Megrázom a fejem, mert tudom, hogy nem tud meggyőzni. Egyáltalán. Makacs öszvérnek jobb voltam, mint farkasnak, ez a szín tiszta igazság volt. De, hát ez van. Nem lehetünk egyformák, és tudtam, hogy amit elhittem, az igaz is volt. Én voltam a hibás, nem ő, nem más. Csak a lelkiismeretemnek akart jót, annak viszont már szinte mindegy volt. Mocsoktól feketéllett, tetszett neki vagy sem. Ő a jót látta bennem, a tükörből mégis egy rideg pofa nézett rám vissza. Nem akartam arra gondolni, hogy nem tudtam megvédeni, de nem tudtam. Úgy feküdtem akkor a földön, mint egy idióta, fejemből ömlött a vér és meg sem próbáltam tenni ellene, hogy hozzá érhessenek, csak bámultam. Majd becsuktam a szemem, mint egy gyerek, remélve, hogy az egész csak valami rossz vicc, tréfa és semmi sem történik. -Lényegében azóta figyellek, hogy azt hitted végleg eltűntem a föld színéről, mert ezt állították rólam. Szerinted ezek után csak úgy fogom magam és hátat fordítok? Pláne úgy, hogy semmit sem tettem, hogy ne legyél megtört? Egy korod béli boldogan sétálna az egyetemen, nem pedig olyasmit élne át, amit senkinek sem szabadna a világon.-dacosan harcolok az igazamért, akár tetszik neki, akár nem, immár teljesen világosan tudtára adtam, hogy a nézőpontom semmit sem fog változni, mondjon bármit. Kicsit úgy éreztem elfáradtam, mint védelmező, és cserbenhagytam magam is, elvetettem a kitűzött célom és megbuktam a vizsgán. Nevezzük ezt bárminek, nem volt rendjén, s nem így kellett volna alakulniuk a dolgoknak.-Hogy? Egyszerűen. Amikor veled vagyok, nem olyan vagyok, mint máskor. ezt kétszínűségnek nevezik és, mintha személyiség zavarom lenne, ami kizárt, hogy egy kapcsolatra nézve jót jelenthet.-válaszolok tömören, bár egy részét komolyan gondolom, kezdem megszokni a tényt, hogy bombával sem tudnám kirobbantani a szobából és elmarni saját magam mellől. Lehetetlen feladat, hát valószínű a beletörődés maradt már csak, hogy hajthatatlan, makacs természet, mint én. A szívem és az eszem mást diktált, és nem is igazán értettem, hogy ez a dolog miért állt fenn. Nem tudta a bal kéz, mit akar a jobb, félig ragaszkodtam hozzá, félig el akartam üldözni, és valóban, ez nem folytatódhat így sokáig. Most viszont más probléma merült fel, ami felett nem léphet át csak úgy egy magunk fajta. Emberként gyengébbek voltunk ilyenkor, mint farkasként, és ne adja a magasságos, ha ismét kiszemelnék őt, így egyszerűbben meg tudnám védeni és senki sem tudná igazán, hogy ő az. Hacsak nincsenek tisztában vele, hogy hogyan is néz ki farkasként. -Ezt megbeszéltük, én sem téged.-zárom le tömören, végig sem gondolva, hogy mennyire ridegül hangzott most ez a számból. Tetszik vagy sem, ez volt az igazság. Nem folytathatjuk egymás ajnározását, védelmét, nem fog az sehová sem vezetni, s csak egy helyben fogunk toporogni. Megrázom a fejem, lehajtom kicsit és arcomon akaratomon kívül suhan át egy mosoly. Igaza van, de ebből is látszik, hogy nem elég időt töltöttem nők társaságában huzamosabb ideig. -Tudod, még ott van az a tény is, hogy boszorkányként az ilyen "események" idején gyengébb is vagy, mint más esetekben. Könnyebben védelek meg és még magadnak sem ártasz.-rakom össze gondolatokban is, hogy ez amolyan kellemeset a hasznossal dologként valóban működhet. Bár a szépséghiba ebben a dologban az volt, hogy valamelyikünk végignézte, ahogy a másik szenved pár hosszú percet,mielőtt bundát növeszthetne. Összevonom a szemöldököm. -Láncolva, mint egy kutya? Farkas vagy az istenért, ragadozó, nem házőrző.-vetem oda egykedvűen, a hátamon is feláll a szőr a lánc puszta gondolatától is. -Indulás, láncok nélkül fogsz rohanni az erdő mélyén, ahol senki nem fog zavarni és senkinek nem is árthatsz.-tárom ki, s ha kilép, én is követem. Nincs mit túlgondolni ezen. Húzhatjuk halaszthatjuk, de talán a testének is jót tesz, ha átadja magát az adrenalinnak, a szabadság érzésének.
folytatás valahol hamarosan
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 23, 2015 12:01 am
- Soha nem fogod felfogni, hogy ez az egész nem a te hibád, igaz? - Néha már fáj, hogy ennyire elítéli önmagát, hogy ilyen kegyetlennek kép lebeg előtte. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha látná önmagát úgy, ahogyan én látom őt. Egyszerűen annyival másabb. Megértem, hogy vannak hibái. De ugyanúgy nekem is vannak. Nem tudhatjuk pontosan, hogy melyikünk volt hibás ebben az egészben. AZ is lehet, hogy az egész teljesen véletlen volt. Hogy pár idióta csak szórakozni akart. Utálom, hogy én lettem a tárgya ennek a szórakozásnak, de ez nem olyan, mintha lenne bármilyen választásom. Nem törölhetem ki a múltat. Egyszerűen el kell fogadnom és emelt fővel haladnom tovább remélvén, hogy a boldog emlékek egyszer majd elmossák az összes keserűséget. - Szeretlek Jace. Annyira, hogy az már szinte fájdalommal jár. Senkit nem szerettem még ennyire még téged és tudom, hogy nem is fogok. Csak remélni tudom, hogy legalább feleannyira ugyanígy érzel, mert akkor sejtheted, hogy miért vagyok itt. Hiszen te sem rohantál el mást keresni, aki közel sem olyan megtört és meggyötört, mint jómagam. - Bármikor kisétálhatott volna az ajtón, hiszen ha akartam volna se lettem volna képes arra, hogy erőszakkal visszatartsam, vagy bármi mással. Gyenge voltam mind fizikailag, mind lelkileg, de ő mellettem maradt és támogatott minden egyes lépésemben, mintha ez lett volna a feladata pedig az igazság az, hogy senki nem várhatta volna el ezt tőle. - Ha annyira nem érdemelnél meg, ha annyira sötét lenne a lelked, ha igazán kegyetlen lennél. Kisétáltál volna az ajtón, amikor lehetőséget nyílott rá, de nem tetted. Itt maradtál velem és segítettél talpra állni. Ezt pedig csak akkor tesszük meg, ha valakit szeretünk.. Ha valaki tényleg fontos nekünk. Mégis, hogyan hagyhatnálak magam mögött, amikor szeretsz és én is szeretlek? - Nem látom értelmét. Bármit is tett, vagy fog. Én akkor is szeretni fogom. Beteges? Meglehet. De nem igazán érdekel. - Én nem akarlak erre kényszeríteni.. - Annyira utálom, hogy képtelenek vagyunk néha normálisan beszélgetni. Annyira mások vagyunk. Szinte már idegenek egymásnak néhány dologban mégis úgy szeretjük egymást, mintha észre sem vennénk, hogy vannak részeink, amiket bármennyire is próbálunk összeilleszteni állandóan kudarcot vallunk. De ez mit sem számít. Mert tudom, hogy képesek vagyunk felülkerekedni ezeken az apró hibákon, amit a sors szándékosan elénk gördít. Nem is tudom, hogy azért teszi, hogy akadályozzon minket, vagy teszteljen. De addig nem érdekel, míg reggelente ő az első, akit megpillantok magam mellett. Addig képes vagyok az életem árán is küzdeni mindazért, amit a magunkénak tudhatok. - Tudod nekem nő létemre nem ez az egyetlen dolog, amit el kell szenvednem minden egyes hónapban ezért nem vagyok a híve az egésznek, de ha azt mondod csak ártok magamnak, ha elkerülöm akkor menjünk és csináljuk meg. - Nem akarok különösebben ellenkezni. Meg, ha ő megcsinálja én addig mit csinálok? Kilakkozom a körmöm, miközben szenvedek attól, hogy milyen lesz a hónapom, ha nem adom meg a természetemnek azt, amire vágyik? - Igazából nem tudom.. Mármint eddig mindig ki voltam láncolva és nem sokra emlékszem az egészből csak a fájdalomra. - Bárcsak lenne egy módja, hogy mindezt magam mögött tudhassam. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen attól félnem, hogy erőtlen leszek a döntésem miatt.
