Nem kellett sokat sétálnunk, alig néhány sarokkal arrébb, a belvárosban máris szemen ütött egy impozáns hotel látványa. - Avegnue Plaza hotel - olvastam le a feliratot. Elit, és barátságos helynek tűnt. - Szerinted? - néztem Milára, majd besétáltam a recepcióra. - Nézzük meg belülről is - javasoltam.
- Nekem aztán teljesen mindegy, hogy hol alszom. Voltam már nagyon rossz körülmények között is. Nem a luxusvámpírok közül származom - rántottam egyet a vállamon, de talán ezt nem kellett volna mondanom. Elvégre ő Niklaus Mikaelson... még a testvérkéit is párnázott koporsóban rángatta maga után a világ bármely tájára, ebből következtetek, hogy ő viszont nagyon odáig van a kényelemért. De azt mutatta az otthona is Mystic Fallsban... Besétáltam a hallba, és egy füttyentéssel mutattam meg modortalanságomat. Itt nyilván ez nem illő, dehát... én szeretek illetlen lenni, vagy mi a franc. - Óh, bocs. Nem akarlak égetni - mondtam nevetséges hangon Klaus felé fordulva, és a mellkasomra fontam a karjaimat.
Figyelmen kívül hagytam, hogy Mila úgy viselkedett mellettem, mint valami utcakölyök. Helyette végignéztem a recepción, és bólintottam. - Azt hiszem, ez tetszik - jelentettem ki. - Van pénzem, vannak igényeim, miért ne hangolnám össze a kettőt? Az a chicago-i motel, azzal a wc nagyságú szobával maga volt a förtelem. Ezt már sokkal jobban szeretem - nyúltam a zsebembe, majd Milára néztem. - Amíg itt vagy velem, addig te sem adhatod alább. Nem akarom, hogy valami patkánylyukban fetreng. Szóval válassz.... saját szobát kérsz, vagy megleszünk ketten egy lakosztályban? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
Megforgattam a szemeimet. Ó, azt az egoista, pénzes, elkényelmesedett jóeget...! Na mindegy, ezen felesleges fennakadnom, inkább némán hallgatok és várom, hogy... mit is várok? Valami olyasmit, hogy végre ne legyen a közelemben az egoista, nagyravágyó képével. - Öhm... hm... tudod mit? A ma estét kibírom veled, de holnaptól inkább máshová megyek. Ma már nincs kedvem keresgélni - dőltem a pultnak.
- Ugyan már - léptem a recepcióhoz. - Szerintem egész jól elvagyunk mi ketten. Ha eltekintünk attól, hogy folyamatosan ki akarjuk csinálni a másikat. A recepciós felvette a bájmosolyát, miközben kértem a legnagyobb, és legszebben felszerelt szobát. - Nászutas lakosztály? - vigyorogtam el magam szélesen. - Szerintem megfelel. Tudja.... épp ennek a küszöbén állunk a hölggyel - húztam magamhoz Milát kedves mosollyal. Miért is ne? Egyrészt látni akartam a recepciós képét, másrészt Mila arcát, hallva ezt a kijelentést.
Nagyot sóhajtva a pulton kopogtam körmeimmel, így nézve fél szemmel a recepciós pókerarcát, majd mikor elhangzottak szavai, nagyra nyíltak szemeim. Bár már sejtettem Klaus reakcióját. Nevetni fog, és azt mondani, hogy nem nászutasok vagyunk, még csak a közelében sem járunk ilyen kapcsolatnak. Tévedtem. Méghozzá oltári nagyot. Mert magához húzott, és azt mondta, hogy a küszöbén állunk. Hogy mi van?!! Én meg ő? Egyáltalán hogy képes valaki ilyen hülyeséget kérdezni? Hát nem látszik rajtunk, mennyire utáljuk egymást? Vagyis én. Én utálom. Dehát a szex nem zárja ki az utálatot, és az utálat se zárja ki a szexet. - Ezért... még megkapod a magadét - vigyorodtam el negédesen, fogaim között apró résen szűrve ki szavaimat.
