Nem tudom, vajon hová tűntek el azok a férfiak, akik ilyen modorral lettek megáldva. Vagy talán ez az egész új generáció nem képes arra, hogy így viselkedjen a nőkkel szemben. Ennek a férfinak ez természetes, és nekünk pedig feltűnik, mert nem vaguynk hozzászokva. Persze, Damon a maga nemében úriember, kinyitja az ajtót, meg ilyesmik, de ő már inkább egy szabadabb gondolkodású, lazább vámpír. Igaz, még így is kitüntetebbnek érzem magam vele, hiszen nem az az életcélja, hogy kihasználja az érzéseimet, és egyszerűen a végén hagyjon a francba... persze lehet, hogy egyszer ezt fogja hozni a jövő, rám un, vagy én rá... bár ezt nem tudom elképzelni. Mindegy, a jövő még bárhogyan alakulhat. - Köszönöm! - Helyet foglaltam az egyik fotelon, amelyre az előbb mutatott, majd kissé kifújtam magam, de továbbra sem engedtem el a tekintetét, folyamatosan nyomon követtem, hogy hová sétál. Szerettem felkészült lenni. Mindenről tudni, ami a szemeim előtt zajlik, hiszen az úgy sokkal tisztább. - Oké - bukott ki belőlem hirtelen egy zavar mosollyal. Kicsit furcsa volt. Persze, találkoztam már vele hasonló korú vámpírral, őket sem magázom. Szóval jobb lesz hozzászokni a gondolathoz. - Elég idős vagy - köszörültem meg aztán a torkomat. - Még sosem láttam ilyen idős vámpírt ilyen élettel - néztem körül kissé. - Úgy értenm, ők inkább olyanok, akiknek valahonnan van egy nagy birtokuk, és ennyi - vontam meg a vállamat. Persze, abból csiholnak pénzt, amiből szeretnének. Könnyű megoldás. És furcsa belegondolni, hogy erre lényegében már én is képes vagyok. Minek dolgozni majd? De nekem ez az életcélom. Nem úgy akarok élni, hogy semmit nem tettem le az asztalra. Más idők... hát ezt nem kellett volna hosszasan ecsetelnie, semmi kétség. Furcsa világot élünk, bár talán a feminizmus juttatott bennünket el idáig. Azóta tűnt el a férfias lovagiasság, hiszen miért is lennének udvariasak, ha végül is mi el akarjuk tőlük venni a munkát? Bár sosem bántam ezt az egészet. Nem tudnék otthonülő lenni. - A környezetvédelem elkezdődhetett volna korábban is - sóhajtottam fel. Nem akartam sokáig beszélgetni semmi ilyesmiről, hiszen eléggé nevetséges. Ha nem az időjárás, akkor a környezetvédelem? Nem akarok unalmas lánykának tűnni, aki nem képes normális beszédtémát felhozni. De nem is azért vagyok itt... csak nem árt jóban lenni azzal, aki fényképeket készít. - Ó, nem! - bukott ki belőlem hirtelen, és rögtön el is csendesültem. Aktok... érdekes is lenne. Ez meg sem fordult a fejemben. - A páromnak lesz, persze. Öhm... születésnapja lesz... izé - gondolkodtam, hogyan is fogalmazhatnám meg. - De ilyen fényképes dologról még sosem volt szó, pedig azt hiszem, egy hétköznapi család életének része az ilyesmi - vontam egyet a vállamon. - De talán ha összekeverjük a férfiak ízlését a nők szégyenlősségének küszöbét, akkor... a fél aktok talán... - tűnődtem. Sosem fordult meg a fejemben. Elvégre ezek nem olyan képek, amiket kiteszek a nappaliba. - Igen, talán ez lenne a legjobb megoldás. Az ára igazából nem is lényeges, egyszer élünk... még ha hosszú ideig is - vigyorodtam el végül normálisan. - Itt születtem... kissé zavaros körülmények között - mondtam eléggé halkan. Hiszen sokáig azt hittem, anya a vérszerinti anyám. És mégsem. Ez túl bonyolult. - De mostanság semmilyen hegyi oroszlán nem tombol a környéken, szóval azt hiszem, kezd rendbejönni minden - próbáltam meg viccet csinálni ebből, bár sajnáltam azokat, akik itt lelték a halálukat. - Ami azt illeti... ezek a fotók mikorra készülnek el? Egyelőre nem sürgős, direkt időben... jöttem.