-Nem vagyok szent, te is tudod. És nem foglak okolni olyasmiért, amiért én vagyok a hibás. Hálával pedig nem tartozol.-tudja, hogy nem fog tudni meggyőzni, de bevallom jól esik, hogy próbálkozik. Ha másért nem, legalább azért, mert így még könnyebben elfogadom, hogy miattam borult ki megint a bili, amit megszokhattam volna már. Ehhez nagyon jól értettem. Mindenki tervét keresztül húzni, mindent elrontani. Megrázom a fejem. Valóban nem értettem, mi kötheti hozzám ilyen makacsul, és a jó érzés ellenére a hátulütőkre gondoltam, néhány dolgot nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni vele kapcsolatban. -Őszintén? Igen, szeretném. Mert fogalmam sincs, mi tart mellettem.-válaszolok kérdésére, kissé sejtelmes hangon, de arcomon látszik, hogy ezek nem üres szavak, hogy tényleg nem értem meg őt, de valamiért nem is akarom. Ez benne a szép. Megismerni még jobban úgy, hogy nem erőltetem a kérdéseket, hanem hagyni, hogy lassan felfedjék a válaszokkal együtt magukat. Farkas voltam, némi warlocki vérvonallal, ami amikor napvilágot látott, olyan lettem, mint egy kirakati bábu, aki senkihez és sehová sem tartozik, akit a szülei szégyellnek, még ha nem is akarják, hogy ezt a kicsi fiúk érezze. Lehet, hogy egyikünk élete sem volt könnyű, de míg ő a saját magányába merült, én élvezetből öltem, felcsapva valami vadász szerűnek, akinek nem fájt a magány vagy más nyomora. De még a sajátja sem. -Én ezt nem akarom. Ez a lényem része. Nem fogok megváltozni. Nem akarom eldobni a sötétséget, ami életben tart.-szólalok meg mogorván, már-már ellenségesen, és tudtára adom a véleményem, ami nem túl szép, és megeshet szíven üti... S ismét ártottam neki. Újabb probléma, ami elénk állította azt a fránya akadályt. A kérdést...farkas lenni vagy nem. Én magam jobb szeretem nem visszafogni a bennem élő farkast, hisz ekkor is ölhetek. Legalább a bennem lakozó démonok jól laknak, a lelkiismeretem pedig annyira nem fog megviselté válni, hogy ne tudjak vele élni. A sötét foltokból sok volt, de értelmetlennek nem nevezném őket. Emlékeztetnek rá, hogy nem vagyok angyal, nem is leszek soha, s nem is voltam soha. -Nem kell örömtáncot lejtened. Tőlem maradhatsz ember is, de ha nem lesz semmi erőd a hónap végére, ne mond, hogy nem szóltam előre, ez lesz.-nem, mintha sokat használtam volna az erőm, tekintettel arra, hogy sokszor ha használtam volna, esetleg boszorkánnyal szemben, az rajtam csattant volna. Akkor inkább nem veszek róla tudomást minden nap, és hajlamosan elfelejtem a létezését. Nagyot sóhajtva vonok vállat. Ha én azt tudnám, hogy itt mi hogy lesz, akkor nem tartanánk itt. Mégis itt tartunk. Ez van, ez egy ilyen nap. Csupa nehézség. Az élet habos oldalát, de még a cukormáz illatát sem kapjuk ma meg. -Ahogy összeszedtük magunkat, azaz most. Én nem vagyok híve annak, hogy leláncoljam magam, szeretem érezni a farkas lét pozitív oldalát...-mosolyodom el sejtelmesen, a térképre nézve, és remélem érti a célzást.-Viszont félek, te elfelejtetted, milyen igazán érezni a hold és a vér kísértését.-nézek a lányra, és nem sértésnek szántam szavaim, de az igazság azt hiszem ez volt. Kettőnk között ég és fold volt, ő bármit is tett, vagy mondott, nem volt farkasnak való, aki éjszakákon át szeli az erdőt, és elkapja azt aki az útjába keveredik.
