- Sose kedvelted őt? Meg se próbáltad, nem igaz? Azt hiszed, hogy hiszek neked ilyen téren? Találd meg a boszorkányt, akinek köszönhető a kötelék. Felbonthatja, de akkor se fog elfutni. Lett volna rá lehetősége, de te még is mit tudhatnál erről? Semmit. – sziszegtem a fogaim között, mint egy lesben álló kígyó, aki csak arra vár, hogy lecsapjon. Szavaival túlzottan is belém tudott marni, de ennek nem adtam semmi jelét, mert hittem abban, hogy ez nem csak a kötelékről szól és egyébként se használnám fel őt soha semminek se. Ő nem egy feláldozható katona, hanem annál fontosabb, de legfőképpen egy társ, nem pedig az, aminek Jonathan próbálta beállítani őt.
- Pedig emlékszem egy-két dologra. – feleltem könnyedén, mintha csak egy porszemet sepernék le a kabátomról. Nem állt szándékomban beavatni őt abba, hogy pontosan mikre is, de láthatta a pillantásomból is, hogy nem hazudok és ez az igazság. – Számomra inkább te teljesítettél alul és nem ők. – lehet nem volt minden pompás, de sokkal jobban a gondomat viselték, mint ez a férfi tette. És ha azt hiszi csak azért apának nevezheti magát, mert neki köszönhetően létezem, akkor téved. Egyáltalán azt se értem, hogy ez miként lehetséges, hiszen eléggé nyilvánvaló, hogy másabbak vagyunk.
- Te legalább tiszteletedet teheted előttük, emlékezhetsz rájuk és ezáltal életben tudod tartani őket! – viharként tombolt az ereimben a tűz, miközben a dühtől átitattok szavak elhagyták a számat. Utáltam, hogy eddig fogalmam sem volt a létezésükről és emiatt még gyertyát se gyújthattam értük, nem mondhattam fohászt és nem őrizhettem meg az emléküket a szívemben. Úgy éreztem, mintha ezzel elárultam volna őket. – Minek akartál gyereket, ha nem is értesz hozzájuk, de talán mielőtt erre választ kaphatnék azelőtt elvisz a tüdőrák. – a végére már egészen érzelemmentessé vált a hangom, ahogyan a bagózására utaltam. Sorra gyújtotta meg őket és már lassan a füst lepett el mindent. S tényleg azt hiszi, hogy valahova repítenie kéne? Nem, én a saját emlékeimet akarom, nem az övét, nem másét. Azt, ami engem illetne, míg ő úgy nem döntött, hogy megfoszt tőlük. Hirtelen már nem érdekelt a fájdalma, se az, hogy ő miként élte meg az elmúlt időket, csak a saját emlékeimet akartam. S így vagy úgy megszerzem.
Pár pillanatra hallgatásba merültem, miután a félelemmel kapcsolatos megjegyzésére se ragáltam. Újra a festményre siklott a pillantásom, majd az állítólagos apámra. – Arra még nem gondoltál, ha már nem lenne bennem az a fény, akkor már rég nem is élnék? – lehet csak az tartott ennyi időn is életben. Ha nincs fény, akkor már csak a sötétség marad nekünk, ami előbb vagy utóbb felfal. Valakit lassan, valakit örökre, de néha megkegyelmez és egészen hamar átengedi az illetőt a halálnak. Vajon velem miként tett volna, ha nem maradt volna mélyen valahol eltemetve a fény, ami most utat tört magának és egyre nagyobb teret követelt magának. Az egész olyan volt, mintha csak bosszút akart volna állni azért, mert évekig nem engedték azt, hogy elvegye ami az övé volt.
Merengésemnek köszönhetően fel se tűnik, hogy miként sétál felém úgy, mintha magamra akarna hagyni. Nem figyelek a veszélyre és mire észbe kapnék addigra már késő. A tenyerei közé fogja az arcomat, mire dacosan pillantok rá és a szemeimből sok érzelem süt, de túlzottan sok szeretet irányába nem. Aztán pedig jönnek az emlékek. Úgy érzem, mint akit gyomorszájon vágtak, hogy utána szép lassan a világ is forogni kezdjen, míg nem végül mintha már levegőt se kapnék. Úgy érzem, hogy a tüdömből minden levegő szép lassan elfogy, a helyére pedig nem jut be újabb adag. Mindeközben pedig a tűz újra pislákolni kezd, belülről kezd el felemészteni, perzsel, szinte égeti a bőrömet, miközben próbálok szabadulni ezekből a borzalmakból. Automatikusan fonódik a kezem a csuklója köré, mert szabadulni akarok és mielőtt bármit is tehetnék újra teret nyer magának a tűz és megégettem őt. Amikor végre újra levegőt kapok, amikor vége az egésznek, akkor előregörnyedek és levegő után kapkodok. Csak ekkor tűnt fel az is, hogy az arcomat könnyek áztatják. Nagyot nyelek, majd lassan a kezem ökölbe szorul, miközben úgy érzem magam, hogy mindjárt a padlóra fogok hányni eme kedves emlékeknek köszönhetően, amikkel megajándékozott.
- Ezek a te emlékeid voltak, nem az enyémek. – és hiába erőtlenül csendül a hangom, valahol még is ott bujkál a ki nem mondott „rohadék” szó is a levegőben. Próbálok megnyugodni, az erőmet féken tartani, mielőtt porrá égetném a helyet, majd újra ránézek, de a korábbi vidámság és boldogság helyett inkább valami sötét árnyat láthat csak a pillantásomban. – Feláldozta magát érted és értem, s ha ő képes volt erre, akkor nem lehetsz akkora szörnyeteg, mint amilyennek próbálod magad beállítani. – minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ezt ki tudjam mondani, de muszáj volt valamibe kapaszkodnom, mielőtt a sötétség és a félelem túlzottan bekebelez. Úgy éreztem, hogy erősnek kell maradnom, de abban már nem voltam biztos, hogy a követkető időben fogok tudni aludni. Féltem lehunyni a szememet, féltem attól, hogy újra az a halott és üres szempár volt visszanézni rám. – Hogy? És mi az, hogy nem tettél semmit se? Mire vársz? – jött az újabb sokk és nem is értettem, hogy lehetséges az, hogy lehet él anya, de még ő se veszi ezt biztosra. Mire vár mégis? Miért nem jár utána a dolognak? Ha él, akkor itt a helye velünk, nem máshol és nem is mással. – És ha nem akarom uralni? Ha legszívesebben csak szabadjára engedném, még akkor is, ha netalán engem is felemésztene? – csúszott ki ajkaim között a dolog. Nem mintha a halálra vágynék, de egy részem mintha mindig is háborogna és nagyobb teret akarna magának. Megmutatná a környezetének, hogy nem lehet csak úgy korlátok közé szorítani és szeretné megperzselni azokat, akik bezárták egy ketrecbe ki tudja mennyi időre is pontosan.