Nem láttam ugyan Mila arcát, hiszen mellettem állt, de nagyjából el tudtam képzelni, ezért pedig rázni kezdett a hangtalan nevetés. - Remélem, ma éjjel kapom meg - válaszoltam hasonlóan negédes mosollyal, mint ő, és a recepciós ennek a sziruposságnak a láttán szemmel láthatóan meg volt győződve róla, hogy mi ketten tényleg férj és feleség vagyunk. Vagy legalábbis, egy boldog pár. - Kivesszük - mondtam. - Nem kártya, készpénz - intettem, és míg a papírmunkát elvégeztük, magamban röhögtem. Kellett neked, Mila. Most már nem szabadulsz tőlem. - Nincs csomagunk, köszönöm. Majd vásárolgatunk - ráztam a fejem, egy kézmozdulattal elutasítva a hordárt. - Gyere édesem... áldozzunk a szerelemnek - vigyorogtam rá Milára, majd megfogtam a kezét, és magam után vonszoltam.
Lejöttünk a szobából és eszembe jutott, hogyha visszamegyünk Mystic Fallsba, akkor értesítenem kell majd Mikael-t. Vagy megvárom, hogy ő szóljon nekem, hogy megtalálta-e a gyógyírt. Addig inkább nem is csinálok semmit... - A házasságod zavaró tényezője oldalra vonul. - Suttogtam Klaus fülébe, ahogy közeledtünk a recepcióhoz.
- Oké - suttogtam vissza, majd ahogy átadtam a recepciósnak a hitelkártyámat, hogy kifizessem a fogyasztásaimat és belém költözött a kisördög. - A másik feleségem kimondottan élvezte a lakosztályt. Azt mondja, gyönyörű - jegyeztem meg ártatlan képpel, és legszívesebben hangosan röhögtem volna a recepciós ábrázatán. Hiába, ezt nem lehetett kihagyni. Mindig is az embereken tudtam szórakozni a legjobban. - Készen állsz, édesem? - fordultam negédes mosollyal Tatia felé.
Míg várakoztam éreztem, hogy megrezzen a telefonom a zsebemben, ezért gyorsan elő is kaptam. Üzenetem jött, de mielőtt még elolvastam volna összeszorított ajkakkal próbáltam nem nevetni Klaus szavain, amit a recepciósnak idézett. A másik felesége... őrület. Megnyitottam az sms-t és a mosoly szinte rögtön lefagyott az arcomról. Mikael volt az... megszerezte a gyógyírt és a Mikaelson-villába vitte? Miért pont oda? Miért nem az én birtokomra? - Persze. Mehetünk. - Kaptam fel a fejem arra, hogy Klaus megérkezett mellém. Visszacsúsztattam a zsebembe a telefont. Még beszélnem kell Mikael-el erről. - Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha hozzátok mennénk? Régen jártam már a villában. - Kacsintottam rá.
Visszasétáltam Tatiához, otthagyva a tátott szájú recepcióst, aztán fél karomat átfontam Tatia vállán. - Meg vagyok lepve. Hiányzom neked, aztán még hajlandó vagy a lábadat is betenni abba a bűnbarlangba, ami az én szobám? - mosolyogtam. - De nem fogok nemet mondani. Örülök, ha ott leszel. Induljunk... szeretnék már otthon lenni.
Remek. - mondtam neki sietve és elindultam kifelé. Pár pillantara még visszafordultam és láttam, hogy küzd a csomagjaival. Gyorsan ott teremtem mellette, majd kivettem a kezéből. A bőröndöt úgy emeltem át az akadályokon, mintha valami pelyhet emelgetnék, minden erőfeszítés nélkül. Gyere. - mondtam sietve neki, majd elkaptam egy taxit, még mielőtt bárki más elhappolná előlünk. Beraktam a csomagot is a taxiba és beszálltam. Előre hajoltam a sofőrhöz. - Avegnue Plaza Hotelbe legyen szíves. - mondtam kedvesen, mert tudtam, hogy ez mennyire csodálatos Hotel. Nem érdekelt a pénz se, majd én kifizettem Patiét is, de erről a Hotelről soha se tudnék lemondani. Nem sokkal később meg is érkeztünk, nagy sietve kifizettem a taxit, majd elindultam befelé a csomagjainkkal. - Hogy tetszik? - fordultam Patihoz, miközben elindultam a recepció irányába.- Foglaltam szobád nekünk, vagyis lakosztályt, mert ott mindketten elférünk. - tettem hozzá mosolyogva. Semmit se változott ez a hely az utolsó látogatásom óta, maximum csak szebb lett, ami nem kizárt.- Remélem nem baj. - tettem hozzá sietve, mert nem akartam túl rámenősnek se tűnni, de így legalább biztos jó szobánk lesz.- Jó napot. - köszöntem kedvesen a recepciósnak.- Ariel Holland névre van egy lakosztály foglalva.