Számomra most Jace a legfontosabb és bele sem merek gondolni, hogy mi történne velem, ha őt el kellene veszítenem. Egyszerűen nem bírnám őt csak úgy elengedni. Ott volt nekem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Türelmes volt velem és még most is az. Nem sok férfi tenné ezt meg, de ő mégis itt van. Nem hibáztathatja magát azért, hogy még neki is szoknia kell, hogy a dolgok nem ugranak vissza a régi kerékvágásba egyik pillanatról a másikra. - Ez egyáltalán nem igaz. Ha utálsz, ha gyűlölsz, akkor is itt leszek neked. Én soha nem fogok neked hátat fordítani, Jace. Nem szabad magadat okolnod.. Más már rég világgá rohant volna, de te itt vagy mellettem. Ezért pedig nem is lehetnék hálásabb. - Megtehette volna, hogy hátat fordít nekem aztán vissza sem néz, mintha soha nem is számítottam volna. Egyszer megtette. Talán kétszer is. De most ez más. Minden más. - Szeretnéd, ha jól seggbe billentenélek, hogy végre észhez térj? Fogalmad sincs arról, hogy mit érzek irántad, ugye? Hogy mit is jelentesz a számomra? - Képtelenség szavakba önteni, hogy mi mindent jelent nekem. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek valaha is ennyire szeretni valakit ez az egész annyira hihetetlen. Talán túlságosan is tökéletes. Jöhet velünk szembe bármi azt hiszem rá mindig is számíthatok majd. Ez pedig egyfajta békével tölti el a lelkemet. Nekem pedig nincs szükségem többre. Ő jelenti számomra a világot.. Az én saját világom, amit senki és semmi nem szakíthat el tőlem. - Ha te szörnyeteg vagy, akkor én is. Mindkettőnkben ott él. Megvannak a magunk démonai, de együtt hiszem, hogy jobbak lehetünk, hogy semmissé tehetjük azt a rosszat, a sötétséget, ami bennünk lakozik. - Én sem vagyok tökéletes. Nekem is megvannak a magam hibái. Ezzel szerintem mindenki tisztában van. Aki ismer annak nem újdonság. Hibákat, hibára halmoztam, de most érzem azt, hogy helyes úton járok. Mióta vele vagyok. Lehet, hogy egy halott eltemetésével kezdődött az egész, de ez most teljesen részletkérdés. A csontjaimban érzem, hogy mellette a helyem nem számítanak a körülmények. - Akkor most járjak örömtáncot, amiért újra bundát növesztek magamra? - Elhúzom a számat és átkarolom őt. Megveszek, ha nem lehetek a közelében. Nem tudom, hogy mi ez az érzés és, hogy elmúlik-e valaha, de jelen pillanatban nem érdekel. Úgy tapadok rá, akár egy pióca. Ha ellenére lenne úgy is lefejtené a karomat magáról. De amíg nem fogja addig azt hiszem nincsen semmi gond. - Akkor mikor megyünk oda? Vagy hogyan lesz ez az egész? - Nem vagyok annyira tapasztalt ebben az egész hülyeségben. Aaron segített nekem régebben, de most már nem lóghatok az ő nyakán és igazából nem is szeretnék. Mikor utoljára láttam kicsit furcsa volt és tudom megígértem visszamegyek és most is itt vagyok nem olyan messze tőle, de nem visz rá a lélek.
A helyzetet kezelni és megélni két más dolog volt, és bizonyos helyzetekben a kezelés könnyebben ment, mint mikor beleéled magad valamibe, és elveszted épp annyira a fejed, hogy máris ne okozzon problémát a nem gondolkodás. És mivel sikerült ezt tennem, nem értettem, hogy hogy lehet elnéző. Nem kellett volna annak lennie. -Téged nem gyűlölhetlek, mert ha így éreznék az azt jelentené, hogy semmim sem maradna.-suttogom, kissé megtört hangon, és azt hiszem ismer már annyira, hogy tudja, bármit is mond, magam fogom e miatt ostorozni, nem őt, vagy mást. És a démonaim, révén az enyémek, engem fognak rabigába kényszeríteni, nem őt. Bár egészen más véleményen voltunk, elengedek egy mosolyt, mert ha így is van, akkor sem hiszem, hogy én lennék a legjobb erre. Hisz amihez én értek igazán, az az, hogy emlékeztessek mindenkit, tele van haraggal, elvarratlan ügyekkel és fájdalommal, s ezt felelevenítve kínzok mindenkit, aki a közelembe akar kerülni. -Vagy miért érdemes hagyni ezt az egészet a fenébe.-a leolvasztott jégfal visszatér a helyére, és egy cseppet sem kellemes hangulatú ember kerül előtérbe, aki a pesszimizmus mintaképeként a realista gondolkodáson túl másra képtelen. Az pedig most nem volt annyira kellemes gondolat, sőt. Tudtam, mi vagyok, és ha a vámpírok a szörnyetegek, akkor én az ördög maga lehettem, csak ezt ő még nem látta be. De rá kell valahogy ébresztenem, hogy a próbálkozása hiába való, van, ami igaz volt és igaz lesz, az pedig magam vagyok. Aki képtelen bárki miatt változtatni magán. -Már késő, több volt ez, mint egy perc. Egy emberöltőnyi ideje ezt gondolom magamról, amióta csak az eszemet tudom.-vonok vállat, félszeg mosollyal arcomon, és ráeszmélek, hogy bizonyos értelemben a hangulatingadozás nem az én hibám volt, hanem kicsavart énem egyik felének, aki mellékesen benne is ugyanúgy él, csupán másképp. Felhívom erre az apró részletre a figyelmét, és a térkép fölé hajolva egy idegen városban kell találnom egy helyet ahol biztonságban lehetünk, vagyis biztonságban lehetnek tőlünk mások. -Boszorkány éned visszakapni nem azt jelenti, hogy uralod a tested úgy, ahogy akarod. Kontrollálhatod, de ha nem akarod, hogy az erőd kevesebb legyen, mint amilyen silány így is, át kell változnod. Jobb erősnek lenni, kiszenvedni egy éjszakát, mint szenvedni egy hónapot és reménykedni, hogy a kontrollált átváltozásról nem esik le a lánc.-vázolom az elméletem és a térkép egy pontjára mutatok.-Ez lesz az a hely.-a hely nem volt valami messze a várostól, de a templom romjai alatti járatok biztonságosnak tűntek, bár a terepet fel kellett előtte mérni.
Nem hiszem, hogy egyhamar könnyedén elfelejteném a történteket, de nem akarok azért bennük élni. Akármennyire is fáj szeretném ezt az egészet elfelejteni, ahogyan van, de most mégsem sikerült. Egyetlen egy félresikerült érintés képes volt felidézni bennem mindazt, ami akkor történt és egyszerűen nem tudom visszanyelni olyan könnyedén, mint kellene. A könnyeimet sem tudtam elrejteni, ahogyan ebből fakadó fájdalmamat szinte rögtön észrevette és önmagát okolta, amiért nem örültem, hiszen ő az ég világon nem tehet semmiről. Mindent megtett annak érdekében, hogy felejtsek, hogy nekem könnyebb legyen egy pillanatra sem lenne szabad ostoroznia magát. - Inkább engem, mint saját magad. Kérlek.. - Nem tudom, hogy mennyire tudok rá hatni ebben az esetben, mert nagyon jól tudom már, hogy mennyire képes önmagát utálni, hogy milyen negatív véleménnyel van magáról. Pedig annyi jó van benne csak képtelen mindezt meglátni és én egyszerűen nem is értem, hogy nem látja érzi, hogy mennyire szeretetre méltó. Hiszen én teljes szívemből szeretem. -Azt juttatod eszembe, hogy miért érdemes élni.- Gyengéden csókolom ajkait és jó érzéssel tölt el, ahogyan gyengéden a karjait a derekam köré fonja. Az övé vagyok és az övé is leszek. Ez olyasmi, ami soha nem fog megváltoztatni. Ha fogalmazhatok így ez részemről kőbe van vésve. Lehet, hogy nem fogtam fel az első pillanattól kezdve, hogy ez zajlik bennem, de most már határozottan tudom, hogy milyen érzések tombolnak bennem. Őt akarom egész életemben és senki másra nem vágyom. - Nem vagy szörnyeteg. Ezt egy pillanatra se gondold kérlek.. - Közelebb vonom magamhoz, mert akarom, hogy érezze mindaz, amit összehord az egy hatalmas hülyeség és én semmiképpen nem tekintek az egészre máshogyan. Ostobaságokat beszél összevissza. Szörnyetegek voltak azok, akik ezt tették velem, míg ő a kezét nyújtotta felém, hogy végigsegítsen engem egy nagyon sötét úton, amit egyedül nem tudtam volna végigcsinálni. - Telihold? Remek. Még így is át kell változnunk? - Nem tudom, hogyan működik ez az egész, de őszintén reméltem, hogy valahogy idővel kijátszható lesz ez a helyzet és ahelyett, hogy elmennék reggeliért inkább mellélépek, ahogyan a térképet vizsgálja és átkarolom, mert most valahogy minden egyes lépés távolság kínzásként hat rám.