Mosolyogva figyeltem a lányt, ahogy ott állt zavarodottan, látszott rajta, hogy zavarban van, még nem tudtam rá jönni, hogy miattam, vagy ilyen az alaptermészete. Bár, gyakran hoztam zavarba már a viselkedésemmel már másokat is, igen…manapság már ritka a magamfajta úriember, esetemben vámpír, de még nem haltunk ki teljesen. Addig pedig legalább okozhatunk néhány kellemes percet a nőknek, már csak pár udvarias szóval is, vagy gesztussal. - Foglaljon helyet kérem… - mutattam az előtérben elhelyezett kényelmes fotelek felé, ha netán többen várakoztak volna rám, praktikus volt és kellemes, ha itt volt az aszisztensem, ő pedig még igyekezett dobni is a hangulaton a kellemes kávéival. Nem zavart a fecsegése, a helyében azért én is szerettem volna tudni, hogy kivel állok szemben főleg, ha egy kézfogással satuba tudom szorítani az illetőt. Tudtam, hogyha nálamnál idősebbekkel találkozom ott kiváltképp fontos az óvatos udvariaskodás, mert ezt szokták meg, de én sem tudtam volna velük másképp viselkedni, ahogy ezt az udvariaskodást belém nevelték, és ragadt rám a századok alatt is. - Egész pontosan hat év múlva leszek nyolcszáz éves, szóval nem jár messze az igazságtól.- mosolyodtam Elenára. – De, ha jobban érzi magát nem kell magázódnunk, anélkül is lehet kellemesen és udvariasan beszélgetni, s talán kevésbé lesz zavarban Ön is, ráadásul a fotózás közben is könnyebben tudom adni az instrukciókat, ha nem kell folyton magáznom… – emeltem kíváncsian a tengerkék szemeimet a lányra. Bárcsak meg tudnám nyugtatni, hiszen nincs mitől tartania esetemben, hacsak nem ő is ártó szándékkal jött, időnként elég különös, de előjön az atyáskodó oldalam,főleg a fiatalok közelében. - Ráadásul nem is itt születtem, hanem Albionban. Akkoriban még egészen más idők jártak. – biccentettem, majd mikor lefolyt a kávé ,amit egyébként én feketén szoktam inni, félre tettem a tálcára, mellé a tejjel, cukorral és édesítővel, egybekötve, majd letettem a fotelek közti asztalra a tálcát, egy csészét Elena elé, kis kanállal és kis tányérral, egyébként nem csak a berendezésből, de a tárgyakból is látszott, hogy adok a minőségre, magam is helyet foglaltam, és magam elé emeltem a csészémet, és belekortyoltam a kávémba, aztán letettem a kis tányérra, végül hátra dőltem. - Nem volt olyan mértékű a föld pusztítása, mint manapság ami pár száz éve kezdődött. Nézze el ezt a régimódiságomat, de sajnálom látni, hogy hova halad az emberiség. – csóváltam meg a fejemet. A kezeim a karfán pihentek, lazán ücsörögtem, s bár miattam voltak nagyobbak a fotelek, hiszen közel két méter magas vagyok, de nem eshettünk túlzásokba, mégis örültem, hogy viszonylag kényelmesen elücsörgök jelen pillanatban egy berendezési tárgyban. - Egyébként, milyen fotókra gondoltál? – kíváncsiskodtam, szerintem és reméltem, hogy eddigre beleegyezett a tegezésbe. – Gyanítom, hogy a párodnak lesz, talán ezért is vagy ennyire zavarban, és nem tud arról, hogy idejöttél, mert meglepetés lesz? – általában a következtetéseim helyesek szoktak lenni. – Készítek aktokat, fél aktokat és ízléses képeket, amik kellően takarnak és meg is mutatják a nőiességed, de természetesen ruhásakat is, van egy öltözőm, ahonnét válogathatsz is, a ruhák tiszták, minden felvétel után elküldöm őket tisztíttatni. – igen, figyelek a higiéniára is. – Vagy, van esetleg valami téma ami köré építenéd a fotóidat, valentin nap? Szent Patrik napja, és a többi? –meglepően sokat beszéltem, de ha munkáról volt szó, muszáj volt, hiszen így tudtam kicsikarni a válaszokat a gyakran zavarban levő vendégeimből. Még akkor is ha esetleg egy spontán ötlet volt az egész fotós megihletődésük. - Te pedig minden bizonnyal itt születtél …? – tettem fel kíváncsian a kérdést. – Milyen a város, sok zűrzavart hallottam felőle mostanság, bár mintha ülepedni látszanának a kedélyek. – érdekelt engem is a lány, és némi szakmai téma után, miért ne tehetnék fel efféle kérdéseket is? Továbbra is kényelmesen ücsörögtem a székemben.