/Repülőtér/ Hagytam, hogy Ariel oda furikázzon, ahova gondolta, majd mikor kiszálltunk a taxiból úgy érzetem, mindjárt leesik az állam. A látvány lenyűgöző volt és káprázatos. Ez a hotel biztos nem két fillérjébe fog fájni, az egyszer tuti! - Amint keresek valamennyit, én is befogok szállni a költségekbe, ígérem!- tettem a kezemet a szívemre. Majd amint végeztünk a taxissal elindultunk a recepcióra, ahol egy nagyon kedves recepciós várt ránk. - Szuper!- reagáltam a "lakosztály" szóra, majd kicsit halkabban folytattam. - De ez nem lesz egy kicsit drága? Mármint nem akarom, hogy arra költsd el az összes pénzed, hogy az én álmomat megvalósítsuk. - pittyegett egy nagyot a lelkiismeretem és ezt valahogy nem hagyhattam szó nélkül.
Beletelt egy jó időbe, mire megtaláltam a hotelt. Na jó, beismerem, volt ebben némi ravaszság is. Amikor már sejtettem, merre kell mennünk, tettem még egy kitérőt, és addig is élveztem Gwen kezének szorítását a derekamon, és hajának illatát, ami néha megcsapott, mikor előre-hátra fújta fürtjeit a szél és a menetszél. Persze bármeddig nem tekereghettem, így hát eljött az idő, hogy megálltam a hotel előtt, és letámasztottam a motort. Lesegítettem Gwent, aztán kissé lelombozva húztam fel a dzsekim cipzárját. - Biztos, hogy még mindig találkozni akarsz velem? - kérdeztem. - Csak mert... ez a hotel elég fényűző. Látni, hogy hozzászoktál a nívósabb dolgokhoz. Ezzel egy magamfajta nincstelen srác nem tud versenyezni - mondtam kedvetlenül, és úgy éreztem, ha azt a választ kapom, hogy nem akar már látni, elmegyek a lakókocsimba, és szép csendesen meghalok lelkileg. Vagy épp dührohamot kapok, és szétverem a világot.
Még mindig élvezem ezt a közlekedési formát. Szinte nevetségesnek hat, hogy egészen idáig nem volt alkalmam kipróbálni, de egy darabig esélyem sem volt rá, utána pedig.. Éles váltással a sofőrig ugrottam. Az az élet mégsem volt olyan gondtalan, mint az várható lett volna. Fejemet vállának döntöm és figyelem az éjszakai fényeket. Ez nem különbözik sokban a már megszokottól, csupán annyi az eltérés, hogy átszoktam arra, hogy nem ilyenkor indulok neki az éjszakának, hogy hajnalig múlassam az időmet valahol. Testőrrel, meg keserű szájízzel, amiért minden lépésemet figyeli valaki. Feldobott a tudat, hogy most csak én vagyok. A motorról való leszállás azonban ismét egy kis problémát jelentett. - Legközelebb figyelmeztess, hogy ne így öltözzek fel.. - fújok nagyot, miközben igazgatni kezdem az anyagot. Így is elég sok látszik belőlem, felesleges még többet mutatnom. Közelebb lépve hozzá a cipzárával kezdek matatni, aztán szempilláim alól nézek fel rá. Még a sötét sem akadályoz abban, hogy lássam szemének kékjét. - Biztos.. - súgom ellenállhatatlan hangon. - Tudod, a szokás nagy úr.. - magyarázom, de nem várom, hogy meg is értse. Tény, hogy néhány év alatt hozzá lehet szokni a kényelemhez, meg a pompához. Még annyi sem kell hozzá. - Egyébként, szeretem az újdonságokat, és remélem te sokat tudsz mutatni... - mosolyodom el a végén.