Otthon… A dohos könyvek illata, a recsegő padló, a festmények, a folyton dünnyögő szakács.. Egy ideig hiányoztak, majd megszoktam a hiányukat és hagytam, hogy minden lassan az enyészeté legyen. A birtok mai napig a tulajdonom képezte. Időnként hazalátogattam, felfogadtam takarítókat, de sosem költöztem vissza. emlék volt, amitől nem akartam és nem is tudtam szabadulni.
-Vincent nem menthet meg vagy befolyásolhat. Gyenge ehhez a feladathoz. Csak egy animágus, semmi több. Akár akarattal, akár anélkül be fog hódolni neked és nem a szerelemről beszélek.-rideg kijelentésem talán mélyre üt majd nála, de nem kétlem, hogy ne lenne igazam.
Szám résnyire szűkül, tekintetemben megvillan valamiféle figyelmeztetés. Attól mert a lányom, a végtelenségig nem éreztem, hogy tűrnöm kellene.
-Nehezen hiszem, hogy emlékszel ilyesmire.-az emlékeinél mélyebbre már csak a hozzám fűzött emlékeit temettem el benne. Nem akartam, hogy emlékezzen rám. -A lányom voltál és az is vagy. Az ember a családját akár szereti, akár sem, nem választhatja. Neked kettő is akadt. A második sajnos az elvárásaim alatt teljesített.-sosem akartam, hogy két munkamániás, reflektorfényben élő ember határozza meg az életét és befolyásolják. És ezt azt hiszem most ha nem is akarja elhinni, talán megpróbálja majd. A célom nem az volt, hogy rabigába hajtsa a fejét és emlékezzen. De nem is az, hogy két önző ember azt higgye, befolyással lehet felettem és megtehet mindent, hogy ne szerezzem vissza a lányom, amikor mindenkire veszélyes.
Emlékeztetett rá. Akarata ellenére is, minden pillanatban. Mert ők összetartoztak. Ahogy én a fiammal, akinek még csak esélye sem volt, hogy megismerje a hatalmat, amit az élet a kezébe adott.
-Szerencsés?-szalad fel szemöldököm a homlokom közepére. -Szerencsés vagyok, amiért emlékszem a feleségem és a fiam élettelen arcára, a semmibe révedő, fakó szemükre?-ökölbe szorul kezem és ha tagadni akarnám se tudnám, hogy a téma megérint még ennyi idő után is. De nem a gyász, sokkal inkább dühöt és undort érzek. -Erre szeretnél emlékezni? Vagy ringassalak a boldog gyermekkor ártatlan emlékei közé, mintha a szenvedés sosem kötötte volna béklyóba a családunk?-emlékszem, mikor lőni tanítottam. Korcsolyázni, lovagolni. A nap nagy részében mégsem látott soha. Eleget mégis ahhoz, hogy ne érezze, a hiányom az anyja pedig úgy taníthassa, ahogy ő jónak látja.
Leül és tekintetemmel követem. Összeszűkülő szemmel szívok egy slukkot. A füst lassan felszáll és elködösödik a tekintetem. A kanapén ülve úgy érzem a tér összeszűkül körülöttünk.
-Félelem… Csak a bolondok nem félnek és hiszik el, hogy valóban így van.-mindenkinek volt valami, amitől ha nem is kifejezetten félt, de tartott. Valaki bevallotta, beismerte, valaki tagadta mindaddig, míg nem szembesült a gyenge pontjával. Én nem tagadtam, tudtam, hogy van, de nem néztem vele szembe, mert ez egy könnyű mód volt. -Nem vagy Csipkerózsika, hogy az örök álom megállítson és egy torony sem hiszem, hogy megállítana. Míg a boszorkányok többsége azért küzd, hogy az erejét megtarthassa, benned még mindig erős a láng.-ködös beszédem nem segíti helyzetét. Elmélkedésem amolyan hangos gondolkodás a jelenről, múltról és a jövőről. Töredékeket oszthatok meg vele. Nem zárhattam toronyba és küldhettem örök álomvilágba, megvédeni sem tudtam attól, ami benne lakott. megoldást kereshettem a problémáira.
Felállok, és úgy teszek, mintha elsétálni akarnék mellette, mikor végül tenyereim közrefogják arcát. Lenézek rá, tekintetem mélyen övébe fúrva, miközben hagyom, hogy két emlékkép kirajzolódjon előtte. Az első az, amikor meghalt az anyja. Az a bizonyos éjszaka. Ahogy akkor harcoltam az ő túlélésükért, végül történt, ami történt és az anyja szinte megadta magát, feláldozva ezzel az öccsét is. Értem. És Lay miatt. A pillanat, mikor felgyújtottam a raktárépületet, a feleségem és a fiam holttestével együtt. Érzelmektől mentes arccal végig sétálva a régi házunk folyosóján, fel a szobájába. A kép megszakad, ahogy ajtaja elé lépek, vértől csatakosan, majd újra felvillan. Azt a beszélgetést, amit akkor és ott lefolytattam vele, nem mutatom meg neki. Helyette azt láthatja, ahogy ujjaimmal homlokához nyúlok, álomba szenderül a kanapén és mikor Ada megjelenik. A beszélgetésünkből foszlányokat hallhat. Az érzéketlen utasítást. „Vidd el. Ma. Most.” És Ada „Tudod, hogy ez a helyes.” Az más kérdés, hogy tudtam, ez nem helyes. Mégsem tettem mást. A lányom, aki a kanapén pihent ott hagytam Ada-val és elsétáltam. Ez volt az első alkalom, hogy elhagytam. Aztán újra felbukkantam, mikor Ada már kényszerítette mindenre, amire ő akarta használni. De arra a napra nem kellett emlékeznie. Még ha tudta is már, hogy egy nap véget ért egy zsarnokság és elvettem minden emlékét.
-Tessék, egy fallal kevesebb, amibe ütközhetsz.-hangom érzelemmentes, ahogy elengedem a kezét. -Két töredék elég, hogy elhidd, jobb a múlt árnyai nélkül? Szörnyetegnek gondolsz. Nem hiába.-bár nem különösebben foglalkoztatott a válasz vagy amit gondolt. Mert ezt könnyű volt mutatni. Az érdektelenséget, a közönyösséget, miközben ha csak rá néztem a hibáimra emlékeztetett, törhetetlen tükörként. Elhittem, hogy tudok úgy élni, hogy a történtek nem zavarnak, holott mindig is zavart minden, amit a múlt rejtett. Mielőtt megállíthatott volna, elsétáltam a lépcső-feljáróig. -Lay, az anyád él. Bár egyelőre erről bizonyosságot nem szerezhettem.-nézek újra a festményre aztán felsétálok a lépcsőn. -Okolhatsz érte. De sosem tudtad kontrollálni az erőd. Ada is tudta és én is. Az anyád tudná. Az övé a tűz.-nézek vissza rá és talán egy apró rezdülést észre vehet szám sarkában, ami valamelyest az apai szeretetem jele is lehet. Sokáig ez mégsem tart. Elsikló pillanat csupán.

