- A-a. – ingatom meg a fejemet hamiskás mosollyal az arcomon. – Tévedsz, nem tartottalak semmiben se, hiszen pontosan annyit beszéltünk abban a másfél évben, mint amennyit a halála óta. Így technikailag nem hazudtam neked, te nem kerestél, nem kutattál válaszok után, akkor nekem miért kellett volna előre kiterítenem a kártyáimat? – kérdeztem meg ártatlanul, pedig sejtettem, hogy mennyire is rosszul érinthette őt, de nem tudott meghatni. Ha a bűntudatomra akart volna játszani, az se jött volna be. Lehet olykor tényleg jégkirálynő voltam, aki nem tudott semmit se érezni, vagy csak nem minden ember irányába. Nem követtem el hibát, egyszerűen csak nem meséltem a terveimről, de miért is kellett volna? Lehet még megpróbált volna lebeszélni. – Lehet, de bármennyire is kényelmetlen bevallanom, azt hiszem, most megint rád van szüksége. Bár bevallom nem tudom melyikőtöket ölném meg hamarabb, ha együtt csináltok megint ostobaságot, de majd ráérek akkor kitalálni. – grimasz kúszott az arcomra, mert nem állt szándékomban egyiküket se megölni, a hangom se árulkodott komolyságról. Ritka volt egyébként is, amikor valakit előre figyelmeztettem, hogy halál fogja várni, ha olyat tesz. Unalmas dolog ezzel ijesztgetni bárkit is. De voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy újra egymás közelébe engedjem őket. Abban pedig biztos voltam, hogy szüksége van a nőnek rá, csak azt nem tudtam jó vagy rossz vége lesz. Ezért kell résen lennem. Ennyit a nyugodt nyugdíjas évekről.
- Itt az ideje, hogy elsajátítsd a fortélyát, mert szüksége van rád. – a hangomban volt kisebb ellenszenv, de nem túlzottan hatott meg. Egyelőre én nem tudtam többet tenni, s tartottam attól, hogy Jonathan se fog, de biztos voltam abban, hogy idővel ő se hagyná annyiban. Ami meg arra engedett következtetni, hogy netán össze kell dolgoznunk egy számunkra fontos személy érdekében. Még belegondolni is elég borzalmasnak tűnt, hogy Jonathan és én egyszer bármi miatt is társuljunk, de ez még a jövő zenéje lesz.
Mosolyogva fürkésztem őt, hajamat a fülem mögé simítottam, majd belebújtam a kabátomba. – De, megfordult a fejemben, hogy netán rád gyújtja ezt az épületet, ami részben kár lenne, részben meg tudnám érteni. – hangom úgy csendült, mintha csak valami játékról lenne szó, aminek nincs tétje. – Minek olyan miatt aggódni, ami még nem következett be? Még a végén túlzottan ráncos leszel, ne aggódj annyit Jonathan. Ha bekövetkezne, akkor itt leszek, hogy csillapítsam a dolgokat és majd együtt kitaláljuk mi legyen, de egyelőre nem tartok ettől. – rántotta meg könnyedén a vállaimat. – Mind a ketten éltünk már át rosszabbakat, majd erre is találunk megoldást. –s bármennyire is éreztem úgy, mintha a fogamat akarnák húzni, de kénytelen voltam úgy fogalmazni, hogy mi teszünk a dolgok ellen. Bármennyire is nem tetszik a gondolata, de akkor kénytelenek leszünk a teázgatásainkat gyakoribbá tenni, míg találunk megoldást a helyzet orvosolására.
Szavaira bólintottam, amikor azt mondta, hogy ő is érzi azt, hogy valami változott. – Vigyázz a lányodra, többet nem tehetsz. S most már még egy személyre vigyáznod kell, ha úgy hozza a sors. Csak elbírsz velük. – ha nem, akkor úgyis figyelni fogok, mert nem akarok nekik ártani, még ha éppen most is égettem meg a cigije végével jobban, mint azt várta volna, amikor tenyerébe nyomta. Mintha csak figyelmeztetés lett volna a részemről. A halált sokan túlértékelik, vannak rosszabb dolgok annál is. – Ez egy másik történet, Jonathan. Egyszer talán elmesélem, most inkább csak azt remélem, hogy nem fogom megbánni, hogy megtettem. – örültem annak, hogy a nő élt és remélhetőleg újra a családjával lehet, de attól még voltak kétségeim a dolgokról, hogy minden rendben fog-e menni. Sálamat a nyakam köré tekertem, majd a kalapomat is felvettem. A táskámat megigazítottam és baráti mosoly ült ki az arcomra. – Úgy lesz, te pedig készülj fel. Jó volt látni Jonathan. – hazugság vagy igazak voltak-e az utolsó szavaim. Nos, nem állt szándékomban elárulni, mert is-is. Jó volt újra egy régi ismerőst látni, de ugyanakkor kicsit a pokolra is kívántam. Nem tehettem róla. Az élet soha egyszerű. Ezt már nagyon is jól tudtam.

Ez így van jól… Hát meglennék a dinamikus kapcsolatunk nélkül is, de ez sem a kívánságkosár, a cédula, amit kihúztunk, meghatározott minket. Elviseltük egymást, meglepően most sem akartam még kitenni. De ez hamarosan megváltozik, ahogy a beszélgetés egyre mélyebbre merül a kerülgetéstől. Meglepő lenne, ha nem így lenne. Általában kellett valaki, aki közénk lép. Sajnos az, aki közénk léphetne, nincs itt. Vagy mégis? Néha azt gondoltam, jobb semleges terepen lenni vele, máskor a hasonló gondolatoknak hála megfontoltam volna a békejobbom kiadását, míg máskor az is megfordult a fejemben, melyik bosszantja inkább. Ha ignorálom, vagy ha beleállok a kis csevegésbe. Voltak pillanatok, mikor öröm volt lépéselőnyben lenni, pillanatok, amikor a hátrány leküzdése megterhelő volt.
-Legalább valamiben hasonlóak vagyunk.-ha másban nem is nagyon, legalább ebben. Nem a legszebb tulajdonság, de az emberek többségét így hajtja előre az élet. Csupán van, aki elismeri ezt, van aki jobb szeret hazugságban élni. A végén kérdés ki fárad ki jobban, s kinek a szívét fogja a mérleg rossz irányba húzni a túloldalon. Már, ha van ilyen. És miért ne lenne.
Megáll. Érzi, hogy ez az a pont, ahol megingok. Megingok, mert hajt a kíváncsiság és a hiány. Az Ő hiánya. A kérdésem nem lepi meg, nem hiszem, hogy jogtalan, ettől függetlenül sem tenném. Ha valami felháborítja, azt se különösebben venném a szívemre, hogy felzaklattam esetleg. Saját magam annál inkább felfelé rugdosom, dühömbe vegyül a kíváncsiságom, ami szinte gyermeki.
-Képes voltál másfél évig abban a hitben tartani…-fújok nagyot. A felismerés valósággal sokként ér. A nő, akinek az életem köszönhettem, hogy jókor bukkant fel Londonban, egyszerűen élt. Meghalt, emlékeztem a napra, amikor vége lett. Amikor kezeim között tartottam élettelen testét, láttam, végignéztem, ahogy szeméből kihuny a fény. Az a fény, aminek egy férfi sem tudott volna ellen állni, mégis mellettem kötött ki. Hamiskás mosolya épp olyan, mint enyém, ha valakit szándékosan kerülgetek, duruzsolok a fülébe. Ő is ezt tette. De hangja búgó volt és hamiskás, ami kezdett bosszantani. -Azt tettem, amit kért. Megvédtem. Magamtól.-állom tekintetét, bár kétlem, hogy a szemkontaktusunknak bármi hatása lenne a másiknak. Attól persze egyikünknek sem kellett tartani, hogy a másik figyelmét bármi elkerülné. -Én nem Ada vagyok, hogy segítsem az erejét befolyásolni. Ezt ő is tudhatja. Ebben sosem voltam az, aki élen járt.-ezt bizonyára sejthette, hisz Lay okításában sem éppen vagyok kitüntetésre váró tanár.
Lehet, hogy a lányom olyan volt, mint az anyja, vakmerő és makacs, megfontolt és céltudatos egyszerre, de képtelen voltam hinni ebben a kötelék dologban. Életem során élő példát sosem láttam, a legtöbbször a boszorkányok szinte ugráltatták az animágusokat és kihasználták őket. De ennél többről sosem volt szó. És pont azok, akikre rábíztam a lányom, mikor már végérvényesen elfelejtettem milyen is apának lenni, egyszerűen kisajátították őt és a saját csökönyös elképzeléseikhez és hitükhöz próbálták formálni Őt, őket.
-Talán.-reagálok, de továbbra sem mozdulok. Állok, mint egy darab fa, szinte magam elé bámulva, ahogy leplezetlen, pislogás nélkül figyelem, állom minden mozdulatát és tekintetét. -És mi van, ha az érzelmei pont, hogy nem lecsillapodni segítenek neki, hanem hatványozzák azt? Erre nem gondoltál? Mert benne van a pakliban.-láttam már erre is példát a családban. Ada épp olyan volt, mint ő. Ő férfiakat gyilkolt, ha gyengeségnek érezte az érzéseit.