Az agyam valamiféle homály kerítette hatalmába, és naiv gyerek módjára hittem, hogy a múlt egyszerűen el lett felejtve, mintha soha nem is történt volna meg. Mégis, mikor szemeiben könny gyűlt, egyszerűen kétségbeesés fogott el, mert összetörtem a saját képzetem is erről, neki pedig fájdalmat okoztam. Olyat, amilyent azok a barmok okoztak neki azon az éjszakán. Mert ismét erre sikerült emlékeztetnem. Kezem a falnak csapom, és csontjaim szinte azonnal hangosan reccsenve törnek el. a remegés nem hagy alább, ahogy a fájdalom sem, de épp ezt akarom érezni. A velőig hasító fájdalmat. Tekintetem képtelen vagyok Rá emelni, egyszerűbb a falat bámulni, és a magam nyomorába visszavonulni. Végül nem sok esélyt hagy ilyesmire. Mögém lép, s bár tisztán és érthetően szól hozzám, meglepően távolinak tűnnek szavai, távolinak tűnik ő maga is, pedig karjai körém fonja. -Akkor kit hibáztassak? Téged?-reagálok kissé felháborodottan, és a kérdést rideg hangon szegezem neki. Elém lép, de szavai továbbra sem jutnak el tudatomig, arca pedig olyannak tűnik, mintha megérinthetném, de csupán a levegőbe lennék képes kalimpálni. -Nehezen emészted meg, mert folyton eszedbe juttatom.-szólalok meg lemondó hangon, hiába mondja a tökéletes ellentettjét annak, amit én mondok. Sajgó ujjaim ökölbe szorulnak, ahogy közelebb húzódik felém, és egészen addig így is maradnak, míg ajkai ostromolni nem kezdik enyém. Ekkor kezem óvatosan dereka köré fonom, amikor viszont elenged, automatikusan engedem el én is. -Nem lehetsz ilyen jó egy szörnyeteghez...-értetlenkedem, mert nem igen értem, minek köszönhetem őt, hogy mivel érdemeltem ki azt, amit ő ad, a nyugalmat és a védelmet a saját démonaim ellen. Igaza volt, nem történt semmi. Még. A falon függő naptárra nézek, és mielőtt eltűnne reggeliért, a mai dátumra bökök, pontosabban a kis Hold jelzésre a rubrika jobb alsó sarkában. -Valóban nem lesz semmi baj?-vonom össze szemöldököm, majd rá emelem tekintetem, és ismét lemondó arcot vágva túrok a hajamba.-Telihold lesz ma éjszaka. És hatkor kel fel a Hold...-dünnyögöm, és a szobára nézek.-Ezt itt nem fogjuk túléli. Keresnünk kell egy helyet, ami alkalmas.-nézek körbe a szobában, hogy előkeressek egy térképet, míg észbe nem kapok, hogy ez többé nem csak az én problémám, viszont neki az első olyan átváltozása, amikor már boszorkány erejét is visszakapta.
Minden annyira tökéletes volt. Már mondhatni túlságosan is tökéletes. Úgy igazából az egész pillanat és már szükségeltetett valami, ami egyenesen porig rombolja az egészet, mintha mit sem számított volna. Az egyik pillanatban még boldogabb voltam, mint valaha a következő pillanatban pedig már remegett az egész porcikám az emlékek kegyetlen fájdalmaitól. Nem hiszem, hogy a közeljövőben készen állok bármi ilyesmire. Még akkor sem, ha ennek az egész mindössze játék címszóval indult. A fájdalom megmérgezte a lelkemet és tudtam, hogy ez az egész nem csak nekem fáj, hanem neki is. Tudom jól, hogy ő nem akart rosszat, hogy ő mindössze szeretni kíván engem. Egyikünk sem tökéletes. Mindkettőnknek megvan a maga hibái és ezért nem is okolhatjuk a másikat. Nem lehet egy rossz szavunk sem, de látom mennyire bántja ez az egész, hiszen eltávolodik tőlem hátát a szemközti falnak veti, majd ökle találkozik vele, amire összerezdülök és a takarót óvatosan magam köré tekerve lépkedek után, hogy hátulról átkaroljam. - Nem a te hibád, Jace. Kérlek egy pillanatra se hibáztasd magad emiatt. - Megcsókolom a vállát, majd szorosan ölelem magamhoz, hogy szinte érezhesse a szívverésem, ami csak érte dobog és senki másért. - Vannak dolgok, amiket még nehezen emésztek meg és nem olyan egyszerű a számomra, mint kellene, de őszintén igyekszem. Nem szeretném, ha egy pillanatra is önmagadat okolnád. Te mindent megtettél értem. Miattad érzem magam biztonságban. Azért, mert szeretsz.- A mondatom befejeztével a fal és őközé állok. - Szeretlek Jonathan Eastwood. Teljes szívemből.- Ajkaim az övé felé közelítenek félénken, de mégis szerelemmel megtelve. Az egész lényem utána sóvárog a nap minden egyes percében és ő az, aki teljes mértékben megfertőzte az elmémet egy örök helyet kibérelve önmaga számára. Ő az a férfi, aki kell nekem és senki más. Mert csak ő tudja megadni nekem azt, amire szükségem van. A figyelmet, amire szükségem van. A történtek után végképp. Elhúzódom tőle és végigsimítok az arcán. - Mit szólnál valami reggelihez? Hozhatok neked addig pedig te zuhanyoz le és hűtsd le magad. Nem történt semmi baj.