- Valóban? Ez eléggé nehezen hihető, hiszen hazudtál, folyamatosan hazudsz, így még is csak a saját érdekeid szerint jársz el. – erő kellett ahhoz, hogy ne hagyjam magára, mert egy fafejű apát kaptam a sorstól. Lehet engem akart megvédeni sok mindentől, de miért nem látja be, hogy véget kell ennek vetnie? Tudnom kell, hogy ki voltam és mi történt velem. Amióta tudom, hogy több rejlik bennem, azóta folyamatosan érzem az ürességet és úgy érzem, hogy ki vagyok szolgáltatva a múltam árnyainak, hogy akkor mutassak meg bizonyos dolgokat, amikor csak akarják. S még védekezni se tudok ellenük, mert fogalmam sincs, hogy mit is rejtegetnek.
- És ezt ki mondja, te? – néztem rá egy gúnyos mosollyal az arcomon. – Nehéz bármit is az otthonomnak tekinteni, amire nem emlékszem, így igen. Az az én otthonom. – sziszegtem a fogaim között, majd a kezem ökölbe szorult. Fogalmam sem volt arról, hogy honnan is szerzett tudomást arról az estéről, amikor az ágyneműt és Vincentet is megperzseltem, mert rémálom gyötört. – Valóban, de nem tettem, mert fontos számomra. S ha meg is öltem volna, akkor a te hibád lett volna, mert hagyod, hogy a múltam szórakozzon velem. – megacéloztam az arckifejezésemet, hirtelen minden érzés eltűnt róla, jobban mondva minden gyengédség, kedvesség. Nem maradt az állítólagos bájos arcomon más, csak düh, szomorúság és csalódottság. Csalódtam benne, azt hittem, hogy tényleg meg akar védeni és aszerint eljárni, ami nekem lenne a legjobb, de tévedtem. Még mindig csak a bábja voltam és ő döntött arról, hogy mit lehet, vagy mit nem. Bizonyosértelemben mindenképpen így volt.
- Lehet igazad van, de fogalmad sincs milyen ürességgel együtt érni és az a tűz is a múltam miatt keletkezett. Esélyem se volt védekezni ellene. – kisebb kétségbeesés is kiérezhető volt a hangomból, de megrémisztett. Mi lesz akkor, ha legközelebb nem lesz ott senki se, hogy megállítson és emiatt ártani fogok olyanoknak, akiknek nem akarok? Vin képes volt hatni rám, képes volt a valóságba visszahúzni. Ez volt a szerencsénk.
Csak felhorkantam nem túlzottan nőiesen, mert ebben igaza volt. Nehezen indulhatott volna ennél hátrébből, de soha ne mond, hogy soha. Az élet okozhat meglepetést mindig. Mintha a szájának szegletében egy pirinyó mosoly jelent volna meg, de nem foglalkoztam vele. Az se kizárt, hogy csak a képzeletem játszott velem.
- Te bíztál rájuk és most meg elégedetlen vagy velük? Ez egy kicsit vicces. S lehet sok minden szólt a látszatról, de attól még szerettek és ez fontosabb mindennél. – feleltem dacosan. Tényleg utáltam néha azt a sok partit és fényképészt, aki hiéna módjára követtek olykor minket, de attól még boldog család voltunk. Azt mondják, hogy a szeretet nem minden, pedig sokszor csak erre van szüksége az embernek minden más eltörpül eme érzés mellett.
- Miből gondolod? Egyszer, régen szerettelek. Apának hívtalak és én voltam a hercegnőd, vagy tévednék? – dőltem neki a fotelnek, de még mindig nem ültem le. A karomat összefontam magam előtt, miközben próbáltam az apám fonásai között meglelni a sajátjaimat. Mintha csak tényleg hasonlóságot keresnék benne és magamban. Lassan fújtam ki a levegőt, ahogyan újra a festményre siklott a pillantásom. Lehetséges az, hogy egyelvesztetett szerettünkből merítsünk előtt? Pedig alig emlékszem rá is, de az arca, a pillantása mégis olyan ismerősnek tűnik most. Amit meg állítottam? Nos, nem voltam benne biztos, de eléggé határozottan csendült a hangom, hogy azt hihesse Jonathan, hogy emlékszem ezekre a dolgokra.
Csendesen hallgattam azt, amit mondott, miközben követtem a pillantását. Vajon ezért küldött el? Azért, mert rá emlékeztettem és neki így könnyebb volt? Talán nem is bánta azt, hogy valami zűrbe keveredtünk, mert így mondhatta azt az egészre, hogy az én védelmemben és érdekemben teszi, de mi volt a valódi ok? Miért nem mondod el apa? Mitől félsz?
- Tudod, te szerencsés vagy, mert emlékszel rájuk, de én nem. Alig tudom kivenni a homályban az arcukat, a mosolyukat. Emlékezni akarok, nem akarok az lenni, aki elfelejtette őket, miközben érzem, hogy mindennél jobban szerettem őket. – végül lassan mégis a fotelben kötöttem ki én is, mintha csak megadta volna magát a lábam. Idegesen túrtam a hajamba és reméltem azt, hogy megérte idejönnöm és nem egy újabb zsákutcába sétáltam be.
- Ha nem félsz, akkor mond el. Adj esélyt arra, hogy megvédhessem magam a múltammal szemben és a jövőben is, hiszen ki tudja, hogy mit tartogat. Mit tervezel? Bezársz és majd te megvédsz mindentől? Felnőttem és veszélyes vagyok, akár az akarok lenni, akár nem. El kell árulnod! – pillantásomat meg az övébe fúrtam. Lehet ő nem félt, de én igen. S egyébként is, ha szerinte ugyanezt fogom gondolni róla, mint most, akkor meg miért nem mondja el? Ezek alapján nem lenne veszteni valója. – Szükségem van arra, hogy végre ne ütközzek állandóan falakba, mert ha egyszer bántani fogom őt, akkor téged foglak okolni érte. – és akkor lehet bármit elkövetnék azért, hogy a pokolra juttassam az apámat. Ő szeretett egyszer, volt családja, akkor miért nem képes megérteni azt, amit érzek? Ez nem csak a kötelék miatt van. Vincent fontos számomra és nem akarok ártani neki. Soha.

-Minden csak nézőpont kérdése. A különbség kettőnk között, hogy én nem használnálak fel soha a saját céljaimhoz.-ehhez tartottam magam. Évtizedekig. A családom nem vontam bele úgy az üzletekbe, hogy őket használtam fel hozzá. Ha hiba került a gépezetbe, annak az árát megfizettem. Utoljára igen busásan és emlékezetesen. Azóta óvatosabb voltam. Akár hitt nekem, akár sem, ehhez az elvemhez tartottam magam továbbra is. Őt akartam védeni. Az erejét az anyja tudta volna a legjobban irányítani, ő jobb tanára lett volna és volt is azon kevés időben, amíg az anyja lehetett. Mindent megtett érte. Figyelte minden rezdülését. Ő uralni tudta a tüzet. Bennem csak a jég volt.
-Haza?-vonom fel szemöldököm. -Az igazi otthonod Londonban volt és van is. Vincent mellett talán biztonságban vagy. Egy ideig. De az erőd egyedül, az ő segítségével nem tudod kontrolálni. Tudod jól, hogy megölhetted volna, nem igaz?-menekülhetett előlem, de mindig is figyeltem rá. Most is. Pontosan tudta, hogy mire gondolok és érezhette az ereiben kanyargó erőt. Mondhatta, hogy nincs igazam, de én is voltam kezdő. Pontosan ismertem a nehézségeket és a buktatókat.
