Kerülgetjük a forró kását, hogy úgy mondjam. Ő meg én pontosan tudjuk – vagy legalábbis erősen sejtjük – hogy miről van szó. De semmi olyat nem mondok, ami felhasználható lenne ellenem. Elvégre ember vagyok és Békefenntartó. Egy ilyen kamu Thaddeus Sol is pontosan úgy állna itt egy vámpír előtt, mint a valódi, warlock Sol. A kérdés csak az, hogy ez a fickó melyik ’énemet’ keresi, hisz mindkettővel tűzközelben vagyok. Ha pedig a múltamból valaki, még ha csak közvetetten is, hát rohadtul nem szeretném, hogy beleköpjön a levesembe! Ez az egyetlen, ami aggaszt az elegáns, pökhendi felszín alatt láthatatlanul.
- Seattle városi tanácsának a tagja vagyok. Mégis hogyan kellene reagálnom a természetfeletti söpredékre? – Épp olyan visszataszító, halovány bájmosollyal viszonzom a szavait, ahogy ő feltette a kérdést. Mint mondtam, kerülgetjük a forró kását. A valódi kommunikációnk pedig a szavak mögött van. De nem túlzok, hisz Békefenntartóként is ilyen magabiztosan kellene itt állnom.
- Mit szólna egy italhoz az irodámban? – Látszatra egyik ostoba döntést hozom meg a másik után, tudtára adom, hogy van, aki tud arról, hogy megkörnyékezett, ahelyett, hogy kihasználnám a közterület nyújtotta biztonságot, amit ő ajánlott fel, én meginvitálom az irodámba… Ám jó okom van mindarra, amit teszek. Mágus létemre is az a fajta fickó vagyok, aki a kvantum fizikában ’hisz’, nem pedig a sors kezében meg egyéb badarságokban. De az is tény, hogy nagyon sok mindenen átsegített már hosszú életem során az a bizonyos megérzés ott a gyomor mélyén.
Jaj, hát nehogy félre érts. Nem arról beszélek, hogy a bizalom legapróbb szikráját érezném a férfival szemben. Ellenkezőleg, egy utolsó féregnek tűnik. De kedvemre van, hogy baljós hűvösséggel közelíti meg a helyzetet. Dobj máglyára, de kedvelem az ilyen alakokat. Akkor is, ha általában az ilyeneket húzom karóba először.
Végül beigazolódik az, amitől tartottam. Nem a ’békefenntartót’ keresi, hanem a ’warlockot’. Nem túl szerencsés a helyzet. Egyáltalán hogy a fészkes fenébe talált rám?! Ügyeltem, hogy ne kövessenek elvarratlan szálak, mielőtt elfoglaltam volna emberi helyem beépülve a tanácsba. Nagyon le sem reagálom, csak röviden hümmögök egyet, egészen lekezelően jelezve, hogy nyugtáztam a dolgot.
Mehetünk a dolgozószobámba, a város fölé emelkedve. Hidd el, itt is biztonságos. Nem csak ’emberi’ védelmi rendszerrel van felszerelve, hogy úgy mondjam. Terebélyes helyiség, remek panorámával.
- A hatvanas években igen sok hölggyel találkoztam, miszter… Bastian. – Közben kiveszek a szekrényből egy üveg italt, ami az én koromhoz – vagy mondjam inkább, hogy a mi korunkhoz? – képest még kisgyermek, de így is egészen idős és drága. – Egy pohár whiskyt a barkóbához? – Kérdezek rá finoman odaszúrva, miközben magamnak már töltök az egyik kristálypohárba.

Bastian. Semmit sem mond a név. Hosszú életem során futottam már össze néhány Bastiannel, meg Sebastiannel, de az ő arcához nem tudok nevet kapcsolni. Azt sem feltétlenül mondhatom, hogy ismerős a fickó. Legalábbis személyesen még biztosan nem láttam. Már ha a saját gúnyáját viseli. Erősebb warlock-ként megtehetné, hogy úgymond megszáll valakit, átveszi az elméje felett a hatalmat rövid időre. De azt érezném. Határozottan nem járja át a mágia. Ám amikor a fogyasztásról kezd beszélni, elmosolyodok, futólag még az állam is feljebb mozdítom. Afféle felfelé irányuló biccentésként. Szóval vámpír. A tekintetem továbbra is kimérten elegáns marad, de leolvashatja róla az erős ellenszenvet. Meg sem próbálom titkolni, hogy mostanában a vámpírok nagyon a begyemben vannak. Még ha ő személy szerint nem is tartozik ahhoz a bagázshoz, ez a tényeken nem változtat. Az enyémhez hasonló stílusa azonban arra késztet, hogy többet akarjak tudni. Lemondóan mélyet sóhajtok. Nem volt nehéz meggyőznie… sajnos. Mintha csak váltanánk egymást, ahogy a vámpír eltünteti a kezeit, én úgy húzom szemmagasságba az enyémet, a telefonommal együtt.