Zavaromban rögtön a fülem mögé túrtam pár kósza hajtincset. Magam sem értem, hogy mi ütött belém, de kezdtem rájönni, hogy ha ismeretlen emberekkel találkozom, aklaratlanul előtör belőlem az efféle viselkedés. Nem tudom, hogy kivel állok szemben. Az életemben nem árt következményekre is figyelni, hiszen egykoron hasonmás voltam... és milyen meglepő, mióta már nem vagyok az, azóta is sokan akarnak megölni minden utcasarkon. - Szóval... ön Vincent - mosolyodtam el bátrabban. Ahogyan beszélt... ahogy a szavait megválogatta, hát látszódott rajta, hogy nem egy "mai szerzet". A mai udvariasság kimerül abban, hogy néha előre engednek minket nőket az ajtóban. És itt vége is. A számla kifizetéséről már szót se ejtsünk, az teljesen kiment a divatból. Bár mikor is volt nekem lehetőségem utoljára emberi körülmények között randizni? Ez egy nagyon jó kérdés. Étteremben sosem voltam Damonnel... kettesben otthon vacsorázni igen... de az nem igazi randi. Sosem rendelhettem étlapból. Igen, ez egy újabb remek ötletet adott. Megfogtam a kezét, mikor felém nyújtotta azt, majd érdeklődve forgattam körbe a fejemet a helyiségben. Igazán modern, vagyis a maga módján... tetszik az egész. Ahogy elrendezte a berendezést, és minden más, ami azt a célt szolgálja, hogy valami kellemes érzés fogja el azt, aki ide belém... remek ízlésre vall. - Hát, az attól függ, hogy mi mindent lehet még itt csinálni fotózkodáson kívül - vontam egyet a vállamon, próbálva lazítani, de rájöttem, hogy nekem ez akkor sem fog menni, ha a világ legközvetlenebb embere leszek. Nem is tudom, miért félek mindenkitől... talán tényleg amiatt, ami történt az elmúlt években... az emberek többsége, akiben bíztam, csak hasznot akart húzni rajtam. Türelmesen hallgattam őt, habár már láttam pár képet részéről annál, aki őt ajánlotta. Igencsak tehetségesnek gondoltam őt, már a képei alapján, és egyáltalán nem tarttottam pofátlanságnak azt az összeget, amit elkért ezekért a képekért. Valójában... vámpírok vagyunk, miért ne telne rá? Igaz, nem euzt a szlogent tervezem megcélozni, ha az orvosi egyetem végére jutok... szeretnék saját praxist. Saját életet. Nem pedig egy olcsó, könnyen megszerzett életet, amit a vámpírok egyszerűen képesek garantálni önmaguknak. - Szóval rájött, hogy mi vagyok - mosolyodtam el halványan. - Mondjuk ehhez nem kell nagy tehetség. De higgye el, nem tervezek kifutós pályafutást. Túl szerencsétlen vagyok hozzá - ráztam meg a fejem egyszerűen, majd letettem a táskámat, és így szemléltem a fotót, amelyet a mögötte lévő falra lógattak fel egy egyszerű, de modern keretben. - Egy kávé jól esne, köszönöm - fűztem aztán hozzá, majd nagyot nyelve tünődtem tovább. Igaz, képeket jöttem ide csináltatni, de kíváncsi lettem. - Nemrégen jött ide, ugye? Nem tűnik egy mai... fiatalnak. Már úgy értem, hogy a modora igencsak rendhagyó... emlékeztet egy nagyon régi ismerősömre, de ő legalább ezer éves, szóval érthetően úriember - kuncogtam fel, ahogy eszembe jutott Elijah. - Sajnálom, nem akarom feltartani ostoba fecsegéssel - szabadkoztam aztán, és megcsóváltam a fejem. Nem lehetek mindenre kíváncsi...
