Nem bízok meg benne. Semmit nem tudok róla, és ki tudja, mikor ki akar hátba szúrni. Kat is megtette, én is megtettem mással. És, valószínűleg ő is megtette már másokkal. Nem én leszek a kivétel.
-Óóó....szóval amolyan becsúszott "gyerek" vagyok.-rajzolok kezemmel idézőjelet a levegőbe. Arzért, ennél jobb választ vártam tőle, de beértem ennyivel is.
Halkan felkuncogtam, és megforgattam szemeim.
-Nézzük csak...-kezdek neki, majd egy pillanat gondolkodás után, nem túl részletes mesébe kezdek.
-Átváltoztam. Kinyírtam a vőlegényem, meg a családját. Aztán megöltem mindenkit, akik az utamba álltak. Beleértve a barátnőm rokonát, aki mellesleg vérfarkas volt, és meg akart karózni a családjával egyetemben. Aztán kiborítottam még néhány embert, akiknek sikerült megkínozniuk, de valami csoda folytán kiszabadultam. őket is megöltem. Visszajöttem ide, megépítettem ezt a házat, és bár nem túl bölcs döntés volt, de lefeküdtem egy vérfarkassal.-harapok ajkaimba mosolyogva, amikor az utolsó mondat elhagyja a számat, majd figyelem reakcióját.
-Ja, és csúnyám kihasználom, ha valakiben nincs verbéna.-vonok vállat kislányosan, s elnevetem magam.
-Azon az éjszaka, mikor átváltoztattál, erről az utóbbi két dologról nem beszéltél úgy, mintha fekete listás dolog lenne. De, ha az is lett volna, az éjszakát akkor sem hagytam volna ki.-teszek végül szemérmetlen megjegyzést.
Ahogy telik az idő, érzelmeim egyre zavarosabbak, s gondolataim is hasonlóan reagálnak az érzelmeimre. Meghallom a mozgást, kint az udvaron, s tudom Kat érkezett meg.
-Szükségem van egy kis levegőre.-jegyzem meg halkan, majd eltűnök szeme elől.

//Udvar//

- Nem akarom a halálodat! Mondom én is felvont szemöldökkel.
-Tudod, ez jó kérdés? Miért téged változtattalak át? Magam sem tudom. Mondom mosolyogva, örülök neki, hogy már jól van.
-Na, de ismétlem magam és te tudod, hogy nem szeretem, mi történt veled azóta amióta nem találkoztunk? Kérdezem mosolyogva, remélem, hogy jó lesz a kapcsolatunk és nem leszünk ellenségek, bár amúgy se tudnék neki ártani az biztos.

Kábán, felállok, és a kanapéra ülök. Mellé, de nem túl közel hozzá.
-Tudod mit? Nem...Nem tudom, mit gondoljak.-kezdek neki összevont szemöldökkel.
Üvölteni tudtam volna. Egyik nap, felhőtlen boldogságom, akár egy tenger, s én ebben a tengerben úszok. Másnap, megjelenik a "teremtőm", akit bár megfojtanék egy kanál vízben, mégis valamilyen szinten tisztelek.
Elmosolyodtam, és mélyen szemeibe néztem.
-Tudod, amióta ide visszajöttem. Már közel egy hete. Egyre csak az jár a fejemben, hogy mi történt azon az éjszaka. És bármennyire el akarom felejteni, nem tudom.-kezdek neki, és megvonom a vállam.
-Soha nem akartam örök életet, amikor átváltoztam örültem neki. De most...Nem tudom, hogy jó e ez így.-kezeimet a levegőbe emelem, legyintek.
-Tudod, mit nem értek? Miért engem változtattál át? Hagyhattál volna meghalni, vagy akár ki is szívhattad volna a vérem.-nézek újra szemeibe, majd hátra dőlök a fotelben, és lábaim magam alá húzom.
Haragudtam rá, ez az érzés mindig bennem lesz. De talán adhatok neki egy esélyt, hogy helyrehozza a hibáit. Vagy legalábbis próbálja meg.

-Szerinted én a halálodat akarom?Kérdeztem felvont szemöldökkel, majd meglepődöm amikor közelebb húz magához.
-Ugyanolyan makacs vagy mint régen. Azt nem tudtam, hogy megkínoztak, mivel amikor láttam, hogy erős, érett vámpírnő lett belőled, magadra hagytalak, szerinted hagytam volna, hogy kínozzanak?Kérdeztem még mindig felvont szemöldökkel, majd felállok és a kanapéhoz sétálok és kényelembe helyezem magam.

