A legnagyobb megaláztatásban is felszegett fejjel és egyenes gerinccel követem a kastélyban dolgozó szolgát személyzeti tagot. Ez a hely a védelem, a biztonság és a – mocskos halandókkal közösen elképzelt – jövő ékes jelképe; mindenki ismeri messze földön, tengeren innen, és túl, magasztos szavakat zengnek a nem kevésbé fenséges kristálypalotáról, melynek falán én csak egy nem kívánatos repedés lettem. Mindjárt elhányom magam. Nem a félelemtől. Ugyan, kérem! Már régóta a sötétségben élek, oly’ annyira, hogy az már befészkelte magát a szívembe és a lelkembe. Mondhatjuk úgy is, hogy a sötétség a világommá vált. Nem félek semmitől – én vagyok az, akitől félnek. Mert csak és kizárólag azt akarod levadászni, kizsigerelni, megölni és végérvényesen eltörölni a Föld színéről, amitől félsz.
De a lépés – a hatalmas, míves vaskapukon-, majd a szépen megmunkált, kétszárnyú ajtókon való belépés – szükségszerű és elkerülhetetlen volt. Nem magam miatt, hanem a gyerekeim miatt. Az ő életüket a sajátom-, és a büszkeségem elé helyeztem, és kénytelen voltam ide jönni, a Stardustba, és menedéket kérni.
A szoba ajtaja becsukódik mögöttünk, én szinte azonnal rágyújtok, annak ellenére is, hogy tilos. Mindig elolvasom a szabályokat, mielőtt megszegem őket, jobb is, ha ennyiben maradunk.
- Ne szokjatok hozzá – opálkék lélektükreimet először Lilahra-, majd Miles-ra vonom. – Nem maradunk itt sokáig. Szóval senkinek egy szót sem, nem kell tudniuk a történtekről. Ne beszéljetek a családunk dolgairól, ne mondjatok magatokról semmit. Most menekültek vagyunk, játsszuk el a ránk aggatott szerepet. És eszetekbe se jusson bárkivel, akárkivel barátkozni. Oh, ugyan már, ne nézzetek így rám – hunyorított szemekkel ingatom meg a fejemet. – Ez nem a kibaszott Roxfort.

- Miért ilyen keserű? – kérdezi az egyik, magát oktatónak csúfoló férfi. Van ez a kis szokásunk, miszerint minden reggel a hatalmas, buján zöldellő birtok, egyik apró szegletén üldögélünk, és sakkozunk, meg bagózunk, ő teázik, én pedig kávézok. Sötét, sanda mosollyal pillantok fel rá, az arcába nézek, és a tekintetemet az övébe vájom.
- Nem vagyok keserű – vetem oda, csak úgy, foghegyről -, dühös vagyok – kiütöm az egyik huszárát -, végtelenül dühös.
- Miért? – a fehér bástya az én fekete futóm helyét foglalja el a táblán.
Nem felelek.
Több elsötétedést láttam, mint amennyire emlékezni tudok.
Néhány kép vadul él bennem, látom lelki szemeim előtt, belém égett, megpecsételt – örökre emlékezni fogok rájuk. Lemoshatatlanul rám ragadt a vér; a kezeimre, sőt, az egész testemre, a lelkemre. A lényemre. A bőrömön van, a pórusaimban, a szöveteimben, az idegeimben. Én pedig úgy viselem, egyenes gerinccel, büszke tartással, felszegett fejjel, akár valamiféle harci festést.
Elsötétedések. Mind más, és más. Mind egyedi. Gyönyörűséges, a maga módján. Elképesztő. Nem emlékszem mindre.
Egyet viszont minden alkalommal látok – amikor a tükörbe nézek.
- Ne firtassa. Ha elmondanám, meg kellene ölnöm - meg kell állnunk egy pillanatra. Teljesen őszintén mondom, hogy csak azért, mert az vagyok, aki, és azzal foglalatoskodom manapság, amivel, még nem vagyok rossz. Kérem, bízzon bennem. Csak azt ne kérje, hogy kedves legyek. A kedvesség távol áll tőlem. Csupán annyit kérek, hogy ne féljen. Annyi bizonyos, hogy tiszta lapokkal játszom.
Egy pillanatban ott fogok állni az utolsó vadász előtt, aki részt vett a családom kivégzésében, fegyvert szegezve a homlokának, vagy kést feszítve a torkának, vagy addig perzselni, amíg lángra nem lobban, és nem marad belőle egyéb, csak hamu és por; húsköd.
Csak nyugalom! Arra kérem önt, hogy őrizze meg a hidegvérét. Ez az egész nem egyfajta fenyegetés. Nem egy amolyan casus belli. Csak a szám nagy – nem vagyok erőszakos, nem vagyok gonosz. Én csak egy következmény vagyok. Régi világok maradéka, hatalmas erők leszármazottja, Salem utolsó, elhaló sikolyainak hordozója, a tűzben égett boszorkányok lélekfoszlánya.