- Nekem tetszel, ha így öltözöl. Bár azt hiszem, farmerban is olyan szép lennél, mint így - teszem hozzá. Hát, ha van valami amire büszke vagyok az az, hogy mindig őszinte szoktam lenni. Bár néhányszor sikerült már érte betörnöm a fejem. Ennek ellenére még a mai napig sem tanultam meg, hogy jobb néha befogni a pofámat. Megrezzenek, mikor a cipzáramat kezdi babrálni, és alulról néz fel rám. A hotel fényei játszanak az arcán, a szemében, kiemelve tüzes, nőies pillantását. - Szóval...ezek szerint látlak újra? - kérdezem már némileg megkönnyebbülve. - És igen, azt hiszem, sok újat tudok mutatni neked. Hidd el, a pénz jó dolog, de...ha nincs, az maga a szabadság. Úgy élni, ahogy régen éltek, a hatvanas-hetvenes években... nincs felelősség, nincs semmi, csak a gondtalanság, és a carpe diem.. Tudod, hippiélet - hallgatok el aztán. Néha úgy bele tudok lendülni a mondókámba, hogy hihetetlen. - Érted jöhetek holnap? - mormolom lágyan, és remélem, hogy az előbbi monológommal nem ijesztettem el. Bár úgy gondolom, hogy nála azért ennél több kell.
Rég hallottam már ennyire őszintén csengő bókot, de ezt magamnak sem akartam soha bevallani. Persze a legtöbb üzlettárs szemet vetett rám, viszont amíg nekem is volt rangom, mint barátnő - jobban illene rá a szerető -, addig kénytelenek voltak beérni azzal, hogy közölhetik velem, mennyire jól nézek ki. Tudniillik olyan nő vagyok, aki tisztában van az adottságaival és minden eszközzel azon vagyok, hogy a hibáimat, azt a keveset, ami akad, elfedjem a tökéletesség látszatával. - Azt nem kétlem.. - húzom végig mutatóujjam álla vonalán. - De nem mindig praktikus.. - sóhajtok fel. Szívfájdalom, hogy szeretem magam mutogatni, viszont túl nagy feltűnést keltek vele. Egy kicsit vissza kell fognom magam, bár az kizárt, hogy "térdig érő szoknya" típus leszek. - Úgy tervezem.. - bólintok határozottan. Még mindig mondhatnék nemet neki, de semmi okom nincs rá. Valójában nagyon is kellemes társaság, ami pedig az extrákat illeti... - Megtanítasz motorozni.. - folytatom ugyanolyan eltökélten. Akaratos lennék? Igen.. Ezt talán sosem fogom kinőni. Mód felett élvezem a látványát, hogy milyen lelkesen beszél arról az életről, amilyenné a sajátját formálja.. Amiben élni akar és tud. - Tervnek nem rossz.. - rántok vállat. Valójában elég nehéz lesz az, hogy lejjebb adjak az igényeimből, mert a megszokás nagy úr. De már elég régen tisztában vagyok azzal, hogy vagy ez, vagy.. Akár vissza is slattyoghatnék Chicagoba, hogy véget vessek az egésznek. Ahhoz viszont túlságosan ragaszkodom az életemhez. Ez sem fog változni egyhamar. - Gyere.. - felelem végül. Nem kell alapos átgondolás, nincs szükségem mérlegelésre, sem semmi egyébre. Bár talán egy kicsit buzgó, de elnézem neki. - De ne jelenj meg az ajtómban az első napsugárral.. Utálnám szétrúgni a segged, amiért felkeltettél..
Hangosan elnevetem magam. - Én sem vagyok koránkelő - vigyorgok. - Délnél hamarabb ne várj. Az gondolom, neked is ugyanúgy megfelel, ahogy nekem. És persze, szívesen megtanítalak. Ha lesz hozzá kedved, elviszlek magamhoz. Már úgy értem, a mocsárba - teszem hozzá, még mielőtt arra gondol, le akarom teperni. Persze, hogy a fenébe ne akarnám... de csak lassan. Ez a lány nem olyan, mint azok, akiknek csak csettintenem kellett egyet, hogy adjanak nekem egy észvesztő éjszakát. - Ott nincs forgalom, senki nem fog zavarni minket. Egyedül lehetünk - halászok ki egy cetlit a dzsekim zsebéből, és felírom a számomat. - Csörgess meg, ha úgy gondolod, jöhetek érted. És én rohanok - húzom újra közel magamhoz a derekánál fogva. - Kapok búcsúcsókot? - telik meg reménykedéssel a tekintetem.