Vakmerő tetteim egyike volt ez, mégis ezt az egyet nem bántam meg. Még legbelül a szívem mélyén is csak azt éreztem, hogy jobb lesz így. Senkinek nem fogok hiányozni, és már így is éppen eleget éltem. De sajnos a végzetem napja ismételten csak elmaradt.
Az árnyékban tértem magamhoz, ujjamon a gyűrűmmel. De ez sem változtatott azon, amit éreztem.
-Most, miért nem mosolyogsz? Szerintem szórakoztató volt...-mondom, megragadva karját, és éppen annyira húzom közel magamhoz, hogy ajkaink ne érjenek össze.
-Fogalmad sincs róla, meddig vagyok képes elmenni.-suttogom a szavakat, s ellököm magamtól. Nem akartam látni, beszélni vele. Nem akartam tudni róla, hogy létezik egyáltalán.
-Senki sem kért meg rá, hogy atyáskodj felettem. De ezt lett volna a minimum azok után, hogy átváltoztattál. Mellesleg, az elmúlt ötven évben kétszer is megkínoztak, csak azért, mert nem tetszett nekik, hogy vámpír vagyok. Akkor nagyobb szükségem lett volna a segítségedre, mint most.-mondom alig hallhatóan, miközben érzem, ahogy visszaszáll belém az élet.

-Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy megöllek.Mondom mosolyogva.
-Igen vedd megtiszteltetésnek, hogy vendégül láthatsz az otthonodba.Mondom elvigyorodva.
-De szerintem van közöm az életednek, én takarítottam el magad után mert nem voltál képes, a távolból mindig figyeltelek.Mondom még mindig mosolyogva, majd amikor kilép az árnyékból lehervad a mosoly az arcomról, vámpír gyorsaságomnak köszönhetően egy másodperc múlva előtte termek és felkapom, majd beugrok vele az árnyékba, majd ott az árnyékba ráteszem az ujjára a napgyűrűt.

Elfutott a méreg. Legszívesebben felképeltem volna, vagy kitörtem volna a nyakát. Fenrir pedig, nem hogy kiállt volna mellettem, még el is somfordált.
-Köszönöm. Legközelebb akkor jelenj meg, amikor éppen....-kezdek neki, majd hagyom a f'nébe, feleslegesen idegesítem magam.
-Na, és? Ha annyira zavar, hogy nagy a szám, törd ki a nyakam, vagy döfj a szívembe egy karót. Neked is egyszerűbb lenne, meg nekem is. Én nem nézném a képedet, amikor a hátam közepére sem kívánom az ittléted. Neked nem tetszik, hogy kifejezem, mennyire gyűlöllek azért, amit velem tettél. Mindenki jól jár.-nézek szemeibe, majd figyelem, ahogy a kanapé felé veszi az irányt. Elfut a méreg, még jobban, mint amennyire eddig birtokoltam ezt az érzést.
Felvont szemöldökkel nézek rá, majd gúnyos kacajjal nyugtázom, amit mond.
-Kezet ne csókoljak azért, hogy itt vagy. Sőt, ezt vehetném megtiszteltetésnek?-érdeklődöm, majd kissé arrébb megyek, oda, ahol még inkább árnyékban maradhatok.
-Először is, nem vagyok gyenge. Másodszor pedig éppen annyi közöd van az életemhez, mint bármelyik másik idegennek. Semennyi.-bájvigyorral jutalmazom, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kilépek az árnyékból, és arccal a nap felé fordulva, magamba szívom annak halálos sugarait.
-A túlvilágon nem akarlak látni.-mondom, s ekkor még nem érzek semmilyen fájdalmat. Egy másodperccel később azonban a fájdalom, ami belém mar eltörpül amellett, hogy mennyire kihozott a sodromból. Mégis örülök, hogy életemben legalább egyszer megadatott, hogy valakit igazán szeressek. Lábaim elernyednek, és ájultan a földre zuhanok.

-Én változtattalak át Rosemarie! Mondom, most nem látható az arcomon a mosoly.
-Még szépen kéred? Idősebb, erősebb és gyorsabb vagyok nálad! Meg jelen az arcomon a mosoly, felveszem a földről a napgyűrűt és belecsúsztatom a zsebembe, a kanapéhoz sétálok és kényelembe helyezem magam.
-Mesélj mi történt, veled? Emlékszem még, annyira gyenge voltál amikor átváltoztattalak, nem tudtad, hogy mihez kezdjél én segítettem neked, szóval szerintem hálásnak kéne lenned nekem.Mondom mosolyogva.