Válaszolnék, de a csikk egyszerre kel saját életre. Érzem az erejét, ki ne érezné? Állom a fájdalmat, még jobban rámarkolok a csikkre. A bőröm sercegve kezd égni, a húsommal egyetemben. Összeszorított fogakkal nézek rá. -Nem. És nem is akarnék. Én is érzem, legyen ez bármi. Szerinted mitől tartok? Hogy Lay-re hatással lehet.-kérdezek és válaszolok egyszerre. A csikk végül elalszik, a fogaim között a levegő már nem csak utat tör magának. Felsóhajtok. Elengedném az egészet, véget vetnék és feladnám, már akkor meg kellett volna tennem. Követni őt. -Miért hoztad vissza?-szegezem neki a kérdést végül. -Ő kért meg rá?-tudta. Már az elején pontosan tudta, hogy mi lehet a dolgok vége, ha a sors közbeszól a terveimnek. Erre igen nagy esély volt és igazam is lett. Megtörtént, amitől tartottam. Amire Ada figyelmeztetett. Mintha tudta volna, hogy mi fog történni. Várt rá és amikor eljött az idő döntött. Feladta vagy sem, már nem számított. Rávilágított arra, hogy a Crane család több, mint sebezhető, és ugyan úgy, ahogy a többi Erővel felruházott ember, mi is múlékonyak vagyunk, akár szembe nézünk a tényekkel, akár szemet próbálunk hunyni felettük. -Adj neki annyi időt, amennyire szüksége van. Ha megkeresne, tudni fogja hol talál.-húzom ki magam, és nézek jelentőségteljesen az órára. Lay hamarosan hazaér, semmi szükség, hogy őt itt találja. Arra pedig még kevesebb, hogy összezavarodva lásson, a maszkom mögé.

Megforgatom a szememet arra, amit mond. Hívhatnám bárminek, akár még csótánynak. Pont nem érdekelné őt, ahogyan engem se. Sőt, azok után meg pláne nem, hogy láttam van érzéke az üzlethez, a sakkjátszmákhoz, ami a hajdani világban kellett. Megvolt a maga esze, talán létezett olyan lépése is, amire felnéztem, de hogy ezt kimondtam volna hangosan? Soha.
- Azt gondolsz, amit akarsz. Soha nem adtam a véleményedre, és nem hiszem, hogy ezek után kezdenék el csüngeni a mondandódon. A mi dinamikánk ennél mindig is sokkal másabban alapokon alapult és ez így van jól. -  könnyedén megrántottam a vállaimat, mintha bármennyire is érdekelne, hogy mit is mond. Unottan vizsgáltam a körmeimet, mert már vártam arra, hogy mikor is kanyarodunk vissza ahhoz, ami miatt itt vagyunk és mennyire próbálja meg becsapni azokat az ajtókat, amiket egyetlen egy dologgal képes voltam könnyedén kinyitni. Mindenkinek van gyenge pontja, még a legszívtelenebbek is képesek érezni, csak rá kell jönni, hogy mi az. S én tudtam az övét.
- Sose szerettem sorban állni, ha valamit akartam, akkor elvettem és megszereztem. Ha valakit holtan akartam látni, akkor az előbb vagy utóbb tényleg halott volt. – játszadozom az egyik tincsemmel, ami arcomba hullott. Arcomra meg egy különös mosoly ült ki. Ő ismerte ezt már, mások nem sokszor láthatták. Általában akkor jelent meg, ha készültem valamire, vagy éppen rosszban sántikáltam, ahogyan mostanság mondanák. Mosolyogva figyelem, ahogyan lenyeli a dühét, mintha csak ezzel is ingerelni akarnám őt. – A büszkeség vitte a legtöbb férfit is a sírba, mert képtelennek belátni azt, hogy olykor ott találnak válaszokat, ahova legkevésbé szeretnének menni. – hangom unottan csendült, miközben őt fürkésztem. – Egyébként meg te valaha tanultál a hibáidból? S meddig akarsz játszadozni a lányoddal? Azt suttogják, hogy kicsit többként tekint rád, mint egy mentorra szokás, vagy ez neked fel se tűnt? – kérdeztem meg a lehető legnyugodtabban. Soha ne sétálj be senki terepére anélkül, hogy ne járj utána a dolgoknak. Én elvégeztem hozzá a házimat, az meg csak hab volt a tortán, hogy élvezhettem megint azt, hogy mennyire bosszantja őt a jelenlétem.
Megálltam kifelé menet, amikor újra megszólalt. Ajkamra hamis mosoly költözött, de nem fordultam meg egyből. Vártam, türelmesen meghallgattam, hogy mit szeretne még mondani, majd utána egyszerűen megfordultam ártatlan arckifejezéssel. – 1,5 éve annak, hogy él. Eleinte eléggé rossz bőrben volt, túl régóta volt már halott, de aztán erőre kapott. Majd pedig bevezettem ebbe a világba, miközben az emlékeket is felidéztük. – talán túlzottan is élveztem, hogy újra én voltam az osztó. S úgy játszhattam vele, ahogyan kedvem tartotta, hiszen talán válaszokat se akart kapni, de én akkor is elmondtam neki. Mintha csak a tüzet akarnám újraéleszteni. – Attól függ, hogy mit akarsz tudni. Sok válasz rejtőzhet nálam, csak jól kell kérdezned. – hamiskás mosoly játszott az arcomon, miközben a vonásait figyeltem. Érdekelt, hogy képes lenne e kérdezni, vagy újra inkább kidobna. Lássuk, hogy mennyit változott, vagy mi győz nála. A büszkeség vagy a hiány, kíváncsisággal megtoldva. – Tudja, hogy éltél. S azért szerintem soha nem is hibáztatott, de talán azért igen, hogy a lányotokat inkább másoknak adtad. – rántottam meg a vállaimat. – De gondolatolvasó még nem lettem, így ezt inkább tőle kellene megkérdezned. – hallgattam, hosszú percekig, mint aki időt akar adni neki újra, majd aprót sóhajtottam. – Abban, hogy az ereje nem az igazi. Mindennek van mellékhatása, él, de nem olyan erős, mint régebben volt, te viszont talán tudsz ebben segíteni neki. – eddig ott voltam, hogy megvédjem őt. Ne érhesse baj, ha már az ereje nem volt elég erős. De mindent én se tudtam visszaadni, mintha csak valami boszorkányság lett volna ebben is, ami még a halála előtt kötettett meg. Nem jöttem rá teljesen a válaszokra. Tévedhetek is.  
Csendesen hallgattam végig amit mondott, majd megráztam a fejemet. Ostobának láttam, semmi másnak jelenleg. Régen olyan jó játékos volt, most meg? Nem tűnt olyannak, mint aki szövetségest akarna találni abban, amibe keveredett a jelenben. Félreértés ne essék, én biztosan nem léptem volna szövetségre vele, ahhoz lehet hamarabb tekertem volna ki a nyakát, de a felesége élt és magam sem tudtam volna megmondani, hogy mi fog belőle válni. – Ezt már mind tudja. S hidd el olykor egy animágus jobb lehet bárki másnál is. A kötelék segíthet neki lecsillapodni, erre még nem gondoltál? – fogalmam sincs, hogy miért mondta ezt. Főleg azok után, hogy még magam se igazán hittem a dologban. Még akkor se, ha Samuel felbukkant az életemben. Túlzottan összezavart a viselkedésével, egyik pillanatban olyan, mint a nap. Fényt és melegséget hozott az életembe, a következőben meg fagyossá vált, mint egy télikert. – Csak még egy kérdést, Jonathan. Tükörbe fogsz tudni nézni, ha újra hagyod meghalni? Valami változik, biztos vagyok abban, hogy te is érezted a mágiában. Ki tudja, hogy minek az előszele az. De ha tényleg ennyire ostoba vagy, hogy inkább elengeded, akkor mond ezt és nem árulom el neki, hogy merre találhat. – hangom fagyossá vált, miközben egy pillanatra a cigaretta jobban izzani kezdett, mint kellene. Mintha csak így akarnám megégetni őt pár pillanatra, hogy térjen már észhez és ne olyan gyengéden érezze a fájdalmat, mint alapesetben tenné, ahogyan bőrét égette a vég. Nem tartott tovább néhány másodpercnél a dolog, de biztos voltam benne, hogy tudja én voltam.

-Ez nem kérdés, tökéletesen tisztába vagyok vele.-Jon… fennakadhatnék, nem teszem. Egyszerűen elengedem a fülem mellett, hogy mit is mondott az imént. -Meglep, hogy nem azt mondtad, hogy egy senkinek.-nyomok el fanyar mosolyt, és előveszem a következő szálat. Az élet para.
Valamiért egyszerűen nem érdekelt, hogy mit lát és mit nem. Hogy mi az, ami szemet szúr neki, mi az, ami nem. Mondjuk az, hogy mi süt az arcomról vagy mennyire lát a maszkom mögé. Kérdés nélkül is tudhatta, hogy a történtek ellenére a feleségem az a gyenge pont volt, amit sokáig képes voltam mindenek elé helyezve védeni, a fiammal és a lányommal együtt. Ennyi idő és a hazugságok fényében nem sok értelme lett volna épp előle leplezni az igazságot. Bele értve a fogyó türelmem tényét is. Vállat vonok, jelezve ezzel is, hogy önző voltam, önző vagyok, mondjon bármit, akkor ez nem érdekelt. El akartam küldeni. Egyszer, még a z elején. De a véleményét sosem tudtam megváltoztatni, így amikor azt mondta, hogy hogy marad, nem hajtottam a kérdést tovább. Sok kérdés merült fel bennem akkor. Talán mérlegeltem, és döntöttem. Rosszul…
-Ezt azt hiszem a te szádból elismerésnek kellene elkönyvelnem. Ha egyáltalán érdekelne különösebben a véleményed.-gazember… a mai világban ez egy elég gyenge jelző a helyezettre, bár a jelen állásban sem és régebben sem gondoltam, hogy az emberekre aggatott jelzők valóban hasznosak, relevánsak és értelmezhetők lennének. Adott pillanatban és helyzetben talán. Szerencsétlenségére ő mindig azok közé tartozott, akik az ellenszenvüknek hála egy billoggal lettek ellátva az értelmezésemben és ettől nem is tértem el soha.