Örültem a hírnek, hogy nem akar rám törni hajnalok hajnalán. Jobb szeretek magamtól ébredni, akkor többé-kevésbé kipihent is vagyok. Kisebb az esélye annak, hogy morgós kedvemben talál. Bár talán még azt sem venné zokon. Ki tudja.. - Nekem megfelel.. - mosolyodom el, bár inkább azon, hogy milyen könnyen, akadékoskodás nélkül beleegyezett abba, hogy megtanít motorozni. Nem tudja még mire vállalkozott. Soha, semmilyen téren nem voltam és nem is leszek könnyű eset. Jót mosolygok azon, ahogy próbálja kimagyarázni magát. De nem igazán sikerül neki, vagy talán szándékosan fokozza gondolatmenete kétértelműségét. Mázlimra elég edzett vagyok, hogy ne lepődjek meg ezen. Egy rövid pillantást vetek a cetlire, amit kapok, aztán mintegy búcsúzásként előtte tűzöm a melltartómba. Mivel táskát hordani előírás lenne, de csak a macera van vele, általában a készpénzt is ott tartom. Senkinek nem tűnne fel... Készségesen simulok karjaiba, mikor ismét magához húz, akárcsak a kajáldában korábban, de természetesen eszem ágában sincs megadni neki, amire vágyik. Azt akarom, hogy mikor végre sikerrel jár és megkapja, veszítse el teljesen az eszét. Közel hajolok ugyan, de vad csók helyett csak egy puha puszit lehelek szája sarkába, aztán ajkaira suttogom. - Amelia Walsh... - Így kell keresnie holnap, ha a szobám számára kíváncsi. Azt viszont nem kötöm az orrára, hogy milyen összefüggés van közöttem és a név között. Igazából semmi, csupán egy név, amit gyakorta használok a sajátom helyett, ha úgy adódik. Segíti, hogy rejtve maradjak, és természetesen illegális. Ahogy a hamis irataim is. Gyengéden lefejtem magamról a karjait, majd az emelet felé indulok. - Jó éjt! - szólok hátra a vállam felett még, de nem pillantok rá. Én ki tudom várni a holnapot.
Látom, hogy jót mosolyog rajtam, ahogy igyekszem kimagyarázni magam, és bosszankodom ugyan kissé, aztán a lelkem mélyén én is vigyorgok egyet. Jól van na, a fejem nem tépi le, és hagy szórakozzon, ha jól esik neki. A szűzies puszin, amit ad nekem, meglepődöm, bár tudom, mire megy ki a játék. Naná arra, hogy felhúzzon. De a holnapi találkozás reményében elnézem neki ezt is. - Amelia Walsh... - mormolom a nevet magam elé, mikor ő már sarkon fordul, és besétál a hotelba, anélkül, hogy egy pillantást vetne felém. Sejtem az álnév okát. Ha olyan helyzetből jöttem volna, mit ő, én sem akarnám, hogy a nyomomra akadjanak. Visszaültem a motoromra, gázt adtam, és kikanyarodtam a hotel elől.
Úgy rontok be a recepción, mint akit egy egész kísértetfalka üldöz. Már reggel van, gyűlnek az emberek, és konkrétan leszarom, ki mit gondol a rendetlen ruhájú, kócos fizimiskámról, meg a modoromról, egyenesen a recepciós pulthoz rohanok, és szinte átesem rajta. - Amelia Walsh... - nyögöm, kifulladva a rohanástól, oldalamra szorított kezekkel. - Hol van? Ugye visszajött ide? - sorolom a kérdéseimet, de aztán elhamvad bennem minden remény. A recepciós megrázza a fejét, és a helyén lévő kulcsra mutat. A tekintetében közben óvatos félelmet látok, mintha egy elmebeteggel beszélne. - De hát... akkor...? - motyogom magam elé. A magamban beszélés már sokat nem ronthat a helyzeten. Ellököm magam a pulttól. Hová tűnt Gwen? Az erdőben nincs. A lakókocsimban, és a mocsárban nincs. A hotelban nincs? De hát akkor hol az ördögben keressem? Benedict! De nem, kizárt. Ő is farkas... a teliholdas éjszakát ha az én erdőmben töltötte volna, azt éreztem volna. Akárcsak a talpnyalója szagát. Örökre a fejembe égett mindkettejük bűze. Másik farkas nem lehetett. Vámpír nem lehetett, legfeljebb öngyilkos vérszívó járna arra telihold idején. De nem nyelhette el a föld.... Vagy ezt tervezte? Nem szeret már, és így lépett le tőlem? Azt sem tudom, hogyan kerültem ki a szállodából. De most gondolkodnom kellett....