Úgy tűnt, hogy itt most én vagyok az egyedüli, aki nem ismeri a résztvevőket. Remek, akkor... most jobb, ha odébb is állok, mert ez így nem lesz frankó.
- Rosemarie.. ha kellek, tudod hogy hol találsz meg. - köszörültem meg torkomat, majd nagyot nyeltem, és úgy döntöttem, inkább kisurranok.

~ Folyt valahol ~

Mit sem törődtem azzal, hogy vérfarkas is a környezetünkben van. Sokkal jobban felidegesített a tény, hogy az az ember áll előttem, aki magamra hagyott, noha elmondta milyen is a vámpírlét.
-Először is. Ez az én házam. Másodszor. Pont neked tudnod kellene mi a tisztelet, ha egy vendéggel van az ember. Szóval csak ne szevasz haverozz itt nekem.-vonom össze szemöldököm, s kezeim már-már görcsösen ökölbe szorulnak, remélve ettől talán elmúlik az idegességem, és nem képelem fel az előttem álló embert. Pontosabban vámpírt.
-Ha szavakkal tudatni lehet valakivel, hogy húzzon a pokolba... segítek: te már ott égnél. Ja, és még valami. Ne várd, hogy megháláljam, amit velem tettél. A bosszú volt az egyetlen haszna annak, amivé lettem. És te, te tehetsz róla, hogy minden emberi érzés nélkül élek. Te vagy az oka, hogy egy szörnyeteg lettem, aki mázsaszám öldököl, amikor csak kedve tartja.valósággal köpöm a szavakat, szemeim vérbe forognak, s még ha akarnám sem tudnám leplezni azt a dühöt, amit most érzek..
Ironizálva felkacagok, és egy lépéssel közelebb megyek hozzá. Alig van köztünk fél méter, de mit sem érdekel.
-Ne idegesítsem magam?-kérdezem felvont szemöldökkel, majd mellkasba bököm a mutatóujjammal.
-Nem is fogom. Ugyanis te most szépen hátat fordítasz, és eltűnsz a házamból, még szépen kérem.-lököm meg kissé, majd hátrébb lépek, ott, ahol árnyékba borult a szoba, leveszem kezemről a napgyűrűt, és lába elé dobom.
-És ezt is vidd magaddal, nekem már nem kell. Ismerek boszorkányokat, majd készítenek nekem egyet..-nem csak hideg szavakkal, de hasonló nézéssel, és érzésekkel ostromoltam, ami már réges régen ki akart belőlem törni. Attól a naptól utáltam, amikor átváltoztatott, és magamra hagyott. Soha nem keresett, nem hagyott nyomokat maga után. És most, idejön, és elintézi annyival, hogy "rég láttalak"?
-Egyéb kérdéseket, óhajt, sóhajt, sajnálatos módon nem áll módomban meghallgatni. Szóval azt kezdesz, amit akarsz, és ott ahol akarsz. De javaslom minél távolabb a házamtól és a birtokomtól.-támaszkodom a hideg falnak, de tekintetemmel továbbra is testét pásztázom.
Bármit is akar tőlem, azt se most, se máskor nem fogja megkapni. Veszek egy mély levegőt, és Fenrir felé nézek. A düh, a boldogság és a bánat határán őrlődve, mintha egy göndörbe estem volna, ahonnan nem tudok kimászni. Soha nem lehetek boldog? Miért kell mindig valakinek megbombázni a boldogságom?

A srácra néztem, és eléggé meglepődtem.

-Szeva, haver. Majd vissza a lányra aki eléggé ideges lett amikor meglátott, és ez meg mosolyogtatott.
- Ha szavakkal ölni lehetne már halott lennék, tudom, hogy kiváltoztatott átt, ha akarod elmondom, de akkor szépen leülsz ésnem idegesíted magad rendben? Hát ez a köszönet azért, hogy napgyűrűt adtam neki, ez a köszönet azért, hogy megtanítottam neki a vámpírság csínját-bínját.

