Mielőtt ítélkeznél vagy hirtelen felindulásból tennél megjegyzést, kérlek fontold meg, mit fogsz tenni. Mégis jogodban áll e ítélkezni, mikor tudod, hogy te sem vagy szent, hibáid vannak, ahogy másoknak is. Miért is mondom ezt? A gyilkosok sosem kezdenek neki semminek úgy, hogy ne tisztáznák magukban az indokokat. ez legalábbis az én meggyőződésem. Valaki azért teszi, mert azt hiszi, így cselekszik jót a világért, valaki magáért teszi, más elképzelhető, hogy kedvét leli benne. Én a második csoportba tartoznék. De ott sem a megrökönyödött, kishitű és tettét nyíltan felvállaló, büntetését viselő csoportba. inkább azok közé, akikre a köznyelv azt is mondhatná "elég korán kezdte, ahhoz, hogy elveszítse önmagát". Legalábbis a hozzám hasonlók, akiknek vérében van a gyilkolásra való ösztön ezt mondják.
Számomra a gyilkos én megnyilvánulása kilenc éves koromban érett be. Egy olyan világban, mint ez, még talán ez az az idő, amire mindenki azt meri mondani, hogy túl korán.. Talán igazuk van. Kilenc évesen az ember mit tudhat a világról? Gyenge boszorkány képességgel, tojáshéjjal a fenekén. Kilenc évesen egy átlagos gyerek iskolába jár, írni és olvasni tanul, beilleszkedni a világba, fejleszteni magát és közben felcseperedik a szülei szeme előtt. Ezzel szemben, ha kiskorod óta úgy nevelnek, hogy hatalom lehet a kezedben és mellé van egy éned, amit vagy megtanulsz elnyomni, vagy engedelmeskedsz neki, minden mást elvesztve, az életed máshogy alakul... Az enyém pedig éppen ezen az úton kezdett el haladni.
Voltak emberek és helyszínek, amiket kisgyermekként megőrzöl, magadba zársz, megtanulván, hogy hol vannak a határaid, meddig mehetsz el. Amikor az anyám megláttam, amint egy éjszaka szinte kioson a házból, természetesnek véltem, hogy követem. Óvatosan lopóztam mögötte, nyomában voltam, tudtam, hogy erős boszorkány, s kíváncsivá tett, mi hozhatja őt ki az otthon melegéből. a mai napig nem tudom, hogy mi volt a valóság abból, amit láttam akkor éjjel, de egy dolog biztos volt. Kiváltottam az átkom, elvesztve a kezembe kapott erőm. Megöltem valakit, valakit, akiről azt sem tudtam, hogy ártott e valaki másnak is, vagy csupán a szemem csalt, s amit tett, az nem volt olyannyira vészes dolog, amiért halnia kellett. De megtettem, és csak ez számított.
A kép, mely élesen tudatomba égett, véres kezemről, és anyám aggódó szavait hallva valami megtört bennem, és amit addig szeretettnek és valósnak hittem, maga alá gyűrt, egy olyan sötét világba, melyből ki aligha ki lehet törni. Aki és ami fontos volt eddig, az megszűnt fontosnak lenni, és csak az érdekelt, hogy a négy fal között lehessek, hogy ne árthassak senki másnak. A Telihold közeledtével, majd elmúltával éreztem csak igazán, hogy amit tettem, valóban életem legrosszabb döntése volt, és nem fordíthatom vissza csak úgy. Hát új életet kellett kezdenem. Alig tíz évesen új életet kezdeni...

Évek teltek el, más és más társaságok markába estem, serdülő fejjel a kalandokat és szinte menekültem a régi énem elől. Mintha agyam egy része kitörölte volna ami történt, mégis ott motoszkált bennem az a furcsa érzés. Akárhányszor egy ismerős arcra néztem, testem szinte kínzó ingert érzett, hogy közeledjek felé, hogy kezdjek újra egy új életet, ami a régi folytatása lehetne. De egészen addig nem tettem, míg anyám révén vissza nem kaptam az erőm. Az a fajta erő, ami enyém lett egy volt azzal az éjszakával elveszett, most pedig amit kaptam, korlátok közé szorított, szinte röghöz köt, de elég egy másfajta élethez. Azzal viszont, hogy a Hold átkát irányíthatom, nem irányíthatom azt, amit érzek. Azt továbbra sem. Távolról figyelek, fürkészem a lány minden lépését, mert amióta az eszem tudom, valami elbűvölt a csillogó szempárban, ami rám tekintett. A mosolygós arc, a megtévesztő bájosság és gyöngédség mögé húzódó igazi túlélő. A lányé, aki immár vérfarkas, és még ennek ellenére sem tud olyat tenni, ami eltántorítaná szívem. De nem tudhatja meg, hogy miket tettem, hogy mennyire elvesztem a sötétség útvesztőin, és mennyire nem találom meg a haza vezet utat onnan. Csak egy akarok lenni azok közül, akiket egyszer ismert, és igyekszem nem egy lenni azok közül, akik megdobogtathatják a szívét. Elég ha én élek így, és távol tartom magam tőle annyira, hogy ne kelljen megismernie azt, akivé lettem.

"...A bőre forró, és tekintete szinte perzselő, ahogy rám emeli. Rám néz, de nem szólal meg, elindulok felé, s szinte magam látom a tekintetébe, az olyannyira tisztán csillog. Megpróbálok megszólalni, de nem tudok. Torkomban kaparó érzést érzek, a levegő tüdőmben marad, és forró keze vállamhoz ér, bőrömbe égetve valamit, talán egy jelet.
A levegőt kapkodva ébredek a földön koppanva. Felülök, de vállamnál égető fájdalmat érzek, ahogy megmozdulok.
-Mi a fene?-mormogom kábán, villanyt kapcsolva, mikor ujjaimra valami furcsa állagú folyadék kenődik. De amikor a lámpa fénye megvilágítja kezem, ráeszmélek, hogy a furcsa folyadék a vérem, és a vállamba ugyan a jel égett bele, ami álmomban ugyancsak vállam és mellkasom közé lett égetett. Fejembe őrjítő fájdalom nyilall, eldőlök a földön, mint egy zsák, és szinte tobzódva forgolódok, míg el nem múlik a fájdalom, de ekkor már nem tehetek mást, mintsem órákkal később feleszmélni arra, hogy már semmit nem érzek. De vállamon ott a jel és nem tűnik el, bárhogy próbálkozom.