Bólintottam egyet. Nem tudtam mindig hová tenni hogy hogyan viselkedik velem, mert.. Katie-ben az a furcsa Petrova vér folyik, ami állítólag megbolondítja a nőket hosszú távon. Vagy rövid távon is?
- Terhes?! - kérdeztem vissza olyan "mi az isten?" ábrázattal, és először hinni sem akartam neki, de elég gyorsan rátévedt a tekintetem a kézenfekvő bizonyítékre. - mi a pokol folyik ebben a városban? - döbbentem le totálisan, és megtámaszkodtam az ajtófélfában, mintha ez tartana vissza attól, hogy összeessek.
- Nem értem, tudnál csöppet lassítani? - köszörültem meg a torkomat. - Örökbeadni? Fattyú? Visszajött a jövőből?! - ráztam a fejem olyan bambán, hogy magam sem tudtam, mit cselekedjek vagy mondjak már többet... mindez olyan váratlanul ért.
- Azt hiszem, az én problémáim eltörpülnek a tiéid mellett.. - köszörültem meg a torkomat.

Megölelt, ekkor már valamilyen jó érzés száguldozott végig ereimen.. nem tudom, minek nevezzem ezt a tökéletes gondolatot, hisz nincsenek megfelelő szavak rá.. olyan, mintha végre hazaértem volna a hosszú útról.. jólesett ez az apró gesztus.. a nővérem van itt előttem, és.. örül nekem.. talán.

- Mi történt veled, Katie? - kérdeztem tőle aztán, ahogy elengedve végignéztem rajta. - Olyan.. elesettnek tűnsz most. Mi a baj? - sorjáztam őt a kérdésekkel egyfolytában, és nagyokat nyelve próbáltam rájönni, mi olyan más rajta, mint rajtam.. egyszerűen nem nézett ki vámpírnak most.
- Neked van sok mesélnivalód most. - hárítottam át rá a beszéd lehetőségét.  

Álmaimban mindig másképpen képzeltem ezt a pillanatot. Képzeltem könnyeket, képzeltem nyakba borulást, képzeltem egy pofont, mellyel ő jutalmaz meg, de még az is előfordult, hogy eszembe rémlett, talán a saját fejemet nyomja a karom alá, hogy úgy távozzam. Nem tudom, mitől rettegtem ennyire, de csak... tudni akartam, hogy a lány, akit annak idején ismertem, még él ebben a nőben.

- Nem is örülsz nekem? - kérdeztem egy pirinyó méretű nyeléssel, majd közelebb léptem. - Katie. Én vagyok. - erősítettem meg egy apró mosollyal.

Megtelt a szívem valamiféle különleges érzéssel, ahogy közeledtem a ház felé. Tudtam a címet, csak azt nem tudtam, vajon fognak-e engem valaha szívesen látni itt. Katie-vel mindig rendben volt a viszonyom, legalábbis az esetek többségében, de mégis adódhat úgy, hogy... nem is tudom. Elküld. Mert nem férek bele az életébe. Hiszen nem vagyok vérszerinti rokona, csak egy... különc. De talán nem fog elküldeni... ebben bíztam én. ha mégis megtörténik, le fogok állni a békességemmel, és nekirontok valakinek a torkának.

Megálltam a küszöbön, és tétovázva néztem a lakásajtót. Hangokat tisztán hallottam bentről, és Katie neszeit ezer körül megismerném. - öhm..- suttogtam csak magamnak, miközben csengőt nyomtam, és vártam hogy befogadjanak. Vagy elküldjenek.