-Dobd ezt magadra.-dobtam neki oda, a fotelon lévő takarót, s nem zavartattam tovább magam.
Arckifejezése láttán elmosolyodtam, s hangot adtam gondolataimnak.
-Meglep, vagy sem, tudok főzni. Nyugodj meg, nem mutatom meg neked a reggelim. Mellesleg, zacskóból nem is olyan borzalmas, mint amilyennek tűnik.-kacsintok rá kislányosan, és megnyalom a szám.
Arcom kissé eltorzult, amikor meghallottam a léptek zaját. Eleinte Kat-re gyanakodtam, de ahogy közeledett a ház felé, a hang egyre tömörebb lett. A lépések minden bizonnyal egy férfitól, vagy egy termetesebb nőtől származhattak. Eleinte semmibe vettem őket, hiszen bárki is volt az a valaki, a csengő közvetlen a kilincs mellett, a falon megtalálható. Ha akar valamit, megnyomja, és majd én eldöntöm beljebb engedem be.
Ez utóbbi lépés elmaradt. Az ajtó bevágódott, én felpattantam, és az ajtó irányába fordulva máris készen voltam arra, hogy a betolakodót távol tartsam. Szemeim vérben forogtak, éles fogaim vakító fehérséggel tűntek elő ínyemből, míg torkomból egy cseppet sem nőies, sziszegő és morgó hang keveréke szakadt ki.
Láthatóan tudta a nevem. De én az övét nem. Viszont éreztem, a zsigereimben éreztem, hogy vámpírral van dolgom.
-Takarodj a házamból.-sziszegem ingerülten, és elindulok felé. Az arca ismerős. Összevonom szemöldököm, és gondolataimba merülök, felkészülve arra az esetre is, hogy esetleg rám támadna. Egy éles kép. Ennyi elég volt hozzá, hogy rádöbbenjek, honnan olyan ismerős ez az alak. Vonásaim és érzelmeim azonban ahelyett, hogy kisimultak volna, még inkább a mérgem jeleit mutatták.
-Te....-sziszegem eme rövid szót.
-Nem tudom a neved, de nem is érdekel. Ami a múltban történt, megtörtént. Te nem kerestél, engem nem érdekelt ki változtatott át. És, ezen most sem szeretnék változtatni.-szólalok meg, immár tisztán kivehető szavakkal.
-Valamivel több, mint egy évszázad. Kicsit sok idő.-vonom fel szemöldököm, s hangom valósággal karcolja a levegőt.

A kanapén leltünk békére, és egészen addig nem is tudtam kinyitni szemeimet, míg valami ételszagot meg nem éreztem. Rendkívül furcsa volt, hogy egy hozzá hasonló nő ennivalót készít nekem, egy vérfarkasnak. Ellenségek vagyunk, és ez az egész szituáció nem változtat azon, hogy meg kellene ölnünk egymást. Kegyetlenül, átharapva egymás torkát.
- Nem volt hangulatom felöltözni, míg erre a finom falatra vártam. - vigyorogtam szélesen, végigmérve a táplálékot. Hálát adtam az égnek, hogy nem kell látnom azt, ahogyan Ő megeszik valakit. Vagyis... a vérét.
Viszont amire figyelmes lettem, hogy valaki megjelent. A kanapé háttámlájának rejtekéből fordultam arra. Ez meg ki a csuda?!

Rose felkavarja az érzéseim, mindig ezt teszi, s a végén már én magam sem tudom mit érzek, vagy mit gondolok. Elég csak ránéznem, és már elveszítem magam felett az uralmam, elég a hangját hallanom, és ellágyulok, nem vagyok önmagam. Vagy talán mégis? Valóban ilyen volnék? Pontosan fel tudom idézni, hogy milyen voltam akkoriban, jól tudom milyen ember voltam, miként viselkedtem, gondolkodtam... De ez nem azt jelenti, hogy az volt az igazi énem. Vámpírrá válásom után kifejlődött egy másik Marius Gavroche, akiről addig nem tudtam, hogy létezik, de vajon melyik az igazi? A lelkem mélyén még mindig egy érző lélek vagyok, de cseppet sem gyenge. Nem engedhetem meg, hogy megadjam magam neki, el akarom hitetni magammal, hogy az nem én vagyok, az egy idegen, és az ég világon semmi közöm hozzá. Akkor is ezt akarom hinni, ha egyáltalán nem igaz. Felpattanok az ágyamról, ma megfogom keresni Rosemarie-t. A ruhásszekrényemhez megyek ahonnan kiveszek, egy fekete farmert és egy szürke pólót, majd a fürdőszobába megyek ahol lezuhanyzok, majd visszatérek a szobámba, ott felkapom magamra a ruhámat, majd elindulok. Néhány perc múlva már az utcákat járom, meglátok egy járókelőt és odamegyek hozzá.
-Jó reggelt, meg tudná mondani hol van a Vandenberg birtok?- A járókelló bólintott, megmondta, megköszöntem majd elindultam. Vagy tíz perc múlva már a kertben jártam kopogás nélkül mentem be a házba, majd a Nappaliba sétálok.
-Hát szia Rosemarie, rég láttalak.Vigyorogtam rá, még nem vettem észre a vérfarkast.