Szóval egy modellügynökség, komolyan nekik dolgozunk? De minek? Óvni kell a csini csajok formás hátsóit, vagy mi a rosseb? Néha esküszöm fel nem foghatom, hogy milyen logisztikai érzékkel voltak ezek a barmok megáldva amikor egy ilyen melót elvállaltak.Mióta ide jöttem beszálltam hozzájuk az üzletbe, de csak azért, hogy a saját szeletemet is megkaphassam a tortából, ami azt illeti elég édesszájú voltam. És szó szerint is. Szóval az alapszitu, hogy az összegyűjtött infókat, ezen a rettentően gusztustalan barna pendrive-on vigyem el, a Vincent nevű tagnak, övé az ügynökség, és senki másnak ne adjam oda, csak neki. Elég sensitive infók voltak ezek ha már itt tartunk, egy csomó lány adata, méretei. Éjjeleket töltöttem vadidegen csajok közösségi portáljait bújva, feltörve privát levelezéseket, megtudva még az utolsó melltartó méretüket is, meg azt, hogy éppen ki az orvosuk, meg persze jöttek a keményebb és kissé bizalmasabb adatok, úgy mint milyen aktív szexuális életet él, kivel és hol? Szemforgatva szedtem ezeket össze, úgy éreztem magam időnként, mint valami elcseszett pornófilmes casting dramaturgja. Szerencse, hogy a filmeket nem nekem kellett összevágni, bár gyanítom Henry remekül elszórakozott ezekkel, nem véletlenül vállalta nagy hősisen magára ezt a feladatot. Szóval minden ezen a mütyüri kis holmin volt összepakolva, amit a nyakamba akasztottam és nekivágtam a délutáni forgalomnak. Málnát egy hete hoztam el a szervízből, szépen le is mosattam, extra finom benzint kapott, és amikor megsimogattam, a legbájosabb hangon közöltem vele, hogy ha még egyszer cserbenhagy, eladom ócskavasnak. Nem tudom mennyit fogott fel belőle, végülis egy darab vas - másoknak- de azóta egy köhintése nem volt. Szóval ott fityegett a visszapillantómon a kis Elvis figura, elég csecsás arany kis palástban ha valaki beszól érte nem teszi zsebre amit tőlem kap. Benyomtam a zenét, és amikor az első taktusokat meghallottam, meg Joan Jett kaparós hangját úgy kezdtem püfölni a kormányt, mintha muszáj lenne, és vele énekeltem a számot, egész úton. Amikor megálltam az egyik pirosnál a szomszéd autóból a fiatal pár meghallva a zenét velem énekelt, a csaj még csápolt is, én meg röhögve és énekelve püföltem tovább a kormányt. Piszok jó kedvem volt az a helyzet, ez a zene meg még rá is tette egy lapáttal, és ahogyan a huppanóknál a gumiból gyártott Elvis libbent egyet a szélvédőn, eskü olyan volt mintha a klasszikus csípőrázós mozdulatot csinálta volna. Húapám az tényleg nem semmi. Nem volt nagy forgalom, és kényelmes ruhában is voltam, végre úgy öltözhettem ahogyan én akartam, a fűzőket egy időre hanyagolni fogom, szóval maradt a kanadai favágó feleség meg a vízhordó lány közötti átmenet. A hajamat lófarokba összefogtam, és láss csodát még egy kis piros szájfény is került a számra. Ezt még anyától kaptam, cseresznye ízű, és édes. Meg is fogom zabálni úgy egy fél órán belül. De most komolyan, ha azt akarják, hogy a szájfény az ember száján maradjon mi a fenének ízesítik? No sebaj, szóval én tök jól éreztem magam, és még mindig doboltam a lábamon, amikor kiszálltam a kocsiból. Riasztó továbbra sem volt rajta, és még mindig tartottam magam két állásponthoz: ha ebbe valaki 160 centi felett beül annak gumiból vannak a csontjai, illetve, aki még vezetni is akarja, az nyugodjon békében. Ugrálva, dúdolva és táncikálva mentem be az épületbe, a hajam csak úgy libegett ide meg oda, a zene annyira felpörgetett, hogy úgy éreztem magam mint aki most érkezett egy koncertről, vagy éppen oda tart. Anya állítólag még groupie vagy