A valószínűtlen események sorozata után a mai reggel túlzottan is kézenfekvőnek tűnt. Nem értettem, most ez miért történhetett meg ilyen egyszerűen, ha eddig minden olyan nyögvenyelősen haladt előre. Nem volt szükségünk arra, hogy leplezzük a sebeinket, a démonainkat a másik előtt, sőt. Ha ő eddig nem utasította el enyéimet, miket igyekeztem hét lakat alatt tartani, reménykedhettem, hogy ezután is ott tudom őket tartani, Bailey pedig nem fogja megpróbálni elűzni őket. Azok hozzám tartoztak, ahogy sajátjai hozzá. Bár éreztem némi bizonyítási vágyat benne, amivel magát próbálja megtalálni, nem bántam már azt sem, ha valóban így is volt. A macska-egér játék ezen része nem volt ellenemre, sőt, tetszett, hogy ellent tud mondani a szavaimnak és tovább húzogatja a cica bajszát. A szemében lobogó tűz nem volt olyasmi, ami minden mostanában utcákon járkáló nő szemében lobogott. Az övé más volt. Olyan, mintha azt jelezné, mikor van elemében, mikor érzi magát igazán boldognak. -Alkothatunk, csak rajtunk múlik.-kacsintok rá, majd magam alá gyűröm, és óvatosan lefogom kezeit, de ami ezután történik, az pontosan a bennem rejlő démonoknak kedvez. Szemében látom, ahogy megcsillan egy könnycsepp, még ha arcát el is fordítja, és agyam mire kapcsolna, hogy mi váltotta ezt ki belőle, arca a boldogság helyett eltorzul az emlékeitől. Ledermedve engedem el, szavait hallván, és csapom hátam a falnak, messze tőle, messze az ágy melegétől, messze attól az embertől, aki az előbb azt merte gondolni, hogy ezután minden gördülékenyen fog menni. Semmi nem ment így, és erről én tehettem. Megint. -Sajnálom, én...-keresem a szavakat, de olyan leszek, mint akit fejbe csaptak, elfordulok tőle, akár egy gyerek és öklöm ingerülten a falba csapom. A falon a vakolat megsérül és a földre hullik, ujjaim pedig recsegve jelzik, hogy eltörtek egy-két helyen az őket ért nyomástól, amit a becsapódáskor szereztek. De még ez is jobb, mintha fejbe vágtak volna, hisz a fájdalomtól megfeszülnek izmaim és emlékeztetem magam, hogy hol vagyok és mekkora idiótaságot csináltam, amivel sikerült azt hiszem újabb falakat felhúznom Bailey és közém.
Ha ő nem lenne elég nagy valószínűséggel undorodnék még mindig saját magamtól, de neki köszönhetően most megvan mindenem. Újra megtaláltam önmagamat és őt sem veszítettem el, amiért külön hálával tartozom neki. Más férfi könnyedén sétált volna ki az életemből, de a kettőnk szerelme sokkal erősebb, mint azt bárki is gondolná. Sosem sejtettem, hogy egyszer pont vele fogunk ide kilyukadni. Úgy értem a titokzatossága csak még inkább azt érte el nálam, hogy vágyjak rá, hogy kívánjam a társaságát azért is történt, ami történt azon a bulin. Nem mondom, hogy olyan jó dolog, hogy teljesen elfelejtette, vagyis inkább nem is érdekelte, hogy ki lapul az álarc mögött, vagy éppenséggel ki nem. De csak az számít, hogy a kapcsolatunk is pontosan azzal a titokzatossággal indult meg, amilyen ő maga is. Ez pedig talán még varázslatosabbá teszi ezt az egészet. Bebizonyítottuk egymásnak is, hogy együtt sokkal erősebbek vagyunk. Nincs olyan akadály, amit az élet elénk gördíthetne és ne élnénk túl. -Miért ne forgassam ki? Talán van valami szabály erre?- Játékosan teszem fel a kérdésem, hiszen szeretem húzni az agyát és pontosan azt tenni, amit elméletben nem lehetne. De ha nem lázadunk és ellenkezünk néha egy picit, akkor a folyamatos beletörődés egy idő után rendkívül unalmas lehet. Felnevetek, ahogy maga alá gyűr, de ami már egy határ átlépése a számomra az, hogyha nem is túlságosan durván, de leszorítja a kezeimet, ami kellemetlen emlékeket idéz fel bennem és a szemeim könnybe lábadnak, de nem akarom elrontani a kedvét ezért gyorsan elfordítom a fejemet és igyekszem a hangomból kiszűrni a fájdalmat, amit jelen pillanatban érzek. -Jace, kérlek szépen engedj el. - Mondom teljesen szárazon folyamatosan a szoba falát bámulva. Olyan ez az egész, mintha végigégetnék a karomat. Szeretem őt, de ez még mindig emlék felidéző és lehet, hogy erősebb vagyok náluk, hogy erősebb vagyok mindennél, de az emlékeimet még nem tudom teljesen kizárni. Ahhoz túl újak.
Mondhatnám, hogy hozzászoktam volna ehhez az ébredéshez, de túlont túl naiv gondolat lett volna ilyesmi. Az élet körforgása, amik hirtelen történhettek velünk, szinte mániákusan megkeserítve mindazt, amit életnek nevezhettünk. Egy jól vagy épp rosszul irányzott mondat és ellenségek hada lihegett a nyakadba. Próbáltam nem ezzel foglalkozni, de elfelejteni elég feleslegesnek tűnt, mert pont ez az, ami miatt szükség van a figyelem százszázalékos kihasználására. Nem akartam, hogy azt érezze, bizonyítania kell, de tény, ami tény, betelni vele nehezebb volt, mint hittem. Pláne most, hogy megkaptam, és újra láttam a fényt szemében csillogni. Hálát adhattam volna sok mindenkinek, de ő volt az egyetlen, aki képes volt leküzdeni a gátlásait, én pedig megmaradtam a mélabúmban és a démonaimmal harcoltam. Csak most épp azon, hogy mi a helyes és mi nem, mennyire akarhatom őt és mennyire nem. -Ezt nem mondtam egy szóval sem. Ne forgasd ki a szavaimat.-mondom, de inkább mormogásnak hangzik a második mondatom, és szemem árulkodik, hogy gyermeteg csipkelődésbe kezdtem ismét. Magam fölé emelem, és figyelem vonásait, törékeny testét újra és újra végigmérve, remélve, hogy ez a látvány enyém és csak enyém marad örökre. A kérdése hallatán a párna ellenére is oldalra billentem kissé a fejem és összevonom szemöldököm. -Nem hiszem, hogy meg akarod tudni.-kapom el derekát és gyűröm magam alá. A szeméből süt, hogy direkt húzogatja a cica bajszát és próbál ellenem játszani, de kezeit lefogom és esélyt sem adok olyasmire, hogy menekvés.-Még mindig azt tervezed, hogy ellenem játszol?-érdeklődöm, kezeit továbbra is lefogva, nem szorosan,d e határozottan, miközben ajkaim nyakár siklanak és ismét apró csókokkal halmozzák el őt.