Minden porcikám vágyott érintésére. Gondolataim keszekusza halmazából, nem tudtam egy értelmes érvet sem kihámozni, ami ez ellen a dolog ellen szólt volna.
Érintése nyomán bőröm felforrósodott. Amikor a zavaró fehérnemű is lekerült rólam, erősen a falnyak nyomott. Ajka nyakamon játszott, de nem bírtam ki sokáig, egyik kezemmel gyengéden visszavezettem számhoz. Érintésétől mosolyogva ízlelgettem ajakit, majd hajába túrva megtámasztottam magam, és lábaimat átkulcsoltam oldalán.
-Kérlek!-szakad ki torkomból, és vágyakozva csókolom tovább.
Nem telt sok időbe, átadtuk magunkat a gyönyörnek, melynek egymásba merülve adtuk át magunkat.

*reggel*

A kanapén feküdve ébredtem, s hátamon éreztem, ahogy Fenrir egyenletesen beszívja, majd kifújja a levegőt. Nem akartam felébreszteni, viszont szükségem volt egy fürdőre, és némi ételre. Lassan, és óvatosan felálltam, majd a fürdőbe suhantam, és öt perccel később, már egy tiszta, ámbár egyszerű melegítőruhában tértem vissza, s vettem célba a konyhát. A hűtőből elővettem egy zacskó vért, tojást zöldségeket, és kenyeret. A zacskó tartalmát egy pohárba öntöttem, s miközben felvertem a tojást, s felvágtam a zöldségeket bele-bele kortyoltam a vörös folyadékba. Mikor mindennel végeztem, egy tálcára pakoltam a kaját, és kezemben a tálcával tértem vissza a nappaliba.
-Jó reggelt hétalvó. Készítettem reggelit. Bár, nem ígérem, hogy ehető lett.-suttogom fülébe, és egy aprócska puszit nyomok arcára. Leteszem az asztalra a tálcát, majd helyet foglalok a vele szemben lévő fotelben, és kislányos vigyorral arcomon, megszólalok.
-Neked nem mondták, hogy a reggelihez illik felöltözni?-érdeklődöm, és beleharapok ajkaimba.

Keze hasamon játszott, a hasam kockáin, amik ezer év koporsó után is ugyanúgy ott voltak még a hasamon. Erre még mindig büszke lehettem, már csak abból kifolyólag is, hogy semmi edzést nem ejtettem meg az elmúlt időszakban. De remek, hogy vérfarkasként nem kell erre figyelnem.
Nem maradt rajtam semmi, az ereje olyan szinten hatalmasodott az enyém fölé, hogy alig volt különbség kettőnk között... férfiként talán ez szégyenérzetet kellene hogy keltsen bennem, de hasonlót egyáltalán nem éreztem.
Felnyögtem, miközben néha hörgő hang bontakozott ki belőlem, de nem tétováztam, ahogy ajkaim nyakára kalandoztak, egy heves mozdulattal löktem őt a falnak, és masszíroztam csupasz fenekét, miután lehajítottam róla minden egyes fehérneműt. Milyen izgalmas helyzet.

Forró csókjai, már-már égették ajkaim. Figyelmeztetésem mit sem zavarta, aminek örültem. Nem akartam pont most lemondani róla. Inge, vagyis inkább annak darabjai, a földön landoltak, s hamarosan az én ruhám is ilyen sorsra jutott.
Egyik kezemmel izmos hasán játszottam, másikkal hajába túrtam. Ajkait, viszont mintha börtönbe zártam volna, nem engedtem el. A vágytól felgyülemlett erőtől vezérelve, mindenféle köntörfalazás nélkül kezdtem el lehámozni róla nadrágját, de az megmakacsolta magát, nem engedett. Végül, egy erőteljes mozdulattal ezt a ruhadarabot is letéptem róla.
Gyengéden harapdáltam ajkait, miközben egyik kezem rátalált vágyának duzzadó forrására, és az alsónadrágon keresztül kényeztetni kezdte azt. Közelebb vontam magamhoz, már ha ez lehetséges, és gyengéden fülébe haraptam.
Mire kettőt pislogtam, rólam is eltűnt az a maradék kis ruhadarab is, amit fehérneműnek hívtak. Gonosz, és vágyakozó mosollyal, megragadtam izmos vállait, s gyengéden ugyan, de a földre taszítottam.
Ebben a helyzetben, én kerültem felülre. Eleinte gyengéden, majd egyre vágyakozóbban csókoltam ajkait, majd elszakadva azoktól, nyakától indulva végigcsókoltam hasizmát, de mire a lényeghez értem volna, már a hátamon feküdtem, s én voltam az a tehetetlen, aki az előbb ő volt.