mi a szösz is volt a nyolcvanas évek elején. Hú, anyát elképzelni csápolva az első sorban legalább annyira elképzelhetetlen mint engem egy ilyen ügynökségen modellként. A recepcióhoz sasszéztam és ott a fülig vigyor kiscsajjal közöltem, hogy Vincente Akárkihez jöttem...már a neve is egy komplett nyelvtörő volt nekem, és hogy meg volt beszélve. Maniac. Közöltem a nevemet, amire egy értetlenkedő nagy boci szem meresztgetés volt a válasz, de közölte, hogy azonnal értesíti Mr. Aldridge-t az érkezésemről. Aldridge! Ez az! Ő ki tudta mondani, hát ez pazar. A kiscsaj, akinek a vigyora elveszett valahol a nevem környékének kimondása, és a főnöke nevének kimondása között hellyel kínált. Én meg inkább egy csoki automatát szerettem volna, állítólag a folyosó végén van egy. Ó, kezd ez a hely tetszeni, ha közlik, hogy banános tejet is tartanak puszira, menten eldobom magam. Na szóval a kezem a hátam mögött összefűzve kicsit félszegen sétáltam a mutatott irányba, hogy megtaláljam azt a híres automatát, alig mertem oldalra sandítani, mert mindenhonnan a luxus vágott pofán. Márvány! Hűűű ez a faszi tud ám élni, bár nekem így olyan benyomásom volt, mintha egy sírkerbe járnék. A temetőkben láttam utoljára ennyi márványt. Remélem nem valami nekrofil a fickó. Igazából azt sem tudtam hogy néz ki, mindig a srácok tárgyaltak vele, de állítólag olyan apám korabeli lehet. Lehet, hogy pont ezért küldtek engem a kész anyaggal, vagy mert találkozni akart Mr Vincent a csapat eszével. Khm...ez volnék én. Nincs a srácokkal alapvetően semmi gond, de ha el akarnám adni őket egy arab országban, hát nem sok tevét kapnék értük az biztos. Ó, megvan az automata, hát ez igazán remek hír, akkor ott csoki is lesz. lelki szemeim előtt megjelent az egész mogyorós nugát...nyamm....összefolyt a nyál a számban, Pavlov kutyája hozzám képest kismiska volt, és nagyobbra vettem a lépteimet. Ebben a szent pillanatban vágódott ki az egyik ajtó, kizúgott rajta egy törpe...nem tudok rá jobb szót. Aki tőlem is alacsonyabb az vagy hobbit vagy törpe, átmenet nincs. De ez olyan erőszakos fajta volt, mert azonnal le is támadott. - Ó megvagy kis vörös, már kerestelek egy ideje. Mi ez a szar rajtad?-jah, hogy a ruhámra gondolsz? Végigpillantottam magamon. Hát nem egy koktélruha, de hétköznapra megteszi - Már egy órája rád várnak, és még át sem öltöztél?- szerintem tőlem bambább ember ebben a pillanatban nemhogy a földön de az egész tejútrendszerben nem volt, mert lövésem sincs miről dumál ez a kis ember, de ő meg olyan vehemenciával rángat már befelé azon az ajtón az ingemnél fogva és magyaráz tovább. Szóhoz sem jutok. Én a nagy dumás. Úgy látszik aki méretben kisebb tőlem, annak a beszélőkéje is jobb. - Vincent már egy órája beállította a fényeket és direkt mondtuk, hogy vedd át azt a bézs kimonót. És még a szemedet sem húztad ki.- méltatlankodott tovább a pacák. Naná, hogy nem húztam ki a szemem. Mi vagyok én valami elcseszett hibrid vörös hajú gésa? Egy nagy terembe cibált a kis fickó ahol annyi lámpa volt, hogy majdnem megvakultam. Nem bírom én az ennyire erős fényt, dolgozni is halvány fényviszonyok között szerettem. A kis ürge a végén aztán elkurjantotta magát, de úgy, hogy majdnem megsüketültem. Könyörgöm akassza le rólam valaki mert azonnal lecsapom mint vak a poharat. - Főnöööööök! Megtaláltam a kis vöröst, kint mászkált a folyosón. De még át sem öltözött, most mit csináljunk? - Megszólalhatnék én is?- eddig jutottam a mondandómba mert már láttam közeledni valakit a fényeken túl. Atyaég, meghaltam és a mennyországban vagyok?