Kilépek a hotel elé, és nagyokat szippantok a hűvös levegőből. Napok óta esik az eső, most is zápor csepereg, kissé felpezsdíti a hőségtől alélt várost. És mi tagadás, a hideg cseppek jelenleg a fejemnek is jól esnek, mert már csaknem szétszakad a kíntól. Fogalmam sincs, mit kezdjek Gwennel, és a helyzettel. Vagyis, dehogy nincs. Mellette állok, eszem ágában sincs elhagyni. Csak azt nem tudom, hogyan próbáljam megnyugtatni, vagy kissé elterelni a gondolatait. Összehúzom a kabáton zipzárját, és bal felé pislogok. Van ott egy egész jó kis kínai kifőzde, talán megvehetném az ebédet. És pár sarokkal arrébb egy hentes. Nála talán még vért is kaphatok. Ha ügyes vagyok, negyedóra alatt megjárom az egészet. Remélem addigra Gwen is kimászik a kádból. Még jó, hogy vámpír... belefojtani nem tudja magát. Fel sem tűnik elmélkedés közben, hogy bal oldalról egy férfi közelít felém, csak akkor rezzenek meg, mikor kezét a vállamra teszi. - Chriest Wolfswood? - kérdezi, én pedig hirtelen bólintok. Aztán már késő bánat... - Ki maga? - ráncolom össze a szemöldökömet, aztán ez a mozdulat átvált néma döbbenetbe, mikor két másik férfi lép mellém. Közrefognak, mint a verőemberek a védtelen áldozatot. Mire csak kettőt pislognék, már rajtam is vannak, és a földre visznek. Az egyik a nyakamon térdel, a másik a hátamon, én meg semmi másra nem vagyok képes, csak szapora káromkodással és sűrű anyázásokkal nyugtázni a helyzetet. Ha Benedict emberei találtak ránk, akkor nekem lőttek. És alighanem Gwennek is. A férfi, aki először állt mellettem, most a zsebébe nyúl, és meglenget az orrom előtt az igazolványt, amitől egyszerre önt el a megkönnyebbülés, és az értetlenkedés. Mi a fenét akarnak tőlem a zsaruk? Mostanában nem követtem el semmit. A megkönnyebbülés addig tart, míg a férfi meg nem szólal. Akkor elönt a jeges rémület, és legszívesebben a betonba verném a fejem, ha addigra már nem rángattak volna talpra. - Chriest Wolfswood, letartóztatom gyilkosság, súlyos testi sértés, nemi erőszak és emberrablás gyanújával. Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható maga ellen. Ha nincs ügyvédje, az ügyészség hivatalból kirendel egyet - sorolja a jól ismert mondatokat, aztán bevágnak egy rendőrautó hátsó ülésére. A megrőkönyödéstől képtelen vagyok mozdulni, de még gondolkodni is alig. Mi a fene ez az egész???
Két napja időztem a városban, de még mindig nem találtam meg az értelmét az egésznek. Valószínűleg hozzászoktam a zsúfolt utcasarkokhoz, a mindig népes belvároshoz... és ugyan itt sem volt hiány bámészkodó népekből, de nem éreztem magaménak az egészet. Seattle-ben nőttem fel, a kertvárosa felettébb szép, minden részét ismertem már úgy, mintha a tenyeremet fürkésztem volna. Csak abban tudtam kapaszkodni, hogy nem kell sokáig itt maradnom, és előbb vagy utóbb, de ismét megvásárolhatom a repülőjegyet, amely hazavisz innen. Elég lesz nekem telefonról intézni az itteni ügyeimet, erre a célra már meg is találtam a megfelelő emberemet. Bár semmi vágyam ellopni Miss Steele elől a vezetés lehetőségét, hiszen az ő nagy vágya volt mindez, miért is tipornám el őt? Normál esetben megtettem volna, méghozzá kíméletlenül, makacsul, és még a szemem sem rebbent volna, miután visszanézve láttam volna, hogy a padlón fekszik a velem folytatott küzdtelme után. De benne megvolt az az erő, amivel könnyű szerrel le tudna győzni. És az ilyet nem az ellenségeim közé kívántam sorolni sem most, sem később. A plusz töltetről ne is beszéljünk, amit a közelében éreztem, elvégre az megint egy... bonyolultságot felvető... nevezzük problémának. - Nem, Morgan. Ha nem intézi úgy, ahogyan azt én kértem, akkor inkább ne tegyen