-Hát ebben azt hiszem, hogy egyedi véleményt képviselsz és nem sokan fognak beállni mögéd a sorba.-mormogom orrom alatt. Függetlenül a dühtől vagy a fájdalomtól, tőle függetlenül igen sokan voltak azon a véleményen, hogy jobb lenne, ha egyszer valaki megleckéztetne.
Összeszorul az állkapcsom. A dühöm lenyelem, magamba folytom ismét, mint mindig, de kivételesen ennek a folyamatnak jelét nem rejtem véka alá. -Válasszal? Nem úgy tűnt az elmúlt pár évtizedben, amikor közöm volt hozzád, hogy hű de nagy érdeklődést mutatnál a jótündérkeresztanya szerepre. Lay az én lányom. Ha elvesztem, a saját hibám lesz, idővel bizonyára tanul az ilyesmiből az ember. De annak semmi értelmét nem látom, hogy épp tőled kérjek tanácsot, pláne a múltunk fényében.-talán Neki ment. Talán Lay-nek is ment volna, de én máshogy voltam bekötve hozzájuk képest. Akár bizalmas, akár ellenség lesz, állok elébe. A feleségem volt, ha az időnk valóban végtelen volt, a beosztása csak rajtunk múlt. Ő válaszokkal etetett, az igazi válaszokat viszont nem ő tudta megadni, hanem az egyetlen nő, akit valaha képes voltam feltétel és kételkedés nélkül szeretni.
-Visszahoztad. Ki tudja, hogy pontosan mikor és mennyi ideje van itt. És azt várod, hogy ne dobjalak ki? Miféle válaszokat adhatsz még arra, amit már tudok?-hiányzott a nő, akit szerettem, de valóban… nem mozgattam meg egy követ se soha, hogy esetleg feltérképezzem annak a lehetőségét, hogy mit tud kezdeni vele egy nálam erősebb boszorkány, hogy vissza tudja-e bárki hozni. Beletörődtem a sorsba, amiben sosem hittem. És miért nem tudtam hibáztatni azért, hogy időt adott neki, azt én magam sem tudom. Talán azért, mert elfogadni a jelent, én sem igazán tudtam, hát Ő, akinek a közte lévő évtizede kiestek… ki tudja pontosan mennyi. -És mégis miben segíthetnék én neki? Ennyi idő után? Én éltem. Ezzel is meg tudod békíteni?-éltem, a szó szoros és minden ebbe a körbe belefoglalható értelmében. Faltam a lehetőségeim és bár korábban csak Ő volt, aki felkeltette a figyelmem, ez a kör jócskán kitágult egy ideje.
-Nem várom, hogy hazudj. Pontosan tudom mi a különbség a hazugság és az igazság elhallgatása között.-e szerint éltem jó ideje. Engem nem zavart, a feleségem sem zavarta soha. A ki nem mondott megállapodás előnyös volt mindkettőnk számára. Az már más kérdés volt, hogy jelen helyzetben éppen egy jó adag információ került eltitkolásra. Többek között az, ami nem hagyott nyugodni. Hány hónapja élhetett a feleségem… újra? -Mond el neki az igazat. Hogy lényegében megöltem Ada-t is, hogy a lánya egyáltalán nem tudja irányítani az erejét és más nevelte az elmúlt években épp úgy, mint ahogy felnőtt anno. Ada mellett. Hogy sosem tudta igazán, hogy én vagyok az apja vagy sem, hiába viselkedtem úgy, Ada nem mondott neki rólam semmit. Hogy most hazugságban él és egy animágustól vár csodát.-mondom komolyan és immár végtelen nyugalommal a hangomban. Az erőtlen szál a kezemben lassan füstölög tovább. A tenyerem felé fordított csikk égő vége perzselni kezdi a tenyerem. A fájdalom jól esik. Emlékeztet, hogy sebezhető és befolyásolható vagyok még ennyi idő után is, ha a közelében vagyok.

- Nem elég az az ár, aminek köszönhetően itt vagyok? Telhetetlen vagy Jon. – soha nem rövidítettem a nevét, de most nem is érdekelt. Talán életemben egyszer tettem egy heves vita közben, amikor még inkább fel akartam húzni őt. Látni azt, hogy mennyire könnyedén képes olykor elveszíteni a fejét, de most inkább nyelvbotlás volt, mintsem az előbbi. – De mint mondtam, nem adom el a lelkem akárkinek, így tartsd meg a könyvet. Legalább tudom, hogy holnap nem máglyán fogja végezni a könyv. – hagytam ennyiben a dolgot. Még akkor is, amikor újra vonzotta a pillantásomat az emlegetett könyv, de most már nekem is óvatosabbá kellett válnom. Még inkább, mint voltam, hiszen nem hozhattam Samuelre se még több veszélyt. Csak azért, mert netán a múltamban vannak kétes alakok.
Dühe beterít, de mégse mozdulok meg. Csak figyelem őt, azt, ahogyan próbálja a dühét levezetni azzal, ahogyan rágyújt újra. Lassan ingattam meg a fejemet, miközben azon gondolkodtam, hogy miért is teszem ezt. Pusztán testvéri szeretettből és ideje volt végre teljesíteni az újabb ígéret rám eső részét. – Én ebben nem kételkedtem, de megóvhattad volna! – ha ellöki magától, ha inkább elküldi, vagy nem avatja be abba, amire készül. Ott kellett volna lennem, de nem engedte. Azt mondta, hogy az csak még veszélyesebb lenne és Jonathan se örülne a jelenlétemnek. Ostobaság volt hallgatnom rá és tiszteletben tartani.
- Elhiszem neked és bármennyire is kegyetlennek tartasz, attól még örültem annak, hogy egy hozzád hasonló gazember mellett kötött ki. Járhatott volna rosszabbul is. – rántottam meg újra a vállamat, egészen más időket éltünk akkoriban. S mind ő, mind én ismertük azt, hogy mire is képesek az emberek és mindig van lejjebb. – Legyen, nekem ehhez semmi közöm, azon kívül, hogy van egy közös ember az életünkben, aki miatt mi is találkoztunk. – nem ismertem mélyebben a családját, az üzelmeit, de nem is akartam. Megvoltak a saját üzleteim akkoriban és szerettem utazni is, így nem is mindig voltam velük. Néha hosszabb időre, míg máskor csak pár órára toppantam be hozzájuk. Mindenki élte a saját életét.
Az emberek nem lesznek másabbak, csak a maszkjukat hagyják el, mint most ő is tette. Akár még gúnyos megjegyzéseket is tehettem volna, amiért ennyire könnyedén hagyja, hogy a lelkébe lássak, de nem tettem. Soha nem űztem volna ebből gúnyt. Sőt, pontosan tudtam milyen érzés elveszíteni azt, ami az életet jelenti számunkra. Én nem kaphattam vissza, de ő igen. S most csak rajta állt, hogy miként is lesz. Esélyesen ennél is több idő kellett volna neki, de majd megkapja, ha távozom. Kockáztattam és megérte az árát. Más boszorkányok esélyesen megőrülnének, amiért elveszítik az örök fiatalságot, engem csöppet se zavart. Mintha csak végre igazán élhetnék. Most már így tekintettem az árra.
- Néha megfordult a fejemben nem tagadom, de igazából soha nem vágytam a halálodra. Csak a düh és a fájdalom miatt gondoltam rá. – higgadtan csendül a hangom, mintha maga lennék a nyugalom szobra és semmi se bosszanthatna fel. Már majdnem válaszra nyitottam a számat, amikor a kioktatást említette, de aztán jött a többi. Pillantásomban benne volt a bennem lakozó erő, de még se használtam. Lassan álltam fel a fotelből, mintha csak egy mancsát nyújtóztató párduc lennék, ami ártatlannak tűnik, de valójában a lénye magában hordozza a veszélyt. – Tényleg ezt akarod?! Tedd félre a kisfiús sértettségedet. Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki válaszokkal szolgálhat! – álltam meg előtte. S míg egészen törékenynek tűnhettem, annál nagyobb erő lakozott bennem, amit most se állt szándékomban szabadjára engedni. Nem akartam ártani neki. - Lelhetsz benne ellenséget és bizalmast is. Látom, ahogyan küzd önmagával. S nem miattam fog dönteni, de ha nem lépsz túl önmagadon, akkor ne csodálkozz, ha netán nem csak a lányodat veszted el, hanem őt is. Ő is a lányotokat akarja, és azon őrlődik, hogy eljöjjön-e hozzád vagy ne. Szüksége van rád, a segítségedre… Ezért vagyok most itt. Fel akartam mérni a terepet Jonathan. Volt ideje arra, hogy elfogadhassa azt, hogy él és megszokja ezt az életet. Összeszedhesse magát, mielőtt újra felbukkan az életetekben valamilyen módon. Erre te kidobnád azt, aki válaszokat adhat és segíthet neked? Legyen, én nem fogok erőltetni semmit se. – felkaptam a kabátomat és elindultam kifelé. – De ne várd, hogy hazudjak neki arról, ami itt történt. – nem volt vészjósló a hangom, csak őszinte. Segíteni akartam, ezt pedig láthatta rajtam, de az ő döntése volt, hogy elfogadja-e, vagy nem. Mit mondhatnék a feleségének? Csak azt, amit a tettei sugalltak és elárultak.