Az emberek elégették őket. A vadászok lemészárolták a családomat. Nem én vagyok a gyilkos, nem én lóbálom a fejük fölött Damoklész kardját; én csak a múlt kardot tartó keze vagyok. Se több, se kevesebb. Ugyanolyan aprócska, és jelentéktelen porszem a hatalmas mindenségben, mint bárki más. A különbség csupán annyi, hogy én nem felejtek, és nem bocsátok meg. Én bosszút akarok.
Amikor a vadászok a new orleansi kúriába vonultak, én már vagy két határon túl voltam. Mondhatnám azt, hogy valamiféle boszorkányos sugallat volt az, ami a szökésre sarkalt, vagy, hogy kiolvastam a teafűből, esetleg álmomban láttam a jövőt – mely sötét volt, mint a szurok -, de az nem volna más, csak egy ordas nagy hazugság.
Szerelemből szöktem el.
Azóta pedig inkább nem követem a szívemet. Sőt, jobb is, ha úgy teszek, mintha egyáltalán nem is lenne.
Én csak a pusztítást és a pusztulást láttam. A feldúlt házat, a még bűzlő-, de már rég kihűlt tetemeket, és torzókat, a bútorok politúrjára-, és a falra-, a padlóra száradt vért. Olyan volt, mintha felhasították volna a házat, és ezzel egyidejűleg a lelkemet és az életemet is.
- Vezér a H6-ra. A királynő kiüti a királyt. Sakk-matt.
- Gratulálok!
- Nem tűnik túl őszintének – belekortyolok a kávéba.
- Nem szoktam hozzá, hogy legyőzzenek a kedvenc sportomban – megvonja a vállát. – Miért nem mondja el, hogy mi ez az iszonyatos harag, ami önben dúl?
- Én nyertem, ön pedig vesztett. Azt hiszem, kettőnk közül nekem van olyan privilégiumom, hogy kérdezgethessem – vonom fel az egyik szemöldökömet.
- Nem hiszem, hogy olyan érdekes dolgokat tudnék mesélni – feleli a férfi. A szemei pedig olyan elképesztően szomorúak, hogy valósággal fájdalommal tölt el. Elvégre... ő is természetfeletti, nyilvánvalóan okkal van itt, és a pillantásából azt olvastam ki, hogy nem pusztán szívjóságból.
- Mondja csak, nem gondolt még arra, hogy megbosszulja? – kérdőn néz rám, de megingatom a fejemet, és belé fojtom a szót. – Tudom, hogy mit gondol rólam, hogy mit suttognak a hátam mögött. Kiszámíthatatlannak tartanak, és veszélyesnek. De, hadd mondjam el önnek, okkal vagyok olyan, amilyen. Okkal vagyok itt. És ön is, ebben biztos vagyok - előveszek egy cigarettát, és múló gondolatommal lobbantom lángra a halálrúd végét. Nem akarom, hogy azt higgye, amit mindenki más, hogy valamiféle nőstény-Magneto vagyok, aki gondolkodás-, és válogatás nélkül öl, és, aki egy általa elképzelt, eszményi világot akar építeni - még nevetek is. Röviden és karcosan, mielőtt letüdőzöm a füstöt. - Nagyon is tudatosan ölök és nem kergetek-, nem dédelgetek tünékeny álmokat. Megölöm azokat, akik megölték a családomat, azokat, akik segédkeztek benne, azokat, akik a nyomomba szegődtek, akik a gyerekeimre, a fajtámra veszélyt jelentenek. Nem kell túlmisztifikálni, nem vagyok egy álruhás hős sem, nem várom el, hogy éltessen és dicshimnuszokat zengjen rólam, hogy istenítsen. Azt szeretném, ha elgondolkozna azon, amit most mondani fogok, és, ha egyetért velem, segíthetne nekem egy biztonságosabb világ kiépítésében, ahol nem kell menekülnünk és bujkálnunk, mint a patkányoknak a csatornákban. De ez a hely, a kastély, a város, jelenleg nem egyéb, csupán egy mészárszék, és a természetfeletti itt is veszélyben van, mint mindenhol máshol. A gyerekeim is, ön is, én is. Azt mondom, ne legyen birka, mint oly’ sokan, ne álljon be vakon a sorba, ne várja a kivégzés napját, mert egyszer eljön az a nap, előbb, vagy utóbb, és ön következik a sorban – szívdobbanásnyi szünetet tartok. – Birka akar lenni, vagy farkas?
És ebben a pillanatban a detonáció megkezdődött az aranykalitkában.