Meg kell mondanom, hogy a tegnap estének köszönhetően egy kicsit úgy érzem, hogy a lelkem kezd visszatérni a régi kerékvágásba és, mintha én magam is sokkal jobban érezném magam. Ezt pontosan nem tudom megmagyarázni. Mármint túlságosan nehéz megmondani, hogy mit érzek, de már nem érzem magam olyan mocskosnak és törékenynek, ahogyan eddig. Szükségem volt rá. Ő az a férfi, aki képes volt arra, hogy meggyógyítson. Nem számít, hogy mennyi hibát követett el a múltban, vagy a jövőben mennyit fog nekem mindig is sokkal többet fog jelenteni, mint ő azt elsőre gondolná. Talán túlságosan is sokat. Többet, mint azt megérdemelné, de én ezt egy percig sem fogom bánni, hiszen erről szól az, hogy szeretünk valakit. Nem akarom elereszteni, bár én magam is éhes vagyok, mert lehet, hogy a saláta tegnap jól esett, de azért nem arra találták ki, hogy még reggel is érezd az utóízét és egy pillanatra se rezdüljön meg a pocakod az éhségtől. - Miért talán nem szeretnéd? - Kérdezem féloldalas mosoly kíséretében és remélem, hogy nem okoztam neki csalódást ezen a téren, mert tényleg szerettem volna őt boldoggá tenni. Csak ez lebegett a szemem előtt és az, hogy őt boldoggá tegyem. Ez a kettősség nagyon fontos volt a számomra. -Mégis milyen megtorlásra kellene számítanom, ha esetlegesen úgy döntök, hogy menekülőre fogom?- Nem tehetek róla, de jobban szeretnék most ellenkezni, menekülni. Az valahogy mindig sokkal szórakoztatóbb, mint vakon követni a szabályokat és mások által diktált tempót. Én a saját szabályaimat követem, akinek pedig ez nem tetszik az elkerülhet engem nagy ívbe, mert én pontosan így fogok tenni a véleményükre. Megpróbáltak megtörni, de nem jártak sikerrel. Minden egyes lépésük csak ahhoz vezetett közelebb, hogy erősebbé váljak. A nővérem is, aki elárult a férfiak is, akik kihasználtak. A magam ura vagyok és nem fogom engedni, hogy bárki az ég világon is elvegye ezt tőlem. Vagy azt éreztesse velem, hogy elvette, miközben a tűz mindig is ott volt bennem csak egyszerűen elhanyagoltam.
Legutóbb, mikor mellette ébredtem, valószínű a másnaposságom erősebben kötött a valósághoz, mint az érzés vagy élmény, magam sem tudom, hogy megkaphattam őt. Most viszont nem volt másnaposság, ellenben a gyomrom korgása formájában megjelenő éhségnek. A kócos fürtök, hiába pihen mellkasomon, majd fejtem le magamról, hogy elgémberedett tagjaim ki tudjam nyújtani, mosolyogtató látványt adnak. Elnéztem volna egész nap, viszont csókom ahogy viszonzásra lel, elfelejtem, hogy éhes vagyok, vagyis részben eléri, hogy elfelejtsem. Felkelnék én, meg van az a fajta akarat, de mikor maradásra ösztökél, nem vitatkozhatom vele, és nem mondom, hogy nincs ínyemre a helyzet, hisz nagyon is arra van. Kérdését hallva szinte felnevetek, elszakadok nyakától, és felvont szemöldökkel fürkészem a kipihent, mégis szinte még a párnának köszönhető nyúzott arcot. Még így sem lehetett kifogásom külseje ellen, sőt. Beletúrok a hajamba, és távolabb húzódok tőle. -Éppenséggel a gyakorlás teszi a mestert. Egyebek mellett ez is jó érv, de ki mondta, hogy a tegnap estét akarom megismételni?-érdeklődöm, egyik kezem végigsiklik oldalán, majd elkapva őt, magam fölé emelem, és így én kerülök alulra. Rákacsintok, és felülök hozzá addig, hogy újra ajkait csókolhassam, majd fülébe suttogok.-Szerintem emlékeztetned kellene rá, hogy nem vagy egy törékeny virágszál.-teszek kissé talán túl szúróst megjegyzést is, de tekintetemből süt, hogy mit szeretnék, jobban mondva a jelen esetre nyugodtan mondhatjuk: mit akarok elérni nála. Azt akartam, hogy újra egésznek érezze magát, ne akarjon bizonyítani nekem, csak tenni, amit az esze diktál, úgy, ahogy az esze diktálja. Vártam, amíg ő, de ha már egyszer nincs mire várni a jövőben, minek álltassam, olyasmivel, hogy mindig csak én bizonyítsam be neki, újra önmaga, nem kétség. -Bár el is menekülhetsz, de nem hiszem, hogy az a lépést megtorlás nélkül hagynám.-engedem el kezét is, így magának kell megtartania egyensúlyát, hisz én mondhatni kivontam magam a feladat alól.
Nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek egyáltalán a közelembe engedni újra egy férfit, de Jace más volt. Ő jelent számomra mindent. Amióta csak az eszemet tudom ismerjük egymást és lehet, hogy voltak kisebb-nagyobb megszakítások a kapcsolatunkban, de ez még egy pillanatra sem jelenti azt, hogy elfeledkeztem volna róla. Túlságosan fontos az életemben. Nem engedhetem őt el olyan egyszerűen. Még akkor sem, ha fizikai távolság lép fel kettőnk között. De az, hogy most nem kell kellemetlenül éreznem magam a közelében, hogy úgymond szabadnak érezhetem magam vele.. Az egyszerűen felemelő érzés volt. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi adott erőt ahhoz, hogy megtegyem. Talán az, hogy szeretem. Ez elég sok mindennél erősebb. Jó érzés volt a mellkasán pihentetve a fejemet álomba szenderülni a szívének heves dobbanásait hallgatva. Úgy éreztem, hogy otthonra leltem. Nekem csak rá van szükségem ahhoz, hogy teljes legyek.
Eléggé mélyen aludtam, ami nem emlékszem, hogy mikor fordult elő velem utoljára. Szükségem volt erre. Az ölelő karjaiban térhettem nyugovóra és ez olyan biztonságot sugallt, mint még soha semmi más. Lehet, hogy eddig féltem az érintésétől. De most már nem félek, mert tudom, hogy ő az egyetlen, aki segíteni tud rajtam. Aki meg tud gyógyítani és el tudja szívni a fájdalmam. Csak arra ébredek fel, hogy mocorogni kezd alattam, de még akkor sem nyitom ki a szememet egyszerűen csak tovább pihenek, majd végül ráveszem magam, hogy ébredezni kezdjek, mert nem akarom, hogy eltűnjön most mellőlem. –El tudom képzelni. – Mondom és a tenyeremmel az arcom nagy részét eltakarom, majd a hajamat is hátratűröm, mert pár tincs erősen belelógott az arcomba és kicsit bevallom csikizett is. Csókját viszonozom és azt hiszem hozzá tudnék szokni, hogy így induljanak a reggelünk ezentúl. – Nem, nem vagyok éhes. De maradjunk még így egy kicsit.. – Elmosolyodom, ahogyan a nyakamat csókolgatja, hiszen kellemes bizsergéssel árasztja el a testemet. – Csak nem fel szeretnéd eleveníteni a tegnap este emlékét?