Emlékeztem arra az éjszakára, a medálra. Ahogy Ada mindig is figyelmeztetett, attól, mert szeretek egy nőt, még ne legyek vak. A női fortélyok kifürkészhetetlenek és veszélyesek. A medál esete nem éppen tartozott utóbbiba, ellenben az előbbire nagy esély volt. Miért pont neki adta? És mit tudhatott arról az estéről, amit én nem sejtettem. Azon kívül, hogy én végig hittem benne, hogy van visszaút, minden áldozatok nélkül fog lezajlani. Hány év telt el, mióta láttam ezt a medált? A tenyerembe zárom, szinte éget a benne lévő kő. A megátkozott ékszer… Találó név, a többi régiség mellé tökéletesen beillene. De ennek nem a többi között a helye. Zsebre vágom, és a zsebóra mintha megállna ketyegni. Furca érzés kerít hatalmába, ahogy arcát fürkészem.
-Kár. Érdekelt volna az ajánlat.-ez most kifejezetten őszintén hatott tőlem. Őszintébben, mint eddig bármi. Bár mit is vártam? A könyv valóban hasznos információkat tartalmazott, legalábbis ha az okkultizmuson kívül a népi és a boszorkány történetek is érdekelték az embert. A druidák nemzete igen furcsa lehetett, de részben engem is érdekelt. Pláne a szóbeszéd, ami járt-kelt ezzel kapcsolatban.
-Ő kért meg rá!-csattanok fel, ellökve magam az asztal szélétől és újabb szálra gyújtok. -Ha fele annyira szerettem volna akkor nem emésztene a bűntudat. De épp annyira volt ez az én döntésem, mint az övé.-ezzel magamat is nyugtattam némiképp. Állom a pillantását, azt a velőig hatoló, fürkésző, kiismerhetetlen női pillantást. Nem csak ő volt ilyen…
-Tudod, egy házasság működhet szabályok alapján. Titkok lehettek, hazugságok nem. És egész jól működött minden ehhez a szabályhoz igazodva.-bárki másnak tartozhattam volna számadással az életemről vagy arról, hogy mi is történt, de valahogy egyszer sem vitt rá a lélek, hogy ilyesmit tegyek. -A családom sosem adnám el, és nem is adtam el soha. A Crane család máshogy működik, mint képzeled.-a mélyre menő dolgokba senkit nem avattam, avattunk be. Se én, sem pedig Ada. A ki nem mondott egyességünk mindig élt. Szerepek ide vagy oda, egymásra mindig számíthattunk, fegyverszünetet tartva egy olyan háborúban, amiben igazán sosem voltunk ellenségei egymásnak.
Türelmes. Úgy néz rám, mintha mi se történt volna, miközben tudom, hogy a maszkom mögé lát. És tudja anélkül, hogy egy szót is szólnék, hogy valami nagyon furcsa csatamezőn sétálok most. Az öröm, a keserű felismerés, a bánat. Valami abszurd elegyet alkot ez, egy mocsarat, ahonnan nem fogok most jó ideig kilépni. Értem, hogy mit mond. Hogy feltámasztotta, tudtam, hogy van ilyesmire mód és lehetőség és egészen biztos vagyok abban is, hogy az ár sem kicsi. De akkor is képtelen vagyok elhinni.
-Ne légy álszent! Senki más nem örülne jobban a halálomnak, mint Te!-villannak meg kék szemeim. -Nincs szükségem a kioktatásodra vagy arra, hogy felszabadítson bárki!-lassan, lépésenként, de fokozatosan vesztek a máskor végtelennek tűnő nyugalmamból. -Tűnj el innen!-az ajtó anélkül tárul ki, hogy elé lépnék. A jelenlété nem frusztrál, nem bosszant vagy idegesít, de legszívesebben megfolytatnám, és nem sokat gondolkodnék utána a megbánás lehetőségén. -Kifelé!-az úriember énem totális elhagyása közel volt. Túl közel. De nem teszek felé egy lépést se, nem fenyegetem meg, nem emelek rá kezet. Bár ha erre várt, túl rosszul ismert. Fel se tűnt, hogy a meggyújtott csikk lassan a végéig égett… Pont, mint az életem.

- Hidd el, hogy másoknak nem lett volna fura, és ha nem is védtem, azért az emlékére olykor távolról figyeltem, hogy tényleg jól helyre került, ha már Ada elárulta kikre bízza. De ennél többet soha nem tettem. – hangom egészen higgadtan csendül, hiszen nem a legjobb barátnőm gyerekét kellett megvédenem, hanem ezt a férfit attól, hogy elkallódjon vagy a saját vesztébe rohanjon. Gyűlöltem ezt a fogadalmat, de mindig is álltam a szavamat és legfőképpen ezt nem akartam megszegni. Meghalt, aki megkért rá, de attól még örökre velem maradt az emléke. – Ha elmesélném, akkor se hinnéd el, így nem mindegy? – bennem még mindig túlzottan élt, hogy miként is szabadítottam ki egy-két csöppet se kedvesnek mondható férfi karmai közül. Ott maradtam vele, próbáltam támogatni és vigyázni rá, hogy minden rendben legyen vele. Igen, ez volt az az én, amit Jonathan elől viszont tökéletesen elrejtettem. Szemében csak egy szívkirálynő voltam, vagy valami olyasmi lehettem, de ez sose zavart.
- Részletkérdés, hogy miként is volt közöd a halálukhoz. – hangom egészen hűvösé vált, de aztán sóhajtottam egyet és inkább a medált nyújtottam felé, hogy elvehesse. Halovány mosoly jelent az arcomon, ahogyan arcát fürkésztem és hallgattam a megjegyzését.
- Most biztosan azon gondolkozol, hogy került hozzám, hiszen a halálakor se viselhette, mert nekem adta. Azt kérte őrizzem meg, egyszer még szükségem lehet rá és lám, tényleg igaza lett. De legyen a tiéd. – legyintettem is egyet, hiszen én az elmúlt 1,5 évben már visszakaptam a barátnőmet, ő viszont még a feleségét nem. Azt nem tudtam, hogy mi jár a nőnek a fejében, mit fog tenni, de megígértem, hogy előkészítem a terepet, hát most itt voltam. Ehhez pedig kellett a medál is, hogy láthassam Jon reakcióját miként is reagál egy régi tárgyra.
Kérdésére elnevettem magam és úgy néztem rá, mint aki meg akarja állapítani, hogy nem szenvedett-e a másik fejsérülést. – Soha nem kötnék veled üzletet, ezt te is tudod. Ha nem adod, akkor nem adod. Nem ettől fogok rosszul aludni. – az meg más kérdés volt, hogy esélyesen simán megszerezhetném még tőle is úgy, hogy fel se tűnjön neki vagy ne egyből. Viszont egy könyv se ért annyit, hogy „háborút” robbantsak ki közöttünk. Így is eléggé szikrázó volt már a mi ismeretségünk, csak nem éppen jó értelemben.
- Ha szeretted, akkor miért hagytad, hogy a vesztébe rohanjon vagy miért nem próbáltad megmenteni? – nem kerteltem, csak kíváncsian fürkésztem a férfit. Tényleg érdekelt a miértek. Nem láttam nyomát annak, hogy gyógyítani próbálta volna, de én is tévedhetek. Túlzottan régen is történt.
- Látod, pontosan emiatt játszottam előtted szerepet. Nem bíztam benned. – vallom be a nyilvánvalót, mintha csak valami alapvető tényt állapítanék meg. – Jobbnak láttam veled szemben mássá válni, mert kinéztem belőled azt is, hogy jó pénzért sok mindenkit képes lennél elárulni, vagy ha hasznod származna belőle. – avattam be a mértjeimbe, azt meg még a mai napig nem tudtam, hogy tényleg így lett volna, vagy csak túlzottan óvatossá váltam addigra. – Egyébként meg ne mond, hogy soha nem találtad furcsának azt, hogy amikor megjelentél, akkor mi is hirtelen másról beszélgettünk. Ahogyan azt is nehéz elhinni, hogy egyetlen egyszer se kaptad el a feleséged nyelvbotlását, de ha nem, akkor nem. – nem ezért voltam itt. Se nem azért, hogy meggyőzzem őt arról, hogy feleannyira se vagyok annyira ördög, mint ő hiszi. Az csak egy szerep volt.
Türelmesen vártam, hogy megeméssze a szavaimat, közben pedig a reakcióját figyeltem, miközben kényelmesen üldögéltem. Nem állt szándékomban egyszerre rázúdítani, idő kell, hogy az ember megeméssze a hallottakat.