Hallottam, hogy jön az illető, de nem fogok felpattanni, és elébe rohanni, még szépen megnéztem a tegnapi fotózás eredményeit, hogy … kiket fogunk visszahívni második körre. Kinyomtam a gépet, és akkor pillantottam fel a fiatal hölgyre, amikor odalépett a pulthoz, éreztem, már amikor befelé tartott,hogy vámpír lesz az illető, csak azt nem tudtam, hogy ilyen csinos is, és lány is. - Vincent vagyok, Kedves Elena. - biccentettem, és a kezemet nyújtottam, igen, én régi vágású vámpír vagyok, hiszen vannak bizonyos szabályok, idegen vámpírt nem kóstolgatunk, ha nincs róla előzetes infónk, nem de bár? S bolond aki egyből szkanderozni áll le a másikkal. Ráadásul,igyekeztem eddigi életemet úgy élni, hogy minél kevesebb haragosom legyen, amióta pedig belekezdtem ebbe a bizniszbe, az eskükkel is úgy biztosítottam be magamat, hogy nekem ne származzon belőle károm. - Attól függ, hogy mit szeretne, fotózkodni, vagy valami mást…? - azért beszéltem rébuszokban, mert nem akartam lerohamozni szegény vendégemet azzal, hogy tulajdonképpen ha akar jöhet máskor is, és megfelelő pénzért, vért is tudok adni, egyenesen frissen, véráramból… Csinos fiúkból, vagy lányokból. Az ilyet óvatosan kell elővezetni. Az irodámba szoktam olykor-olykor táplálkozni, de olyankor mindig csukva van az ajtó… a lány fölé magasodtam, s kíváncsian mértem végig. A kiejtéséből ítélve idevalósinak gondoltam,mert… az ingatlanos akivel lebeszéltem a birtokomat is hasonló akcentussal beszélt, valamint az is, akivel a stúdiót beszéltem le. Egyrészt kíváncsivá tett a dolog, hogy egy ilyen élettel teli vidám lány, hogy lett vámpír, láthatóan, úgy tűnik, mint aki élvezi, hogy vámpír lehet. Egyébként mindig kíváncsivá tettek az új vámpírok, hogy változott át, miként élte meg, de tudom,hogy ez tapintatlanság megkérdezni a másiktól, úgy egyáltalán bárkitől. Én sem szívesen beszéltem arról a három hónapról, amelyet tengeren töltöttem, azt, hogy hogyan lett vámpír valaki, sosem fogja elfelejteni. A mardosó éhséget, és azt, hogy haldoklik, ha nem vesz magához vért, a végső átalakuláshoz, fél napig bírtam a nélkülözést, aztán győzött az éhségem. Undorodtam magamtól, sokáig, mire megtudott győzni a teremtőm, arról,hogy ez így természetes. De az emberéleteket akkor is és most is gyűlölöm elvenni, ezért próbálkozom ezzel a humánusabb módszerrel. Lassan sétáltam ki a pult mögül, és fejből kezdtem sorolni a következőket. - Ha egyéni fotózásra jött, a tíz képes sorozat, 60 $. A húsz képes sorozat, 120 $, és ezeken felül darabja a képeknek, 7 $, természetesen ha referenciákat kér a munkámról, akkor azok is vannak, ugyanakkor egy kedvezményesebb árról is tárgyalhatunk, ha kicsit túl futna a kereten, mert, általában kétszáz darab képet készítek, hogy legyen miből válogatni. Megbeszélhetjük, hogy milyen témában szeretne fotózkodni, de már most mondom, mint fajtám bélinek, hogy tartózkodjon a kifutói karriertől , noha igen csinos, de hosszútávon a mai digitális világban kevésbé lenne kifizetődő, ha a jövőben netán kutakodna valaki ön után, és sikerülne idáig vissza kotornia… - eresztettem meg egy jóindulatú mosolyt. Igen, tulajdonképpen a vadászokra céloztam, azok tudnak ám a vámpírok életében rendesen vájkálni. Háborúkban pedig szintén fellelhetők ők is, ha valakiket nem szívlelek, azok ők, hiszen miért kell tönkre tenniük, ha nem én választottam ezt az életet, de próbálom kihozni ebből a létből a legjobbat? Úgy, hogy nekem is és másoknak is jó legyen? Nem vártam el Elenától, hogy most azonnal döntsön, ezért elindultam a pult másik végében található kávéfőző szerkezethez. - Kávét, teát, vizet? Mit adhatok, míg eldönti, hogy mit szeretne? - kíváncsiskodtam, hátrapillantva a vállam felett, miközben megigazítottam az ingem gallérját.