Elmerülni benne, megkapni azt, amitől nem tagadom, tartottam, hogy talán soha többet nem fogok megkapni, olyan dimenzióba sodort, ahol az ember elfelejti a múltját, a problémáit, mindazt, ami miatt nem lehet kerek egész. A terhek, amiket cipeltünk, eltűntek, megszűntek, mintha nem is léteztek volna, s ahogy szívverését hallgatom, eszembe jut, mikor kiskorában még vízbe fojtani akart, nem pedig a mellkasomon pihegni. Mindenki változik, mi is, de valahogy magamat továbbra sem tudtam azok közé sorolni, akik rózsaszín ködben úsznak életük végéig, és soha egyetlen akadály sem gördül eléjük. Ennyire már ismertem magam, tudtam, hogy minimálisan a földön kell maradnom, megvédenem, és nem viszonyíthatok mindent mindig hozzá. Eddig sem tettem, s lényem egy parányi, de sötét része nem hagyná szó nélkül, ha egyszerűen elfelejteném azt, aki vagyok és voltam. Érzem, ahogy szemhéjam a rám nehezedő álmosság áldozata lesz, és eleinte még erőlködve ébren tartom magam, végül mégis átadom testem az álomvilágnak, de karjaim nem mozdítva továbbra is szorosan magamhoz vonom Bailey törékeny testét.
A reggeli napsütés úgy tör be a szobába, hogy azt már nehéz nem észrevenni, és ahogy kinyitom a szemem, hunyorogni kezdek, de nagyobb terjedelmű mozdulatsort nem viszek véghez, hisz álomszuszék kisasszony közelében sincs az ébredésnek. Lassan megmozdulok, lefejtem magamról, és az ágy szélére ülök, hogy kinyújtóztassam elgémberedett csontjaim. Az egyenletes szuszogás abbamarad, automatikusan fordulok a lány felé, és elmosolyodom a kócos tincsek láttán. -Jól áll neked a reggel.-jegyzem meg, pimasz vigyorom továbbra is arcomon hagyva, közelebb hajolva hozzá, csókot nyomva negédes ajkaira. -Nem vagy éhes?-érdeklődöm, bár ajkaitól elszakadok, nyakát kezdem elhalmozni csókokkal.
Azt hiszem ez egy hatalmas lépés volt a számomra, hogy visszatérhessek a régi önmagamhoz, hogy megtalálhassam azt a nőt, akit úgy éreztem, hogy egyszer elveszítettem. De nem vesztettem el, mert még mindig itt lakozik bennem és ezért hálásabb nem is lehetnék. Nem is tudom, hogyan találtam volna vissza önmagamhoz, hogyan lettem volna képes kitartani, ha nincs mellettem Jace. Lehet, hogy sötét a lelke és az évek során csak egyre sötétebbé változott, hogy már nem az a kisfiú, akivel régebben játszottam, de én sem az a kislány vagyok, aki homokvárat épített, vagy éppenséggel vigyorral az arcán fogócskázott. Mindannyian változunk. Akár tetszik nekünk, akár nekem. Ez pedig többnyire az irányításunk nélkül történik meg, de most én vettem a kezembe az irányítást. El akartam feledni mindazt a fájdalmat, amit azok az emberek okoztak nekem. Nem akartam emlékezni arra, hogy mit tettek velem, vagy arra, hogy a saját testvérem elárult és miatta változtattam valamivé, amiről azt hittem, hogy nem is lehetséges. Csak el akartam merülni a pillanatban és a szerelmem ölelő karjaiban. Ahogyan kérlelésem után ajkaink összeforrnak boldogabbá tesz engem, mint azt más gondolná. Végül pedig, ahogy elmerül bennem egy nyögés hagyja el az ajkaimat és a lábaimat óvatosan keresztezem a csípőjén. Szükségem van arra, hogy érezzem őt. Minden egyes pillanatot az emlékezetembe vések és egy kicsit visszatérek az emlékek mezejére. Ő volt az első és ő is lesz az utolsó. A testem megremeg és nemes egyszerűséggel rabol el magával a gyönyör. Szinte fel sem fogom, hogy elfekszik mellettem egészen addig, amíg oda nem húz magához. Felpillantok rá és mosollyal az arcomon figyelem a férfit, akit szeretek és a kezemet a mellkasára simítom. - És a tiéd is vagyok és soha nem is leszek másé. Csak a tiéd, Jace.- Kicsit felemelkedek, hogy egy apró csókot lehelhessek az ajkaira. Nem akarom, hogy egy percig is kételkedjen az iránta érzett szerelmemben.
Azt akartam, hogy tudja, én megértem őt, hogy min megy keresztül, és nem akartam, hogy miattam érezze azt, bizonyítania kell. Nem siettettem, de nem mondhattam azt sem, hogy nem vágytam rá, hogy nem akartam megkapni őt. Testének minden apró pontját meg akartam ismerni újra, figyelni és érezni a reakcióját. Nem rezdült össze, szívverése viszont heves volt, ami még inkább jele volt annak, hogy tényleg komolyan gondolja azt, amit mondott. Amikor hajamba túr és szavakkal is alátámasztja, hogy ugyan arra vágyik, amire én, elmosolyodom, és ismét ajkait kezdem el ostromolni. Mikor már érzem, hogy nem bírom tovább elviselni a vágyaim, elmerülök benne. Felnyögök a fogadtatás érzésétől, és szememben megcsillan a vágytól fűtött farkas tekintete. Elönt a melegség, ahogy körbefog és lassan mozogni kezdek benne. Kellemes emlékek helyett csak a pillanatra fókuszálok, el-el szakadva ajkától, nyakától, s arcának vonási egyértelműen kifejezik azt, amit reméltem, hogy érezni fog. Gyorsítok a tempón, kezeit az ágyhoz préselem sajátommal, újra és újra nyakába csókolok, míg végül érzem, hogy megfeszül alattam, s követve őt a fellegekbe, én is átadom magam végleg a beteljesülésnek. Elhúzódva tőle, végignyúlok az ágyon, és a plafont bámulva csendesen próbálom visszanyerni a józan eszem, de rájövök, hogy fogalmam sincs, hol hagytam el. Felé fordulok, és szavak nélkül magamhoz húzom, s mielőtt még túlzottan kihűlnénk, a kissé átvizesedett takarót magunkra borítom. -Fogalmam sincs, mennyit ihattam, mikor legutóbb hasonló helyzetben kötöttem ki, de egyben biztos vagyok. Soha nem vágytam még nőre annyira, mint rád, hogy az enyém legyél, senki másé.-szólalok meg szinte suttogva, és keresve továbbra is a szívverésem megfelelő ritmusát.