Már én sem voltam hideg... testem úgy fűtött, mint valami... nem is tudok erre megfelelő hasonlatot. De az ingem olyan gyorsan tűnt el rólam, mintha soha nem is lett volna rajtam, és elvigyorodva, lázas lihegéssel rántottam őt magamhoz, beletúrva hosszú, fekete hajába, és lehunytam szemeimet, így kóstolgatva folyamatosan az ajkát. Régen voltam már nővel, nagyon régen, de azt hisezm, hogy ebből a gyakorlatból nem lehet kijönni.
- Nem haraplak meg... - ráztam a fejemet ellenzően, majd felnyögtem kéjesen, élvezve ahogy kényeztetően harapja meg a nyakamat. Bestia.. egy nőstényördög, aki levesz engem a lábamról.
Bennem is felgyülemlett az erő, és nem érdekelt ruhájának szépsége, letéptem róla a ruhadarabot.

Valahol legbelül vágytam erre a csókra. És testem ezt pontosan tudta. Automatikus cselekedetem megdöbbentett, s kissé megrémített. Nekem nem szabadna éreznem. Így nem, hogy most érzek.
Elszakadtam ajkaitól, a falnak vágódtam, remélve ez segít visszanyerni a hidegvérem. De sajnálatos módon, nem segített. Inkább előhozta kislány énem, aki ma már sokadjára tör elő belőlem.
Nevem hallatán összerezzentem, s figyeltem, ahogy elindul felém.
-Ne...gyere...közelebb...-suttogom a szavakat, de mikor elém ér, s kezét a vállamra teszi, újra elönt a forróság. Maga felé fordít, fülembe suttog, és ez volt az a pont, ami átbillentett egy határon. Amikor ajkai megtalálták az enyémet, nem ellenkeztem tovább, kezemet nyaka köré kulcsoltam, és átadtam magam neki. Nem érdekelt, hogy ő mi, hogy én mi vagyok. Valami fellobbant bennem, valamiféle csillapíthatatlan vágy.
-Várj...-szakadok el tőle, kapkodva a levegőt, de több szó nem jön ki a torkomon. Mélyen szemeibe nézek, majd újra közelebb vonom magamhoz, és erősen a falnak szorítva csókolom tovább.
Kezeim nyakáról izmos hasára vándorolnak, és megragadva az inget, egy könnyed mozdulattal lerántom róla a ruhadarabot. Mohón falom ajkait, akár éhes gyerek a kenyeret.
Mások a korkülönbségért aggódnak, nos, ez is szólhatott volna ez ellen a dolog ellen. Na, de kérem. Senki nem lesz fiatalabb. Az jobban befolyásolt, hogy mik vagyunk.
-Ha meg mersz harapni, esküszöm, hogy kiverem az összes fogad.-suttogom füleibe, és gyengéden, figyelve arra, hogy vér ne serkenjen ki, beleharapok nyakába.

- Nem értem azokat a vámpírokat, akik azt mondják, nem szabad érezniük. Nem lesztek ettől sem rosszabbak, sem jók, hogy éreztek. Csupán nem szabad mindenki számára kiadni ezt a lényeges információt. - mondtam neki mosolyogva, de az ezt követő eseményekre nem készültem fel. Megcsókolt engem. ENGEM!! Egy vérfarkast csókolt meg... jó ég, hát ez meg hogy lehetséges? Miért vonzódik hozzám ennyire? S én hozzá? Örök rejtély, melyet egy ideig bizonyosan nem fejthetünk meg.
- Rosemarie.. - súgtam, miután elszakadt tőlem, és eltűnt a szemeim elől. A szívem még mindig hevesen vert, és néztem utána, hogy hová tűnt el, majd mikor megláttam, egy aprócska mosoly suhant át az arcomon.
- Rosemarie... - ismételtem el a nevbét, és közelíteni kezdtem felé. - Ne légy ilyen. Nem haraptalak meg, mint láthattad. Engem... - tettem a vállára a kezemet. - Nem zavart... - súgtam, a füléhez hajoltam, és visszafordítva magam felé, újra heves és tüzes csókban forrtam össze vele.