Az egész annyira bolondos ötletnek tűnt, mikor megkerestem a címet. A helyet ajánlották, igaz, olyanok, akik szerint ezt az egészet célszerű párral együtt csináltatni. De ez meglepetés, nem pedig egy közös fotózás! Na jó, talán önző lépés tőlem, mintha azt várnám el Damontől, hogy reggeltől estig engem bámuljon a kanapé fölötti párkányon vagy az éjjeli szekrényen. Csak egy kis boldogságot akartam neki, vagy olyat, ami tetszik neki. És azt hiszem, eddig ilyen szempontból még nem okoztam neki csalódást, szóval annyira nem lőhetek mellé... amúgy is, még ott sem vagyok. Bármikor meggondolhatom magam, ráadásul akár menet közben is képes lennék azt mondani, hogy állj, ne tovább. Nehéz volt Damon ízlését kiismerni, és talán sok esetben bonyolultatt a kapcsolatunk, mint más párocskáknak, de azt hiszem, hogy valamiben mi is olyanok vagyunk, mint mindenki más. Én túl sokat gondolkodom, míg ő talán egyáltalán nem zavartatja magát, és nem törődik annyit olyan lényegtelen dolgokkal, amik viszont nekem fontosak. És közben mint utólag kiderül, tényleg lényegtelenek. Lehet nem véletlenül tudja mindig előre, hogy neki lesz igaza a vita végére. Egyszerre tudom utálni és imádni. Belegondolva hogy... mennyire utáltam, mikor megismertem. Hogy mennyit ártott és mennyire keserűvé tette az életem. És most itt vagyok. És fényképeket akarok. Méghozzá neki. Ez eléggé... szóval öt évvel ezelőtt azt hiszem, ezt senki nem mondta volna meg előre rólunk. Mindenki azt hitte, én Stefannak vagyok teremtve. Hát, nem. De azt hiszem, ezzel egyikünk sem veszített. Ő is boldogabb, mióta... nem velem van. Én csak megnehezítem a férfial életét, főleg ha az a férfi egy Salvatore. Damon sem kivétel, tudom, hogy mennyire bosszantó tudok lenni. De mégis szeret, és nyilván minden kislány ilyen szerelemről álmodozik öt évesen egészen kamaszkoráig. Aztán eltűnik a herceg és a fehér ló... és egyszerűen csak rosszfiúkat akarunk. Én megtaláltam a sajátomat. Örökre. Az autóval a parkolóban álltam meg, miután százszor végigfutottam a címen és az üzlethelyiségre kiírt néven. Igen, egy és ugyanazon a két dolog, ezt ajánlották. Mély levegő, be tudsz menni... de belegondolva, körülbelül a szüleim halála óta nem vettem részt ilyesmiben. Pedig már nekem is... vannak olyanok, akikkel szívesen megosztanék egy-egy ilyen pillanatot. Viszont képzeljük el, ahogy Damon megáll ott, és gyilkos szemekkel méregeti a lencsét. Majd két perc múlva megeszi azt, aki mögötte áll. Nem, inkább intézem egyedül. - Helló! - bukott ki belőlem, mikor beléptem az ajtón, és becsuzktam azt magam mögött. Eleinte nem tűnt fel a férfi, aki ott ült a széken, előtte a számítógéppel. Megköszörültem a torkom, és egy kényszeredett mosoly rajzolódott arcomra. Ez viszont csak hirtelen jött, talán azért, mert zavarban vagyok a szokatlan helyzet miatt. Mit kellene mondanom? Fogalmam sincs, mit követel a helyzet, az etikett, pedig a szüleim elég sokat foglalkoztak azzal, hogy jólnevelt gyerekei legyenek. - Izé... - léptem oda a pulthoz, és egy aprót sóhajtottam. - Elena Gilbert vagyok, és egy bizonyos Vincent-et keresnék, őt ajánlották, hogy... szóval, jó helyen járok? - kérdeztem aztán, és próbáltam moderálni magam, zavarodott pillantásom és ide-oda ugráló tekintetemet. Biztosan több ember is dolgozik itt. Egy a bökkenő, ez a férfi itt előttem nem ember. A vámpírokat már méterekkel arrébb is kiszagolom.
