellé dobtam magam, így bámultam a hátát. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, ezért inkább csendben vártam, hogy magához térjen. Vagyis.. nem csendben, de próbáltam csendben lenni.

Nappali

Amint felértem a szobámba, felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és a whiskyvel tele lévő poharamat is letettem a szekrényre. A tükör elé léptem és meglepődve néztem tükörképemet. Mintha nem is én lettem volna! Hatalmas karikák éktelenkedtek a szemeim alatt, és nem mellékesen elég megviseltnek is tűnhettem első ránézésre. Ezen mondjuk nem is csodálkozok. Történt egy pár dolog az elmúlt időszakban, beleértve a majdnem halálomat is. Egy kis pihenés, az kell nekem! Párszor átsimítva tincseimet kezemmel, próbáltam valamiféle jobb külsőt varázsolni hajamnak, habár ez aligha sikerült. Végül feladtam, és ledobva magamról a felesleges ruhadarabokat, a szekrényhez léptem. Kivettem belőle egy egyszerűbb kis hálóing féleséget. Az asztalról elvettem a poharamat, és beleittam egy-két kortyot útközben. Átszaladtam a fürdőbe, és megmostam jó alaposan az arcomat, ezzel a maradék festéket is lemosva az arcomról, ami maradt rajta, és visszamentem a hálóba a poharat letettem és befeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, és a párnára hajtva fejemet hangosan felsóhajtottam. Jól esett már egy kicsit pihenni. Lekapcsoltam a lámpát, és kényelembe helyezve magam az ágyon, elaludtam.

Erdő

Hazajöttem az erdőből. Nem vártam tovább Stefan-ra. Ez a valamiféle válasz volt a számomra, hogy már többet nem is akar tőlem. De nem is érdekel, nem fogok magamba roskadni. Ennél már sokkal rosszabb dolog is történt velem, mégse gyengültem el. A hálószobámba érve leültem az ágyamra és beletúrtam hajamba. Csak meg ne lássam itt többet, mert csak Ő fog rosszul járni. A torkomat szinte már marta az éhség, de mégse volt kedvem elmenni keresni valami áldozatot. De ahhoz se volt kedvem, hogy szimplán lemenjek a konyhába egy tasakos vérért. Eldőltem az ágyon, és a plafont kezdtem bámulni. Talán el kéne mennem a városból egy időre. Semmi dolgom nincs itt...

Úgy gondoltam ideje lesz egy kicsit meglátogatni az erdőt. Rég voltam ott, és már rám férne egy kis friss levegő is. Aztán meg Stefan kitudja mikor jön vissza. Nem mintha annyira érdekelne, főleg, hogy már napok óta szinte itt él a házamban. De miért is? A gonosz tervünk miatt? Nem tudom csak itt ragadt a nyakamon. Átöltöztem, és elindultam az erdő felé.

Folyt. Erdő

//Nappali//

Amint feljöttem a szobámba, elkészítettem a hajamat és a sminkemet. A ruhám már ki volt készítve az ágyra. Gyorsan végeztem a készülődéssel viszonylag. A hajamat kiengedtem, és enyhén hullámosra hagytam. Sminkem viszonylag szolid volt. Az ágyon heverő piros ruhámra néztem. Halványan elmosolyodtam. Jól választottam, mint mindig. Felvettem, és a végén a tükörbe néztem. Remek- Gondolkoztam el, és elindultam le vissza Stefan-hoz.

//Folyt. Nappali//