Kérdésére bólintottam, majd zavartan felálltam. Hasonló állapotban kezdem el, hangosan kiadni zavaros, kétértelmű gondolataim. Nem értettem, mi ütött belém, de nem tudtam ellene tenni. Soha nem éreztem magam így. Soha. Szívem már már fájdalmasan hangosan kalimpált mellkasomban.
-Persze, valószínűleg ez az oka.-mondom összevont szemöldökkel. S bár én magam nem hiszek ebben, mégsem ellenkezem, ráhagyom a dolgot. Majd egy percig mégis megingok. Soha nem beszéltem pár percnél tovább egy farkassal sem, most viszont órákig tettem így. Alig láthatóan megrázom a fejem, ezzel kitisztítva gondolataim.
Hátat fordítok neki, és kinézek a sötét éjszakába. Könnyebb elmenekülni, mintsem szemeibe nézni. Minden mozdulatát érzem. Ahogy feláll, és felém sétál. A zsigereim azt súgják, tekerjem ki a nyakát, de mégsem teszem.
Amikor megérinti kezem, először kiráz a hideg, majd melegség önt el. Megszólal, leheletét a vállamon érzem. Felsóhajtok, és megfordulok.
-Nem válhatok sebezhetővé. Nekem nem szabadna éreznem. Legalábbis nem így.-nézek mélyen szemeibe. De minden hiába. Testem nem úgy cselekszik, ahogy gondolkodom. Egyik kezem gyengéden megérinti arcát, s ajkaim gyengéden az övére tapasztom. A következő másodpercben elengedem, és átsuhanok a szoba másik végébe.
-Sajnálom. Nem lett volna szabad...-sütöm le szemeim, és mély levegők sorát veszem, hátha ez segít. Egy perc néma csend, majd tekintetem megtalálja az övét.
-Bocsáss meg. Nem tudom, mi ütött belém. Nem akartalak letámadni azzal, amit érzek.-rázom meg fejem, akár egy kislány, s bár testem máshogy cselekedne, makacsul a falnak préselem magam, és így figyelem mozdulatait.

- Új életet kezdeni... - gondolkodtam el, és csak önkiszolgálás végett én magam emeltem el az üveget, hogy újra teletöltsem a poharamat, és belekortyolva kezdjek el gondolkodni ezen a kérdésen. - Azt hisezm, egyedül. Nem akarok többé fájdalmat érezni olyan nő miatt, aki nem szeret engem viszont. Ugye érted ezt a furcsaságot amit most egy megtévedt vérfarkas próbál neked beadagolni? - kérdeztem halk nevetéssel, meglazítva a nyakkendőmet, majd továbbra is mosolyogtam rá.
Ezután viszont furcsaságok sorozata vette kezdetét, ahogy beszélt velem. Vagyis, szavai olyanok voltak, amit nemcsak egyképpen, de töbféleképpen is értelmezhetnék.
- Valóban? Hát... ha ez jelent neked valamit, én is kicsit furcsán érzem magamat. Tudod... a származásunk miatt. Mert az ösztöneim azt súgják, most rögtön ugorjak neked, filézzelek ki, mert vérfarkas vagyok, és Te vámpír. De nem tudom megtenni, mert ezt csak az ösztöneim ditkálják. És képes vagyok legyőzni az ösztöneimet. - súgtam, majd ahogy kinézett az ablakon, bámulva a holdat, gyengéden megfogtam a kezét, és bizakodóan elmosolyodtam, miközben újra letettem a poharamat. - Én is érzek valamit... - súgtam neki, egészen közel hajolva hozzá.

Nem tudtam, a bor ütött ki a tudatomra, és a gondolkodásomra, vagy tényleg ennyire, már-már szánalmasan akartam valakinek a társaságát élvezni. S ezért bármit megtettem volna. Minden esetre ezen gondolatokat igyekeztem a fejemben tartani, az arcomra, pedig azt a kedves mosolyt ültetni, ami csak nagy ritkán adatik megcsodálásra.
-Az újítások jók.-ismerem el, de ezt nem konkrétan erre a szituációra értettem, hanem erre a világra.
Figyelem mozdulatait. Majd elmosolyodom. Eszembe jut, hogy a régi házban, a nappaliban, pontosan így ültem apámmal. Ő beszélt, én hallgattam. Felnéztem rá. Az emléken tovább mosolygok, majd lehunyom szemeim, és veszek egy mély levegőt.
Egyszer csak kifut egy mondat a száján, amire felkapom a fejem, és mélyen szemeibe nézve felteszek egy kérdést.
-Kivel akarsz új életet kezdeni?-érdeklődöm, nem mintha sok közöm lenne hozzá.
-Félre ne értsd, nem akarok a magánéletedben vájkálni.-jegyzem meg, majd tekintetem az üres poharakra vezetem.
-Viszont, az egy helyes meglátás, hogy olyan után nem epekedsz, aki nem szeret téged. -ismerem el, majd az üvegért nyúlok, és teletöltöm a poharam. A tudatom üres, a szívem viszont olyan hangosan dobog, hogy valósággal sérti a fülem.
-Biztos, akad jobb dolgod is, mint itt ücsörögni, és beszélgetni. Nem akarlak feltartani.-nézek rá, és felállok. Kilépek a magassarkúból, és hosszú ruhámat kissé megemelve, az ablakhoz sétálok, és kitárom azt. A hűvös levegő beáramlik a szobába, s kissé megfagyasztja a már így is fagyos és forró levegőt.
Megfordulok, és nekidőlök a falnak. A napgyűrűmmel kezdek babrálni, akár egy kislány, aki nem tud magával mit kezdeni. És ez így is volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem tudtam, mit érzek, vagy mit mondhatnék.
-Én... Te nem érzed magad furcsán?-nézek ismét szemeibe, immár egy kissé félénken.
-Tudom, h'lyeség, és nem fogod megérteni, de most először, évek óta, érzek valamit. Valamit, amit képtelen vagyok elfojtani.-amikor kimondom, még borzalmasabban hangzik, mit ahogy gondolataimban megfogalmazódott.
-Felejtsd el amit mondtam.-rázom meg fejem, és kinézek az ablakon. A Hold magasan jár, s "kifli" alakja, oly tisztán ragyog. A csillagok szikrázó fénye, visszatükröződik bőrömön, melyet a hideg simogat. S szinte érzem, ahogy a férfi engem néz. Én viszont nem tudok szembenézni vele.