-Emlékezni akarsz, de nem tudod mibe kerül, hogy mit fogsz érezni.-világítok rá arra az apró lényegre, amivel talán nem számolt. Én ismertem az üresség, a gyász érzését, de nem akartam, hogy ő is megismerje. Neki sosem szabadott volna látnia, átélnie azt és nem állt módomban emlékeztetni mindarra, amit történt, pusztán azért, hogy aztán önmagát is hibáztassa. Crane volt, a családját nem változtathatta meg…
-Kétlem, hogy ennél hátrébb még indulhatnék.-a füstölgő csikk lassan elalszik, a hamuba fulladva. Elmerengek azon, amit és ahogyan mondja. Hangja közönyös. Az anyja épp ilyen egyszerűen tudta közölni a véleményét, köntörfalazás nélkül. Vincent egészen más irányba terelhette, de kockáztathattam ennyit? Figyelmen kívül hagyhattam a megérzéseim, amik mást súgtak? Ami miatt nem akartam, hogy ismerje a múltját. Amiért nem mondhattam el neki, hogy az anyja él és virul.
Elmosolyodom, már amennyire szám szélének megremegése mosolynak tekinthető bármilyen formában.
-Valóban?-vonom fel szemöldököm a füstfelhőn keresztül rá nézve. -Mikor tehetted mellettük azt és úgy, amit és ahogy akartál? Mikor nem számított a látszat?-ehhez értettem már jó ideje. kérdésre újabb kérdést halmozni, hogy ezzel összezavarjak bárkit. Elgondolkodtassak, míg én a saját játékom játszom a fejemben, a saját módszeremmel. Újabb sukkot szívva nézem vonásait. A határozott, dacos vonásokat.
-Mit számít?-fordítom meg a kérdést. Az indok, ami miatt tettem, amit tettem, inkább önös, hiú és önző volt, mint ami az ő érdekeit nézte. -Nem változtatna azon, amit most gondolsz rólam, ha elmondanám az igazat.-az igazság… az elvett, ártatlan életek és ami utána jött. Az elalvás előtti füstölés, hogy egy könnyebb, reményvesztett világba sodródjak, ahol semmi sem számított. Nem ilyen apát érdemelt, ezt mindig is tudtam. Oly sokáig nem hittem Ada-nak, egészen addig az estig. A bennem lakó sötétséget nem ölhette ki egy szeretett nő, a bennem lakó hiúságot és vágyakat, ami egyre többet és többet akart a világból, nem leplezhette egy nő iránti vágy. Az sem, hogy őt megkaptam és élveztem minden egyes vele töltött, szabad percet. Amikor a kezemhez tapadt vér nem zavart. Csak ő és én voltunk egy csendes házban Londontól nem messze, lovakkal és cselédekkel körülvéve, akik minden lépésünk lesték.
Tekintetem a szőke fürtökbe, az azon csillogó fényekre siklik. Igen, ez az, ami megfogott benne, többek között. Arcom rezzenéstelen, de szemem még így is csillog, ahogy a múltba révedve emlékeim közé merülök. Csendes öregemberként már rég meg kellett volna halnom. Követnem kellett volna akkor, vagy helyette, nekem kellett volna meghalnom. Ehhez ő jobban értett. A gyermekeim életében ott voltam, de sose eleget. az elvesztegetett első lépések és szavak… Már késő, Lay kész nőként áll előttem, becsapva. A jó apa, a tökéletes mintakép…
Heves természete megcsillan szemében, azon röpke pillanatban is észreveszem ezt, amíg rá nézek. Mérhetetlen düh hajtja. Érthető. Mi mást is várhattam volna? Vajon érti, tudja, felfedezte már a hasonlóságokat maga és a festményen lévő nő, az anyja között? Vagy észre sem veszi, természetesnek gondolja, nem kérdőjelezi meg.
-Egy történetnek van eleje és vége.-figyelem a festményen lévő nő finom vonásait. Tekintetem minden részét végig követi, míg ujjaim alatt szinte érzem finom, puha bőrét. -A történet eleje Ada volt. A feleségem, te és a fiam. A történet végére azt hittem hárman maradtunk. Így kerül Ada újra és újra a képbe.-még most is. Hisz megmondta. Előre figyelmeztetett. A nő, akiért mindent feláldoztam volna, mégse tettem meg soha, úgy néz ki, hogy élt. Átvert, hazudott, pont, mint ahogy egész életünkben tettük a másikkal. Titkok egybefüggő sorával kötöttük össze az életünk.
-Min változtatna az időpont? Ha megmutatom, ha elmondom, ugyan azt fogod gondolni rólam, mint most.-válaszolok kérdésére sejtelmesen. Nem akartam arra a napra emlékezni és nem akartam, hogy emlékezzen arra a napra. Szörnyetegnek gondolt így is, semmit sem változtatott volna ezen, ha tudja, hogy mennyi ártatlan életet vettem el aznap. Érte, miatta. Önzőnek gondolt, és gondolt volna továbbra is. Mert az voltam. Vele szemben egészen biztos. Nem engedhettem, hogy tovább élje úgy az életét, ahogy addig a napig. Kalitkába zárva, mint egy madár. Helyette szabadságot adtam neki, egy álomvilágba ringatva, amit egy fal védett, s most a fal építőelemei lassan a mélybe hulltak, s valami egyre inkább kiszakította volna őt a nyugodt világából. -Nem félek Layanah. A félelem egészen más.-merengek el. -A jövőtől tartózkodom.-valahol megragadtam évtizedekkel korábban egy olyan világban, ahol ő gyermek volt, boldog és romlatlan. Abban a világban minden más volt. Boldog és olyan, amit nem érdemeltem meg. Épp ezért használtam a tartózkodom szót. -A félelmem egészen más.-ködösítek tovább és tekintetem végre a képről ismét a lányomra fordul.

- Lehet nem emlékszem mindenre, de jelenleg nem tudnám megmondani, hogy te vagy ő volt-e a nagyobb ördög az életemben. – sok minden rejtve maradt előttem, de a jelenleg tényleg így éreztem. Az elmúlt hónapok alatt is hazudott és azzal próbál áltatni, hogy miattam tette. Tényleg miattam tette vagy inkább saját magának az érdekében? S miért pont most tűnt fel, amikor az erőm is visszatért? Mi van akkor, ha Vincentnek igaza van és jobb lenne távolmaradni az apámtól, mert esetleg valami terve van? Nem is annyira véletlen, hogy az erőm pont akkor mutatta meg magát ismételten, amikor ő is megjelent az életemben?
Pillantásommal követtem minden egyes mozdulatát, mintha csak attól tartanék, hogy hamarosan csapdába esem. Vajon képes lenne bezárni? El fog engedni, ha el akarok menni? Van választásom, vagy ez csak ügyes játék volt a szavakkal részéről, miközben továbbra se dönthetek arról, hogy hol is leszek, vagy éppen mit teszek. Egyáltalán van okom arra, hogy apámnak tekintsem őt is, miközben már van egy apám, aki az elmúlt években mindig gondoskodott rólam? Szívem azt suttogta, hogy igen. A dacos énem meg azt, hogy nagyon nem érdemeli meg ezt a megszólítást. – Miért kellene azért melletted maradnom, mert válaszokat akarok? Szerintem a kettőnek nincs köze egymáshoz. Most is felelhetsz, aztán elmegyek, haza megyek. – és az utolsó szót kelleténél jobban nyomtam meg. Nem ez volt az otthonom és nem is az, ahol eddig éltem. Vincent háza jelentette számomra az hazát. S nem érdekelt, hogy mennyire tetszik ez. – Te állítottad azt, hogy azért tanítottál, hogy végre saját kezembe vegyem az életemet, akkor nem gondolod, hogy jogom lenni ismerni a múltamat? A múltja mindenkinek számít, de én jelenleg nem látok mást, csak szenvedést és hazugságot. Egyetlen egy ember van, aki a lehetőségekhez mértem próbál őszinte lenni velem! – lehet nyelvemre kellett volna harapnom, de nem érdekelt. Nem tűnt olyannak, aki kárt tudna tenni bennem, maximum kiderül, hogy tévedtem. Utána majd mérlegelem azt is, hogy maradok-e, vagy nem, de örültem annak, hogy Vin ennek nem fültanúja és inkább nem engedtem, hogy velem tartson.
- Nem, de sejtem hozzád lehet köze és te gondolom inkább nem akarod elmondani, se megmutatni, hogy mi is történt pontosan. Van egyáltalán bármi dolog, amit elmondanál? – karomat összefontam a mellkasom előtt, miután a fülem mögé simítottam egyik oldalt a hajamat. Lassan vettem a levegőt és próbáltam kordában tartani a bennem forrongó dühöt, ami mindent felégetett volna bosszúból, amiért ilyen sok időre bezárták. Mintha önállóan lélegezne, önállóan tudna cselekedni és én valójában csak egy báb lennék a mágiának, amire szüksége van azért, hogy testet ölthessen, de igazából senki se parancsolhatna neki.
- Lehet nem az első, de az utolsó és ez ellen nem tehetsz semmit se, ha nem akarsz elveszíteni örökre. – hangom eléggé határozottan szólt. Még magamat is megleptem vele, de most nem érdekelt. Jobb, ha nem is próbál meg ártani az említett személynek. – Nem hiszem, hogy jobban kalitkába zártak, mint te tetted. Egyébként is talán azért tették ezt, mert tőled akartal távoltartani? Megvédeni akartak attól, ami vagy és ami veled jár? – néztem rá kérdőn, mert lehet nem sok minden rémlett és még annál is kevesebbet tudtam, de attól még ezt se tartottam volna kizártnak. Pláne azok alapján, amiket Vin elejtett olykor. Jobb most nem is erre gondolni, de talán igaz a mondás, hogy minden hazugságban van egy kis igazság is.
Követtem a pillantását a festményre. Sokszor meg akartam kérdezni, hogy ki ő. Netán az édesanyámat ábrázolja e a kép, de valójában soha nem mertem. Most viszont egyre inkább az az érzés fogott el, hogy ő lehet az. Abból ahogyan apa arra a festményre pillantott, mintha röpke időre még gyengéd érzelmet is felfedeztem volna vonásaiban, de olyan röpke ideig tartott, hogy biztosra se vettem volna.
Lassan vettem a levegőt, szinte minden erőmre szükségem volt, hogy ne akarjak "tüzet okádani", mint valami sárkány ahogyan kiejtette Ada nevét. – Ada felhasznált és ezt te is pontosan tudod! De miért állandóan őt emlegeted? Miért nem mondod el inkább azt végre, hogy mi történt? Mikor döntöttél úgy, hogy inkább ellöksz magadtól, mintha nem is léteznék? – nem voltam biztos, hogy bármire is jutok a kérdéssel, de meg kell próbálnom. Tudnom kell, hogy miért tette és ha szerinte nem zárhatnak kalitkába, akkor ő miért próbálja meg valamilyen módon mégis ezt tenni. Adjon válaszokat, hogy végre repülhessek és kikerülhessek ebből a fura börtönből, amibe átvitt értelembe keveredtem. – Mitől félsz? -

A napok múlásával mindig újabb és újabb küzdelem jött. Az esték végével a párna vonzott, fáradtságot éreztem, de mégsem ment az alvás. Furcsa mód, mikor Lay a szobájában aludt, minden könnyebbnek tűnt. Annyi év után egy részem elhitte, hogy van reményem. De a hozzám hasonló ember mindig egyedül lesz. A társaságát más formában és más miatt kereste maga mellé, hisz azt a helyet, amit fenntartott a szívében valakinek, ha egyszer elfoglalták, nem akart újat keresni a helyére. Épp ezért, elmosolyodom a kérdésen. Bűnök... relatív, hogy mit vesz valaki bűnnek.
-Túl sokra.-nem hazudok. Többre, mint amennyire más mondta volna, a lelkiismeretemnek viszont ez jól esett. A hideg Londoni napokon esténként az anyja ugyan ezt a kérdést feltettette már nekem is. De a választ meghallva ő nem faggatott tovább. Valamiért elfogadta azt az életet, amit én éltem, amibe mindkettőnk sodortam és élt. Ennek ellenére képes volt élni. A lánya viszont a saját dacosságát nem folytja el, nem rejti el előlem, úgy áll előttem a véleményével, mintha nem lenne vesztenivalója és nem tartana tőlem. De sose ártottam volna neki és ezt valószínűleg értette és tudta.
-Részben. Részben pedig Ada, mondjuk ki a tényeket.-a másik részére nem emlékezhetett. Azt a részét az emlékeinek nagyon mélyre zártam benne. Látta mire vagyok képes. Érte vagy nem érte, de látta azt a gyilkost, aki ártatlanokat épp úgy képes a pokolra küldeni, mint a valódi bűnösöket, csakis azért, hogy a lányát biztonságban tudja. Megtettem. Megöltem vele a családom fennmaradó, utolsó tagját, aki az apám révén Crane családhoz kapcsolódhatott. De a lányom mindennél többet ért. Figyelni a távolból még mindig kevésbé volt fájdalmas, mint elengedni.
Őszinte fagyos, rideg, csontig hatoló. A cigaretta füstjét lassan, kimérten fújom ki. A pillanatokra közénk ülő csendben az egyetlen, meglehetősen nagy és ósdinak mondható óra kattogása az egyetlen, ami az idő múlására emlékeztet. Minden rezdülésére figyelek. Fürkészem, ahogy ő is engem. Mintha nem is apja-lánya lennénk, csupán két idegen, akiket összeköt valami megmagyarázhatatlan kapocs.
-Minek vitatkozni olyasmin, amin értelmetlen?-merengek el kicsit magamban a jó apa kérdéskörön. Nem, nem tartottam magam jó apának. De ott és amikor szüksége volt rám, döntöttem. Ahogy bármelyik apa tenné a lányáért, akit kicsit is érdekel az.
Megrázom a fejem és mellkasom előtt egyik kezem átfonom, hogy a cigarettát tartó kezem, könyökömnél megpihenhessen rajta. A füstön át nézek rá. Látom, hogy zavara, felbosszantja, amit mondok, hogy küzd magával, minden egyes szavamnál. Hát valamit mégis csak tanult vagy valami olyasmire emlékszik már, ami hasznos számára. Tudtam a döntésem súlyát, hogy eljön az idő, ahonnan nincs tovább és az emlékeit ez vagy az, de a felszínre fogja édesgetni. Véletlen lenne? Shiraz és az anyja felbukkanása, a kötelék és ez? Ada még a sírból is képes meglepetéseket okozni azzal, hogy jóval előttem járt mindig is?
-Tudod, ennél a pontnál kicsit ellentmondásos, amit mondasz.-nyomom el a csikket a mellettem lévő kristály tálon és leülök a kanapéra, megkerülve őt. A cigarettás dobozt az asztalra dobom és újabb szálra gyújtok.-Ha nem gondolod, hogy mellettem a helyed, miért várod, hogy a kérésedre elmondjak bármit is? Gondolhatod, hogy a magam jólétét szem előtt tartva, a saját érdekeim szerint vettem el az emlékeid és rejtettem el mélyen benned az erőddel együtt. Vagy mérlegelhetsz is.-ezzel rávilágítva egy érzékeny kérdésre. Mi van akkor, ha mindenre nem hagyom, hogy magától rájöjjön?
Megrázom a fejem és újabb slukkot szívok. Nem az volt a kérdés, hogy Ada mit tett vele. Azokat a dolgokat nem tudtam vele örökké elfeledtetni, hála Ada-nak, aki a megtévesztés mestere volt és boszorkányként sem volt utolsó. Most valamiért mégis azt reméltem, mint legjobb tanárom, hogy a pokolba rohad és mégis azt képzeltem mellé, hogy az ördög mellett cigarettát szívva, egy pohár brandy-vel mosolyogva nézi a jelent. És örül, hiszen lényegében győzött az ő igaza.
-Valóban. De arra nem emlékszel, hogy hogyan hagyhattad ott, igaz?-nézek rá a füstön át. A kérdésre ha válasszal szolgál, akkor sem hiszem, hogy most avatom be minden apró részletbe. Addig még sok víznek le kell folynia a folyókon, és még sok dologra megoldást kell találnom és kiderítenem róluk az igazságot.
-Nem ő az első, akire ezt mondod.-talán vannak emlékei erről is, talán nincsenek. De a szerelem vak volt, ezt jól tudtam. És ő, akárcsak az anyja, ha valakit szeretett, meg akarta tartani magának. Én viszont nem néztem volna végig, ahogy ez a sírig kíséri.-Ugye tudod, hogy d’Aurevilly milyen feladatot kapott? Azt, hogy megvédjenek attól, ami a múltad része. Ehelyett mit tettek? Kalitkába zártak és befolyásolni próbáltak.-nem véletlenül akkor és ott bukkantam fel az életébe, amimkor. A szabadság... Mindkettőnk gyengesége volt, ami után epekedtünk, mint az éden gyümölcséért, de egyikünké sem lehetett soha.
Keresztbe fonom a lábaim és az egyik polc mellett lógó festményre pillantok. Az anyja képe volt. Az ecsetvonások, a finom kompozíció, amit még a mellette a kiságyában fekvő Lay sírása se ronthatott el. Az emlék élesen mar belém. Az ajtónak támaszkodva figyelem, ahogy ölébe veszi a lányát, míg hasában már a fiunk növekszik. Finoman simítja végig a lánya szőke fürtjeit, és nyom egy csókot a homlokára. Én pedig csak figyelem őket... Irigylem őket. Sosem érthetem meg ugyanis, milyen kapcsolat is volt köztük.
-Lay, vannak dolgok, amikre a válasz nem egyszerű.-pöckölöm e a cigaretta végéről a hamut a tálba.-A kérdésedre mégis az egyik válasz a szabadság. Egy madarat sem lehet kalitkába zárni.-válaszolok ködösen.-Mire volt jó? Leginkább arra, hogy ne lobbants lángra mindent, ami körülötted van. Ez az anyád ereje volt, nem az enyém. Sosem tudnám korlátok közé édesgetni, neked kell megtanulnod. De hisz ezt tudod, nem? Emlékszel rá, Ada mire használt. Szabadságot adott, de korlátok közé zárt.-rossz döntések sorozatával jutottunk oda, ahol most voltunk. Az én döntéseimmel. De nem volt már mit tenni... A jövő felé kellett volna nézni én mégis a múltban kerestem a válaszokat. Az anyjánál, aki viszont a jelek szerint a jelenben is élt. Vajon ismeri már a lányát?

Könyvek általában megnyugtattak, ezért is szerettem ezt a helyet, most viszont úgy éreztem, mintha minden melegség elillant volna és egy fagyos, rideg tél bontakozott volna ki az üzletben, ahogyan kibontakozott az alakja. Nem mentem közelebb, csak figyeltem őt, minden egyes mozdulatát, mintha csak a vadat nézné a préda, hátha akkor túlélhet.
- Szándékosan? Mennyi bűnödre mondtad azt, hogy nem szándékosan tetted? – kérdeztem meg kicsit flegmán, amit biztosan nem hallhatott még korábban többet, de most minden erőmre szükségem volt, hogy fékezni tudjam ne csak az erőmet, hanem a nyelvemet is. Szavaira düh lobbant a szememben, mintha csak a pokolba nyíló kapu jelent volna meg. Állkapcsomat megfeszítettem, ajkaimat összepréseltem, miközben küzdöttem önmagammal. Legszívesebben egyszerre hagytam volna magára és maradtam volna. Küldtem volna el inkább a pokolra, mintsem ölelésembe zárjam őt, mint netalán az ember lánya tenné. – Milyen önzetlen vagy, de ha nem csal a megérzésem részben te vagy az oka annak, hogy nem dönthettem eddig az életemről, a sorsomról. – enyhe gúny vegyült a hangomba, még a szememet is megforgattam. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy mennyi ideig gyakorolta ezt a szöveget? S egyébként is, ha arra akart tanítani, akkor összejött neki. Nélkül és az a család nélkül is remekül megvoltam az elmúlt napokban. Vincent mellett minden másabb volt. Zavaros, mint egy szél által megkavart tóvize, ugyanakkor békés, mint a mélyben rejtőző állatok és növények világa. Most pontosan erre a békességre lett volna szükségem, mert úgy éreztem, hogy lassan a vérem felforr, ahogyan az ereimben éreztem a tűz erejét, azt, hogy mennyire szívesen megmutatná magát a világnak, mennyire örömmel pusztítana és nyelne el megannyi dolgot.
- Ebben legalább egyetértünk. – feleltem hanyagul, miközben őt figyeltem. Sok emlékem nem volt róla. Emlékeztem, amikor lőni tanított, amikor büszkén pillantott rám, ahogyan arra is miként viselte gondomat az elmúlt hónapokban, de ennél többre nem. Milyen apa az, aki becsapja a saját lányát? Netalán még az emlékeitől is megfosztja? Vajon mennyire könnyedén jött álom a szemére az elmúlt hónapok alatt?
Kezemet lassan ejtettem magam mellé, majd a szavainak köszönhetően úgy éreztem, mintha kést szúrt volna a szívembe. Szinte nem is figyeltem, hogy mit tettem, csak az éget szagra lettem figyelmes, ahogyan a kezemmel kiégettem a kanapé egy részét. Sietve szorítottam ökölbe a jobb kezemet, mire a cigije parázslott a kelleténél jobban. Mély levegőt vettem, lassan kifújtam, miközben újra csillapodni látszott a bennem parázsló tűz, amit legszívesebben szabadjára engednék itt és a földdel tenném egyelővé a helyet. Egyedül a könyveket sajnálnám. – Nos, ha így van, akkor talán nincs is miről beszélnünk. Az is lehet jobb lenne, ha nem is találkoznánk többé és akkor hirtelen nem kéne úgy tenned, mintha bármennyire is érdekelnélek. – szólaltam meg végül, mielőtt netán újra engednék a tűz csábításának, a tűzropogásának a hangjának, táncának és színek játékában, amit életre kell benne. – Nem vagyok már kisgyerek! Ha nem tőled tudom meg, akkor mástól fogom megtudni, vagy magamtól jövök rá és szerinted az jobb lesz? – néztem rá kérdőn és dacosan, hiszen egy dologra rájöhetett már ő is. Makacs és kitartó tudok lenni. S amióta tudtam, hogy több van a múltamban, mint elsőre hittem azóta egyre inkább meg akarom tudni, hogy mi is lappang a megkopott fényképeken, amiket az elmém valahol nagyon mélyen megőrzött. – Ada bezárt, megkínzott és megfosztott mindentől, ami fontos volt számomra! Azt hiszed nem emlékszem rá, hogy miket tett? – fogaim egymásnak koccantak, hajamba túrtam. – Tényleg azt hiszed csak amiatt szeretem őt? Akkor tévedsz. Ezt maximum csak még erősebbé tehette az a dolog. – feleltem komolyan, mint aki ebben túlzottan is biztos, de azt nehezen tudtam elhinni, hogy Ada tette volna ezt. Miért? Vagy miért éppen most? S engem miért felejtett el ebbe is mindenki beavatni? Kezdtem tényleg úgy érezni, hogy egyetlen ember mond nekem igazat, aki nem más, mint Vin. – Egyébként se értem, hogy miért érdekel téged az, hogy mi is fűz hozzá. Nem akartad, hogy megtudjam az apám vagy, így valószínűleg igazán felelősséget se akartál, akkor meg ezzel se kéne foglalkoznod. De egyébként is mire volt jó ez a színjáték az elmúlt hónapokban? Miért most, vagy mit akarsz? Te is felhasználni valamire? – kérdőn fürkésztem az apámat, mintha bármilyen közösvonást vagy éppen tulajdonságot szeretnék találni közte és magam között, de hirtelen nem találtam semmit se. Még azt se, amit régebben igen, amikor még fogalmam sem volt a hazugságairól.

Londonban mindenünk megvolt. A hírünk, a családunk hírneve. Az elismerés. Pénz, egy jó élet reménye. De azon az éjszakán minden megváltozott. Ahogy most, a lépcső tetején ácsorogva a sötétbe figyelem, amint belép, újabb emlékek kerítenek hatalmukba. A mozdulat, ahogy ledobja táskáját, mg rakoncátlan fürtjei minden mozdulatát követik. Pont, mint az anyja. Kiköpött mása volt, még ha a szeme áttetszősége mindig is más volt. Valami furcsa elegye enyémnek és Sheila-énak. Egy lázadó tekintet.
Lassan elindulok felé, míg a helység az éjszaka fényét függönyökkel kizárva az antik lámpáktól megvilágosodik és a zár kattan. Nem tarthattam itt erőszakkal, bár megtehettem volna. Kockázatos volt... túl kockázatos.
-Szándékosan sose ártanék neked.-jelentem ki, s ez így is volt. Épp ezért nem emlékezhetett mindarra, amit át kellett élnie. Noha a korábbi napjait elnézve nagyon is élvezte, hogy élhet.
-Layanah, a sorsodról soha nem te döntöttél.-hangom emlékeztető lehetne számára, Ada nevelésére és befolyására, amit rá gyakorolt, de aligha értheti ezt meg. Még most egészen biztos nem.-Tanítani akartalak arra, hogy a saját sorsodról dönthess.-a fel nem tett kérdésre válaszolok helyette, önelégültnek tűnhetek ezzel, de célom közel se ez volt. A cigaretta lassan ég ujjaim között, míg újra számhoz nem emelem. Az izzó vég felett egyenesen rá nézek, ahogy kényelembe helyezi magát a fotelen. A helyzet ismerős és megmosolyogtató emlékeket idéz, mosolynak helye mégsem volt arcomon jó ideje már. Megköszörülöm a torkom és lemondóan lehajtom fejem, elmorzsolva egy mosolyszerű rándulást arcomon, majd ismét rá nézek, mellkasom előtt keresztbe font kezekkel. Ha valamiben téved, akkor ez ez volt. Apa... Igazán ha hét évig apja lehettem. Szép hét évig. Egy emberöltőnyivel ezelőtt.
-Sose voltam jó apa.-ezt megcáfolná Sheila most is, ahogy mindig is tette. Mert szerinte nem  a tetteinken múlik mindez. Amikor Layanah először a karjaimban volt, az a pillanat tisztán él bennem. Azt mondják megváltoztatja valami akkor az embert. Így volt. Feláldoztam volna érte bármit. Ahogy az öccsééért is. De hangosan sose mondtam ki, az anyja meghalt. Ada úgy nevelte fel, hogy sose vette a szájára Sheila nevét. Tudta, hogy ő jóval erősebb nála, hogy Lay az ő erejét örökölte, s egyszer ellene fog szegülni. De mielőtt ez a pillanat eljött volna, megöltem. Aztán újra eltűntem az életéből. A saját démonjaim mardostak és ez tartott életben. De talán azért, mert éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy ő visszatérhetett. Újra a közelébe akartam kerülni a lányomnak. Emlékezni rá, milyen szabad szellem, zabolátlan, mégis megfontolt. Ahogy felszegett szemmel előttem állt, épp olyan volt, mint az anyja.-Soha nem akartam, hogy megtudd.-válaszolok érzelemmentes hangon kérdésére és újabb slukkot szívok, hagyom, hogy a füst lassan felszálljon.-Tudod Layanah, bizonyos dolgokat nem érthetsz, nem tudhatsz meg, míg másokra már magadtól is rájöttél.-veszélyes játék volt ez. Az emlékei nélkül az ereje szinte befolyásolhatatlan volt. Az anyja nélkül én kevés voltam, hogy érthessem. A tűz, ami bennük élt, sosem volt az enyém.-Ada volt. Emlékszel rá, nem igaz? Neki köszönheted azt, amit érzel iránta.-épp annyi oka volt gyűlölni, mint nekem, ha nem több. De nem emlékezhetett arra az éjszakára, amikor néztem elégni őt, míg a pokol kapuján át nem lépett. Egyszer még úgy is találkozunk Ada.

Ahogyan egyre közelebb értem a bolthoz, úgy kezdett a bátorságom is elpárologni. Talán nem kellett volna olyan makacsnak lennem, amikor Vincent azt mondta, hogy eljön velem. Persze ezt nem hagyhattam és egyedül akartam eljönni. Nem, nem az állítólagos apámmal akartam beszélni, sokkal inkább egy-két könyvre volt szükségem. Muszáj volt tanulnom, nem akartam kiesni a rutinból, nem véletlen fontolgattam azt se, hogy netán ideje lenne valahogy elintéznem, hogy hamarabb visszajussak a kórházba és hamarabb befejezhessem az évet. Kulcscsomó könnyedén esett ki a kezemből, ahogy próbáltam beletalálni a zárba vele. Mély levegőt vettem és lassan fújtam ki, majd próbáltam arra emlékezni, amit tanított Jonathan. Nem éreztem őt, igazából senkit se, így kicsit újra sikerült visszanyernem a bátorságomat. Még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy lehet pár órára kinyitok, hiszen kár ezért a sok remek könyvért, hogy jelenleg senki se nézheti meg őket, nem viheti haza és tarthatja becsben.
Ajtót lassan csuktam be magam mögött, táskámat leejtettem az egyik fotelre, ahogyan beljebb sétáltam, de még időt se kaptam arra, hogy megszabaduljak a kabátomtól, vagy elhúzzam a vaskos függönyöket, mert a következő pillanatban a lámpák maguktól felkapcsolódtak. Fel se kellett néznem, hogy tudjam itt van és átvert. Kezem ökölbe szorult a testem mellett. Főleg azután járt át a düh, hogy hallottam a zárt kattanni, vagyis bezárta.
- Netalán annál, hogy reméltem az apám nem akar ártani nekem, így voltam olyan balga és egyedül jöttem ide? – nem érdekelt, hogy elszóltam magam. Biztosra vettem a fogadtatás után, hogy sejti már tudok róla. Államat felszegtem és még ha belül kicsit féltem is, akkor se mutattam ki. Megacéloztam az idegeimet, miközben abba kapaszkodtam, hogy Vincent rám találna, ha bajba keveredek, ha bajba esem, ugye? A kötelék működik közöttünk. Nagyon reméltem. – Szóval ez lennél te? Ellöksz magadtól, most meg bezársz? Hol marad az, hogy dönthetek a saját sorsomról? Nem egy sakkbábú vagyok, amit odaraksz, ahova szinte csak akarod. – feleltem nyersen, mintha a korábbi rajongásnak írmagja se maradt volna. Lassan fontam össze a karomat mellkasom előtt, majd leültem a mellettem lévő fotel karfájára. – Szóval mit akarsz? Fejmosást tartani? Miről? Arról, hogy élem az életem, vagy most jönne az a szentbeszéd, hogy nem adod áldásodat arra, akit választottam? Ez már nem az a kor, ahol az áldásod kellene kérnem, másrészről meg nem gondolod, hogy elkéstél már a jó apa szereppel? Egyáltalán valaha elmondtad volna, vagy meddig vettél volna hülyére, apa? – nyomtam meg az utolsó szót kicsit erőteljesebben, miközben a düh végigcikázott a lábujjamtól kezdve egészen a fejem búbjáig. Nem értettem, hogy mit akarhat, vagy miért zárta be az ajtót. Türelmesen vártam, miközben a tűz úgy cikázott az ereimben, mint a villám az égbolton. Csak arra várt, hogy lesújthasson.

Azt mondják az ember nem szabadul meg csak úgy a szokásaitól. A bolt emeleti részén, a félhomályban előttem egy térkép, rajta egy csepp mozgó vér. Utcákra van innen. Rossz szokás. Figyelek, figyelem, kísérem, vigyázok rá. Távolról. Skót whiskyt szürcsölve, a harmadik pohárral. A cigaretta füstje lassan körbeleng, a tartóban ez már a sokadik elnyomásra váró szál lesz. Tekintetem a medálról siklik, ami az asztalon pislákoló gyertya fényében szinte ragyog, a falra különböző árnyékokat vetve. Ujjam a medálra siklik. Érzem, ahogy hozzáérek Sheila bőrének melegét, szívverését, parfümének üde, mámorító illatát. Szinte hallom a hangját, ahogy a nevem suttogja azon az éjszakán. Az ingujjam feltűrőm, zakóm már így is a széken pihen az irodámban. Elalszik a gyertya fénye, ahogy Lay befordul a sarkon. A bolt sötétségbe borul. A cigaretta vége a hamuba fullad. Csak egy ok kellene, hogy ne maradjak ilyen nyugodt. Ha tudnám nem egyedül jön. Üresnek érzem magam, pont mint azon az éjszakán, mikor Ada gondjaira bíztam. Mikor a hatalmas ház csendbe burkolózott körülöttem, s az ópiát az itallal keveredve egész éjszakára édes pokollá tette a létezést. Ahol a háború szörnyűségei, halott testvérem és feleségem látványa nem élt a tudatomba, csak a lebegés. A semmi...a béke... a csend... Filmszakadás, aminek a végén minden más lett. Aminek a végén saját, önmagamnak teremtett pokolba élhettem, bűnhődhettem és élvezhettem az életem. Shiraz elgondolkodtatott. De a gondolataim nem befolyásolták megjelenésem. Rideg és távolságtartó, rezzenéstelen arcom mintha a gyertya fényéből nézett volna rám vissza az imént.
-Sheila, a lányunk. Hát igaza lett Ada-nak.-mormogom orrom alatt a medált végül zsebembe csúsztatom, lassan felállok és a lépcső szélére sétálok. A kilincs lenyomódik, jelenlétem nem érezheti, az erőm nem érezheti. Gondolataim egy dologra összpontosítom. A lányomra. Nem veszthetem el...
A csendes léptek, pont, mint az anyja. Mintha pihéken közlekedne, lebegne a föld felett.
-Tudod, azt hittem ennél több eszed van!-szólalok meg, hangom végtelenül nyugodt. A bejárati ajtó zára kattan, a könyvesbolt lámpái egyszeriben felkapcsolódnak. Mondhattam volna másképp is. Azt hittem anyádra ütöttél. De tévedtem. Ezt mégis megtartottam magamnak. Nem lehettem benne biztos, hogy mit tud, s mit nem. A madárkák csiripeltek, az anyja nyomát ugyan nem találtam eddig. Hát persze... Shiraz gondoskodott róla, hogy ne érezzem őt se. Lesétálok az emeleti lépcsőről. Kimérten, lassan, rágyújtva egy szálra, a füstöt egyenletesen kifújva, s megállok a földszinti könyvespolcok mellett.