Csak számolj vissza magadba tíztől. Tíz...Kilenc...Nyolc...Hét...Hat...Öt...Négy...Három...Kettő...Aztán egy örökre a füleidben visszhangzó robaj és mindennek vége. A számolás eredeti célja a zene ritmusának tudatos figyelése volt, aztán egy sikoltás és a neked szánt golyó a füled mellett süvít el. Szinte hallod, de végül csak érezni fogod. A mellkasodban. És egy pillanatok alatt élettelenné váló test nehéz súlya préselődik hozzád. A mindig könnyű, pihe most mázsás teherré válik. Kitáguló pupillával csodálkozol rá a hirtelen elöntő fájdalomra.
-Semmi baj, már vége. Vigyázz rá.-huny ki a fény a mindig csillogó kék szemekből és helyére semmibe meredő, üres tekintet költözik. Aztán újra számolni kezdesz...
Három nap telik el. A tükörképem vizsgálom. Karikás, bevérzett szemeimből süt valami, amivel sosem szembesítettem magam. A bátyám rég elment. Az öcsém meghalt, a karjaim között vérzett el. Most a feleségem szintén, a fiammal egyetemben. A lányom viszont az ágy vakítóan fehér párnái között játszik a kedvenc, színes fakockáival.
-Tudod jól, nem maradhat veled.-szólal meg mögöttem a dohánytól reszelős, női hang. A nagynéném és a jó tanácsi persze mindig kéznél vannak. Akárcsak a torkom maró, sosem csillapodó éhség.
-Pontosan tudom mit kell tennem, Ada.-gyújtok rá egy szálra, ezzel palástolva a nyilvánvalót, ha nem a füst szagát érzem az éhségre és a lányom zakatoló szívverésére koncentrálok.
-Jó kezekben lesz.-amikor szembe fordulok vele nem látok mást csak a sajnálatot, ahogy lenéz rá.
-Vidd el. Ma. Most.-meginogni? Ugyan. Rezzenéstelen arccal, mély slukkot szívva a cigarettából, egyszerűen kisétálok a szobából, felkapva zakóm. Hónapokra eltűnök. Nem érdekel a családom,a kötelességem és a mondva csinált problémák, amikkel haza csalogatnának.


-Már kezdtem reménykedni benne, hogy jobb ízlésed lett, mint az öcsémnek.-a hangszín semmit nem változott, bár máshogy lett volna...Az átok a miénk volt...
-Meghaltak, mind. Ideje, hogy hazatérj és tedd a dolgod.-elengedem az ölemben ringó testet, aki sebesen maga köré tekeri a földről felkapott ruháit és kisiet az ajtón.
-Tudod, öt év alatt már kezdtem elhinni, hogy nincs rám szükségetek és ez nagyon jó érzés volt.-törlöm le szám szélét.-Az idő rajtad sem fog Ada, ez a szép.-mérem végig, de szeme se rebben, türelmesen megvárja, míg felhúzom a nadrágom és a szembe lévő kanapén hellyel kínálom. A fintora viszont mindent elárul.
-Tudod, akárcsak én, hogy már nem szorulsz a segítségemre.-tekintete most már végigmér, elégedettségről árulkodik és mikor már azt hinné, hogy egyszerűen töltök az italból, a nem is olyan rég magamévá tett képesség és a birtokolt, de régóta porosodó erőm ellene használva a falnak préselem.
-Pontosan tudom. A lányomnak se lett volna rád szüksége, nem igaz? Élvezed, hogy a tiéd az ereje, igaz? De ne felejtsd el, hiába csak az öcséd volt az apám, te csak egy nő voltál a sok közül a családunkban. És az utolsó, aki elhiszi több lehet ennél.-ujjaim kitapintják ütőerét és a szeméből kicsöppenő vércseppből tudom, az én erőm az övé felett áll még mindig.-A legjobbtól tanultam. De ez a egyetlen érdemed.-megölte az apám, megölette a feleségem és elvette tőlem a lányom. immár elég bizonyosságot szereztem erről, ideje volt leszámolni vele.
-És Jonathan épp olyan, mint bármelyik Crane fiú.-suttogja, ezzel végszavazva kis találkánk és végre megszabadul a földi tehertől, ahogy erejét elveszítve  földre csúszik, mikor elengedem az immáron élettelen testét. A lányom viszont csak így lehet biztonságban. Emlékek nélkül, jó emberekkel körülvéve, akik biztosítják számára mindazt, amit én nem tudok megadni neki.


-Nem, nem jó a hangsúly. Újra.-a makacs kisasszony nem könnyíti meg a dolgom. A családja nem áll az enyém felett, a védelmet, amit én adhatok neki, ők közelről nem ismerhetik, hisz minden csak egy álca volt. Az a kettős élet, amibe így belecseppentünk érdekes, és egyre kevésbé van ínyemre. Ada jól elrendezett mindent. Tette a dolgát a múltban, és most itt vagyunk. A lányommal egy szobában, akit mások neveltek fel. Akiknek évekig sikerült elhitetni vele, hogy felnevelték. Pedig Ada vigyázott rá, én csak az emlékeiben egy foszlány lehetek. Az apja, akinek mindene volt az üzlet és nagy kanállal falta az életet, hogy ne kelljen az éjszaka rémképeivel szembesülnie. Hány hét is telt el? Vagy már inkább egy hónap? Megtaláltam, a közelébe férkőztem és kivárva a jó pillanatot a könyvesbolt és a lakásom nyugalmas békéjébe zártam. Újra az enyém volt. Törleszteni akartam, bepótolni, amit nem lehet. Hátha a lelkiismeretem nyugalomra lel.
-Újra!-morranok fel ismét, amikor a csomó még mindig egy csomó a kötélen. Kihátrálna és kitépné az ajtót a helyéről. Olyan heves, mint az anyja.
-Lay! Figyelj rám.-lépek elé, mivel újra felém fordul, hisz az ajtó nem nyílik. Óvatosan a vállára teszem a kezem.-Csak akkor fog működni, ha te is akarod. És jól haladunk.-kockázat. Ahogy hozzáérek, hogy hagyom és tanítani próbálom. Az emlékeit egy elzárt könyvespolcon tartja magában. De mi van, hogyha a kulcs felbukkan és az emlékei előkerülnek. Ha az az animágus eléri, amit akar a családjával egyetemben, mi marad nekem? A szabadságom? A lelkiismeretem? És a magányom... Amitől a leginkább félek, hála a múltnak. Ha végérvényesen egyedül maradok, becsavarodok, és nem hiszem, hogy a szellemek között jobb helyem lenne, hát a túlélésre megyek.
-Próbáljuk meg újra, rendben? Mi lenne, ha most nem kibontani próbálnád a csomót, hanem meggyújtani. De csakis a csomót.-újabb kockázat. A tűz az övé, épp, mint az anyjának. És az emlékeit őrző ajtó legyen fa vagy jég, lassan az enyészeté lesz. Kizárt, hogy egy Crane boszorkány mással lépne fel. Az elemek közül furcsa mód évszázadok óta a tűz az egyetlen, ami hajt minket. Ha már a szívünk jég....