- Nos, ha leltároznom kell... a tökéletes este csakis egy ilyen tökéletes itallal... - néztem a löttyöt a poharamban. -, és egy iylen tökéletes nővel lehet teljes. De ne mondd, hogy nincs teljes mértékben igazam. Te gyönyörű voltál ma este. Egy igazi... nő. - nyeltem egyet, ahogyan felrémlett előttem, anno milyen nőket neveztünk igazi nőknek. És Rosemarie minden tekintetben megfelelt volna az ezredforduló elvárásainak is. Igaz, akkor nem lehetett volna olyan egyszerűen vámpír, mint most.
- Igen, szürreálios. - kortyolgattam tovább az italomat, közben egyetértően bólintva újra és újra, hisz mi mentesítene minket az alól, hogy tényleg nem lenne szabad így viselkednünk? - De azt hiszem, mindenhová kellenek újítók. - kacsintottam rá, majd ahogy kiürült a poharam, félretettem, és a zakómat gomboltam ki, hogy levegyem, mert igencsak melegem volt már benne.
- De már nem epekedem az iránt a nő iránt. Nem tehetem meg, hogy elvegyem a férjétől. És nem is áll már szándékomban. Volt lehetőségünk... neki nem én kellek. Hát ideje új életet kezdenem. - sóhajottam, de ezt már nagyon feloldódottan, és könnyedén mondtam.

Gyakoroltam némi vendégszeretetet, hiszen mégsem falt fel, és emellett, még túl is segített, a lelki összeomlásomon. Utóbbi elég ritkán fordul elő, olyankor azonban elsöprő tud lenni.
Megkínáltam egy pohár borral.
-Ez csak természetes. azok után meg pláne, hogy segítettél... rajtam-ismerem el végül kedvességét, s ismételten csak oda lyukadok ki, hogy én érzem magam kellemetlenül, amiért elgyengültem.
Miután a poharakba ital került, sor kerülhetett a koccintásra.
-Tekintsük ezt az estét tökéletesnek. Viszont úgy gondolom, ez a pohár bor nem elég kárpótlás azért, hogy kihasználva a férfi kedvességét, a te válladon sírtam ki magam.-mondom halkan, s a poharat az asztalra teszem.
Épp visszaültem a kanapéra, amikor megszólalt. Erre azonban nem számítottam. Vagy mégis? Talán női hiúságom valahol legbelül várt a dicséretre. Csupán a felszíni énem, nem tudta befogadni az információt, olyan gyorsan jött.
-Köszönöm. Nem is emlékszem, mikor volt rajtam ekkora abroncsos ruha.-nézek végig a ruhámon, és kezemmel gyengéden végigsimítok az anyagon.
-Nem gondold, hogy ez a helyzet kissé szürreális? Két, egymással folyton harcban álló fajból valók vagyunk. Ráadásul te a gyermeked anyja után epekedsz, én pedig gyűlölöm azt, akit mellém adtak volna.-nézek ismét szemébe, és ajkaimon halovány mosoly ül, arcom pedig a kelleténél jobban pirosodik. Hallom szívverésem, aminek hangja visszhangzik a fülemben. Reakcióm meglepett, de nem tudtam ellene mit lépni. Egy mély levegőt véve próbáltam lenyugtatni a hangos kalimpálást.
-Mellesleg, te is igazán fess vagy ma este. És még egyszer megköszönném, amit értem tettél ma. Köszönöm, hogy nem nem hagytál magamra.-kezemmel gyengéden megérintem az övét, majd egy gyors mozdulattal, újra a poharat veszem kezembe.