Semmi végzeteset nem akarok tenni, amíg nem tudom biztosan, hogy a négy vámpír közül melyik van felsőbb pozícióban. Melyik rendelkezhet a legtöbb információval. Nem áll szándékomban mindet megölni csak azért, mert betették ide a lábukat. A hitelességgel nincs problémám, bár öltönyben járok, a tanács tudomása szerint többek közt a közelharcban is van tapasztalatom, így nem lesz gyanús, ha kihúzom addig, amíg megérkeznek a vadászok, akiknek a lépcsőn lesétálva adtam le vészjelzést a telefonomon keresztül. Ha nem kellene titkolnom a kilétemet, akkor egyetlen kézmozdulatomba kerülne, hogy mind a négy az eszméletét vagy az életét vesztve heverjen a földön. De a dolgok sosem ilyen egyszerűek. Nekem pedig prioritásom jelenleg az, hogy életben tartsam az embernőt.
- Ha engem keresnek, a recepciósomat akár el is engedhetik. – Eleganciának burkolt arroganciával szólok hozzájuk. Fogalmuk sincs az erősviszonyokról és sajnos nem is lesz. A recepciósnőnek bevallom, még csak a nevét sem tudom. Sokak létezéséről ’nem tudok’ az itt dolgozók közül. Nem meglepő módon szinte csak a vezetőséggel állok kapcsolatban, ők pedig az alattuk lévőkkel, az alattuk lévők pedig az alattuk lévőkkel… így szokott ez menni. Tudom én, hogy esélytelen, hogy a két szép szememért elengedjék a vacsorájukat, de ezek után senki nem mondhatja, hogy nem adtam lehetőséget a dolgok békés elrendezésére.
Válaszul a négyes egyik tagja szempillantás alatt jelenik meg előttem és megragadja a torkom. Reagálni sincs időm, már a földhöz csapva találom magam. Szerencsésen esem, az alkarom védi meg az arcom attól, hogy frontálisan csókoljak bele a márványpadlóba. Mozdulnék, de nem kapok lehetőséget, ahogy fentebb tolom magam, a férfi bakancsa a bordáimat veszi célba és olyat rúg belém, hogy átfordulva a hátamra zuhanok. Nem tudok megfelelően védekezni, mert csak arra koncentrálok, hogy megbénítva tartsam azt a vámpírt, amelyik a recepciósnő nyakát akarja eltörni. Megbénítom a hangszálait is, hogy ne jelezhessen a többinek, hogy gond van. Csak áll ott és feszesen tartja őt.
- Egyet mondjatok meg nekem. – Kezdenek bosszantani, így már eszem ágában sincs a magázódással bajlódni. A türelmem és az illem eddig tartott. – Melyikőtök öngyilkos ötlete volt idejönni? – Válasz helyett hangos nevetésbe kezdenek. Aki mellettem áll emeli a lábát, hogy talppal az arcomba rúgjon. Én azonban elkapom a lábát és egy gyakorlott mozdulattal a földre rántom magam mellé, a zakóm belső zsebéből közben egy kisebb méretű tőrt rántok elő, amely alkalmas a magafajta söpredék megölésére. A hóna alá döfve úgy szúrom le, mint egy malacot, a fegyverrel egészen a szívéig hatolva.
Egy meg van, de eddig sem emiatt aggódtam. Ezen kívül nincs más fegyverem a mágián kívül, azt pedig nem tudom használni, amíg van szemtanúm. Aki a recepciósnő. Megölni könnyebb lenne őket, de azt sem akarom, hisz élve kellenek, hogy vallathassuk őket. Előbb feltérdelek, majd nehézkesen fel is állok kihasználva az időt, amíg a vámpírok döbbenten figyelnek. Nem számítottak ilyen mértékű ellenállásra. Rossz tanácstaggal kezdtek. Tekintetem találkozik a recepciósnőjével. És az arckifejezésem nem túl bizalomgerjesztő. Mit kezdjek vele? Nem tudom egyszerre védeni őt, rejteni a kilétem és lefegyverezni a vámpírokat úgy, hogy legalább kettő életben maradjon.
- Vegyél egy mély levegőt. Nem fogsz meghalni. – Bár távol állnak tőlem, olyan hidegvérrel beszélek a nőhöz, mintha csak mi ketten lennénk a teremben. A hangom mély és magabiztos. A mondatom épp csak be tudom fejezni, az egyik fickó indulatosan közbevág és felém közelít. – Nem fog meghalni? Valaki nagyon magabiztos egy halott emberhez képest. – Mire én már jóval ingerültebben nyilatkozom. – Nem hozzád beszéltem!