semmit. Csak a felmondását a titkárnőm asztalára. - Vehemensen nyomtam ki a mobiltelefont. Semmi szükség arra, hogy most bosszantson fel, elvégre eddig úgy tűnt, hogy ha valakivel, hát vele nem lesz probléma. Ennyit arról, hogy ebben a mai világban elég meggyőző a három diploma és az ezen a téren szerzett tapasztalat. Nem jelent az semmit. Ez is egy félnótás, pedig idősebb mint én. Anastasia-t azóta nem láttam, hogy megérkeztem volna. Kivettem egy szobát a lehető legdrágább hotelban, és nem adtam lentebb egy fokkal sem, úgy éltem a legfelső emeleten, mintha otthon lettem volna. Ha pezsgőt akartam inni, akkor azt rendeltem, de a munka még itt sem hagyott nyugodni. Elvégre nem nyaralni jöttem ide. Sokan abban a hitben élnek, hogy ha én elutazom valahová, akkor kirándulok. De nem tehettem a telefonom nélkül egy métert sem. - Ó, Miss Steele. Micsoda véletlen. - Léptem ki a liftből, és megpillantottam őt a hallban, nem messze a recepciós pulttól. Tudtam, hogy nem az. Én - pontosabban a titkárnőm - intézte el, hogy itt legyen ma este, üzenetet hagyva tőlem - neki. - És milyen csinos. - mértem végig, zsebrevágott kezekkel közeledve felé.
Meg kell mondanom, hogy már hiányzott Mr. Clarke társasága. De azért nem mondhatnám azt, hogy annyira unatkoztam volna a külön töltött időszakban. Én mindig képes vagyok szórakoztatni magam, de azért mindig van egyedi alakok az életemben, akik nélkül nem igazán olyan kerek, ha egyszer már eltűnnek belőle. De igyekszem a szívemet távol tartani az ilyen ügyletektől. De meg kell mondanom, hogy Ő megfogott bennem valamit, amit nem mindenkinek sikerül. Ezért is vártam már, hogy leszálljon az este és megkezdődjön a kellemes időtöltés, amire a lelkem már annyira sóvárgott. Na, meg persze a testem is sóvárog utána. Nem tudom, hogyan is gondoltam, hogy képes leszek kihagyni a vágyaimat az ügyleteimből. Egy darabig képes voltam rá, amiért megérdemlek valami dicséretet, de ez nem azt jelenti, hogy képes vagyok ellenállni egy olyan férfinek, mint Ő. Nem vagyok vak. A kettőnk kis előjátéka után pedig már határozottan állíthatom, hogy senki nem akarja, hogy pont vele húzzam meg a határaimat. Különben nem egy ilyen felépítésű emberrel hozott volna össze engem a sors, akitől másoknak még a lélegzete is eláll. Nem siettem túlságosan, de nem tagadhattam azt, hogy kifejezetten vártam már, hogy újra megpillanthassam. Ilyenkor már régen megkaparintottam azt, akit akartam, de ő ebben más volt. Nem hajtott fejet az akaratom felett első pillanattól kezdve ez pedig határozottan sokkal vonzóbbá tette őt a szememben és addig nem nyugszom, amíg nem uralhattam legalább egyszer az összes porcikáját. Utálok várakozni még akkor is, ha mindössze egy perce várok rá. A várakozást elvesztegetett pillanatoknak tekintem és a fejemben képtelen vagyok nem számolni a másodperceket, amit az életemben várakozásával vesztegettem. Nem túl sok van, de nem is szeretem, ha hozzá kell adnom. Még akkor sem, ha ilyen keveset. Bár kis híján szívesebben foglaltam volna el magam a recepciósnak a nyakán. – Mr. Clarke. – Üdvözlöm kedves mosollyal az arcomon és igyekszem a lehető legjobban megtartani azt a bizonyos üzleti hangulatot, mégis ma este sokkal többet akarok, mint a legutóbbi találkozás során volt lehetőségem megszerezni tőle. De köze sincs az üzlethez. – Köszönöm, ön sem panaszkodhat. – Finoman az alsó ajkamba harapok, ahogyan végigfuttatom a tekintetem rajta. Olyan szívesen megfosztanám a ruháitól. Kicsit feleslegesnek tartom ezt az egész körítést, amikor a vak is látja, hogy mindketten vonzódunk a másikhoz. Mégis kerülgetjük a forró kását, ahelyett, hogy a lényegre térnénk.
Kezdőlap