- Legyen egy óra. Pont. Küldés. – Sorolom hangbevitellel az üzenetet az imént említett tanítványomnak, közben végig a férfi szemeibe nézve. Hagyjuk egyelőre a tanácsot. Egy órája van kibökni, mit akar. Igazán nagylelkű időkapu, nem igaz? Csak tudnám, miért van olyan érzésem, hogy ezt még megbánom. A kérdés költői. Ám még nem indulok semerre.
- Ha csak átmenetileg is, de békések a szándékai, nem gondolja, hogy máshogy is megoldható lett volna ez a találkozó, mintsem az éjszaka leple alatt? – Persze, bejuthatott volna egy üzleti megbeszélésre is, ha van némi sütnivalója, de az nem értékeltem volna. Szeretem külön kezelni az emberi és természetfeletti életemet. Épp ahogy külön kezelem a vállalati és a magán pénzügyeimet is. Egyszerű, mint az egyszer egy.
- Ki a közös ismerősünk? - Nem most jöttem le a falvédőről. Biztosan van valaki. Random vámpírok nem szoktak felkeresni. Az is jó kérdés, hogy vajon az idős warlockhoz vagy az emberi tanácstaghoz jött. Nem díjaznám azt sem, ha beleköpne a levesembe a Békefenntartók között.

Azt gondolhatná az ember, hogy a múltheti vámpírtámadást követően óvatosabbá válok és megfogadom a városi tanács javaslatát arra, hogy járjak testőrökkel. Na jó, kit akarok álltatni. Senki nem gondolta azt, hogy egy centivel is óvatosabbá fogok válni. Az a típus vagyok, akit az ilyesmivel még inkább ki lehet hozni a barlangjából. Vannak még odakint azokból a patkányokból, had lássák csak, hogy a világ nem úgy működik, ahogy azt ők elképzelték. Egyébként is, ha minden alkalommal kapnék egy dollárt, amikor azt mondták nekem valamire, hogy adjam fel, mert az erőviszonyok ellenem szólnak, akkor is hasonlóan nagy vagyonom lenne, mint így, üzletemberként. Ma is sokáig maradtam hát bent a székházban, végre volt időm a részvényeimmel foglalkozni a békefenntartói feladataim mellett.
Érzem, hogy követ valaki. Valaki, akinek túl könnyedek a léptei ahhoz, hogy ember, netán farkas legyen. Egyes fajok észre sem veszik, hogy egy tapasztalt warlock milyen sokat megérez már abból, ahogy levegőt vesznek a szomszéd utcában. Vagy épp hogy nem vesznek. Már majdnem parkolónál járok, de még mindig nem tört rám senki. Néhány lépés között előveszem hát a telefonom és küldök egy üzenetet az én drága tanítványomnak, hogy ha negyedóra múlva nem jelentkezem, értesítse a Tanácsot. Reméljük nem fog rá sor kerülni. Ha ez a nyomorult is azok közül van, akik egy hete próbáltak nyársra húzni, van számára egy rossz hírem. Ők akkor négyen voltak és a szemtanúk miatt fenn kellett tartanom az emberi álcát. Mégis én állok ma itt. Ma ő és én vagyunk és nincsenek szemtanúk, tehát nem kell az álcával sem foglalkoznom.
Már látom a terepjárómat, de a parkoló csendjét továbbra is csak a nem messzi négysávos zaja bolygatja. Majdnem elhiszem, hogy csak képzelődtem, amikor hirtelen egy férfi jelenik meg előttem és kényszerít arra, hogy megálljak. Szerencsére nem mászik az arcomba, így nem mondanám satuféknek, egyszerűen lelassítok és megállok. Barázdák rajzolódnak a homlokomra, szigorúan figyelem. Mondhatni végig mérem. Köszönthetném, de nem teszem. Néhány másodperc elteltével csak ellazítom a szemöldököm és sóhajtok egyet. Az órámra pillantok, majd ismét rá.
- Bökje ki, miszter… – A mondat végét nyitva hagyom, ha lenne ’kedve’ kiegészíteni a nevével, amit én nem ismerek, ellentétben vele, aki úgy tűnik pontosan tudja, hogy ki vagyok. Általában nincsenek ellenemre a megelőző udvarias körök, egymás úrias kerülgetése, de ma este még dolgom van, ha nem bánja.