Ma sokáig bent maradtam,közeledett a zárás, nyitva vagyunk, mert egy kisebb helyiségben spontán dolgokat is bevállalunk, rendszerint fiatal pároknak, akik úgy gondolják milyen jó lenne most azonnal megörökíteni hivatalosabb körülmények között néhány fotót, valamint igazolány képeket is vállaltunk, hiszen egy kisebb városról volt szó, amit egyébként azért választottam, mert itt legalább elvileg nyugtom lehet, bár.. Az a sok támadás… tényleg vigyázhatna magára a fiatalság, az én időmben ez még nyugodtan elmehetett, legfeljebb ráfogtuk a hegyi oroszlánra, Anglia esetében a farkasokra és a medvékre, de néhány afrikai országban ezt még a mai napig el lehet játszani, és a visszamaradottabb törzseknél, szóval ha valakinek tombolni támad kedve, miért nem vesz ki inkább pár hónap szabadságot, és utazik el egy efféle helyre? Mert, megtehetné… Szerettem volna már haza menni, és farigcsálni, rég nem jött meg az ihletem, de most egy női aktot akartam, és azt valahogy nem is akartam eladni senkinek, csak az arca volt homályos. Majd beállítom a kertbe, de lehet, hogy ezt nem fából, hanem márványból kellene készítenem….Sok munka lesz vele, de meg fogja érni. Már csak azért is , mert csak én fogom nézegetni a szobrot, és a kő időt állóbb a fánál. Hiszen, ott voltam Andrea de Verrocchio mellett, és Da Vinci közelében a reneszánsz korában fejlesztettem tökélyre a faragási tudásomat. Figyeltem, ahogy irányítja a Palazzo Vecchio-ban levő freskó készítését, tudtam ki volt Mona Lisa… erre a gondolatra mosoly görbül az ajkamra és megrázom a fejemet, bolondos nőszemély volt, az már biztos. Lenyűgözött a munkássága és az előre látása, sokat beszélgettem vele, és ajánlott szobrászokat, akiktől tanulhatnék, finomíthatnám a technikát. Abban az időben ezt vettem a fejembe, és ezt az oldalamat akartam tökéletesíteni, azóta megmaradt kellemes időtöltésnek. És… ahogy a technika fejlődött úgy magam is egyre érdekesebb dolgokat tudtam alkotni, vagy felületeket. Hamarabb készen lehettem velük, ki is próbáltam, de maradtam a hagyományos, időigényesebb módszereknél, ez jobban leköt, szerettem a munkát, a kétkezi munkát, mert megnyugtatott, kikapcsolt. Sohasem ittam zacskós vért, illetve hazudok, próbáltam, de nem ment, tényleg próbálkoztam vele, de valamit műveltek vele, hogy tartósabbá tegyék vagy nem is tudom, de… felfordult tőle a gyomrom, egy bögre forró kávét iszogattam, és beszélgettem az egyik utódommal spanyolul, skypon. Sokat nevettünk, és esett szó az üzletünkről is, amivel természetesen meg voltam elégedve. Mindig is a gyermekeimnek tekintettem őket, annyi volt még az életem hajnalán, hogy ha egy kicsit tovább bírom, bírja…felszisszentem, és megdörgöltem a homlokomat. - Vincent, minden rendben? - kérdezte aggodalmaskodva a srácom, mire csak megráztam a fejemet. - Semmi gond, csak… kezdek éhes lenni. -kicsit füllentettem, mert más volt a probléma, de nem értettem,hogy mi.- Voy a llamar a mi hijo* Ezután bontottam a vonalat , és hátradőltem a székemben, összefűztem a tenyereimet a tarkóm mögött és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ismét a tenger mellett laknék, Angliában. Már hosszú idő eltelt. Vajon, visszamehetnék? Vissza tudnék-e menni oda, haza? Voltam a közelébe, de épp hogy kikötött a hajó, egyszerűen nem tudtam rátenni a földjére a lábamat, ha pedig leszállt a repülő, nem tudtam a terminálnál tovább menni... Szánalmas.
Kezdőlap
|| 
|| Muzzak:
