Sose gondoltam azt, hogy egyszer ez fog történni, hogy úgy esünk egymástorkának, mint két hiéna, de most mégis éppen ez zajlott. A feszültséget szinte tapintani lehetett, de még se érdekelt egyikünket se. Mintha már semmi se számítana, csak az, hogy egymás tudtára adjuk az elfojtott érzéseinket. - Ohh, persze mert biztosan én akartam ezt a bestiát! Minden vágyam az volt, hogy kiváltsam az átkomat, ha nem ismerlek meg, akkor sose lettem volna farkas! – üvöltöttem ahogyan csak bírtam. Ha már egymást vádoljuk egymás elcseszett élete miatt, akkor adjunk bele mindent. Amikor pedig a családomra tereli a szót, akkor felhorkanok és még inkább villámokat szór a szemem. Hogy merészeli ezt mondani?! Milyen jogon hozza fel a családom dolgait? - Biztosan a te családod hatszor jobb lehetett, s azért lettél ennyire megátalkodott és kiállhatatlan! Ő legalább ismerte a szeretett és a többi hasonló dolgot, nem úgy, mint te … Te…. – de nem fejeztem már be a dolgot, hiszen mi értelme lett volna? Komolyan már csak az hiányzott ebből a jelenetből, hogy a villámok tényleg láthatóvá váljanak és talán igaz a mondás, hogy a feszültség levezetésére remek a szex, de sose gondoltam volna azt, hogy egyszer egymásnak fogunk esni ilyen téren is. Nem voltam sose vak, de mindig is úgy kezelt, mintha valami gyerek lennék. Még akkor is, ha már nem vagyok az. Fogalmam nem volt arról, hogy milyen viszonya volt más nőkkel, de most nem is érdekelt. Egyszerűen csak nem akartam gondolkozni, így nem meglepő, hogy ajkaim ajkára tapadtak, a hátam pedig rövid időn belül a szekrénynek simult, aminek következtében egy-két könyv a földre hullt, de most ez se számított. Azokban a másodpercekben még én is rövid időre törékenynek éreztem magam az izmos és hatalmas karja között, pedig nem voltam az, még ha szerinte igen is az vagyok. Szerintem ez sose fog változni.
Amikor megláttam a kaján vigyorát, akkor ajkaim apró, de szégyellős mosolyra húzódtak. A pólóm könnyedén eltűnt, majd hamarosan a keze derekamra siklott. Szinte perzselte a bőrömet, s amikor pedig közelebb húztam magamhoz, akkor érezhettem azt is, hogy mennyire vágyik rám. Rövid időn belül viszont kicsit rántott rajtam, így újra távolabb kerültünk egymástól. Szinte gyötrő lassúsággal szabadított meg a pánttól, miközben mellkasom egyre inkább fel-le emelkedett. Amikor pedig ajkaival megérintette a nyakam vonalát, akkor egy apró sóhaj, nyögés szalad ki ajkaim között. A kezem gyengéden siklott végig a hátán, a gerincének a vonalán, majd vissza a tarkójáig, onnét pedig a hajába túrva tűntek el rövid időre az ujjaim. Amikor a perzselő tekintetét magamon érzem, akkor apró pír szökik arcomra, majd hamarosan az ujjaim újra elkalandoznak felsőtestén, de most nem állt meg a kezem. Pimaszul szabadítottam meg a nadrágjától, majd ajkamba harapva picit hátrébb dőltem és úgy mértem végig az elém táruló látványt.
Hozzá nem éppen illő módban kelt ki magából, de engem sem különösebben kellett félteni. Ő kezdte, hát én nem fogom befejezni. Én vagyok a hibás mindenért? Tartottam a hátam érte, miatta, nem csak az utóbbi időben, akkor is, amikor az apja kikelt magából és úgy gondolta, mindent rajta akar leverni. Én állítottam meg, s tetszett vagy sem, erre emlékeztetni is fogom minden alkalommal. Vele kezdődött minden, az összes bajom, bár ezt soha nem vágtam a fejéhez, ennyire őszintén, ha már nyílt lapokkal vádaskodunk a másikkal, hát legyen. Nem én vagyok az, akit ilyen esetben félteni kell, legyen szó nőről vagy sem. Még mindig az elkényeztetett csitrit láttam benne, legalábbis akkor, mikor kihozott a sodromból, máskor viszont egész meglepő módon képes voltam meglátni benne a nőt is, akit az élet párszor azért biztos megpofozott, olykor igazságtalanul. Csak sajnos erre egyre ritkábban emlékeztet. -Hát persze, hogy ez az én hibám! Ki másé lenne. Majd ha meghalsz valahol a saját véredben fuldokolva, gondolj arra, hogy régen ki mentett meg. Majd akkor vágd a képembe, hogy az én hibám, ha képes leszel mindenkitől megvédeni magad és valóban nem vagyok más, csak egy rohadt gardedám.-soha nem üvöltöttem vele így, ahogy ő sem eresztette el magát eddig, és nem is káromkodtam, most is inkább csak esztelen dühben forgó agyam gondolatait akartam kifejezni kicsit erőteljesebben. -Te őt igen, de valaha mondta azt neked, hogy ő is téged? Szerinted kerestetett azóta, hogy elvittelek onnan? Tudod hány embert akart megtalálni eddig? Egy sem. Apuci roppantul aggódó természet volt már régen is, látom, most is szétveti az aggodalom. Nőj már fel!-az én családom tabu volt, olyasmi, amiről ő nem tudott, ami neki jó volt, ellenben én a tenyeremnél is jobban ismertem az övét. A gondoskodást nem ismerő apját az egész pereputtyával együtt. Viszont hirtelen a női énje előtérbe kerül, a nyilvánvaló vágyódás, amit éreztem ezen része iránt épp annyira lesz kínzó, mint amennyire eddig az elrejtése volt. Kaján vigyorral nézek rá, ahogy keze nadrágom cipzárjára siklik, ezt a fajta vigyort ő még sosem láthatta. Sőt, egyáltalán nem sok nő láthatta. A póló eltűnik róla, forró tenyerem derekán nyugszik, míg ő magához nem húz, így tökéletesen érezheti a vágyakozásom fő forrását. Nem túl hevesen, mégis elkapom hosszú barna haját, elhúzom magamtól, hogy aztán tenyerem derekáról vállaira vándoroljon és a pántot lejjebb csúsztassa róla. Lehajolok hozzá, hogy nyaka vonalát végigcsókolhassam. Igaz, nem ez volt a megfelelő hely, mégsem foglalkoztam vele, hisz a bolt zárva volt, a redőnyök lehúzva. A tökéletes magányt maximum a telefon csörgése zavarhatta meg, azzal pedig most a legkevésbé sem állt módomban foglalkozni. Éhes tekintettem végigfuttatom rajta, és a kaján vigyorom ismét kiül arcomra. Vannak dolgok, amiket a jelek szerint ruha nélkül érdemesebb megvizsgálni közelebbről is.
Gyűlöltem veszekedni, ahogyan kiabálni és tombolni is, de egyszerűen most még se bírtam féken tartani az érzéseimet. A szavak egymás után hagyták el ajkaimat vagy éppen a tetteim árulták el azt, hogy mennyire sikerült felhúznia. Pedig hozzá képest igazán békés teremtés vagyok és sokszor ő vitt bele a rosszba, de most nem ment. Egyszerűen csak elegem volt. Nem voltam a tulajdona, ahogyan tárgy se vagyok, még ha ő annak is gondol. Vannak érzéseim, amikbe sikeresen belegázolt és szemmel láthatóan csöppet se érdekelte. Talán még egy vízköpőnek is több érzés lakozik a kőszívében, mint Barrons szívében. Nem értettem, hogy ő miként képes így élni... Egyszerűen nem, s még mindig nem jöttem rá arra se, hogy mi tette őt ilyenné... - Nem kerültem volna olyan helyzetbe, ha nem ismerlek meg!!! - üvöltöttem újra teli torokból. Biztos voltam abban, hogy még sokszor meg fogom kapni azt az esetet, de akkor se volt fair. Részben miatta váltottam ki az átkomat, így az ő hibája is az, hogy szenvedtem. Elegem van belőle. Legszívesebben itt hagynám, de még se tudom. Tudom, hogy vigyáznom is kell rá, még ha ő ezt nem is ismeri el. - Akkor is az apám volt, bármit is tett. S szerettem őt. - jegyzem meg kicsit már halkabban és egy pillanatra még a szemeimet is lesütöm. Fáj, hogy felhozza őt is. Pontosan tudja azt, hogy mivel tud a lelkembe taposni és emiatt még inkább gyűlölöm őt. Egyszerűen megvetem és elegem van belőle... Miért pont őt szánta mellém a sors? Mikor jön el az a pillanat, amikor már megöljük egymást, mert már nem bírunk uralkodni magunkon? Fogalmam sincs, de addig se fogok elfutni... Egyszerűen nem menne...
Hamarosan pedig a régóta köztünk lappangó érzések kapnak teret. Ajkaink egymásét érintik. Hol birtoklóan, hol pedig felfedezően és kicsit talán félszegen. A szavak többé nem léteznek, hanem egyszerűen nem marad más, mint a vágyak tengere és örvénye. Egy olyan örvény, ami nem biztos, hogy jó. Egy olyan örvény, ami akár meg is perzselheti a testünket, a lelkünket vagy éppen akár a szívünket, bár neki az utóbbi nem hiszem, hogy van.... Hamarosan a polcnak, a szekrénynek préselődöm, ajkaink játéka, illetve kezünk felfedező játéka továbbra se marad abba. Majd végül pedig a kezemmel megtalálom a nadrágját és ezzel is még inkább a tudtára adom azt, hogy szabad utat kapott. Pár perccel később pedig már egy asztalon ülök. Nem érdekel, hogy mi lesz később, mert hirtelen csak a jelen számított. Segítek neki megszabadítani magamat a felsőmtől. A kezem lassan siklik végig a testén, majd a lábaimat a dereka köré fonom és közelebb húzom magamhoz. Lopva pillantok fel rá, majd ajkaimmal játékával jutalmazó állának vonalát, majd felső testének egy-két szegletét.
Kettőnk között mindig voltak viták, gyanítom, lesznek is. Én voltam a kimértség mintapéldánya, aki magasról tett rá, hogy mit gondol vagy érez. Legalábbis ő ezt látta. Hányszor mentettem meg az életét? Számolnom kellene? Mert ha igen, akkor itt ülnénk legalább egy hétig, ha nem tovább. Már csak az hiányzott, hogy toporzékoljon, vagy, mint egy akaratos tapsifüles, a lábát a földhöz csapkodja, doboljon vele. Komolyan, ettől szinte nevetnem kell, az egész helyzet nevetséges, mégis felhúzom magam, mint a kakukkos óra, de én nem a reggeli kelés idejét fogom jelezni, hanem a hamarosan bekövetkező robbanás maga leszek. -Valakinek jó megfigyelőnek is kell lennie, ha már a másik képes eszetlenül a vesztébe rohanni.-célzok én bármire is? Magam sem tudom, maximum még jobban felmegy benne a pumpa. De mint mondottam volt, maximum egyel több ember fog utálni a földkerekségen, ettől még nem dől össze a világ, sőt én sem fogok magamba roskadva lerágni a körmeim. Volt egy határ, amit átléphetett, de túllépett már bőven rajta, és úgy adom ezt tudtára, mint amikor a vihar először csak távoli villámlásokat láttat, majd az azokat követő dörgéseket, s egyre közelebb ér. Nos, ez a dörrenés most épp mellette volt, és vissza kellett fognom magam, hogy azon kívül, hogy szemem aranysárgává változik, ne tegyek más, esetlegesen meggondolandónak mondható dolgot. A kérdésre nem is válaszolok, de ahogy sunyi módon a családjával huzakodok elő, átfut az agyamon, hogy talán ezt nem kellett volna. De még mindig inkább szavakkal bántom, mint tettekkel, mert akkor itt nem csak a könnyei potyoghatnának, vagy a szemei szórnának villámokat, hanem a vére festené vörösre a jelenleg világoskék színben díszelgő padlószőnyeget. -Igen, azt veszem el, amit akarok, mert van, ami jár. Ha ez nem tetszik, az ajtó továbbra is arra van. De ne sírjon a szád, ha nem tudsz felállni a farkasfűben ázó edzőterem parkettájáról, mert én nem fogok ismét érted rohanni.-jelentem ki, mert valóban eszem ágában sem volt ezek után azzal vesződni, és arra pocsékolni az időm, hogy őt mentsem ki, a lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekből, amibe maga keverte bele saját magát. -Én? Mert megtanítottalak rá, hogy növessz páncélt. Apucit meg csak ne védd, mikor mind a ketten tudjuk jól, hogy milyen egy semmirekellő, pénzsóvár állat volt.-olyan, mintha meg se hallanám, amit mond, de mind a ketten tudjuk, hogy az igazság az volt, az ő családjáról mindenki tudta, hogy elmebetegek és kétszínűség mind egy szálig. Kivéve őt. Látszik, kit nevelt kicsoda...A mellkasomra mért ütéseket egy szó nélkül tűröm, valóságos masszázs lenne, ha nem akarnám megragadni a kezét és kitörni helyből, amiért nekem esik. De ehelyett csak eltűröm, hogy ütlegeljen. Neki úgy is jobban fog fájni. Mi ütött belé? Nem nagyon érdekelt. Mind a ketten tudtuk, hogy egyszer ennek is eljön az ideje, és tudtam, hogy ő lesz az, aki megteszi az első lépést. A bizonytalan lépést viszont orvosolni kellett, nehogy rossz emlék maradhasson, s úgy simulok hozzá, az egyik polcnak nyomva, hogy eltűnjön közülünk a levegő. Egyre hevesebben csókolom, vágyakozva, követelve tőle, hogy még többet mutasson meg magából. Keze végigsiklik mellkasomon, és megérezvén kezét a nadrágomon, önkénytelenül is elmosolyodom. Egyértelművé tette, hogy mit akar, ellenkezésnek helye nincs, miért is tennék ilyesmit, mikor nyilvánvaló, hogy nincs ellenemre a közeledése. Szorosan tartva derekánál fogva cipelem el az egyik asztalig és ültetem le rá, majd kezem derekára siklik, és elkezdem lehámozni róla a pólót. Ha már egyszer egyikünk félig meztelen, legyen ő is az. Ez így fair.
Miként érte el ezt? Nem tudom, egyszerűen csak robbantam és olyanná váltam, mint egy kisfarkas, aki törni és zúzni akart. Már semmi se érdekelt. Az se, hogy neki köszönhetően maradtam életben, mert ennél talán még a halál is jobb lett volna. Néha úgy éreztem, hogy láthatatlanul is megjelöltek és ezért mindenki kerül engem. Egyszerűen tényleg elegem volt, egyszerre gyűlöltem és szerettem őt, s kezdem úgy érezni, hogy ez a kettőség egyre inkább felemészt, s ha ez így megy tovább, akkor képes lesz hamuvá égetni a szívemet is, aminek köszönhetően még emberi voltam. Hozzá képest angyal. De még ez se zavart, mert csakis emiatt voltam képes őt néha visszarángatni a földre, vagy leállítani az őrültségeit. Ohh, még ezt is volt időd megfigyelni? Nagyszerű, gratulálok sasszem! – s egyáltalán nem érdekel, hogy mit mond. A hangom és a hangulatom se csillapodik. Még mindig dühös vagyok rá és legszívesebben bemosnék neki egyet, de még se teszem. Nekem jobban fájna, mint neki és emiatt inkább vissza fogom magamat. – Direkt csinálod, igaz? Van egyáltalán neked szíved? – szegezek neki újabb kérdéseket, s már az se érdekel, ha úgy viselkedek, mint egy idióta, vagy mint egy gyerek. Gyűlölöm őt!! Gyűlölöm azért, amit velem tett és tesz azóta is. Úgy játszik az érzéseimmel, mint más a hangszerével. Egyszerűen nem értem, hogy miként képes erre, de azt meg pláne nem, hogy ennyire lekezelő és érzéketlen maradjon. Milyen határ?! Neked sose semmi se jelent határt! Azt veszel el, amit akarsz és mindenkit csak kihasználsz! – és a szemeim még mindig villámokat szórnak, majd amikor apámra tereli a szót, akkor érzem, ahogyan két könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, de sietve törlöm le őket, mert ezt az örömet nem fogom neki megadni, hogy sírni lásson. – Nem az apám változtatott szörnyeteggé, hanem Te!! Hagyd ki ebből az apámat! – ordítom neki teli torokból, s ha eddig sikerült visszafognom magamat, akkor most pontosan annyira tört meg ez a dolog. Az ökleimmel a mellkasát kezdetem el ütni, de szinte nincs is erő benne. Elvesztem, s pontosan oda mérte az ütést, ahol tudta, hogy még mindig vérzek. Az apám mindig is kényes téma volt, de számára semmi se volt szent. A következő kijelentésére nem is reagálok, hiszen a tetteink magukért beszélnek. Hamarosan az öklöm és a mellkasa közötti harc abbamaradt és legszívesebben felképelném, de helyette inkább ajkunk kezd csatába egymással. Megszeppent csók az első, amivel megízlelem az ajkait, majd pedig végül ő követelőző csókja követi, majd ezek után pedig az én ajkaim játéka jön, ami szinte nem is hasonlítható ahhoz, mint amilyen az első volt. Nevezze, aminek akarja. – szólalok meg szinte suttogva, hiszen sose ismerné be, hogy ez többről szól, mint vágyak, de mire észbe kaphatnék, addigra ajkait az enyémekre tapasztja, a keze derekamra siklik és hamarosan a hátam a polchoz simul. Közé és a szekrény közé szorulok, de egyáltalán nem bánom. Amikor felemel, akkor a lábaimat a dereka köré fonom, majd egy-két csókot nyomok a nyaka vonalára, miközben ujjaim a tarkóján simítanak végül. A nyelvünk pedig hamarosan táncra kél egymással, miközben szinte érezni lehet minden egyes érintéskor létrejövő apró szikrákat. A lábfejemmel a lábán simítok végig, míg az egyik kezemmel elindulok lefelé a nadrágjához.
Voltak pillanatok, mikor áldottam az eszem, hogy magam mellé édesgettem, máskor viszont a pokolra kívántam minden gondolatot, ami erre rávehetett. Idegesítő volt, mégis elbűvölő, ha a kedvesebbik felével nézett az emberre. A hangulat, ami úrrá lett rajtunk, most igencsak szembe ment a jobb napokkal, amikor csak a hajam hullott ki tőle, nem pedig én téptem ki magamnak, de miatta. Felülkerekedik rajtam a pillanat, és semmibe veszem azt az énem, akit előtte mutattam, amelyiket még a húgom sem ismert igazán, és amit minden családtagom gyűlölt, helyére a régi, s rég eltemetett énem költözik. A mulatozás, amit ő vált ki belőlem, szinte mindennapos volt, a különbség csak abban rejlett minden pillanatban, hogy én magamban jól elnyomva tartottam a mosolyodom, mielőtt elbízná magát. Ez viszont nem az a pillanat volt, amikor ilyesmit meg lehetett ejteni. Látom szemem sarkából ökölbe szorult kezeit, de nem olyan mértékben befolyásol, hogy szívemre vegyem, meg akar ütni. Úgy se tenné, mert ő járna rosszabbul. -Ha ideges vagy, és felemeled a hangod, az orrod mellett olyan ráncok lesznek, amiket máskor nem is látni. De ha hatni akarsz rám, hát rossz úton jársz. Azt hiszem, ha még egy ember gyűlöl, elégedett lehetek magammal, de a kispárnám nem fogom miatta telesírni.-folytatom épp olyannyira lekezelően, mint amilyen higgadtan, én nem fogok vele most ordibálni, azon már túl vagyunk. És így csak még jobban kihozhatom a sodrából. Teszteljük csak le, hogy ki a nagy legény, és valóban felnőtt e már a feladathoz. -Tudd hol a határ MacKayla!-szólok rá valamivel ingerültebben, majd hozzáteszem.-Nem az én apám hazudott arról, hogy mivel foglalkozik, és nem az én apám volt az, aki egy ártatlan lány életét, a saját lánya életét kockáztatta volna holmi üzletért.-hangom mennydörgésszerűre vált, és bár meglehetősen kicsinyes módon és jogtalanul, de előhozakodom a családjával, és ha még eddig nem akart agyonverni, lassan, nem csak a gondolataiban kell háromig számolnia, de az enyémekben is. A könyvesbolt jelen pillanatban csatatéré alakult, és ahelyett, hogy a rendrakáson fáradoztunk volna, nagyobb rumlit csináltam, mint amit a nővéremmel történő szóváltás után hagytam. -Majd ha meghalok végleg, akkor megköszönöm, hogy addig segítetted a túlélésem.-teszek úgy, mintha kalapot emelnék előtte, de a hangom a legkevésbé sem hálás, továbbra is gúnnyal átitatott és idegesítően közönyös. Végül nem engedem, és szinte felelősségre vonom tettéért, megmutatva neki, hogy a megszeppentség nem mindenek előtt való és távolról sem az, amire én számítok tőle. Ajkait fogva tartom percekig, határozottan tartva őt, hogy meg se próbálhasson elszökni, míg végül elengedem, és felhívom a figyelmét arra is, hogy teste megannyi árulkodó jelet sugároz felém. -Érzések vagy vágyak?-szalad fel szemöldököm a homlokom közepére, miután felképelés helyett ismét ajkait használta ellenem. Kezem elengedi kezét és derekára siklik, majd határozott mozdulattal tolom az egyik könyvespolcnak, törékeny testét a polc és testem közé szorítva.
Csak annyira, mint te velem. – vágom rá minden kedvesség és gondolkodás nélkül. Eddig általában megúsztuk az ilyen veszekedéseket is. Természetesen korábban is volt, hogy már összeszólalkoztunk, de nem ilyen mértékben. Mintha hirtelen a levegő robbanni akart volna. A hűvös bolti levegő találkozott a forró, s vészjósló levegő, amit Barrons és én hordoztunk magunkkal. Két ellentétes pólus voltunk, de ha megpróbáltunk is hátat fordítani a másiknak nem ment. Miatta lettem farkas, ami miatt utáltam, ahogyan azt is, hogy úgy tett, mintha semmi se számítana neki. Még néha talán saját maga se. Utáltam gyűlöltem, de magamat még inkább azok a kis dolgok miatt, amik mellette tartottak és a szívemet táplálták. Amikor pedig meghallottam a nevetését, akkor ökölbe szorult a kezem és legszívesebben bemostam volna neki. Még akkor is, ha az én kezem törik el benne. Gyűlöltem, amiért lenéz egem. Lehet, hogy fiatalabb vagyok, de akkor se adtam okot arra, hogy úgy kezeljen, mint egy 5 évest. Már bizonyítottam, hogy érettebb is vagyok, mint a korombeliek, majd végül összefontam magam előtt a karomat. S szerinted érdekel, hogy midet sért meg? Egy őskövület, aki azt hiszi, hogy ő a mindenható és úgy viselkedik másokkal, mintha nem is tudom én mik lennének. Nem vagyok egy a sok közül. Elegem van! Gyűlöllek! – ordítom neki teli torokból, még ha nem is ez a teljes igazság, de azt hiszem eljutottunk a veszekedésünk csúcspontjára. Túl sokáig fojtottuk el a dolgokat, s most végre minden a felszínre kerül. A szemeimben ott volt a fájdalom, a düh és a harag is. – S nem mindenki lehet Mr. Hazug! –tettem hozzá fújtatva, majd megráztam a fejemet. Én nem szoktam így viselkedni, de most még se bírtam uralkodni magamon. Egyszerűen egymás után hagyták el a szavak az ajkaimat. Az ágyára tett megjegyzésére csak elnevetem magamat, majd hamarosan pedig egy könyv landolt előttem. Elszámoltam magamban tízig és csak utána indultam a helyére rakni, de még ekkor se gondoltam volna azt, hogy ezek fognak történni utána. Menjen a pokolba Jericho. Még mindig él és volt olyan, ha én nem vagyok, akkor már rég egy névtelen sírban rohadna! – csattanok fel újra és nem érdekel a nézése se, nem érdekel az, hogy a farkasom legszívesebben elbújna és jó messzire szaladna. Nem fogok elfutni, nem fogok sírva elmenekülni. Azt már nem! Erős vagyok és megmutatom azt, hogy többé nem szórakozhat velem, mert nem vagyok olyan törékeny, mint azt ő hiszi. Erős, bátor és életrevaló vagyok. Olyan, akinek a legtöbb férfi örülne, de nekem még se kell egyik se…csak….ő… Majd mielőtt a mosolya miatt lekeverhetnék neki egyet ő lépi meg azt, ami miatt én szabadkozni kezdtem. Egyáltalán nem gyengéd. Sokkal inkább birtokló, határozott a csókja. S mielőtt túlzottan elmerülhetnék ebben a mámoros pillanatban miután maradásra bírt, egyszerűen csak az érzésekről kezd el beszélni és legszívesebben újra bemosnék neki egyet. De végül szavak helyett egyszerűen csak lábujjhegyre állok és újra birtokba veszem az ajkait. Nem érdekel többé semmi se. A szabad kezemmel pedig a mellkasán simítok végig, majd pedig egy aprót az alsó ajkába harapok és úgy szakadok újra el tőle és végül ártatlan pillantással nézek fel rá. Ahhoz képest, hogy eljátssza azt, hogy nincsenek érzései úgy néz ki, hogy mégis vannak Mr. Mufurc. – szólalok meg komolyan és egy pillanatra se engedem el a tekintetét. Az se érdekel, ha most csak úgy elsétál. Mert most már én is tudom, hogy benne is hasonló harc tombolhat, mint bennem, csak az ok lehet másabb.
Mire vagy kire voltam dühös? Fogjuk arra, hogy közeledik a holdtölte. Hülyeség, ennek semmi köze nem volt ehhez. Egyszerűen a tényt, hogy volt némi ellenérzésem jelenlétével kapcsolatban, könnyű volt úgy palástolni, hogy hangot adtam ennek. De miért volt ez az érzés bennem. Megmagyarázni sem igazán tudtam volna valószínű. Úgy tegezem le, ha morcosabb kedvemben vagyok, ahogy ő mondta, mintha máskor nem a lehető legkimértebben kezeltem volna. A bolt jelen pillanatban mínusz ötven fokos volt és hangos az utálkozó szavaktól, amik elhagyták szavát. -Visszaélsz vele.-mondom, szinte mormogva, tudom jól, hogy ezt is meghallja, de nem éri meg a fáradozást, hogy frappánsabb válasszal álljak elő. Mert sajnálatos módon valahol igaza volt. Épp neki. Hova nem süllyed ez a világ?! Harsányan nevetem el magam, merő gúnnyal vegyítve derültségem, hogy szinte beleremegnek az ablakok a hangba. -Hát persze, és nekem meg tollas a hátam.-szólalok meg, nem sűrűn látja sem mosolyom, sem azt, hogy nevetek, de ez most épp annyira nevetségesen hangzott szájából, mint amennyire képtelen voltam visszafogni a késztetést, hogy hagyjam a pillanatnyi reakcióm előtörni.-Annyira rosszul és lehetetlenül hazudsz, hogy az már nevetséges. Te meg a farkasság mindenek felet... ne nevettess kérlek, mert ez már sérti az eddigi remek munkám.-valójában nem ő volt a legjobb ebben az elfogadom, ami vagyok dologban, viszont el kell ismernem, fejlődőképes volt. Csak ezt most elfeledtette velem teljes mértékben.-De valóban, valaki véresen szereti.-adok neki igazat, tekintetemben égő tűzzel, ami egyszerre sejtelmes és vészjósló, és ismételten olyan komor arcot vágok, mint a kisebb nevetőgörcsöm előtt. Megjegyzését elengedhetném a fülem mellett, de megint megüti a hangnemet, amit utálok, ha elér, és úgy nézek rá vissza, mint aki menten megeszi, cseppet sem barátságosan vagy kedvesen. -Vitatkozhatunk ezen, de jobb szeretem a saját ágyam, mint holmi motelszobákat. Bár...-arcomon átfut valami könnyed, kaján és kirívó grimasz, amit eddig szinte soha nem mutattam neki. De van ilyen arcom is. Elkapom kezét és magamhoz húzom, a lehető legkevésbé sem arra figyelve, hogy mennyi vagy mekkora fájdalmat okozok neki, és úgy fürkészem tekintetét, mintha velejéig akarnék látni. Pedig a legkevésbé sem akartam megismerni annyira. Az túlment volna minden általam felállított szabályon. -Hogy feledhetném, hisz magácska mást sem tud fölmutatni, mint a hősies megmentőt, aki önben lakozik.-hangom ismét gúnyos, arrogáns és lenéző, míg övét inkább dühösnek mondanám, amin magamban jót szórakoztam. Ami viszont nem szórakoztat, az közelsége, amit mellőztem volna minden értelemben, férfi révén mégis láttam, amit látnom kellett. A törékeny testet, a formás idomokat, a szépségét. Minden nő bírt ezzel, de minden nő annyit kapott belőlem, ami egy éjszakára elég lehetett nekik. Élveztem, de nem törődtem soha, és ez a játék, a mi játékunk, a folyton hűvös, de mégis forró levegő, ami köztünk volt, érdekessé tette a kapcsolatot. És olyasmiket lobbanthatott fel, amit nem szabadott volna soha éreznem, mert nem volt a lényem oszlopos része. Bár jócskán magasabb vagyok, mint ő, míg hozzá beszéltem, közelebb húztam magamhoz, és lenéztem rá, épp annyira, hogy egy óvatlan pillanatomban egyszerűen megcsókoljon. A dadogás hallatán ismét mosolyoghatnékom támad, de csak annyira, hogy elvegyem azt, amit ő is tőlem. Ismét elkapom kezét, magamhoz rántom, és míg ő óvatos közeledéssel, meggondolatlanul, én határozottan és keményen csókolom meg. -Ne áltass.-húzódok el egy hosszú perccel később, egyik kezem továbbra is szorosan fogja kezét, másik kezem tarkóján pihen, határozottan tartva, ujjaim barna fürtjei közé fúrva.-A tekinteted árulkodó, akárcsak tested. Érzed? A mellkasodban doboló szíved, ami a füledben visszhangzik? A pulzusod túl magas ahhoz, hogy azt mondhasd, nem akarod vagy nem akartad.-hangom halk, túl sok mindent, mégis keveset árul el, érzelemmentes, de cseppet sem higgadt, inkább pillanatnyi vágytól fűtött.
Meddig akarod ezt játszani? Meddig akarsz ekkora baromságokat a fejemhez vágni? Te is és én is tudom, hogy nem fogsz kirakni az utcára, mert különben nem küzdöttél volna azért, hogy maradjak. – szólalok meg szemrebbenés nélkül. Azért kellett egy kis idő, amíg sikerült újra megtalálnom az arcát, s az elém táruló látványról elterelni a gondolataimat. Nem vagyok olyan, aki mindenkit csak úgy megbámul. Legfeljebb akkor, ha eme Mufurc uraság is velem volt, mert szerettem borsót törni az orra alá. Na, meg amúgy se vagyok egy angyali teremtés, de még mindig angyalibb vagyok, mint ő. S kár lenne tagadni, hogy nem változtunk az elmúlt hónapok alatt. Mind a ketten változtuk, akár akartuk. Ott voltak azok az apró dolgok, amiről egyikünk se akart tudomást venni, de vajon meddig fogjuk kerülgetni a forró kását? Mikor ömlik a nyakunkba? Tudod, valaki véresen szereti. Na, meg lehet, hogy nem volt olyan jó parti, így inkább megöltem. Edzettem a farkasomat és a gyomromat. – szólalok meg egy kisebb vállrándítás keretében. Nincs az a pénz, hogy bevalljam neki, hogy sikeresen elütöttem valakit. Egyszerűen ennyire őrült se vagyok, mert azzal még egy okot adnék arra, hogy így viselkedjek vele. Lehet, hogy farkas vagyok, de akkor se érzem magamat még mindig teljesen annak. Vannak olyan dolgok, amiket még az én gyomrom nem bír elviselni, vagy amikor a nagy és erős farkasnak az útját állja, hogy nehogy megint meghalljon valaki. Figyelem a szerencsétlen könyveket, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Még szerencse, hogy nem valami régi könyveket dobál így. Ohh, akkor majd más valaki be fogad. Itt is és a helyi pubban is dolgoztam már, így nem kell attól tartanod, hogy csöndbe mennék. Na, meg hamarabb fogadna be a két szép szememért engem valaki, mint magát. – szólalok meg egy fintor keretében, majd megrázom a fejemet. Komolyan nem értem, hogy mi a baja. Mintha most ültették volna egy bombára, de tényleg sajnálom már szegény könyveket. Majd az előttem landoló könyvet egyszerűen felveszem, leporolom és elsétálva mellette a helyére rakom, de még mielőtt magára hagyhatnám a kezem a mellkasát érinti, utána pedig az ujjainak a fogságába esik. Te meg azt ne felejtsd el, hogy ki mentette meg néha a seggedet azzal, hogy leállított még időben. –szólalok meg komolyan és a pillantását fürkészem. A farkasom talán elbújna, de én nem. Nem félek se tőle, se a farkasától és mire észbe kaphatnék, addigra ajkaim az övét érintik. Nem terveztem, nem gondolkoztam egyszerűen csak megtörtént az, amitől mindig is rettegtem, hogy egyszer már nem lesz tovább menekvés. Végül sietve teszek egy lépést hátra felé. Én… énn.. nem akartam. – szólalok meg, s ha nem állít meg, akkor egyszerűen csak ki rohanok az üzletből.
Magamra is mérges voltam, amiért tudomást sem vettem a családomról, most pedig azért voltam elmondhatatlanul zabos, mert éreztem, hogy valaki járt a lakásban, méghozzá egy női farkas. Nem szerettem, ha ide hoz mindenféle ismeretlent, nem mellesleg ezzel az üzletemnek is árthatott. Ha valaki felismeri ezt a szagot, amit én magam is igyekeztem jól tudatomba vésni, abból még lehetnek a jövőben bajok. Reméltem, hogy nem lesz, de azért, ha már megjelent a "háza úrnője", gondoltam, ezt is megemlítem neki. -Ez esetben te magad is munkanélkülivé avanzsálódsz, és kívül tágasabb.-mondom megvetően, lássuk be, a mi kapcsolatunk, nem volt baráti, de nekem szükségem volt rá ahhoz, amit véghez akartam ebben a városban vinni, neki pedig egyszerűen a jelek szerint a túlélést jelentette, hogy itt lehet. Hogy van, aki hajlandó a fenekét kihúzni a pácból, szinte bármi áron. Túl sokat kockáztattam már így is érte. Nem törődöm vele, hogy póló nélkül pakolászom a kissé romossá lett boltban, míg a bolt ajtaján le van húzva minden roló, a külvilág érdeklődő szeme ellen. Az övét viszont érzem magamon, amin jót mosolygok legbelül, közben mégis hideg szobor arcára hasonlító grimaszt öltök, ami semmi ilyen gondolatról nem árulkodik. -A szeretőnek nincs vér szaga. Hacsak nem haraptad agyon, mielőtt beengedted az ágyadba.-hangomban érezni némi megvetést, ugyanakkor pontosan tudom, hogy nem a szeretője volt. Sejtettem, hogy eljön az az idő, mikor akarva-akaratlan, de leginkább szándékosan megjelennek itt a tinilány hadak, bár reméltem, ez az idő még várat. Nem voltam az apja, és túlkorosnak sem nevezném magam, egyszerűen nem tartottam sokra az ilyen korú társaságokat. Túl naivak, túl üres fejűek, túl zabolátlanok. A könyvek úgy repülnek a helyükre kezemből, hogy meg se nyekkennek a polcok, de az egyik könyv a lány felé száguld, előtte mégis földet ér. -A könyv semmit. Pár leesett könyv miatt nem fogok csődbe menni. Tudom, hogy neked teljesen mindegy, de mérlegeld. Ha csődbe megyek, te mész az utcára.- jegyzem meg, míg még egy könyvet a helyére teszek, és lássuk be, ez így is volt. Ha én csődbe mentem, magam el tudtam tartani a jövőben is, de az ingyenélő szájakat nehezebben, és ő pontosan ilyen volt. Én kényszerítettem erre, de kezdem úgy érezni, hogy ez egyre kevésbé volt jó ötlet. Figyelem a mozdulatot, ahogy a helyére teszi a könyvet, majd a kis megjegyzését elengedem a fülem mellett, vagyis félig. Tekintetem mélyen övébe merül, és a mellkasom megpaskoló kezet elkapom. Mi ütött belém? Az, ami eddig is ott lebegett a levegőben, kimondatlanul. -Miattam élsz, ne felejtsd el, hogy ki kockáztatott itt, hogy kinek köszönheted az életed.-tartom szorosan csuklóját, szemem aranybarnán izzik, ahogy a farkas énem megelevenedik benne. Ismét fölé magasodom, kezét elhúzom ugyan mellkasomról, de nem engedem szabadjára, fülemben pedig hallom a hangosan zakatoló szívet.
Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy újra lássam életem megkeserítőjét, de valami miatt még se tudtam magára hagyni. Egyszerűen nem tudtam összepakolni és elhajtani, mintha soha nem ismertem volna, mintha semmi se kötne ide. Egyszerűen nem ment. Talán imádom kínozni magamat, vagy nem is tudom. De rá kell jönnöm hamarosan, hogy mi a gond velem és miért is akarok maradni, miért érzem azt, hogy vigyáznom kell rá és érzéseket kell kicsikarnom belőle. Lehet, hogy azért, mert hasonlít rám. Ha nem is teljesen, de azért elég sok közös vonásunk van. Amikor meghallom a kiáltását, akkor egy kisebb morgás szökik fel a torkomból, majd egy lemondó sóhaj keretében elhagyom a szobámat, de természetesen úgy, hogy hangosan csapódjon be mögöttem az ajtó, mintha ezzel is csak a nemtetszésemet szeretném kifejezni. Lassan indulok el a lépcsőn és onnét figyelem. Figyelem azt, ahogyan minden egyes izma megmozdul a már-már tökéletesnek mondható testén, miközben a könyveket igyekszik a helyére rakni. De az se kizárt, ha így folytatja, akkor hamarosan inkább több kárt okoz a boltjának, mint hasznot. Nem vagyok a rabszolgája, legalábbis legjobb tudomásom szerint. S ahogyan maga mondta mindig mindenki maga után rakjon rendet. – mondom neki minden kedvesség nélkül és lassan a kezemet összefonom magam előtt, miközben igyekszem nem elveszni az elém táruló látványban. Szerintem még soha nem volt rám ilyen hatással az, ha félmeztelenül láttam őt. Ohh, komolyam valami baj van velem. Talán akkor sérültem meg én is, amikor elütöttem azt a lányt. Amikor a könyv szinte felém repül, akkor nem mozdulok, vagyis az utolsó pillanatig. Akkor kicsit hátrébb ugrok és morcosan egy morgás keretében pillantok rá. – Nem szoktam hazudni és igen, volt itt egy lány. Nem tudtam, hogy már a szeretőimet se hozhatom fel ide. – szólalok meg gúnyosan, illetve dühösen. Nem tartozom neki elszámolással, hiszen dolgozom azért, hogy itt lakhassak és az se kizárt, hogy ehhez képest egy börtön is leányálom lenne, mint amiket itt kell túlélnem. Lassan kifújom a levegőt, majd lehajolok a könyvért. – Mit ártott magának ez a könyv? A végén több kárt fog tenni, mint jót, de mit is izgat engem. Saját magát juttatja csődbe és nem engem.- mondom neki negédes hangom, majd elsétálva mellette a megfelelő polcra és könyv mellé rakom be a korábban lábaim előtt landolt darabot. Lassan megfordulok és közelebb lépek hozzá. – Jó szórakozást Mr. Mufurc. – mondom neki mosolyogva, miközben a kezemmel kicsit megpaskolom a mellkasát. Majd, mint aki jól végezte a dolgát elindulok mellette vissza a lépcső felé, vagy legalábbis megpróbálok.
Miután a húgommal folytatott kiadós veszekedésnek vége szakadt, s mondhatni baráti társalgással végződött, gondoltam, lepihenek egy kicsit, mielőtt az esti ügyfelem be szeretné tenni a lábát a boltba. Aztán észbe kaptam, hogy a bolt kis híján romokban áll, és a lakásból csak egy üveg sört vittem magammal, a levegőben mégis egy farkas szaga terjengett, akit nem ismertem, de azt ki tudtam a szagból szűrni, hogy az illető nő. Összevontam a szemöldököm, és a drága vendégem szobája felé fordultam. -Ha épp ráérsz, akár segíthetnél is.-jegyzem meg a kelleténél hangosabban, pólóm a kanapéra dobva, egy szál nadrágban, komótosan csoszogok át a könyvesboltba. A sörömből iszok egy kortyot, majd a pultra teszem, és elkezdem helyére pakolni a könyveket, amiket a falnak csapott húgom magával sodort. Nem volt valami gáláns mozdulat tőlem, éppen kedvesnek sem nevezném azt amit tettem, de néha kezdem azt érezni, hogy ebben a családban mindenki ellenem esküdött fel. A húgom, MacKayla, mintha mind a kettő nő, természeténél fogva az idegeimre akarna menni. Egyik könyvet pakolom a másikra, összeszedve minden gondolatom, mire az egyik lexikon hangos puffanással nem kerül a helyére, és felmordulok, mikor meghallom a közeledő lépteket. -A kisasszony végre megmozdult. Micsoda csoda, mindenkitől tapsot érdemel.-nézek kissé megvetően MacKayla-ra, és összeszorított fogsorom között teszem fel neki a fejemben szöget ütött kérdést.-Ki a franc van, vagy volt a házunkban? És eszedbe se jusson azt mondani, hogy senki.-dobom ki kezemből az egyik könyvet, ami éppen a helyére esik, majd puffanva a föld felé veszi az irányt, nem sokkal a lába előtt. Tudja jól, hogy a vendégszeretetem véges, és a betolakodó, titkos jelöltjeit nem rángathatja át csak úgy a házon. Közelebb lépek hozzá, felé magasodva jó két fejjel, és úgy nézek le rá, mintha az ellenségemre tekintenék. Nincs jó hangulatom, a kezemben lévő sörösüveget mégis olyan könnyedséggel emelem meg, mintha minden nap emelgetném.
Sosem féltem igazán. Haláltól, erőszaktól, kínzástól, jöhetett bármi, az utóbbi kettőben volt részem, a legelsőre pedig enyhülésként gondoltam csupán, hogy ne legyen veszítenivalóm. A hozzám hasonló lények mind sérültek valamilyen téren, és természetesen nem, nem testi, inkább a lelki sérültekről beszélek, olyan személyekről, akik az élet apró fricskája jóvoltából eltorzultan látják az eléjük tárulkozó létet. Ahhoz, hogy valaki szörnyűséget kövessen el, saját szörnyetegéből kell erőt merítenie, de mindig van egy ok, egy fő alkotóelem, amely szélsőségessé formálta, beteggé, gyilkossá, szociopatává, s ki tudja, miféle válfaj létezik még, ami az emberi természet csúfságait emeli ki. Mégis van valami, az a fajta érzés, mely utolsó zsigereimben is rettegést idéz elő, s abszurd módon elegendőek hozzá a bátyám szemei. Hiába nőtt naggyá, képezte magát veszélyessé, sőt, fizikális adottságai biztos jobbak egy nőénél, hiszen a nemek közötti előny még a fajra való tekintettel is adott, engem mégsem ijeszt meg az, ahogyan fölém magasodik, a pillantása viszont elegendő, hogy átfusson az agyamon a gondolat, megszólaljon a vészcsengő, honnan ennyi haragos közöny. Mi volt az ő oka, mi volt a kiváltó élmény, az elhatározás? Nagyon szeretném tudni, bár hiába akarok bármit is, ha falakba ütközöm. Feltehetném magamnak is a kérdést, bár én mindenféle hezitálás nélkül bevallom, egy ép, egészséges és átlagos családban felnőve bizonyára soha nem tapasztaltam volna meg azt az életformát, amit jelenleg képviselek. A vele nyert talpraesettségem nélkül nem volnék több egy fiatal, huszonéves nőnél, még az is lehet, hogy egy elkényeztetett, hisztis, semmirevaló fruska képében mennék az unalmas családom agyára, a legnagyobb problémám pedig az lenne, hogy letört a kedvenc műkörmöm, és a többi, és a többi. Mást jelentene a kaland és izgalom, ám tudatlanul megelégednék vele, mert az volna természetes. Tartoznék valahová. Mindig is az volt a bajom, kötődni, érezni, hogy fontos vagyok valakinek, ez a vágy hajtott idáig; egyetlen véremhez, akinek inkább vagyok teher, mint húg. Még egy idegen libát is szívesebben eltűr... E mellé jön még egy tényező, s még itt is, ebben a lehetetlen helyzetben is magam kezdem vádolni, miért nem vettem észre, mi folyik körülöttem. Ha egy vadászt szerettem... Egy vadászt, akinek sikerült a páncélom alá furakodni, elérni, hogy közel engedjem, mindazok ellenére, milyen nehezen adom a bizalmam. Igen, itt az ok, miért... Dühít, hogy Jericho hamarabb rájött, ami újabb kérdéseket von maga után, nem is egyet, de az indulatok elveszik az eszem, hogy akárcsak a felét is kinyögjem, inkább testvéremre zúdítom a haragot. Ismét fájdalmat okozott, meg sem kellene lepődnöm, de az az apró kis szikra, érkeztem igazi, be nem ismert mivolta semmivé válik. Egy kiégett, csapdába került vadnak érzem magam, végtelen keserűséggel várva, mi jöhet még ezután. A kiborulás... Nem, nem megfelelő szó arra, min megyek keresztül. Nem tudok már mit mondani neki, csak bámulok rá, pontosan tudva az általa elhangzottakat, a szívverése már-már kegyetlenül egyenletes, s amiért megugrik az a saját indulata, hallhattam elégszer az elmúlt percekben ahhoz, hogy felismerjem. Nem hagyom figyelmen kívül, mindössze eljött az idő, hogy ne akarjak még több fájdalmat - úgysem bírnám el. Az arca a bebizonyosodott sugallatot tükrözi; hát tényleg igaz... Csak a nevünk tart össze minket. Bárcsak másképp végződne, de nem fog, már nem hiszek, nem remélek, hirtelen beszűkül a világ, s már az sem érdekelne, ha elnyelne a pokol. Még ott is szívesebben léteznék... Mégsem vagyok hozzá elég erős, hogy véget vessek, egyikőnk sem képes a másik életét venni, amit őt sem tett meg, nekem sincs szívem hozzá. Csak mi ketten vagyunk már megkopott családunkból, hát nem veszhetünk el, ám talán a vaskos jég megrepedni látszik, most először a mi közös tragédiánkban. Van még esély? Egy utolsó próbálkozással felteszem minden összekapart önérzetem, egyetlen vékony lapon nyújtom át, beleremegve a végkimenetel súlyába. Amint tenyereink összesimulnak a vérünk eggyé válik, ő pedig megadja magát, nem hadakozik tovább, akár egy csoda... Jericho egyszerűen... beismeri?! Különleges a pillanat, hiszen mosolyt látok az arcán, megragadom hát a képet és elraktározom szegényes kedves emlékeim közé, bár hazudnék, ha azt mondanám elkerül miatta a döbbenet. Nagyon régen, vagy talán soha nem éreztem ilyen közel hozzám. A vér nem változik, mintha ez volna az eskünk, magához von, én pedig szorosan fúrom magam a széles mellkasba, levegőt sem veszek hirtelen, mintha attól tartanék, a legkisebb rezdülésem is elronthatja ezt a hihetetlen, nem is várt finálét. Legszívesebben nem ereszteném, míg a világ világ marad szorosan bújnék, bepótolva az elmúlt, elszalasztott éveket. - Én sem vagyok épp ártatlan bárány, Jericho. Meg tudom védeni magam, vagy ha mégsem... - Nézek fel újra a testvéremre ragyogó kékeimmel - vagy ha mégsem, legalább tudom, hogy lesz, aki meggyászol. - Halovány mosollyal zárom le mondandóm, amin nem hinném, hogy megbotránkozna annak fényében, hogy a mi szakmánkban bármi bármikor véget vethet egy-egy életnek. Ehhez hozzá kell szokni, aki jól csinálja tisztában a velejárókkal, mi pedig nem most kezdtük, hogy értékeljük az olyan luxust, mint a szeretet és gyász. Örül, hogy itt vagyok, ragadok le a földöntúli érzésnél, nehéz megtalálni a megfelelő hangot, de az izgatottság elsöpör minden egyebet. Egy új, törékeny kezdet, minden veszélyével, szépségével, kihívás, amibe beleveszhetünk. - Én pedig nem akaszkodom a nyakadba, nem leszek itt állandóan, és ami még fontosabb, nem keveredem az ügyleteidbe. Az lesz a legjobb, ha csak szép, finom, óvatos dózisokban adagoljuk egymást. És Jer... én is örülök, hogy itt vagyok. - Ragadom meg a felém nyújtott kendőt, gyors mozdulattal tekerem a kézfejemre, egyúttal megmozgatom a vállam. Az arca visszavált, az enyém viszont nem, de nem vonom kérdőre, mert rájövök, hogy ez egy idegtépően lassú folyamat kezdete. Ki tudja, sikerül e egyáltalán a testvér projekt, de ha meg sem próbálnám... Szétnézek a már közel sem nyugalmas helységben és valamiért mosolyognom kell rajta, elvégre csaknem hatalmas árat fizettünk, mire úgy állhatunk egymással szemben, mintha meg sem történt volna az egymás ellen fordulás. Ha bárki benézne bizonyára elhűlne a látványon. - Viccelsz? Mindig is látni akartalak fakanállal a kezedben. - Együtt enni... H-I-H-E-T-E-T-L-E-N. Csak egy idióta nem fogadná el az ajánlatot, hogy élőben lássa a világ legfélelmetesebb dögjét a konyhában szorgoskodni. Az igazi ok viszont fontosabb; gyerekkorunk óta nem ültünk egy asztalnál, sőt, nem is töltöttünk el ennyi időt. - Viszont nem akarlak megsérteni, de még mindig bűzlesz. Megpaskolom a mellkasát, nehezen visszatartva egy enyhe nevetést. A nagy drámázás előtt ki tudja, hol mászkáltak azzal a szöszivel! Kis lépésekben haladunk, tehát isten ments, hogy előhozakodjak a nővel újra. - Na jó, tesó, vezess körbe! - Somolygom rá, nem is olyan messze állva attól, hogy körülugrándozzam.
Fogalmam sem volt, hogy min ment keresztül és nem lett volna igaz azt állítanom, hogy nem is érdekelt. Csupán a tény, hogy hátat fordítottam Neki, vagyis nekik, ahogy apánk tette, nem engedte meg azt, hogy az érzelmek tengerén hajózzak tovább. Voltak dolgok, amikre a magyarázat egy vámpír esetében könnyű lett volna, hisz ha elvesztett falakit, kinek gyásza felemésztette, egyszerűen kikapcsolt. Ellentétben ezekkel az esetekkel, az enyém egészen más volt, s a magam melankóliája olyasmibe torkollott, amit eleinte önsanyargatásnak, majd önutálatnak, végül pedig teljes érdektelenségnek lehetett nevezni. Nem akartam mást, csak magányt, de az élet, a sors, amiben nem is igen hiszek, úgy hozta, hogy most ismét a múltam rabja legyek. Képes voltam kizárni a tényt, hogy húgom ismét láthatom, és elfelejteni mindent, ami egykor hozzá kötött. A lassú elszakadást, ami eleinte sűrű, majd egyre ritkább látogatásokban mutatkozott meg, és az egész vége az lett, hogy nyomtalanul eltűntem előle, még ha a hírem meg is előzhetett, így tudhatta, hogy mivel keresem meg a magam jólétét. A könyvtár álcája tökéletesen illett ahhoz a férfihoz, akivé lettem, és leplezte az elfojtott kisfiút, aki túl korán el akart szakadni a családjától, s így maga mögött hagyta a gyerekkorban rejlő örömöket is. A kérdésre, hogy mikor szórakoztam utoljára, a válasz ebből az időből származott volna, és hozzá, Sia-hoz lett volna köze, és nem egy olyan éjszakám volt, ahol álmatlanságom a múltba merüléssel ért fel, és emlékeztetett a bennem tátongó űrre. Ezt viszont senki, soha nem láthatta, és az ágy mellett lévő üveg, mint valami gyógyszer, altató, búfelejtő hatott egyszerre, és az alkohol mámorában úszva az elalvás hirtelen könnyűvé vált. Várhattam volna csodára, mely mindent elmulaszt, e helyett viszont munkába temetkeztem, majd megtaláltam a módját, hogy valaki mellett, és ugyan annak a személynek köszönhetően a nap huszonnégy órájában inkább érezzem, hogy dühös vagyok, mint azt, hogy üres és belül igencsak halott. Egyszerűen felvállalom, hogy mit tettem, hogy eltűnésem végső oka mi volt, és bár nem ismertem volna be sem neki, sem magamnak, lényem egy része tisztában volt vele, hogy a bűntudat miatt voltam képes elfordulni és végleg megszakítani minden kapcsolatot. A bűntudat, ami elhitette velem, hogy értelmes indokom volt ugyan, de nem olyan fülekre találtam volna, amik hallgattak rám, amik hittek volna szavamnak. Látom rajta, húgomon a megdöbbenést, ahogy végighasít rajta a felismerés, és rájön, hogy cipelem a súlyát tetteimnek, hogy miatta tettem, hogy őt óvjam. A szemében összegyűlt könnyek mégsem törnek utat maguknak, így magamban elmorzsolok egy mosolyt és megjegyzem, hogy tűzről pattant, vas akaratú és kitartó nővé cseperedett, de ennek a gondolatnak külső megnyilvánulást nem hagyok. Semmitmondó arccal nézek rá, közölve a tényt és várva a reakciót, mintha azt közöltem volna vele, hogy mi a nevem, vagy a bolt az enyém, vagy valami hasonlóan nyilvánvaló dolgot. Végül mégis nekem esik, ismét, és megértem, igazat adok neki, de erről szavaim nem fognak tanúskodni. -A magad dolga, én nem foglak győzködni. Hallod a szívverésem, ha nagyon akarod, amit nem tudok szabályozni, és mégis megmutatja, hogy igazat mondok e.-hagyom szinte figyelmen kívül a kérdését, viszont arcomra egy percre kiül a válasz, mely magában foglalja a tényt, hogy a köteléket én sem érzem, ellenben az ürességet, ami összeköt minket, és ha akarnék sem tudnám megfogalmazni azt az okot, ami elősegíti azt, hogy higgyen bennem. Nem vártam második lehetőségre, s magam sem tudtam, hogy akarnék e ilyesmit, de be kellett látnom, hogy a démonaim akkor gyűrnek maguk alá igazán, ha lehetőséget sem adok a családi kapcsolat fenntartásának. Az elfuserált családfánk utolsó két tagjaként azon kellene munkálkodnunk, hogy a helyzeten javítsunk, ennek ellenére szinte szavakkal öljük ki a másikból a maradék esélyét is annak, hogy szóba álljunk egymással anélkül, hogy ráborítanánk vagy hozzávágnánk bármit a másikhoz. Azzal, hogy hátat fordítottam elvesztegettem minden vele eltöltött időm, ami valaha nyújtott számomra bármi örömöt, s a húgomként feladatom lett volna, hogy figyeljek rá. Ennek ellenére bár megtettem ezt, mégis én szúrtam le, sebeztem meg visszavonhatatlanul és ahogy kiadom magamból a véleményem rádöbbenek, hogy igazából soha nem kívántam halálát, vagy okoztam volna neki szándékosan fájdalmat, mégis sikerült. Alkut kötöttem magammal, hogy ne emésszen fel az összes emlékem, valakivé váltam, és azzal, hogy a pengét a kezébe adtam, szinte beismertem azt, hogy igenis gyenge vagyok vele szemben, és ő az egyetlen az életemben, akinek ha baja esne sem bocsájtanám meg magamnak, még ha nem is miattam kerül ebbe a helyzetbe. Magamtól kellett volna megvédenem, hisz tudtam úgy árthatok neki a leginkább, ha mellette maradok, mégis most, mintha a rossz döntéseim következményeképp megvilágosodva állnék itt. Egyszerűen meggyengülten, mindent eldobva, amit annyi éve építgetek már magamban, most lerombolásra kerül. Szavai meglepnek, ahogy hirtelen megragadja kezem is. -A vér nem változik.-szorítom meg csuklóját, majd szemem megvillan, benne a farkassal, aki voltam, és évek óta először egy halovány mosoly húzódik arcomra, bár olyannak hat, mintha nem lennék ura az izmaim rángásának. Igaza volt, a tükröm volt, aki mindig képes volt képen törölni az igazsággal, amiért haragudhattam volna rá, de igazság szerint mindig képtelen voltam ilyesmire vele szemben. Nem eresztem el csuklóját, helyette egyszerűen magamhoz vonom, és homlokára csókot nyomok, hallgatom egyenletes szívverését, és adok magamnak egy percet, hogy elhiggyem, új lehetőség áll előttünk. -Tudom, hogy a megbocsájtás nem egyszerű, de soha nem hagynám, hogy bajod essen. Távolról mindig figyeltelek és figyelni is foglak, de nem vagyok benne biztos, hogy jót tesz neked, ha a közelemben maradsz. Vadásznak rám, és olyasmiket tudok, amiket nem lenne szabad. Mégis örülök, hogy itt vagy, és ne aggódj, érzelgős ficsúr soha nem leszek.-szólalok meg elengedve, és megigazítom szeme elé hulló hajtincsét, majd kezére nyomok egy zsebkendőt, mielőtt a kissé romossá lett boltot összevérezné. Tudom, hogy arcom ismét semmitmondó lesz, és szavaim ellenére lesüt rólam a közönyösség, és remélem, hogy vele szemben ezen tudok változtatni, de belül a démonjaim továbbra sem hagynak nyugtot és a bennem tomboló viharok sem hagynak alább ilyen egyszerűen. A megbocsájtás valóban egy lépés lenne a lehetséges változások felé, de kétlem, hogy mindenre megváltást jelentenének számunkra. -Nincs kedved harapni valamit?-érdeklődöm, egy lépést téve a változás szellemében, s titkon reméltem, hogy elfogadja a felajánlásom, és meglátja bennem a szándékot a változásra. -Esetleg összeüthetek valamit az otthonomban, ha nincs jobb dolgod.-ajánlom fel, és igencsak magamban kell tartanom a tiszta igazságot, hogy a konyhában analfabéta vagyok, és rendszerint dobozokból eszem a kaját. Viszont valahol úgy érzem el kell kezdeni, és ha most kilép az ajtón, elvesztem azt a késztetést, ami engem kivételesen maradásra biztat. Hisz bármennyire is bennem van az akarat, és csírázni kezd, a tény, hogy ismerem apám gyilkosát és arra várok, hogy lecsaphassak rá, újabb éket verhet kapcsolatunkba, noha ő aligha emlékezhet az öregre, ellenben iszákos anyánkra, akinek elvesztéséről még csak nem is mondtam semmit. Neki fájt, de vajon én éreztem ezzel kapcsolatban bármit is?
Elgondolkodtató, mit rejthet magában ez a hely. Már sajnálom, hogy nem éltem az adandó alkalommal, hogy igazán körülnézzek, de egy apró kis hang azt súgja, jobb is, hogy nem tettem. Tisztában vagyok vele, miféle híre van Mr. Barronsnak, azt is biztosra veszem, hogy nem túlzás, amit a szakmabeliek suttognak, s én magam sem ártatlan bárányka vagyok, úgyhogy nem azzal lenne a probléma, hogy elborzadnék attól, amit esetleg találnék. Egyszerűen meghagyom neki a saját titkait, noha vágyom arra, hogy megismerjem egykori bátyám.... Igen, egy kibaszott hősnő vagyok a kitartásomért. A szemnek érdes ellentét érdekes kompozíciót szül, lásd a nyugalmat, amit a könyvek magukból árasztanak és a villódzó tekintetű, tiszta fenyegetés képét magán hordozó tulajt... Az egészen morbid kép vékonyra préselt ajkaimra más esetben mosolyt csalna. Talán... talán legközelebb képes leszek ismét magamra erőltetni bármi vidámat, de a jelen helyzet elég korlátozott. Az indulatok, a forrongó, levegőben izzó érzelmek félelmetes mértékkel, akár a villámok cikáznak közöttünk, noha nem tudnám megmondani, mikor, hol rontottuk el úgy a közös kapcsolatunkat, hogy felnőtt fejjel a két testvér összecsapásra készen álljon egymással szemben. A megcsúfolt családfa lassan elkorhad, pedig nagyon is tudni szeretném, hol az a mélyen rejlő gyökér, amely szerteágazva rothadó szálaival az őt tápláló földet mérgezi... Amely végigszalad e rozoga növény törzsén, s vaskos, hegyes tövissé szilárdul, egy fegyverré, hogy megsebezzen. Borzongató érzés kap el és ragad magával, arra kényszerít, hogy üvöltő, állatias lényem fellázadjon bennem. Képtelen vagyok elfogadni, hogy ennek így kell végződnie, nem tudok túllépni rajta, hogy a bátyámnak volt elég esze a menekülésre, nemtörődöm módon nemes egyszerűséggel hátat fordítson nekem, hagyva, hogy egyedül nézzek szembe anyánkkal. Azok az idők... Végignéztem, hogyan épül le a valaha egészséges, józan édesanyám, hagyva, hogy a melankóliája engem is megszálljon. A halál megváltás volt neki, nekem is annak kellett volna lennie, viszont... Bár könnyet ejtettem a sírnál, százszor, ezerszer meggyászoltam, inkább teher volt az érzés; a tudat, hogy nem maradt senkim. Éjjelente megpróbáltam felidézni testvéremmel közös gyermekkorunkat, szinte kétségbe esve akartam megtalálni azt a pontot, hol tűnt el a bátyám, s hol vált belőle idegen. Miféle előjelek voltak, amelyeket gyermek fejjel nem vehettem észre? Egy egészséges fiú-lány testvérpár folyton egymás agyára megy, a nagyobb le akarja rázni a kisebbet, mert koloncnak érzi, ugyanakkor félti, óvja őt, s ez... Azt hiszem nálunk sem alakult másként. Csakhogy eljött az idő, a napok teltével Jericho egyre kevesebb ingerenciát érzett, hogy otthon legyen, én pedig hiába akartam megtalálni, már akkor sem hagyta, hacsak ő nem vélte másként. Aztán... Már nem jött haza többé, s talán most tudatosul bennem, hogy nem is az fáj, hogy volt mersze és esze egy független élethez, hanem az az én bajom, hogy meg sem próbált magával vinni. Még csak el sem búcsúzott, mintha sosem értem volna semmit számára. Egy megforgatott tőr az oldalamba kevésbé fáj ennél, mert a test sebei egyszer begyógyulnak, de a léleké... Nem sok maradt az enyémből, de az a pici, apró kis megtépázott darabka élő, mély sebeket őriz magán, én pedig tudom, hogy minden rajta ejtett vágás halálos. Hamvas fehér bőröm sápadt színbe fordul, a fülem zúgva próbálja megszokni saját, dübörgő szívverésem. Soha senki nem tud rám úgy hatni, mint ő. Ez az én nagy bajom, mindig is... ő volt a gyengém, bármennyire tiltakoztam ellene. "Vadász" "megöltem" A zúgó hang ismétlődése oda-vissza, ezerszer csapódik a koponyámnak, szinte szétreped tőle a fejem... Remegés rázza testem, szemeimbe könny lábad, egyre csak gyűlik, s nekem össze kell szorítanom a fogaimat, hogy visszatartsam magam, az ordítást, a keserű zokogást, azt az erőt, amelyet nem tudok kontrollálni. Szeretném azt hinni, hogy ennél mélyebbre nem süllyedhetek, hogy ez egy rossz álom, s nem csalódhatok nagyobbat ebben a férfiban, csakhogy hiába várom, hogy felébredjek, csupán saját zihálásom az, ami kísért Jericho tekintete mellett. Megjelenik előttem a kép a megtalált, vérbe fagyott testről, újra hányinger forgatja a gyomrom, de ami igazán megrémít, hogy ismét felgyűlik minden érzés, amit akkor átéltem, lelki szemeim viszont nem csillapítják a szenvedést, az agyam lázasan pörög és próbálja kirakni a váratlan kirakós utolsó darabját, amely maga Jericho alakja. Szinte látom sötét alakját a test mellett, kegyetlen arcáról lerí, hogy igazat mond. Már világos, már minden világos.... Istenem... - Szóval értem tetted... - Kapok a szó után hitetlenül, miközben levegőért kiállt kifacsart tüdőm. Azt hiszem, nem csak a testemnek van szüksége oxigénre, az agyam legalább úgy fulldoklik, próbálva igazán felfogni az elhangzottakat. Mindig is tudtam, hogy túl szép az az élet, mindig éreztem, hogy valami nem stimmel, akár egy hatodik érzék, de képtelen voltam megfejteni, végül nem is volt rá esélyem. Bassza meg! Bassza meg az egész világ, csessze meg Jericho Barrons, átkozott mocsok... Megrázom a fejem, mindkét kezemmel a hajamba markolok, beletúrok a dús tincsekbe és addig gyűröm, míg a fájdalom bizsergetni nem kezdi a fejbőröm. Elképedve, mérhetetlen gyűlölettel nézem a szemben álló kék íriszeit, s rájövök, hogy számomra órák telnek el, mire ismét szólásra nyitom a szám, holott aligha lenne több az idő pár másodperccel. - Ó én hősöm, biztos szörnyű volt az érzés, amikor emlékeztettél, hogy nem maradt senkim, miközben te voltál, aki felkoncoltad.... Hagytad, hogy emésszem és tönkretegyem magam, a kurva életbe, Jericho! Hogy a francba higgyek neked? Hogy hihetném, hogy értem tetted, ha nem érzem kettőnk kötelékét? - A forróság végigszáguld a gerincemen, vénáimba árad, de jóval több ez adrenalinnál. Itt már nem tudom, mi volna helyes, s talán valóban egy tőr döntene el végleg mindent. DE vajon... vezetne ez bárhová? Megnyugvást találnánk? Nem hinném. Még a halál sem nyugtatná meg ezt a két elfuserált ördögöt. De még mindig nincs vége. Penge nem mélyed a húsba, nem tudja megtenni, elhajít, és én ahelyett, hogy talpra pattannék, nem csapok vissza haragtól fűtötten, egyszerűen... nem érzem, hogy értelme volna. Mit érnénk vele, ha a másik kimúlna? A szenvedés talán neki elmúlna, ha nem lennék, nekem viszont fájna, ha meghalna, habár magam sem értem, hogyan gondolhatom még így. Valahol elengedem az ostoba, buta gondolatot a családról, de előtte tartozom magamnak azzal, hogy szabadjára engedem, mit éreztem a bátyám hiányával. Semmi másra nem vágytam, csak egy támaszra, egy testvérre, egyetlen élő rokonomra, aki mellett nem lettem volna elveszett. De végül is... így is felnőttem, megállom a helyem, minek erőltessem, ha csak fájdalom jár cserébe? Indulásra készen ragad meg ismét, és el kell áruljam, egy kiugrott testrésznél már csak az szörnyűbb, amikor a helyére kerül. A vállam kattanó-recsegő hangja, a felnyögés és a vele járó fájdalom alig egy pillanatnyi csupán. Ó, ez még holnap is emlékeztetni fog a történtekre... A mozdulat kellemetlensége után tompa sajgás marad, de nem foglalkozom vele, nem értem Jericho hirtelen miértjét. Ám azok a szavak, melyek előtörnek belőle komolyan meghökkentenek. Félek, hogy ez ismét egy színjáték, de ha így volna, vajon mi oka lenne rá? A kezem ökölbe szorul, megremeg, én magam is rozogán ácsorgok a nagy test előtt, mégis, talán most először látom, érzem, hogy nem sebezhetetlen. S míg Jericho beszél, teljes, osztatlan figyelemmel követem ajkai mozgását, mély hangja újabb könnycseppeket csal elő, régi könnyeket, hiszen idejét sem tudom, mikor sírtam utoljára úgy, hogy az érte szólt, nem ellene. Dermedten pislogok rá, a kés súlytalan, én mégis alig bírom el, amikor a kezembe kerül, a hegye kemény mellkasnak feszül, csak egy döfés volna, nem több. - Lehet, hogy sok szárad már a lelkeden... - Sóhajtok, akkorát, hogy a tüdőm alig bírja. - Az is lehet, hogy könnyebbnek érzed, hogy elfordulj tőlem, igazság szerint neked legalább volt erőd hozzá. De azt hiszem, lehettek közöttünk mérföldek, ezer, tízezer, elmehettél, eltolhattál magadtól, az érzés nem múlt el, akár egy egész világ is válasszon el bennünket. Neked sem jó, könnyebb, de nem jobb, van még benned egy apró rész, aki vágyik rá, hogy valaki előtt levehesse azt az átkozott kemény álarcot. Fájdalmat okoztál, nem egyszer, Jericho, de itt az ideje, hogy tovább lépjünk. Mindkettőnknek szüksége van rá, bár a vér sosem változik majd. - Megragadom a csuklóját, azt, amelyik a tőrön feszül, elhúzom a mellkasáról az acélt, s éles, pontos vágást ejtek a tenyerébe. Nem túl hosszút, nem is túl mélyet. Felemelem a kezem, sajátomba hasonlót vágok, a két tenyeret egymásra illesztem; az enyémet az övére . - Igazad van, elmehetek, a bosszú tovább éltethet ellened, de mi van, ha nem lépek ki azon az ajtón? Ha szembe nézel a tükröddel? Esélyt adok rá, megbocsátást, egy tiszta lapot, testvér. Nem várom el, hogy nyálas, érzelgős ficsúrrá változz, csak annyit kérek, hogy engedj közelebb. - Képes lesz rá? Most az egyszer, le tudja küzdeni a már ráégett álarcot? Az esély olybá törékeny, akár a pillanat. És olyan fontos, akár maga az élet.
Testvéri szeretetről távolról sem eshetett szó, és ha Mac nem látott mosolyogni, állítom, a húgom, aki több ideje ismer, sem látott ilyesmi izommozdulatot tőlem. Egy gondolatom volt vele szembe, hogy ne tudjon rólam, hogy ne ismerjen, hogy felejtsen el. Nem akartam beismerni neki, hogy hibáztam, mindig is jobb voltam abban, hogy magam kínozzam ezzel mások helyett. Ez valahogy könnyebb volt. Figyelmen kívül hagyom, hogy családtag e vagy sem, próbálok nem ezzel foglalkozni, idegenként kezelni és egész jól megy eddig. Leszámítva, hogy a puszta jelenléte is kihoz a sodromból. Egyszerűen nem akartam a közelemben tudni, hagyni, hogy a fene természete Mac közelébe férkőzzön, és mintha féreg lenne az almában, egyre jobban a tudatába másszon. Addig volt jó mindenkinek, míg ez a gondolat nem kerül kimondásra irányából, különben a kelleténél erőteljesebb hangot ütnék meg, és nem állnék jót magamért. Az én dolgom volt, hogy kit akarok a közelemben tudni, nem pedig az övé. Ahogy a szóban forgó lány távozik, egy részem valamiért felszabadultnak érzi magát. A legjobb neki, ha halló és látótávolságon kívül esik, viszont ez csak most garancia arra, hogy később sem férkőzik olyasvalaki a közelébe, akit én nem akarnék ott látni. Irányításmániás önző alak vagyok, aláírom, nincs mit tagadnom, de a múltam nem az ő dolga, Sia pedig jobban teszi ha a jelenembe nem üti bele a folyton kíváncsi orrát. -Mondhatnám, hogy igen, mivel a húgom vagy, de lássuk be... Tudod jól te is, hogy kivel van dolgod, aligha lepődhetsz ezen meg.-jegyzem meg, nem is igazán választ adva kérdésére, de annál inkább kezdek kijönni a sodromból miatta. Nem a jelenléte idegesít, inkább az, ahogy a múltra emlékeztet, mikor a lehetőségem a normális családra megszűnt létezni. Ő volt az, aki miatt megváltoztam ennyire, hibáztathattam volna, és tettem is, de fogalma sem volt róla, hogy a magánháborúmmal sokkal többet emésztek fel magamból, mint bárki más képes elvenni belőlem akár egy késszúrással is. Elrontottam vele, érte valamit, és a terhét én vittem, de nem ismertem volna be akkor sem, ha az életembe került volna. Tudta, hogy igazam volt, amikor tettem, amit kellett, hogy megvédjem, de a rózsaszín köd mindenkit vakká tesz. Épp ezért nem hagyom, hogy ez megkörnyékezzen engem bármilyen módon. Szinte elnevetem magam, de ehelyett csak megvillan a szemem, és igyekszem úgy tenni, mint ha érdekelne a kérése. Holott hidegen hagy, hogy mit óhajt a kisasszony tőlem. Most és a jövőben. Bár ezt is könnyebb bemesélni magamnak, mint elhinni, hogy igenis törődni akarok valakivel, és az a valaki, a megmaradt családtagjaim közül kikerülve ő lenne. Nem válaszolok, továbbra is csak mereven bámulok rá, végül mégis eldünnyögök egy nem túl átgondolt választ. -Az esetek többségében.-púp a hátamon, kolonc, akitől nem tudok megszabadulni...nevezd bárminek, nem nehéz megállapítani, hogy a kapcsolatunk labilis. Néha a pokolba kívántam a napot, mikor megismertem, máskor áldottam az eszem. A probléma inkább azzal volt, hogy utóbbi eset kevesebb volt, mint az előbbi. Tudtára adom, amit titkoltam, hogy miért nem akartam a szeme elé kerülni, hogy olyasmitől óvtam, amitől más nem tudta volna. Hívhatjuk ezt egoizmusnak, vagy szimpla áldozathozatalnak, a lényeg ugyan az maradt: az ő életét tettem vele tönkre, amivel a saját lelkem egyenlővé lett az ördögével. A hidegvérű gyilkolás mestere lettem, és rövid idő alatt kiépített kis birodalmam olyan lett, amit irányítani kellett csak, nem pedig dolgozni benne. Fogalma sem lehetett minderről, de addig volt neki jó, míg nem tudta ezeket a részleteket. Látom, ahogy ledöbben, hallom, ahogy hangos szívverése dübörög, és rájövök, hogy a szám jelen pillanatban jobb lett volna befogni, és nem hagyni, hogy felülemelkedjen a józan eszemen az indulatok által vezérelt énem. -Megöltem, mert vadész volt. Életed szerelmének hihetted, de vak voltál ezt beismerni. Most is az lehetsz, de nem érdekel. Amit tettem, érted tettem, nem ellened. Mert a testvérek egymásért bármire képesek. Vagyis azok voltak egyszer.-ismétlem magam, mintha elsőre nem értette volna tisztán, amit mondtam neki, de az igazság az volt, ha eddig nem gyűlölt, ezek után csak még inkább ki akarja tekerni majd a nyakam. A kockázatot vállalom, ahogy mindig, minden meghozott döntésem előtt. A falhoz csapom, könnyed mozdulattal, annyira ártva neki, hogy észhez térjen, de soha nem gondoltam volna, hogy a tulajdon húgom képes annyira kihozni a sodromból, hogy bántsak egy nőt. A helyzeten viszont aligha tudok fordítani, legalábbis visszacsinálni azt, amit tettem, nem tudom. Talán nem is akarom, és ez az a dolog, ami kétségek mellett leginkább idegesíteni kezd, és megfeszült állkapoccsal figyelem földre lapuló testét. A hang, ami irányából jön, a becsapódásnak köszönhetően még több fájdalmat szül benne, amitől nem kezdem magam jobban érezni, arcom mégis rideg, és nem mutatja ki, hogy a tetteim súlyát megbánva kezdem magam emészteni legbelül. Ehhez tökéletesen értek, tudhatja, hogy bármit is mond, a valódi gondolatot, érzelmet soha nem láthatja rajtam, s ha mégis, akkor sem lehet benne biztos, hogy igazságot lát e vagy sem. Figyelem, ahogy feltápászkodik, és igyekszem nem előrébb lépni, mutatni a jelét, hogy segíteni akarok rajta. Könnyebb neki nélkülem. Vagy mégsem? Arcát fürkészve keresem a választ, és összevonom szemöldököm azon, amit mond. Nem szólalok meg. Tűrök, csendben maradok, mintha szoborrá dermedtem volna, és mégis kezdem érezni, ahogy szavai léket vernek a szívem és a valódi énem borító jégen, ami befagyasztott mindent, amit épeszű ember valaha érezhetett. Aminek köszönhetően azzá váltam, akivé, aki nem érdemel sajnálatot, de szégyenli azt, amit tett és amit tenne a jövőben. Amikor távozásra adja fejét, elkapom a fájdalmasan kiugró vállát, és könnyed mozdulattal szorítok, majd rántom a helyére a testrészt. -Amit tettem, miattad tettem. Ezer okom lett volna ott lenni anyánk temetésén, de nem mentem el. Nem mehettem, mert te tükröt tartasz elém. Az igazat akarod? Megkaptad. A bátyád egy érzéketlen barom, akinek könnyebb minden döntését magába temetni, mint kimutatni azt, hogy hogy vívódik, hogy a lelke már fekete. Elmehetsz, ahogy én tettem. Megvan hozzá a jogod. De előre szólok: ha kilépsz azon az ajtón, én nem leszek az, aki reménykedik abba, hogy nem támadod hátba. A helyedben megtenném, és tudom, hogy tudod rá a módját. Vagy ha képtelen vagy megérteni, hogy amit anno érted tettem nem hagyta, hogy a szemedbe nézzek, akár véget is vehetsz ennek az egésznek.-adom kezébe a kést úgy, hogy mellkasomhoz szorítva tartom azt, miközben tekintetem övét fürkészi. Ha eddig azt hitte, hogy a bátyja meghalt, most láthatja, hogy valahol mélyen legbelül még mindig él, és érte bármire képes lenne. Ha nem látja, nincs mit tenni, továbblépni, és úgy élni, annak tudatában, hogy bármikor hátba szúrhat a másik.
Szemlátomást nem találhattam volna rosszabb időt a megjelenésre, de érkezni tudni kell, egyébként pedig... Lényegében teljesen minden, mikor állítok be, a bátyám jeges haragját nem sűrűn váltja fel más érzelem. Fogalmam sincs, hogy a fenébe lehet így létezni, habár mostanában azt hiszem, önmagam által mégis betekintést nyerek az oly' gyűlölt , mégis kivédhetetlen érzelembe. A tükörből visszanéző kiégett alak viszont egyáltalán nem tetszik. De, hogy mi tetszik és mi nem, az egyáltalán nem hatja meg, ugyanezzel a hévvel engem sem érdekel a nemtetszése. Ő tehet róla, hogy idegenként viselkedünk a másikkal szemben, és ne is álmodjon arról, hogy egyhamar le fog rázni. Csak azért sem zavartatom magam, ez az én kiváltságom. A Barrons temperamentum nem csak Jerichon üt ki, de nem ám... - Ha megtudod mi az, avass be, kérlek. - Somolygok a McKayla nevű ismeretlen felé. Hogy miért húz Jerichohoz a szőke lány, miféle mazochista hajlam vezérli, fogalmam sincs, de nyilván az ismert rosszat könnyebb elviselni. Valahol nagyon is szeretném lebeszélni a titokzatos szöszit, figyelmeztetni, arra sarkallni, hogy fusson, rohanjon minél távolabb a testvéremtől, különben ő is olyan lesz... mint én. Igazság szerint senkinek nem szánnék hasonló sorsot, noha van nálam sokkal keservesebb múltú lény is ezen a rohadt világon. Ennyi sértettséggel, csalódással, hitevesztett reménytelenséggel elég nehéz megbirkózni, hogy másnak ne ajánljak hasonlót. Viszont egy másik részem úgy gondolja, McKayla választotta magának a poklot, szenvedjen hát benne, élvezzen csak ki minden erőszaktól fájdalmas cseppet, hiszen a bátyámnál erre a célra keresve sem találhatott volna jobbat. Lesz még olyan perc, amelyben azt kívánja, bárcsak soha ne ismerte volna meg, és én akkor fogok igazán jól mulatni. Mulatásnak azonban a jelen helyzetet kevésbé nevezhetném, egy ketreccel tudnám inkább a megfelelőség határán ábrázolni, két veszett kutyával, akik azon morfondíroznak, mikor kerülhet sor az egymásnak ugrásnak. Kiutat egyikük sem keres, de nem is tudna, az ösztön és a büszkeség szögesdrótja elzár minden kijáratot. S ebben a félig káosztól tompa légtérben Jerochora fókuszál és összpontosul minden apró porcikám, haragtól viharos tekintetem közepéből el se tudnám ereszteni alakját, megfeszült izmaim szinte könyörögnek a megváltásért, s ekkor csendül fel újra a lány hangja, habár a jelenléte sajnálatos módon eltörpül hozzánk képest. - MacKayla! - Mivel ő még megteheti, hogy egyszerűen elsétáljon, visszanyelem a mondandóm. Belecsöppenni egy hasonló szituációba én sem szeretnék, bár kétség kívül jól elszórakoztatnám magam, a lány viszont nincs abban az állapotban, hogy eltűrje az itt látottakat, hallottakat. Ha még a csoda folytán sem marad, vagy ha mégis, nem számít, illendőnek találom lereagálni az elköszönést. Egyébként a fenékbe billentésből tudnék mit kihozni, ha az egyenlő is a biztos pusztítással és az agyam felturbózásából ítélve nem is tart vissza sok. - Én is örültem. - Biccentek röviden, és biztosra veszem, hogy találkozunk még, és azt is, hogy a bátyám nélkül. Majd gondoskodok róla, hogy így legyen.
- Ellenben neked jogodban áll más magyarázatát követelni. Hogy is van ez? - Vonom fel íves kis szemöldököm a homlokom bal oldalán, és egyébként felháborít, újfent kiakaszt a hozzáállása. A nagy Barrons, a titokzatos, félelmetes ördög, aki magából semmit nem ad, de követelni... azzzzt nagyon tud. Persze én meg azt tudom, hogy szélmalomharc az egész, de megéri, ha nem csak ő megy az idegeimre, de én is viszonozhatom az agyvérzés lehetőségét. Szeretek kicsit rájátszani, de hát Istenem... Ez olyan mint a Loreal - mert megérdemli. - A színleléstől legalább úgy néznél ki, mintha élnél, úgyhogy légszíves. - Vetem oda félvállról, noha ismételten tisztában vagyok a kérdés költői célzatával. - Mindig ilyen hisztis? - Ha a szöszi valóban kiviharzik, ez az első kérdésem, amit - követve Jericho példáját - az ajtó felé pillantva teszek. Ami azt illeti, elégedett vagyok az odakintről felbúgó autó hangjától, és abból, milyen édes kis szemétségeket lehetne kihozni a helyzetből csak annyit remélek, legalább megkarcolják, vagy egy fának vezetik a kocsit. De a csoda nem tart sokáig. Rövid másodperek telnek el, mégis elegendően hosszúk számára, hogy felszítsa a lángokat állandóan parázsló indulataimban. Mit is gondoltam, én hülye... Viszont az átkozott, méreggel teli szavakra egyáltalán nem számítottam. Ami azt illeti, jeges tekintetemben pontosan látszik, ahogy a hosszúra nyúlt másodpercek vaskos csöndet zúdítanak rám, csak állok és nézem a bátyám, mintha nagyon nehezen jutna el a tudatomig az általa kibökött pár mondat valója. Ez... csak egy vicc, ugye? Zsongani kezd a fejem, a fülemben hallom a sebesen dübörgő szívem minden dobbanását, százszorosan, ezerszeresen. Az nem lehet, hogy a tulajdon bátyám még egyszer iszonyatos fájdalmat okozzon, az nem lehet, hogy elvette tőlem az egyetlent, akit szerettem... Minden homályossá válik, Jericho alakja viszont élesen rajzolódik ki előttem, érzem, hogy a testemen erőteljes remegés fut át. - Miről beszélsz? - Megrázom a fejem, de a mozdulat máris kétségbeesettebb, összezavarodottabb, s ebben az átkozott pillanatban akárcsak kislány koromban; gyenge vagyok, sebezhető. - MI A FENÉT HORDASZ ÖSSZE? - A vékony jég, amely idáig álarcként simult rám és féken tartott, így reped ketté, bármit teszek, az indulat mindent felemészt. Miféle őrültséget vágott a képembe? Egy vadász karmaiból mentett meg, csak ez visszhangzik oda-vissza, de az nem lehet, lehetetlen... Mindez hozzá járul, hogy felkínáljam a tőröm. Vajon képes lenne egy testvér elpusztítani egyetlen, megmaradt emlékét hajdani családjából? Képes lenne vért a vérből eltörölni a föld színéről? És vajon én, megtenném, ha nem volna más választásom? Nem drámázás ez, sem túlgondolt helyzet, a kettőnk közötti kapocs romlása várható volt, hogy elfajul, Jericho viszont ahelyett, hogy a szívem mélyén megváltásként remélten cselekedne, csupán elhajít, épp úgy, ahogy azt a lelkemmel, sok sok éve tette. A röpke pillanat a lépcsőre vet, a korlát recsegő hanggal tudatja, hogy a becsapódásom maradandó károkat okozott az antik fában. Ami azt illeti, bennem is. A hatalmas fájdalom éles kiáltással teljesedik ki, a bal vállamon landolok, ami azonnal tudatja velem, hogy kiugrott a helyéről. Bassza meg... Mégsem a fájdalomtól ömlenek a könnyeim, amikor összeszedem magam annyira, hogy fel tudjak ülni. Élesen vezem a levegőt, az ép kezemmel megigazítom a másikat, mivel minden mozdulat képtelenség volna vele, hallom amit mond, keserű, rövid nevetés ráz meg miatta. - Mindig is szükségem volt rád! Szükségem lett volna... - Düh forr bennem, mégis, a káosztól elborult pillanatban, amellett, hogy legszívesebben fültől fülig olyan keserves mosolyt vágnék az arcára, mint a sajátom, valami elkopik bennem. Ezúttal valóban érzem a teljes lemondást. - Mit gondolsz, mi tartotta bennem a lelket anyánk mellett? Rajtad kívül senkim nem volt, és nagyon sokáig nem hittem el, hogy valóban hátat fordítottál, mert én beteg, hülye picsa, titkon azt reméltem, hogy visszajössz. Mi a fenének vannak a testvérek, ha nem azért, hogy kitartsanak egymás mellett? Nos, Isten látja lelkem, én megpróbáltam. - Nem járnék sikerrel, ha most neki rontanék, és az a pár pillanat nem kárpótolna az elveszett, elbaszott életemért. Nem. Jericho egészen mást érdemel. Belekapaszkodok a korlát stabil részébe és felkelek, hogy mellé sétálhassak, ugyanis távozni óhajtok, épp elég felkavaró volt a "családi találka". - Ne aggódj, többé nem kell testvérként gondolnod rám. - Én sem gondolok rád, bárhogy is fáj. Teszem hozzá magamban, elsétálva mellette, és hacsak másképp nem hozza a sors, kilépek az épületből. Azt hiszem, ideje felkeresni a konkurenciáját, úgyis munkát keresek....
Nem a legjobb és a legalkalmasabb alkalom volt, de megjelent a húgom, és mintha nem lennék így is elég zabos, még rátesz jó pár lapáttal. Igazából kezdtem valahol sajnálni Max-et, de közel sem állapodott meg bennem ez az érzés, mint ahogy elvárható lett volna. Sőt, inkább azért is felkaptam a vizet, hogy itt van. Valami megromlott a húgom és a köztem lévő kapcsolatban, tudtam ugyan, vagyis csak sejtettem az okát, de rég volt az az idő, hogy a családommal törődtem. Ahogy lehetett, eltűntem, nyomtalanul, ő volt az, aki nem hagyta annyiban a dolgot. Én pedig hiába is áltattam volna azzal magam, hogy ez a helyzet meg fog változni, ha nem akartam, hogy megváltozzon. Rég magam mögött hagytam azt az életet, más terveim vannak, amibe ő nem illik bele, és amibe ha belefolyik, akkor a lépéselőnyöm is ellenem fordíthatja. Nem is beszélve a titkosnak nevezhető fegyveremről, ami, vagyis aki még kiképzés alatt áll ugyan, de fele annyira veszett ügy, mint amennyire most koloncnak érzem a nyakamon. Kivételesen meglep a szöszi azzal, amit és ahogyan mondja. Túl jól ismertem, de nem gondoltam volna, hogy valamiben, pláne egy ilyen kérdésben a pártom fogja, ha átvitt értelemben is, és nem esik nekem a kérdéseivel, hogy miért nem számoltam még be neki a családi hátteremről. Holott megtehette volna, hisz én az övét ismertem, mondhatni benne éltem egy darabig. -Neki semmi köze ahhoz, ami történt. Te is tudod nagyon jól. És nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék neked vagy bárkinek, és kötném minden jöttment orrára az összes dolgot, ami a múltam vagy a jelenem része.-ezzel célzok arra is, hogy bármit is vár, nem fogja megkapni. Nőből van, fortélyos, és szinte kifürkészhetetlen, de annyira ismerem már, hogy kitartását ne kérdőjelezzem meg. Neki szegezem a kérdést, de meglepően egyszerű mesével áll elő, a kis vadászai története viszont olyannyira hidegen hagy, mint a tény, hogy hogy jutott be. -Tegyek úgy, mintha érdekelne?-vonom fel egyik szemöldököm, karom mellkasom előtt keresztbe fonva, egyik lábam kissé oldalra csúsztatva, mintha testhelyzetem lazább lenne, izmaim mégis továbbra is feszesen lapulnak össze. Megkérem valamire Mac-et, de előre sejtem, hogy esze ágában sem lesz teljesíteni a kérésem. Szemem a lányra villan, és figyelem, ahogy távozik, szavai hallatán újra felmordulok, amikor a kocsim volánja mögé ül, szinte késztetést érzek, hogy utána menjek, és szó szerint kirángassam a kormány mögül. Mégsem teszem, inkább visszatérek Sia-hoz, gondolataim hevesen száguldanak át fejemen. A felhozott téma tudom, hogy sebeket tép fel benne, de ha nem is látszik, bennem is. Elvesztettem a családom, miatta, mert érte tettem, amit tettem, még ha ezt nem is érti meg. De ennek ellenére semmit nem mutatok a gondolataimból, az érzéseimből, csak meredek rá megkeményedett arccal, mintha nem érdekelne, amit mond. -Azt akartad, hogy ott legyek a temetésén? Hogy segítsek rajtad? Megtettem, mikor megöltem a gyenge pontod, mikor megmentettem az életed egy vadász karmaitól.-szinte sziszegve mondom ki a szavakat, ahogy összeszorult állkapcsom az idegtől, ami bennem dúl, és aminek köszönhetően megvillan a szemem. Fényesen, de dühtől fűtve, szinte jelezve a világ felé, hogy kotródjon mindenki az utamból, aki a közelemben van, mielőtt kitöröm a nyakát egy óvatlan pillanatban. Izmaim remegve mondanak ellen az előtörni készülő farkas énemnek, és szavai rátesznek még egy lapáttal, mire megteszem, amit kér. Előre lendülök, tenyerem nyaka köré siklik, és a lépcsőhöz vágom, mint egy darab fát, mindenféle gondolkodás vagy teketóriázás nélkül, hirtelen felindulásból. De több ez, mint felindulás. Egy jelzés számára, hogy hiba a testvérem, igaza van. Jelen pillanatban csak egy név alatt fut két hasonló vérű ember, családi kapocsnak jele sincs. -Azt hiszed, hogy nem gondoltam rád soha? Nem vagyok vámpír, nem kapcsolok ki, de nem kötelességem mindenkivel tudatni, hogy mi jár a fejemben. Fogalmad sincs róla, hogy miért van itt Mac, de nem pátyolgatom. Nem, mintha te pátyolgatásra szorulnál, vagy szorultál volna valaha is.-nézek le rá, ott maradva, ahol az előbb ő állt, és ahonnan szinte repülve tette meg az utat a lépcsősor aljáig. Nem érdekelne, ha csontját törné, és számítok rá, hogy visszavág, és nem hagyja ennyiben, de eljött az ideje, hogy szó szerint a torkomnak essen, hát tessék. Rajtam nem múlik, de ha fair játszmát akarnék, nem vele kezdenék, ezt tudom.
Tényleg annyira volt kedvem ehhez a testvérháborúhoz, mint még több farkasfűhöz. Az se kizárt, hogy sokkal inkább elviseltem volna, mint ezt a mostani helyzetet. Nem tudom, hogy mi történt velem, de hiába tűnt egyszerre kedvesnek és egyszerre ijesztőnek az ifjabbik Barrons akkor se vágytam a társaságára. Elegem volt per pillanat az összes Barrons-ból. Mind a kettő azt hitte, hogy övé a világ, legalábbis Sia is ezt a hatást keltette bennem, de vajon mi történik akkor, ha majd ez a két személy ténylegesen összecsap? Szerintem még akár világot is képesek lennének elpusztítani, de valami miatt nem akarom megélni azt, vagy a részese lenni, mert szerintem ebben a helyzetben nincs jó választás. Lehet Jericho idősebb, esetleg tapasztaltabb, de elnézve a lányt őt se kell félteni. Plusz neki még ott vannak a női fortélyok is. S akkor még arról nem is beszéltünk, hogy itt mindenki farkas, ergo eleve nagyobb lenne a pusztítás. Amikor Jericho azt mondja, hogy valami miatt fontos vagyok neki, akkor kíváncsian pillantok rá, de hamarosan a lányra terelődik a figyelmem, s azt hallgatom, amit mond. – Tényleg nem említett téged, de talán okkal tette. – mondom neki könnyedén, még ha legbelül tiszta ideg vagyok és szó szerint frusztrál az ismeretlen lány jelenléte. A nevén kívül nem tudok róla semmit se. Egyszerre szeretnék többet megtudni róla, de ugyanakkor érzem azt is, hogy jobb távol lenni tőle. Komolyan nem értem, hogy ennek a családnak miért kell ilyennek lennie. Nem elég, hogy a helységben lévő férfinak köszönhetően kettőséget érzek, de most már a másik családtagnak köszönhetően is. Kész szerencse, hogy még nem ismerem teljesen a családomat, mert ha a bátyám is ezt az érzés fogja kelteni bennem, akkor lehet lassan diliházban fogok kikötni. Eléggé káoszos volt már most is az életem, nem hiányzott belőle még több bonyodalom. Csendesen hallgattam őket és közben kicsit közelebb húzódtam a házigazdámhoz is. Hiába akartam pár pillanattal korábban kitekerni a nyakát, vagy legalább bemosni neki, mert most úgy éreztem, hogy a közelében maradni biztonságosabb, mint távol lenni tőle. Amikor pedig azt mondja nekem, hogy főzzek kávét, akkor kikerekedett szemekkel néztem rá. Ezt ő se gondolhatja komolyan! Pillanatok alatt újra elönt a düh és pár másodpercre még ökölbe is szorul az öklöm, de nem ütöm meg őt. – Főzzön magának! Nem vagyok a titkárnője! – mondom neki bosszúsan, majd felkapom a kabátját, belebújok, ezek után pedig a kezem a farmerjének a zsebébe siklik és kiveszem a kocsi kulcsot. Sietve indulok el az ajtó felé, de még hátrapillantok. – Örültem a találkozásnak Sia és ne kímélje őt. Egy-két fenékbe billentés neki is kijárna már! – mondom komolyan és ha Jerricho vagy Sia nem állít meg, akkor távozom és hangos csapódással csukódik be mögöttem az ajtó. Így ennek köszönhetően azt se láthattam, hogy esetleg a lány a saját szívéhez tartja a tőrét.
Isten lássa nyomorult, megkopott lelkem, nem voltam mindig ilyen. Nem vagyok jó ember, nem is akartam az lenni, de - mint ahogy minden visszavezethető valahová - okkal váltam azzá, aki most vagyok. Néha szeretnék egy másik életben felébredni, egy cukormázas, édes világban létezni, ahol minden átlagos és unalmas, mégis tökéletes, hiszen végtelenül boldog vagyok benne. Abban az elképzelt valóságban viszontláthatom az életem szerelmét, megérinthetem, újra beszívhatom azt az illatot, amely oly sok érzést generál bennem még ma is, ha magam elé idézem őt. És igen, abban a világban valóban van egy testvérem, egy támaszom, akire mindig is vágytam, s az már csak a hab a tortán, hogy halott édesanyánkat is feltámasztom, úgy festem le az én saját kis kényszervilágomban, mint ahogy régen, kislány koromban valóban láthattam. Mindez talán őrültségnek tűnik, talán az is, aláírom. Viszont, ha nem volna a képzeletemben egy hasonló kapaszkodó, egyszerűen elvesznék, mert a rút valóság egyszerűen megölne. Megtanultam, miként élhetek együtt önmagammal, úgy igazodni másokhoz, hogy fenntartsam a már-már nehézség nélküli látszatot, habár nem vagyok jégkirálynő, ugyanakkor eljutottam arra a szintre, amikor rezzenéstelen arccal el tudom viselni a közönyt a saját véremtől, mialatt forrongó vénáimat szinte szétmarja a benne kavargó haragos méreg. Persze, azt is tudom, hogy az én drága bátyám a viselkedésével milyen hamar képes lenne kibillenteni jelen állapotomból, de éppenséggel egy vadidegen előtt a legkevésbé sem szeretnék jelenetet rendezni. Ez csak kettőnkre tartozik. - Nehéz elhinni, ezt akár alá is írhatom. - Vonok vállat visszatérve a lányra, és annak szavaira. Nyilván nem kezdek győzködésbe, egyrészről; mert mindenki tudja, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, másrészről; mert én is megérem a pénzem, de ha úgy vesszük tényleg más modorral rendelkezem a bátyámhoz képest. MacKaylanak hívják, mint azt megtudom, de nem ezért változtatom meg a véleményem arról, hogy csak egy üresfejű nőszemélyhez volna szerencsém. - Soha nem mondott volna semmit rólam, mintha nem is léteznék, de azt hiszem, nem ez az első dolog, amit mellőzött előled, ugye? - Jegyzem meg elkapva egy pillantását, ami nekem elég árulkodó, ha a mellette álló férfi alaptermészetét veszem szemügyre. Elhintek a lány előtt valamit és már akkor is sikerem van, ha pusztán a tudatalattija dolgozik rajta, már csak az a kérdés, élni akar e majd az eséllyel. Attól függ, miben rejlik valójában az ő kis kapcsolatuk. - Ó, lazíts már, nem lefektetni akarlak és nem is kivégzésen vagy, csak nosztalgiázok. Van egy nagyon csúnya történetem egy csomó farkasfűről és három pengéről. - Aww, igen, az egy nagyon érdekes buli volt, kicsi híján ott is maradtam, aminek Jericho biztos örült volna, de sem neki, sem másnak nem adom meg az elégtételt a korai elhalálozásomra. Egyébként mint az látható is, nem foglalkozok komolyabban MacKayla előbbi grimaszolásával, habár van benne elég kurázsi, hogy ismét beszóljon. Viszont amíg nem illet újabb trágár sértéssel, nem áll szándékomban sem megnyúzni, sem egyéb módon belemélyülnöm a rávezetésére, mi is az a tisztelet. Azt hiszem Jericho kellőképp moderálni tudja, legfeljebb a végére eltöri a karját, bánom is én. És ha már Jericho.... Egy igen határozott morranással jelzi, hogy "ejjnye bejjnye csajok, rohadtul elegem van belőletek..." Még a végén megsajnálom. Majd ha szárnyaim nőnek és glória lesz a fejem felett, esetleg. Belém mar, az első alkalommal támad, egyenesen a szívbe, olyan jeges hangsúllyal, mintha valóban tőr nyilallna szavai nyomán. Nem is vártam mást, mégis a pillanat tört része alatt megingatja az önuralmam. De még bírom, egyelőre nyugodtnak érzem magam, és nem is akarom elfelejteni, hogy a megbújtatott célzással el akar terelni a lánytól. - Előfordult, milyen helyes hangsúly. Tudod könnyebb is így. Nincs gyenge pont, nincs sebezhetőség, nincs kockázat. - Mint most nálad, drága bátyám... Mint most nálad. Ilyen-olyan okból, de okkal van mellette a szőkeség, és már csak azért sem fogok belenyugodni a miértbe. Nem ismer eléggé, ha nem jön el számára a felismerés, hogy ha nem azonnal, de nincs az az Isten, hogy ne járjak utána. Az arcát már láttam, ez elegendő kezdet bármihez. Jericho csupán elodázta a dolgot, könyörögni pedig, vagy újra feltenni a kérdést nem fogok. - Olyan sokszor megtettem volna már, Jericho. Mikor anyánk szíjat hasított a hátamból, vagy épp hallucinált és téged siratott, vagy amikor megérkeztek a behajtók a rengeteg adósság miatt. Aztán a temetésen... Hmmm. Sajnos mivel nem voltál ott, elég nehezen ment a dolog. - Egy olyan kedves mosolyt villantok a bátyámra, hogy azt egy színésznő is megirigyelhetné, mindazonáltal semmi kedvesség nincs a hangomban, ahogy törlesztek abból, amit igazán sérelmezek. Lelépett, ott hagyott egy őrjöngő alkoholistával, és sosem bocsátom meg neki. Miért nem vitt magával, vagy maradt, hogy ketten próbáljuk meg lecsillapítani azt a boldogtalan asszonyt? Nem csak engem hozott a világra, nem csak az én anyám volt. Jerichot gyávának tartom, amiért a könnyebb utat választotta és ez a mindent elsöprő érzelem világosan kijátszik íriszeim kékjéből. A helyzet kettőnk között egyre feszültebbé válik, mintha a pokol készülne kitárni a kapuit. Már nem a lányra figyelek, saját vérem száguldását hallom a fülemben, s csupán tompán értelmezem, hogy kávéért küldi McKaylat és szinte felém magasodva fúrja a tekintetét az enyémbe. Ismerős jelenet, tűz a tűzzel szemben, mindkettő lángol, perzsel, felemésztené a másikat, akkor is, ha egy és ugyanazon parázsból születtek. Nem hátrálok meg, felszegem a fejem, állkapcsom viszont olyan keményen szorul össze, hogy a pillanatban félő, egymásnak szorosan illeszkedő fogaim összemorzsolódnak.Végtelen hosszúra nyúlik a pillanat, görcsösen merev lesz minden izom a testemben, s legszívesebben itt és most felképelném, de nem állnék meg, nem érném be ennyivel. Jól kellene csinálnom, gyorsnak lennem, hogy képtelen legyen a megtorlásra, bár talán az volna a legjobb, ha mindketten odavesznénk. Mélyen szívom be a belőle áradó bűzös levegőt, hogy tompítsam az egyre nehezedő nyomást, amit a harag egyre csak pumpál és pumpál, míg végül eljut a kritikus pontig, ahonnan nincs tovább. Túllőtt a célon, egyenesen átlyukasztotta, hát elérte, amit akart. - Sértené a kényelmes egód, ha nem csak egy név kötne a húgodhoz, ugye? Semmi érzelem, semmi gyengeség, olyan sokat gyakoroltad, hogy csak gratulálni tudok, mégsincs ennél gyávább húzás a világon, Jericho. Vágd még jó sokszor a pofámba, hogy semmim sincs, de én legalább megpróbáltam boldog lenni. Zavar, hogy itt vagyok, egy vadidegent pedig pátyolgatsz, hát rajta, vagy nem szabadulsz tőlem, de te is tudod, hogy biztosra kell menned. - Egyre csak ömlenek a szavak, ordítani, toporzékolni szeretnék, míg saját hangszálaim el nem pattannak, helyette mégis csak suttogok gyűlölt testvérem felé, minden szó marja a szám, szemeim könnybe lábadnak, mégsem tudok sírni. Rég eltörött már bennem a hit, mindig is tudtam, hogy ez a kapcsolat már akkor meghalt, mikor megszülettem. Az utolsó mondat számomra a lényeg, talán számára is, önként és dalolva veszem elő a tőröm, melyet úgy szeretek, markolatánál nyújtom felé, míg mellkasom elé a hegyét szegezem. Halálos komolysággal nézek rá; az én kékem az övé ellen. - Gyerünk, nem kell megmutatnom, hogy kell!
Kismillió érvem volt, hogy megakadályozzam a két egy légtérben lévő nő találkozását. Elsőre: külön-külön is igazi kihívást jelentenek, már ami az elviselésüket illeti, hát még együtt. A helyzet szépsége, hogy az egyik éppen szó szerint farkasfűben fürdőzött, én pedig bűzlök, mint aki legalább egy éve nem látott vizet meg szappant. Utóbbi ok is egy valakire vezethető vissza, és a hangnem, amit még meg is enged e mellé magának, az végkép átlépi a határt, amit Ő átléphet nálam. Felmordulok, szemeim szinte szikrát szólnak, ahogy Mac felemeli ellenem a hangját, de kivételesen a húgom reakciójával egyet értek, ami engem is meglep. Modor ide vagy oda, ismeret vagy idegen, az ember gondolhat, amit akar, de a hirtelen tett megjegyzése azért túlzás volt. Pláne az alaptalan vád, ami szinte alaptalanul súlyt le rám, bár elismerem, nem vagyok szent, de ebben a dologban is van egy elvem, egy határom, amit igyekszem betartani és nem túllépni rajta. Szinte figyelmen kívül hagyom a kis pártfogoltam, nem törődve vele, hogy keze belilult e már vagy sem, teljes mértékben a húgomra kezdek fókuszálni. Kérdésem rideg, hozzá fűzött megjegyzésem pedig egyenesen elárulja, hogy nincs kedvem az időm pazarolni a csacsogására és a kínjaira. Még egy morgás hagyja el a torkom, ami mind a két nőnek együttesen szól, tekintetem mégis Mac-re siklik, és kivételesen a ridegség mellé némi figyelmeztetés is társul hozzá. Utalva, hogy vegyen vissza, vagy inkább meg se szólaljon, ha még a dühén keresztül is ért a szavak nélküli kommunikációhoz, ezt remélem felfogja, mint egy elég erőteljes jelzést tőlem. -Ahhoz lássuk be nem sok közöd van, hogy ki is Ő nekem.-jegyzem meg, mit sem törődve vele, hogy talán hosszú ideje először letegeztem, hangosan, s nem csak a gondolataimban. -Valaki, aki valamiért fontos. Biztos előfordult már veled is hasonló.-kezdem pedzegetni a témát, de tartogatom magamban a kényszert, hogy újra megforgassam szívében a szálkát, amit én okoztam neki, amit én igéztem meg benne. Nem volt kedvem magyarázkodni és tudhatta, hogy felesleges ilyen kérdéseket feltennie, mert választ nem igen fog rá kapni, nem egyenesen, csupán sejtelmes homályba burkolózót, amibe azt lát bele, amit akar. -Mikor voltál te utoljára olyan kedves és őszinte lélek, hogy a velem való kommunikációt javítsd?-vonom fel szemöldököm, hangomban még sincs semmi őszinte érdeklődésre utaló jel, csupán érzelemmentes kiejtés, mellyel szavaim elhangozhatnak a gondolataimon kívül is az éterben. Látom, ahogy bámulni kezdi Mac-et, tekintetem Sia-ra villan, majd a megjegyzését megpróbálom elengedni a fülem mellett, mégsem sikerül. -Mit szólna hozzá, ha hozna nekünk egy kávét?-érdeklődöm Mac-től, észre se véve, hogy közelebb araszolt hozzám, csak arra figyelve, hogy Sia közelebb lépett felénk. Szó szerint két tűz között álltam. -Az én hobbim helyett a tiéddel is foglalkozhatnál, esetleg az ajtón kívül. Vagy tényleg el kellene hinnem, hogy a húgom csupán a családi kapcsolatait akarja rendezni, ha már más nem maradt az életében?-érdeklődöm, közelebb lépve egy lépést hozzá, kissé felé magasodó testtel, szinte lenézve furcsa csillogású kék szemébe. Talán megérti mire, vagyis kire célzok, talán nem, minden esetre ha már a megszokott kis modorban tervezzük ezt lejátszani, akkor nem fogok vele finomkodni. Az igazságot úgy is én tudom, neki fogalma sincs róla,vagy nem akarja elhinni, nem érdekel. Megvédtem valamitől, aminek köszönhetően megutált, nem ő az első ilyen személy, és nem is könyörögtem, hogy keressen fel. Egyszerűbb lett volna, ha elfelejtjük a másikat, de valamiért fétise lett, hogy ő is a nyakamba liheg, mikor a legkevésbé sincs szükségem idegesítő társaságára. Tekintetem most inkább hivalkodó és kissé oldalra billentem fejem, hogy érzékeltessem, nem különösebben hat meg, hogy érzékeny pontra tapintottam e vagy sem.
Gyűlöltem őt, legalábbis perpillanat így éreztem Barrons irányába. Elegem volt abból, hogy úgy rángatott egyik helyről a másikra, mintha nekem nem lennének érzéseim és csakis azért léteznék, hogy kiszolgáljam őt. Komolyan nem értem, hogy miként lehet ennyire magának való egy személy, hogy senki mással nem tud törődni, mint saját magával. Szerettem a boltot, ez tény, de most semmi kedvem nem volt itt lenni. Kíváncsi lennék, ha az ő bőrét marta volna a szét a farkasfű, akkor milyen kedvében lenne, mert az biztos, hogy nem lenne rózsás a hangulata. Pláne akkor nem, ha még egy olyan alakot is el kellene viselnie pluszban, mint amilyen ő. Nem értem, hogy mi van velem, hiszen általában tudom fékezni a nyelvemet, de most valahogy még se megy. Neki esek tekintettel és még szavakkal is, mintha nem érdekelne az, hogy esetleg én húzhatom ezek után is a rövidebbet. Amikor a kezem után kap, akkor felszisszennek és még inkább dühösen nézek rá. Menjen a pokolba Jericho! - mondom neki újra gondolkodás nélkül, majd amikor lök egyet rajtam, akkor majdnem még el is esek. Komolyan ez a nap egyre jobb lesz. Semmi másra nem vágytam, mint egy kis nyugalomra és edzésre. Ehelyett kaptam egy vámpírt a nyakamba, illetve őt és most még ezt az ismeretlen nőt is. Nem is értem, hogy miként kerülhette le a figyelmemet az, hogy nem egyedül vagyunk. Bár, ha nem indul el felénk, akkor biztosan ez a kis vita is tovább folytatódott volna, esetleg még talán el is durvult volna a helyzet, mert rég nem éreztem már ennyire pipának magamat, mint most. Az ismeretlen nő szavaira csak megforgatom a szemeimet és egy kisebb morgás is elhagyja az ajkaimat. Egyáltalán nem vágyok arra, hogy még egy személy megmondja azt, hogy mit is tehetek és mit nem. Általában kedves vagyok az emberekkel, de most semmi hangulatom egy újabb bájcsevejhez. Főleg akkor nem, ha tényleg Mr. Barrons egyik cafkája. Ha kiderülne az, hogy igazam van, akkor még az is lehet, hogy neki esnék a nőnek, de azt már magam se tudnám pontosan, hogy miért is vagyis, hogy miért is idesegít ennyire ez a lehetőség is. Majd amikor meghallom, hogy valójában a testvéréről van szó, akkor kíváncsian pillantok a házigazdámra. Ez eléggé érdekes. Van egy testvére és még nem is beszélt róla. Lassan a közel pulthoz sétálok és leülök rá. Onnét figyelem a furcsa párost. Szemmel láthatóan Jericho nem igazán élvezi ezt a találkozást, de a lány annál inkább. Ohh létezik olyan is, hogy kedvesebb Barrons? - nézek a lányra gyanakodva. Nem tehetek róla, számomra szinte mindenki gyanus a múltamat tekintve, így nem fogok egyből bedölni annak, ahogyan beszél és ahogyan előadja magát. Sokkal inkább az érdekel, hogy látszattal mit akar eltakarni. - MacKayla vagyok. - mutatkozom be én is, de közben idegesen pillantok Barrons-ra. Nem értem, hogy miért nem beszélt a testvéréről és miért ennyire feszült. Nem akarok egy testvérháborúba belekeveredni. Elég bajom van már nekem anélkül is. Végül újra felállok és közebbe sétálok hozzájuk, de természetesen tisztes távolságban állok meg, hogy minél jobban láthassam ezt a két személyt. Azt nem mondták, hogy nem illik ennyire megbámulni valakit? - kérdeztem tőle egy fintor keretében, hiszen ennyire még én se vagyok vak. Jól látom, hogy Delysia az én testemet fürkészi, vagyis inkább a sebeit. Lassan egyre közelebb sétálok Barrons-hoz, mert van valami a lányban, ami nem tetszik. De az is lehet, hogy túl paranoiássá váltam az elmúlt hónapok alatt.
Ami azt illeti, az ajtón belépő két alak olybá szakadt magához a bolthoz mérten, hogy ha nem tudnám az igazat legalább az egyikről, rögvest előkaparnám a hajléktalanszálló címét. A bátyám szigorú, méregtől izzó tekintete túlontúl ismerős ahhoz, hogy érezzem végigszánkázni a bőrömön az apró impulzust, amely végül az égnek állítja azt a kevés létező szőrszálat is a testemen. Igazából ami mégis a legzavaróbb, az az előtte berobbanó borzalmas kedvű szőke nő, akit egészen idáig nagyon is meg akartam ismerni, az első benyomás így élőben viszont arra késztet, hogy az ujjaimra csavarjam arany tincseit, hogy aztán alaposan megrángathassam, csak úgy, az önkifejezés kedvéért. Nem kell géniusznak lenni, a hülye is leszűrné ebből a pár másodpercből, milyen éles ellentét húzódik közöttük, ám a nő rám utaló reakciója miatt a kedvem mégis jó lesz. A kis kirohanása úgy tűnt, mintha mással keveredne a hisztérián kívül, tehát a lehető legjobbkor időzítettem. Oldalra döntöm a fejem s ajkaimmal enyhén csücsörítek, ám szemeim kékje csaknem olyan haragosan villan meg az idegenre, mint az őt megfegyelmező testvéremé. A nőnek ha még nem adott igazi ízelítőt, hát épp ideje volt. - Drágám, ezért nem illik csak úgy lekurvázni az idegeneket... Tekintetem átvándorol és beleütközik Jerichoéba, aki mint azt vártam, rögtön rá tér a lényegre, azaz az ittlétem okára. Nyers és türelmetlen, egyáltalán nem díjazza a számára kellemetlen meglepetést, de ha érdekelne a véleménye talán már a világon sem lennék. - Na és ha mégis így lenne, ugyan miért zavarna annyira? - Igen, talán valamikor érdekelt a kapcsolatunk. Valahol legbelül lehet, hogy most is foglalkoztat, ám az iránta érzett csalódás azonnal meg is öli az ezzel kapcsolatos gondolatot. Ráérősen állok fel és ugyanezzel a tempóval lépdelek közelebb a furcsa pároshoz, noha a szöszit alig egy perce sikeresen eltaszította a közeléből. - De a viccet félretéve felesleges aggodalmaskodnod. Csupán fejleszteni akarom veled a kommunikációt, na és bemutatkozni a... - Hajszál pontosan három lépésnyire állok meg a nővel szemben és mmmmmmm, szinte érzem a termet megtöltő feszültséget, bár nem tudom, mióta ennyire bűzös... - Bocsáss meg, ki is ő neked? - Hatalmas pislogásokkal illetem Jerichot, persze még mielőtt mellőzöm a látványát az íriszeimből és a szőkére nem koncentrálok. - Ah, jobb, ha ezt mi ketten intézzük. Delysia vagyok, és igen, egy sokkal szebb és kedvesebb Barrons. - Tessék, még el is mosolyodom a választ várva. Ami azt illeti, beindulnak a kerekek az agyamban, habár kár lenne előre spekulálni. - Egyébként meg ne sértődj testvér, de úgy bűzlesz, mintha két hónapja nem fürödtél volna és ez a gönc... Ah, borzasztó! Mond csak, ez talán az egyik új hobbid? - Habár a lányt nézegetem, pontosabban a sebeit, a testvéremnek muszáj, egyszerűen muszáj kinyilvánítani az érzéseimet, csak mert hamarosan szolidan fogalmazva el fogom hányni magam a szagától...
Az idegeimen táncolt, de a szó szoros értelmében véve. Elegem volt a csacsogásából, a megmentéséből és lassan, de biztosan a puszta látványából is. Élhettem volna az életem nyugodtan, e helyett itt lógott a nyakamon, és inkább volt kolonc az elmúlt időben, mint a jövőben kamatozó jó befektetés. Viszont a belefektetett energiám arra sarkallt, hogy elviseljem, bár ez inkább volt kihívás mintsem feladat. Azzal, hogy nyitott könyvet csináltam belőle rövid idő alatt előnyömre vállt, de olyasmiket is felfedett, amik tudta nélkül máshogy dönthettem volna az elején. Például az, hogy még mindig nem tudja hol a helye, félre értés ne essék, nincs bajom az emancipációval, de jelen esetben van egy határ, amit ha átlép, nem csak mondani fogom, de meg is teszem és az utcán találja magát záros időn belül. Megkapja a ruháim, helyette a bűzös, kinyúlt göncöket veszem fel, amiket neki szántam, orrom facsarja, s grimaszt vágok, miközben vállam felett rá sandítok, s végigmérem kecses alakját. Egy mosoly, melyet ő nem igen láthat, eltűnik arcomon, de nem engedek meg magamnak több érzelmi megnyilvánulást. Pozitívat legalábbis nem. A kezem után kap, morcos képet vágok, nagyobb és kifejezőbb reakcióra nem is méltatom, majd a kocsi felé viharzok, átvágva a vízen, ami részben már eltűnt a lefolyókban, de még így is meg-meg marják bőröm, a fájdalommal azonban mit sem törődök. Ahogy beül a kocsiba, a gázra taposok és a könyvesbolt felé veszem az irányt, tekintve, hogy ott hagytam csapot papot, és nem igen érdekel, hogy van e ellenvetése, vagy mit akar kezdeni magával a nap további részében. -Nem, igaza van, nem gondoltam teljesen, csak halálosan komolyan. Ne nyávogjon, már semmi baja.-jegyzem meg, kiszállva az autóból, követve őt, mintha nem is érdekelne, hogy hallotta e vagy sem, amit mondtam. Követem a boltba, de a szag árulkodó, én pedig előre érzem, hogy a helyzet ennél már csak rosszabb lesz. Felmordulok, mikor a kabátom csak úgy a széken landol, én inkább a kukába dobnám, vagy egy zacskóba, ahonnan a tisztítóba küldeném. Vele, csak a hecc kedvééért. A meggyőződés, hogy a drága hugicám meglátogat idővel, igaznak bizonyult, és bár a viszonyom vele sem felhőtlen, a hangnem, amit Mac megengedett, végleg az agyamba taszítja a mérgességem. A határaim feszegeti, ő is tudja, és most olyan erővel sújtok le, amit ritkán láthatott tőlem. szavak és szavak nélküli kommunikáció helyett a fizikai erőm használom fel ellene, s nem érdekel, hogy fájdalmai lesznek e vagy sem, vagy ezek után megszökik vagy sem. Elérkezett a pont, hogy úgy álljak a dolgokhoz, ahogy kell, nem törődve többet a törékeny lelkével és a kolonccal, amit tettei hoznak rám. -Vigyázzon a szájára!-nyúlok a keze után erőteljesen megszorongatva, és el sem engedve, míg a testvéremre nem téved a tekintetem. Ekkor viszont szinte taszítok rajta egyet. -Mit keresel itt Sia?-érdeklődöm a húgomtól, rideg és megvet hangon, mit sem törődve Princess jelenlétével vagy azzal, hogy mostanra a sérülése egy általam okozott lila folttal is gyarapodtak. Ha a húgom itt van, akkor épp annyira kell rá vigyáznom, mintha az apja előtt álltam volna ki érte, ami valljuk be, immár biztos, hogy meggondolatlan döntés volt részemről. -És a válasz, hogy érdekelt a testvéred, meg se forduljon a fejedbe. Az igazságot hallanám... ha lehet felesleges időhúzás és szájtépés nélkül.-javítom ki magam, mielőtt megszólalhatna, izmaim megfeszülve tapadnak össze, és igyekszem két irányba figyelni. Az idegesítő és makacs kedvencemre, vagy a tulajdon testvéremre, aki még őt is felül tudja múlni, ha hangulatában van. És miért ne lenne. A szagom pedig még rátesz egy lapáttal, ahogy a szakad melegítő is, amit hirtelen ötlettől vezérelve magamra kaptam. Azt sem értettem, hogy jutott be a zárt ajtón, bár nem hiszem, hogy a betörési technikáit meg akarom részletesebben is ismerni.
Kezdőlap
|| szószám || 
|| szószám || 