- Azt, amit tennem kellett. – feleltem minden habozás nélkül és eléggé határozottan csendült a hangom, hogy tudja nem viccelek. Tényleg így gondolom. – Azért, mert magam se voltam biztos abban, hogy képes vagyok rá. Utána kellett járnom dolgoknak, fel kellett készülnöm és az se volt mellékes, hogy nem tudtam milyen árat kell fizetnem érte. Aztán rájöttem arra is, hogy nincs más választásom. Ő az egyetlen, aki képes hatni rád Jonathan. S hiába is mutatod magad sebezhetetlennek az ő elvesztése megbélyegzett és csak ő az, aki felszabadíthat saját vádjaid alól. Bármennyire is nem vagyunk barátok, attól még nem hagynám, hogy a szerettei a vesztükbe rohanjanak. – komolyan, de mégis barátságosan csendült a hangom. Felkészültem arra is, hogy netán megpróbál majd megcáfolni. Türelmesen vártam, hogy megeméssze a tényt, hogy a felesége él, de egyelőre azt nem árultam el, hogy több mint egy éve már ennek. Inkább arra koncentráltam, hogy megvédjem magam, ha netán emiatt nekem támadna. Látszott rajta, hogy érzékeny pontra tapintottam, de azt is láthatta, hogy nem játszadozom vele. Sose tennék ilyet, főleg nem ilyen dologgal.

Magamba elmormolok egy imát, amiért ez így van és kölcsönös. Az ismeretségi köröm noha szűkös volt, nem ő volt az első helyen, akiről többet meg akartam volna tudni. Most vagy soha alapon inkább a sohát választottam, már a múltunkban is.
-Tudod, a mi lett volna ha énem szabadságra men. Úgy akkortájt, amikor meghalt. És azt hiszem ez a kimenő örökre szól.-a kölcsönös szimpátiám sosem létezett, az viszont igaz volt, hogy azt a felem, aki kételkedett, más utakon is választ keresett volna, valahol régen magam mögött hagytam. Sajnos más opcióm nem volt, az éjszakai kínok így is megmaradtak, amiről semmit nem kellett tudnia.
-Legalább érezted a szintet.-hagyom rá, ugyanis a tűrés volt a leginkább kifejező, amivel a közelségét kezelni tudtam. A családom közelében lebzselését pedig még inkább. A nőknek túl nagy szerep jutott a családban, gondolta apám is. Furcsa, őt a saját felesége tette el láb alól, Ada meg a nőt. Ha úgy nézzük, akár ez egy igazán furcsa családi fétis lehetne, amit előszeretettel űztünk. Elfintorodom. Nem érzem értelmét a változásnak. Bár ha ilyen jól ismer, ez sem újdonság számára.
-Valóban furcsa lett volna, ha szamaritánus üzemmódba kapcsoltál volna hirtelen.-fintorodom el, a gondolat pedig, hogy a lányom közelébe lássam, cseppet sem töltött el melegséggel. -Bár azt hiszem én is megkérdezném, mégis melyik mondatod volt az, ami miatt úgy döntött, hogy a barátnőjének kezd hívni.-a kifürkészhetetlen női logika, pláne az, amivel Ő rendelkezett, azt hiszem mindkettőnk számára teljesen érthetetlen és idegen volt. Amíg mi a magunk kis titkaival voltunk elfoglalva, addig ő is, de egy egészen más szinten űzte ezt a dolgot. Teázni régen sem teáztunk egymással, ha a házunkba tévedt, jobb szerettem egyéb dolgokkal mulatni az időm, s nem az ő bájos társaságát élvezni. A kívül tágasabb elvet követve….
-A háború ölte őket, nem én. Azt pedig sosem állítottam, hogy te ölted volna meg őket.-a bátyám én küldtem a tengeren túlra alkoholt csempészni a csempésztilalom közepén. Az öcsém velem volt a háborúban, de ő és én különböztünk. Teher alatt, a borzalmakat látva, egyszerűen megtört.
-Nyilván, hiszen el nem vetted volna soha. Ahhoz tudtad, hogy túl sokat jelentett neki.-veszem el az ismerős kiegészítőt. Amit a gyűrűjével egyetemben sosem vett le. De hisz ez nem volt rajta aznap. Emlékszem rá, újra élem a pillanatot. Ökölbe zárulnak ujjaim a gondolat nyomán. Gondolataimból kizökkent mozgása, követem és közelebb állok hozzá, bár nem zavartatja magát. Esetünkben sosem voltak fellobbanó szikrák. Valahol tiszteltem, de ennél többet nem akartam volna tőle.
-Csak nem fizetnél érte? Ugye tudod, hogy a boltomban nem mindig van mindennek pénzbeli ára.-avatom be a bolt működésének egyik titkába, ami azoknak, akik ide tévedtek, azoknak ez nem lehetett újdonság. Ha mégis az volt, mindig mérlegeltek, dönthettek. Dönthettek úgy, hogy mégis árat akarnak fizetni. Ilyenkor ez igen magas árat jelenthetett. Leginkább szívességekkel és hasznos információkkal elégedtem meg, vagy jó csere fejében akár hasznos tárgyakkal. Ahogy anno a feleségem nyakláncának elkészítését is vállalta egy boszorkány. A medált, amit most újra a kezemben tarthattam.
Hallgatom, ahogy beszél, felfogni egyszerre próbálom, míg értelmezni is, amit mondott. A feleségemmel sok mindent nem mondtuk el a másiknak, de sosem hazudtunk. Róla ugyan ez az egyezségünk igaz volt. Sosem mondta, hogy nem Stella lenne. Így lényegében csak eltitkolt információk voltak, semmi több. A saját világunk titkainak részei. Bizonyos helyeken és időkben az összhang és a megértés egy más foka volt ez, a bizalom viszont megkérdőjelezhetetlen volt köztünk mindig is.
-Hagyott bennem űrt? Mégis melyik része? A lelkiismeretemé, hogy bár tudta mire készülök és tudtam mi lesz a vége, nem hátrált ki és végül meg is lett az ára.-a legbecsesebb ár, kincs, ami valaha az enyém lehetett és jó ügy érdekében választottam. És velem együtt ő is döntött.
-Igen, a szememben valóban az vagy. Hívjanak bárhogy, egyelőre az is maradsz.-reagálok szavaira. -Ha azt várod el, hogy higgyem el, hogy egy név csak egy név és nem határozza meg egy személy viselkedését…-vágok grimaszt. Na persze, mégis mit gondolt? Hogy ennyitől máshogy fogom látni őt vagy azt, amit képviselt?
Hirtelen fordulok felé. Tekintetem egy ideig a velem szemben lévő könyvespolcon időzött el, aztán végül mégis felé nézek. Szinte megszédít a felismerés, és tagadhatatlan öröm és valami fura keserűség kerít hatalmába egyszerre.
-Mit tettél Shiraz?-csikorgom összepréselt állkapcsomnak hála fogaim között. -Miért? Ennyi év után miért most?-nézek rá már valamivel higgadtabban, de már nem leplezve, hogy ez igencsak érzékeny pont, amire rátapintott, igen jó érzékkel.

- Sok mindent nem tudsz rólam. – nem mintha ez különösebben érdekelne. Nem azt a felemet ismerte meg, aki túlzottan is törődne másokkal, így annyira nem lepett meg az, amit mondott. Törődtem, ugyanazzal, akit hagyott meghalni. Miért nem mentette meg? Miért nem hagyta, hogy a mágia tegye a dolgát?
- Milyen drámai vagy Jonathan. – ingattam meg a fejemet, mint akit untat ez az egész. Valójában igaz is volt, meg nem is. Tudtam jól, hogy az ő lelke se patyolat fehér, de ugyan már kié az? Az enyém se volt és esélyesen borzalmasabb dolgokat is tettem életem során, mint ő. – De ha már ennyire nyitva az ajtót, akkor arra is gondoltál, hogy mi van akkor, ha nem téged, hanem a lányodat találják itt? – kíváncsian néztem őt, fürkésztem, mintha csak csapdába akarnám csalni, pedig nem volt csapda. Nem ártottam volna a gyerekének. Ebből a családból maximum egy embernek ártottam volna és az ő volt. Néha szívesen megszorongattam volna, de egy számomra fontos személy szerette, így nem tehettem meg. S ezen még az említett személy halála se változtathatott.
- Lehet vér szerint nem is, de te is tudod, hogy testvérként tekintett rám. Ezért tűrtél csak meg. – nem voltam vak, pontosan tudtam, hogy milyen szívesen kidobott volna egykoron is a házából, de nem tehette meg. Én meg szerettem még inkább bosszantani őt. – Ezt mindig is tudtam, hogy mindig is az maradsz, aki voltál. Mondj újat. – elmosolyodtam, hiszen valamilyen szinten szórakoztatott ez a játék. Amennyire bosszantó tudott lenni, annyira voltak pezsdítőek is ezek a szócsaták. Már hiányzott, de egyelőre akkor se állt szándékomban bevallani miért is jöttem. Azt is mondhatnám, mert kudarcot vallottam, vagy vallanék az ígéretemet illetően, így szükségem volt rá. Arra a személyre, aki mindig is képes volt közöttünk lavírozni és mind a kettőnket magához közel tartani, még ha másabb okokból is.
- Látod, ez a gond veled! Neked semmi se szent, még a család se! Tényleg nagyon érdekel, hogy mit is látott benned! – a pillantásom inkább baljós volt, mintsem bizalomgerjesztő. Lett volna olyan, aki most inkább visszavonulót fújt volna, de nála ettől nem tartottam. – Egyébként nem, sose volt a dolgom a lányodat védelmezni, de azért szívmelengető, hogy ez is megfordult a fejedben. – elmosolyodtam, mintha csak éppen egy tea mellett cseverésznénk. Mosolyom pedig még szélesebb lett, ahogyan megláttam miként szaladt feljebb a szemöldöke. Nem hittem volna, hogy ennyire hamar sikerülni fog, de legalább ez is azt bizonyította, hogy még egészen jól megy, hogy előadjam Stellát.
- Őszintén? Soha nem ártottam nektek, te ölöd a saját családodat is, így szerintem te nagyobb veszély vagy, mint én, de hát te tudod. – rántottam meg a vállaimat, miközben a könyveket fürkésztem továbbra is, mintha valami kincs után kutatnék.
- Dehogy! Soha nem venném el azt, ami az eskütökhöz tartozik. Ez csak egy régi medál. – s azzal levettem a nyakamból az ékszert, hogy felé nyújtsam. Elvehette, jól is ismerhette, mert a felesége viselte hajdanán, de a gyűrű számomra is szent volt. Ezt is csak azért viseltem, mert ide adta a barátnőm. Soha nem hoztam volna el azt erre a találkozóra. Nekem közöm nincs, még ahhoz se, hogy Jonathan felesége mit is fog vele tenni. Lehelete a fülemet cirógatta, de mégis teljesen hidegen hagyott. Mosolyomat nem láthatta, és nem is terveztem felé fordulni. – Sok mindent nem tudsz rólam Jonathan. Azt az énemet ismerted mindig is, amelyiket akartam, hogy ismerd. A vízválasztónk viszont ismerte a valódi énemet. Szegény sokat bosszankodott is, amiért neked másabb arcomat mutattam meg. – vallottam be, de még mindig a könyveknek beszéltem. – És csak úgy nekem adnád? – pillantottam rá kérdőn, mert kíváncsivá tett a könyv, majd megköszörültem a torkomat. – Nem ez érdekel téged valójában. Nos, azért tenném meg, mert nem csak neked volt fontos és nem csak benned hagyott tátongó űrt az elvesztése. – pillantásomból láthatta, hogy igazat beszélek. – S tudtam, hogy eljön az a pillanat, amikor az ígéretemet be kell tartanom, hogy nem hagyom azt, hogy őrültséget csinálj, de aztán azt is be kellett ismernem, hogy a múltunk miatt mi sose fogunk igazán szót érteni, mert a szemedben mindig csak Stella leszek, nem pedig Shiraz. – árultam el a valódi nevemet, azt, amivel megláttam a napvilágot. – Ahogyan kétségem se volt azzal kapcsolatban, hogy pontosan kicsoda is lenne képes hatni rád és talán helyre hozni az elmúlt évtizedek hibáit, baklövéseit. – hangom barátságosan csendült és már feleannyira se volt rideg, mint a beszélgetésünk kezdetén. Visszasétáltam a fotelhez és lehuppantam, majd vártam. Már csak az a volt a kérdés mit is fog hinni, hogy még nem tettem meg, vagy összerakja, hogy nagyon is él a felesége.

Kezdetektől kételkedtem az őszinteségébe, hogy kicsoda és a sors miért épp mellénk sodorta. A választ azóta sem leltem, bár jó ideje nem foglalkoztatott már, hogy él-e vagy sem. Erre felbukkant. A lehető legjobbkor. Amikor már tényleg elfeledkeztem arról is, hogy egyáltalán élt. És láss csodát, az évek mindkettőnket csak meggyűrtek, de még mindketten éltünk.
-Meglep. Azt hitem hiú vagy.-jegyzem meg kissé csalódottan. Mondjuk tipikusan azok közé a nők közé tartozott, akik első ránézésre nem csak, hogy adnak magukra, de szeretik is, ha dicsérik őket és foglalkoznak. Velük. Az már más kérdés volt, hogy ezt hogyan érhette el, de sosem fogott meg, mint nő. Volt szemem, szépnek tartottam, ugyanakkor valami taszított is benne. Talán a makacsságán túl a határozottsága. Ami bár a feleségemnél is visszaköszönt, de ismerte a határokat és egészen máshogy érte el, amit akart. Valamiért az rokonszenvesebb megoldás volt, amihez ő nyúlt.
-A feledés nem az én asztalom. A lelkem szerintem már rég eladtam, szóval nem nagyon hiszem, hogy a város gonoszai engem akarnának. Ha mégis, az ajtóm nyitva áll mindenki előtt.-bár ez nem egészen volt így, jelen esetben a részletekbe nem óhajtottam épp őt beavatni. Elég probléma volt nélküle is. Hát még vele kiegészítve. A jelenléte meglepett és nem igazán értettem, hogy ennyi idő után mi a fene az oka annak, hogy felbukkant. A lányom nem lehetett az egyetlen.
-Nem volt a testvéred, ezt mindketten tudjuk.-reagálok rideg őszinteséggel a hangomban. -Kimaradhattál volna belőle, de nem tetted. Hát, elkeserítelek Drágám, a gazember nem változik.-biztosítom, noha ebben szerintem ő sem kételkedett eddig sem. Az, hogy miért úgy alakult a múlt, ahogy, nem hiszem, hogy csak nekem volt közöm. És addig a pillanatig mellettem állt a nőt, akit szerettem, míg végül örökre ki nem hunyt a szeméből a fény. Tudtam, hogy nem lesz a kis játékaimnak jó vége és azóta tanultam is a hibáimból. Épp ezért került újra Lay a látómezőmbe. Mert az igazságot jobb lett volna, ha tőlem tudja meg.
-Miről is? Hogy megvéded a lányom? Kétlem, azt a feladatot Ada kapta meg. És éltében figyelt is rá. De meguntam, hogy a halálával kifordult a világ a négy sarkából. Ő csak egy volt a család boszorkái közül, de nem pótolhatatlan.-bár sok hasznos tanáccsal látott el, az üzletről alkotott véleménye merőben más volt, mint az enyém és nem is titkolta ezt.
Egyik szemöldököm a homlokom közepére szalad. Jellemző reakció volt ez tőlem beszélgetéseink során. Nyilván nem véletlenül. A kis szócsatáinkban a feleségem volt az egyetlen, aki határmezsgye volt, aki képes volt úgy egyensúlyozni kettőnk között, mint senki másnak. Mindkettőnk véleményére adott és mindkettőnket úgy befolyásolta, hogy azt ne érezzük konkrétan a bőrünkön.
-Majd ha bébicsőszre van szükségem, szólok egynek. Nem foglak Lay közelébe engedni. Gondolom megérted, hogy miért.-dőlök neki kényelmesen asztalomnak, miközben könnyed lépteit és kecses alakját fürkészem. Elárulja, hogy titkol valamit, testtartását és viselkedését már jól ismerem.
-Mi az? A gyűrűje?-morranok fel és magam is leteszem a poharam az asztalra. -Meghalt, bár tudom, egyes boszorkányok visszahozhatnák. De mégis mi okod lenne rá? A puszta baráti szeretet? Nem, nem hiszem…-lépek mögé, az utolsó szavakat fülébe suttogva. -Sose unod meg, igaz? Viselni a jégkirálynő álarcát, miközben ugyan úgy félsz a jövőtől, mint bárki más…-végül mégis úgy döntök, hogy hátra arcot vágok és mellé lépek. -Az a könyv egészen biztos tetszene. Csupa régi kacat, ami el-el temetve a világ minden pontján eltemetett druidák mellett fekszik.-célzok arra, amin legutóbb húzta végig ujjait. Okkal vagy ok nélkül terelek, magam sem tudom. Talán jobb nem szembe nézni a múlttal.

Régi ruházatnak is megvolt az előnye, ahogyan a hátránya, mint a mainak is. Tény, hogy ez azért kényelmesebb, meg nem annyira kellemes érzés, amikor a fűző a bordáidat akarja eltörni, de minden változik. Az emberek is, de mégse akkorát, mint remélné az ember. Sose érdekelt az, hogy mit is gondol rólam, vagy minek hisz. Szerettem egykoron a játékokat, az voltam, akinek lennem kellett, hogy túléljek és minél kevesebben próbáljanak meg ostobaságot elkövetni ellenem. Voltam bolond, voltam kegyetlen és veszélyes is, akinek a lépései akár sakkjátszma is lehetett volna, de a valóság mindig mélyen ott lappangott. A felesége ismerte, ő nem. Ez nekem pedig kedvemre való volt. Még ha nem is mindig értettem, hogy a barátnőm mit is látott benne.
- Kicsit, de engem ez sose zavart. – mosolyodtam el, mert ez volt az igazság. Szerettem az ismereteimet bővíteni, újabb fortélyokat ellesni. Megismerni egy-egy könyvben lappangó erőt, ami csak arra várt, hogy valaki felfedezze és életre keltse. Igen, hittem abban, hogy a könyveknek is van lelke, csak nem mindenki értheti meg a suttogásukat.
- Szerintem lakozik ebben a városban nálad is nagyobb ördög, de ismersz. Nem szeretem senkinek se eladni a lelkemet. – feleltem szórakozottan, miközben ittam őt fürkésztem. – Azt hinné az ember, hogy azokat az időket elfelednéd inkább. – hangom kicsit halkabb lett, mert nem csak ő veszített el akkor valakit, hanem én is. A legjobb barátnőmet, azt, aki olyan volt, mintha a testvérem lenne. Meg kellett volna óvnom őt, de én hittem neki, hogy a drágalátos Jonathan képes lesz rá. Hát tévedtem, de még egyszer nem fogom elkövetni ezt a hibát.
- Tudom, hogy meghalt és mindig is utáltam, hogy belekeveredtem ebbe a családom belüli hatalmi harcba, de így jár az, akinek a testvére szerelmes és beleszeret egy gazemberbe. – mosolyom negédes volt, soha nem titkoltam előle, hogy részben annak tartottam őt. Szerettem volna távol maradni, de Ada hajdanán is megtalált és segítséget kért. Tettem is valamit, de el is küldtem, hogy engem ne vonjon ebbe bele, mert talán megtalálom fojtani a lány apját, amiért nem vigyázott a gyermek anyjára.
- Tényleg így gondolod? A feleséged másképpen gondolta hajdanán és bármennyire is nem voltál a szívem csücske, attól még nem sokkal a halála előtt ígéretet tettem neki. – úgy sziszegtem a szavakat, mintha a legkevésbé is lenne ínyemre a dolog, de tényleg így volt. Soha nem tudtam eldönteni, hogy bízhatok-e ebben a férfiban, vagy nem, mert csak saját maga számít, meg még talán a családja, vagy képes tényleg megbízni másokban. Ez még előttem is rejtély maradt. – Az ígéreteimet pedig betartom, ez ellen te se tehetsz semmit. – hajoltam kicsit közelebb hozzá, miközben álltam a pillantását, majd hátradőltem. Fura érzés volt újra ezt a szerepet játszani. Nem is volt túlzottan sok kedvem hozzá, de egyelőre a látszatnak maradnia kellet. – Nem hagyhatom, hogy ostobaságot csinálj. – úgy közöltem két korty között, mintha éppen azt közöltem volna, hogy este van. Könnyedén nevettem el magam, amikor finoman is kidobott. – S ha azt mondanám, hogy olyan van a birtokomban, ami mindennél fontosabb volt hajdanán számodra és még mindig az? Ha nem csak egy fénykép emlékeztethetne rá? – lassan felálltam a székből, a poharat leraktam az asztalra, majd könyvekhez sétáltam. Kíváncsian fürkésztem a könyvek gerincén felelhető címeket, miközben ujjamat is végighúztam egy-egy régi könyvön. Vártam, hogy rájön-e mire gondolhatok, ha nem, akkor úgyis kérdez vagy tombolni fog.
Gyűlöltem, de ezt a játékot kellett űznöm. Mintha csak éppen színpadon állnék és meg kellene győznöm arról a közönséget, hogy ez vagyok valójában én.

Nem rejtegeti a jelenlétét. Oka nincs rá. Egyenlőre tipikusan az a páros voltunk, akik eltűrték a másikat, noha a feleségem volt a vízválasztó, nélküle éppen ellenségek is lehettünk volna. Bár az ő halálán túl nem volt oka gyűlölni, azért meg azt hiszem elég voltam én magamnak. A székemben ücsörög, s én mégis úgy teszek, mintha egyáltalán nem zavarna. Az ajtótól az irodáig két mély slukkot szívok, és ahogy belépek következik a harmadik is. A félhomályban látom, hogy az asztalom mögött ücsörög, előtte a pohár, benne itallal. Ebből arra következtetek, hogy körbeszaglászott már…
-Szerencsére manapság egyszerűbb öltönyt csináltatni, mint régen. Bár azt hiszem neked jobban áll a jelen, mint a múlt.-bizonyos ruhadarabok szerencsére eltűntek, noha a harisnyakötő bája is megvolt. Sajnos a nők manapság túl korán mindent a szemünk elé tártak, így elmaradt a felfedezés varázsa. Maradi voltam, nem tagadhatta, a mai napig zsebórát hordtam, benne a fiam, Lay és a feleségem képével, noha Lay jelenlétében sosem használtam. Nyakkendő és fehér ing, mellény, öltöny. Ha a szükség úgy hozta egy frakk is akadt a szekrényemben. Valahol leragadtam az előző évszázad elején és nem terveztem onnan kilépni.
-A boszorkány is holtig tanul. Elég abszurd, nem?-talán ez az egy emberi szólás volt igaz ránk, de ez nagyon. Hamvainkban már mi sem lehettünk okosabbak. A szellemvilág pedig… Ha hittél benne, hittél. Ha nem, azoknak a táborát erősítetted, akik hitték, hogy az a világ is az enyészeté és innen vagy a pokolba jutsz vagy… Nem, nem hiszem, hogy számunkra például lenne más hely.
-Tölthetsz, megengedem.-érzékeltetem vele a helyzet abszurditását. Így végül elfogadom a felém nyújtott poharat, ami abszurd, tekintve, hogy a saját irodámban és a saját italommal, a saját poharamból kínál, mintha csak a felállás fordított lenne és én lennék a vendég.
-Nehogy valaki azt higgye, hogy eladtad a lelked az ördögnek. Isten őrizz! Amúgy meg mi bajom lenne a várossal? Nem sokban különbözik Londontól a háborús időkben.-húzódik fanyar mosoly arcomra, ami ezzel a lendületével el is tűnik végül. Ez egyszerre mindkét megjegyzésemnek szólt. A másik opció, ami eszembe jutott a házam előtt ácsorgás indokának, jelen állásban nyomdafestéket kevésbé tűrt és mégis magamban elmorzsoltam egy mosolyt. Szép álom, de addig jobb, míg álom marad. Tőle nem akarok semmit, ahogy sosem akartam. Talán ez zavarta? Meg kellene ennyi idő után kérdeznem? Kétlem, hogy a válasza őszintén érdekelne. -Megkérdezhetnéd, hogy mi az ő véleménye, de sajnos nincs a közelben.-szűkítsük le a kört: meghalt. A miért és hogyan témakör más lapra tartozik és nem áll módomban most azt a kártyát előhúzni. Sem most, gyanítom máskor sem. -Hacsak téged nem kezdett el érdekelni a téma.-vetem fel egyszerűen. És mivel leül az egyik fotelbe, az asztalom mögé sétálok. A vak is láthatná, hogy ez-az odébb mozdult az asztalomon, de ez jelenleg szintén nem érdekel. Olyasmit nem tárolok az irodámban, aminek nem kellene illetéktelen kezekbe kerülnie. Azoknak megvan a maga helye. A cigarettát ismét megszívom, a füst ismét lassan, komótosan száll fel, majd a csikket a kristálytálba nyomom. Volt pár szenvedélyem az életben, amit nem hagytam magam mögött. Ez csak egy volt a sorban, de elég előkelő helyet foglalt el Lay nagy örömére. Hányszor hallgattam tőle a könyvek védelméről, hogy nem mindenki óhajt bagószagú, régi, ócska, bőrkötéses könyvet hazavinni. Kár, hogy egyik könyv sem volt ócska, mindegyiknek megvolt a maga bája, ha az ember rálelt.
-Az, hogy én mit akarok, pont annyira tartozik rád, mint amennyire Ada véleménye vagy bármi más a családommal kapcsolatban.-vesézem ki a témát, ezennel igen korlátolt válasz helyett konkrétat adva. A fogalmazásom választékossága mögött viszont megannyi kevésbé választékos jelző és egyéb pihen.-Ha azért vagy itt, hogy apai jótanácsokat adj, már most szólnék, hogy a legkevésbé sem érdekel a véleményed.-ez az egy valami nem változott se az évek, se az évtizedek alatt. Nem értettem, hogy a feleségem mit látott ebben a nőben, de az egészen biztos volt, hogy én szinte semmit. Épp olyan érdekember volt, mint én. A saját világában ő volt középen és mindenki és minden más körülötte forgott. A korát és a tudását pedig éppúgy ennek oltárára tolta, mintha nem lett volna más.-Akár rá is kanyarodhatnánk arra az útra, ahol elmondod, hogy mi hozott ide, én meghallgatlak, aztán távozol.-ezzel szavakkal már most kiraktam az irodámból, bár kétlem, hogy ennyi elég lenne ehhez vagy ahhoz, hogy az életemből is kiebrudaljam.

Sok dolog volt, amit az elmúlt évszázadok alatt tanultam meg. Soha ne bízd el magad, de mutasd annak magad, hiszen akkor az ellenfél könnyedén belefuthat a csapdádba, hogy könnyed préda vagy. Az is igaz, hogy voltak olyan pillanatok az életemben, amikor rettegtek tőlem, vagy éppen azt mondták volna, hogy fennhordom az orromat. Azok az idők másabbak voltak és ennyi mindent túlélni is csak úgy lehet, ha az ember remek színésszé válik. Nem próbáltam elrejteni a jelenlétemet, hiszen nem azért jöttem, hogy megöljem vagy elvegyem tőle azt, ami számára a legfontosabb. Teljesen más okokból voltam itt, de újra magamra kellett öltenem Stella szerepét. Ez pedig ilyen fogadtatással járt, majd ha már tudom, hogy nem lehet gond, akkor majd megmutatom a valódiénemet, amit kevesen láthattak eddig életem során, de a felesége közte volt. Ő látta azt, hogy a sötétség mögött valójában mi is rejtőzik.
Figyelem, ahogyan kifújja a füstöt, de egyelőre még nem mozdulok meg. Csak mosolyogva fürkészem őt, miközben az üres pohárral szórakozom a kezeim között. – Te se panaszkodhatsz Jonathan. Kész csoda, hogy stílusra már változtál, de modorra még mindig nem. – pontosan annyira kedvesen köszöntöttem őt, mint ő tette korábban. Mintha csak egy különös táncot járnánk, amiben arra vártunk, hogy melyikünk is fog előbb ártani a másiknak. – Pedig egészen szép gyűjteményed van, lehet még én is találnék benne újat, hiszen egy boszorkány is örökké tanul és bukkanhat új varázslatokra. – rántottam meg a vállaimat, majd felálltam a székéből a pohárral egyetemben, hogy újra töltsem. – Te kérsz? – mintha én lettem volna a házigazda, nem pedig ő. Legalább a minőségre még mindig adott. Panaszom nem lehetett rá. – Gondoltam kényelembe helyezem magam míg várok rád. Kint még se várakozhattam. Az esték még hűvösek és végén valaki még rendőrt hívott volna, mert azt hitte volna, hogy be akarok törni, azért álldogálok kint. – közben pedig töltöttem is magamnak italt, ha kért, akkor neki is majd felé nyújtottam a poharat. – Nem hittem volna, hogy végül ebben a városban fogsz kikötni, de már értem az indokaidat és azt is, hogy miért vagy ennyire mogorva. Tényleg azt hitted, hogy Ada nem fog mindenre gondolni? Ő mindig is jobban hitt az ilyen dolgokban, mint mi… – néztem rá kíváncsian, majd leültem az egyik fotelbe, ami a vendégszámára volt, ezzel is átadva a helyét. Nem állt szándékomban az éveim előnye miatt átvenni a helyét, se kitúrni. Csak látogatóba jöttem. Azt meg a világért se vallottam volna be, hogy már én is kezdek ebben az egészben hinni. Hála annak, hogy esélyesen nálam is megjelent ez a fajta kötelék. Samuel. Újra és újra néha körülötte kötöttek ki a gondolataim…– Azt hittem jobb kedvedben talállak, de mond már el, hogy mégis mi a terved? Visszaszerzed őt? Előadod a jó apát, aki nem volt mellette az elmúlt évek alatt? Tényleg ezt akarod? – néztem rá kíváncsian. Legalább nem okoztam most se csalódást. Nem szerettem a mellébeszélést, főleg vele nem. Mindig is kimondtuk, amit gondoltunk, ebben a drága párja se állíthatott meg minket, aki néha a fal volt közöttünk, aki pontosan tudta, hogy mikor lépjen közbe két idióta boszorkány szócsatájába. Mert voltunk mi azok is. Hogyne lettünk volna.

Érzem annak a nyomorult kutyának a jelenlétét. Pár napja itt járt, noha Lay tagadta mindezt. Kár, hogy a mágia nem hathat mindenkire a szabály értelmében...ugyebár. A lányom... A problémák pedig csak most kezdtek igazán előtérbe kerülni. Késő este van, én a bolt előtt téblábolok, a kirakatban visszaköszönő tükörképem méregetve. Évszázad... Ennyi eltelt felettem, és a történtek nyomát még mindig magamon viselem. Megállapodtunk valamiben, de a megállapodást ezennel már semmisnek tekintettem. A lányom lassan mindenre rájött. Engem ez egyszerre zavart és mégsem... Fogalmam sem volt mi lesz a következő lépésük, ugyanakkor a lányommal, mint már oly sokszor az elmúlt évtizedekben, most is meg fogom értetni a tetteim okát. A múltból tanulva előre tekintettem és igyekeztem a lehető leginkább egyenes utat járni.
Egyszerre egy problémát orvosoljunk. Mondjuk azt, amelyik megjelent az ajtómban. A zár nyitva. Meglepne, ha nem így lenne. Hány év is telt el? Ki számolja... Ada figyelmeztetett, hogy a nők kijátszanak, ahogy mindig is és a feleségem bár a gyenge pontom, egyszer a legnagyobb ellenségem is lehet. Mondjuk azok után, hogy megölettem, nem sok kétségem van afelől, hogy lényegében nem árthat. Nem hittem a szellemekben... Már rég óta nem üldöztek. A családi vállalkozás nekem hála, egy személyben, de igazán jövedelmező, mondhatni tiszta üzlet lett.
Anélkül tudom, hogy ki vár a másik oldalon, hogy különösebb erőfeszítéseket tennék annak kiderítésére. A szám széle gunyoros mosolyra húzódik, ahogy pöffeszkedő asszonyág körvonalai megjelenek. Mégis ki más lenne ennyire kiismerhető és mégis kiismerhetetlen, ennyire magas lovon ücsörgő? A saját irodámban azért csak nem kérdezem meg, hogy rágyújthatok-e, így kérdés nélkül nyúlok egy szálért.
-Stella drágám! Az idő mit sem fogott rajtad.-már más sem hiányzott, mint ez a boszorka...-Rég láttalak. Látogatásod oka kétlem, hogy mágikus tárgyak beszerzésére vagy okult ismereteid bővítésére szolgál, nincs igazam?-nos, a kapcsolatunk -hogy is fogalmazhatnék-, ugyancsak ingoványos talajon mozgott. Részben talán a múltnak hála, bár a közös múltunk sem éppen egy kellemes regény, amit szívesen forgatna az ember.-Látom otthon érzed magad.-erőltetem magamra a jó házigazda megnyerő és nyugodt maszkját, amiben igencsak jó voltam, miközben legszívesebben felgyújtottam volna jelenleg az egész kócerájt. Mi a francot akart?

Utcailámpák világították meg a várost, az elhagyatottabb részeken pedig csak a házakból szűrődött ki bármennyi fény is. Szellő kellemesen cirógatta az arcomat, miközben élveztem a jazz varázsát, mintha ez a város soha nem lenne képes elhallgatni. Így akarta távoltartani az ártószellemeket, vagy csak itt tényleg mindig találtak okot a zenére, az ünneprésre magam sem tudom. Kezemet a kabátom zsebébe csúsztattam, miközben az utcákat szeltem. Már régóta tudtam, hogy hova is kellene mennem, de eddig soha nem volt alkalmas a találkozásra. Úgy akartam beszélni vele, hogy nincs ott a lánya. Nem akartam, hogy bárkinek baja essen, én vele szemben meg tudom védeni magam, de a lánya nem tudná, ha netán robbanni akarna. Egy kis sérülés meg senkinek se ártott még meg, legalább még biztos lehetek abban, hogy nem szellem vagyok, hanem élek. A próbának már órákkal korábban vége lett, az informátorom szerint pedig Crane elment valahova és csak késő este fog visszatérni. Nekem pedig ez kapóra jött. Mosolyogtam az engem fürkésző szempárok tulajdonosainak, hiszen vak se voltam. Rövid időre még megengedtem azt is magamnak, hogy a csillagokat jobban szemügyre vegyem egy kevésbé kivilágított környéken, sokat viszont nem időztem. Azelőtt kellett még az üzletbe érnem, hogy Jonathan visszatérne.
Könnyedén beengedtem magam, majd bezártam az ajtót magam mögött. Pár pillanatig vártam, hogy a sötéthez hozzászokjon a szemem, de aztán már semmi se állíthatott meg. Egyesen az irodába mentem, ledobtam a vászonkabátomat az egyik fotelbe, majd jobban szemügyre vettem az irodát, ha találtam bármi személyeset, akkor ott kicsit tovább elidőztem, majd pedig végül az italoknál kötöttem ki. Elmosolyodtam, ahogyan eszembe juttatta a régi szép időket és azt is, hogy milyen véletlennek volt köszönhető, hogy mi hárman hajdanán találkoztunk. Egyedül a feleségének volt köszönhető, de aztán be kellett látnom, hogy Jon se annyira rossz, csak néha telhetetlen és képes baklövéseket elkövetni, de ki nem?  Kristálypohárban meglötyköltem az italomat, majd leültem az asztalához, a székébe. Biztosan nem fogja díjazni, de mindenek előtt lekapcsoltam a villanyt is, egyedül az íróasztalnál lévő adott kisebb fényt az egész helységnek és vártam. Vártam arra, hogy végre hazaérjen és megtárgyaljuk azt, amiért vásárra vittem a bőrömet, illetve kicsit hassak rá, hogy nem teheti ezt a lányával. Nem lehet önző, de vajon tényleg az lenne? Honnan kellene tudnom, hiszen esélyt se kaptam soha, hogy a sajátomat a kezemben tarthassam. Érezhettem őt, de még a születése előtt elvették tőlem. Sietve húztam meg az italt, ami végigmarta a torkomat, de most nem számított. Nem akartam semmire és senkire se gondolni. Még Samuelre se, nem kockáztathatom meg, hogy most hibázzak. Jonathan pedig veszélyes tud lenni, ha olyan a kedve.
Gondolataimból közeledő léptek zaja rángatott ki, így az ajtóra meredtem és vártam. Vártam, a régi ismerősre és arra, hogy végre kinyissam Pandora szelencéjét magunkra nézve. Amint belépett a mosolyom még szélesebb lett, majd megszólaltam. – Hello Jonathan. – és azzal a lendülettel ki is ittam a poharam maradékát, de nem mozdultam meg. Ott ültem a helyén, miközben esélyesen farkasszemet néztem vele.