Minden egyes érintése olyan volt számomra, mintha a fájdalmam egy részét kitörölte volna az emlékezetemből. Először furcsa volt, ahogyan hozzám ért, mert rettegtem, hogy az emlékképek újra az elmémbe hasítanak, de nem történt meg. A gyengédsége tette lehetetlenné azt, hogy ilyen keserű dolgok kerüljenek a felszínre. Jobb kezekbe nem is adhattam volna magamat ezzel tisztában voltam, hiszen az első alkalommal is úgy vigyázott rám, akár egy törékeny porcelánbabára. Tisztában vagyok azzal, hogy a zuhany nem a legjobb helyszín erre az egészre, de itt tudatosult bennem, hogy mit is kérek tőle, hogy mit kell megállnia és nem akarom, hogy miattam érezze magát rosszul, vagy megfosztva valamitől, amire vágyik. Én is vágyom rá és nem félhetek örökké. Nyalogathatom a sebeimet újra és újra, de a helyzet nem fog megváltozni. A múltat nem lehet kitörölni az életemből és én nem akarom várni. Sem magam miattam, sem miatta, vagy miattunk. Miért várjunk? Később sem lesz könnyebb, mert egy ilyen emlék beleivódik az ember szervezetébe. Ott marad örökös emlékeztetőnek, de én nem erre akarok emlékezni, hanem arra, hogy milyen érzés vele lenni. Milyen az, amikor ajkai az enyémet érintik, vagy éppenséggel ugyanazok a puha ajkak bebarangolják a testemet. - Magamnak akarok bizonyítani. Tudom, hogy képes vagyok rá. Akarlak. - Nem szükséges másnak bizonyítanom. Csak önmagamnak, hogy nem törtem meg. Lehet, hogy megpróbáltak elvenni tőlem valamit azon az éjszakán, de erősebb vagyok annál, hogy hagyjam egy félresikerült éjszakának beárnyékolni az egész életemet. Ennél azért többre vagyok képes. Elég sok minden történt már velem és mindent túléltem. Ez sem lesz másképp. Ahogy a keze finoman végigsimít a testemen és, ahogy ajkai követik a kezének a vonalát követik úgy érzem, hogy újra élek. Az egész testem bizsereg és, ahogyan a combom belső felét csókolgatja szinte automatikusan megemelem a csípőmet. Az ujjaim sötét hajtincseibe túrnak minden egyes érintés, csók egyre intenzívebb vágyat ébreszt a testemben. - Kérlek.. - Azt akarom, hogy elmerüljön bennem. Szükségem van arra, hogy érezzem őt, hogy eggyé váljunk.
Könnyű volt elhitetni, hogy minden rendben van, amíg ez a pillanat utol nem ért minket. Elfogott a rettegés, amit soha nem éreztem még, hogy mi van, ha egy meggondolatlan mozdulattal kiváltom belőle újra azt a visszahúzódó, meggyötört lányt, akit még ha csak látszatra is adva, de maga mögött hagyott. Próbáltam ezt kizárni, és ahogy csókja heves lett, éreztem benne az akaratot, a próbálkozást. Testét gyengéden érintettem, próbáltam nem átadni magam a vágyaimnak, és ahogy összerezzen, majd próbálja eltüntetni a jelét a rátörő érzéseinek, egyszerűen arra késztet, hogy még lassabb legyek, hogy elhúzódjak, és némiképp kérdőre vonjam. Tudtam, hogy az első éjszakáját velem töltötte, és bár elfelejtettem eme részletet, most mégis úgy éreztem, hogy testének minden porcikáját ismerem már. De nem ezt akartam érezni, hanem azt, hogy újra fel kell valamit fedeznem, mert az elém csúf játékának foglyaként elfelejtettem olyasvalamit, amit nem lett volna szabad. Elhúzódom tőle, és próbálok megálljt parancsolni magamnak, noha szívverésem mellkasom helyett szinte nyakamban dobog, és a rám törő furcsa érzésnek köszönhetően úgy mérem végig formás testét, hogy még válaszát sem várom meg. Ezzel nyilvánvaló jele lesz annak, hogy akarom őt, és már ha akarnék sem tudnék annyira harcolni a gondolat ellen. -Nekem nem kell bizonyítanod.-suttogom fülébe, mikor magához húz, és nyelveink ismételten heves táncba nem kezdenek. Testünk átjárta már a víz, mégsem érzem, hogy ez a legjobb hely most, így elengedve egyik kezemmel, elzárom a vizet, majd felkapom és mit sem törődve azzal, hogy vizes testéhez tapadhat a friss ágynemű, leteszem a tetejére. Egy pillanatig csak nézem, majd követem őt, fölé hajolok, és gyengéden csókolni kezdem nyakát, majd kezdek haladni lejeb, lépésről-lépésre megízlelve bőrét. Visszatérek ajkaihoz, kezem pedig felfedezőútra indul testén. Gyengéden simítok végig oldalán, s kalandozok el mellein, míg apró csókokat lehelek ajkaira, és próbálom megfejteni, hogy felejthettem el egy ilyen nőt. Újra elszakadok ajkaitól és követve kezem, csókolom végig testét, elkerülve vágyának forrását, kínzó lassúsággal csókolva meg combjai belső felét, haladva egyre feljebb, és siklik kezem lába közé, gyengéden érintve őt. Bármit megadnék azért, hogy elfelejtsen mindent, ami vele történt, és igyekszem is elfeledtetni vele.
Nem akarok állandóan rettegni attól, hogy mi lesz, ha egyszer hozzám ér, vagy váratlanul meg akar csókolni. Ő a történtekről nem tehet semmit és itt van mellettem folyamatosan. Segít nekem meggyógyulni még akkor is, ha én már képtelen vagyok arra, hogy önmagamon segítsek. Nem akarom őt elengedni, de ha képtelen vagyok megadni neki azt, amit olyan szívesen megadtam volna neki abban a pillanatban, amikor mindez történt, akkor nem tarthatom fel. Mert az egyetlen, amit adhatok neki az a szívem és semmi más. Legalábbis jelen pillanatban még úgy érzem most mégis itt állok vele a zuhany alatt és elhatároztam magam, hogy megpróbálom. Megcsókolom gyengéden és a szívem hevesebben kezd el verni az érintésére, és egy pillanatra megremegek, ahogyan a keze a derekamra simul, de ezért még jobban belefeledkezem a csókba, mert nem akarom rögtön az első nehézségnél feladni. Erős vagyok. Mindig is erős voltam és ezt senki nem veheti el tőlem. Őszintén jól esik, hogy ennyire gondol rám, hiszen az, hogy elszakad tőlem csak azt bizonyítja, hogy mennyire szeret, hogy fontos vagyok a számára és, hogy még most is képes lenne leállni, de én nem akarok megállni. Azt akarom, hogy megtisztítson engem minden mocsoktól, ami a lelkemre rakodott az elmúlt hetekben. Azt akarom, hogy kigyógyítson engem ebből a szörnyűségből, amiről annyira azt hittem, hogy nincs menekvés, de van. Egyszerűen csak az erőmet kell összeszednem és bebizonyítani a világnak, hogy igen is képes vagyok rá. - Nem akarok megállni Jace. Szeretlek. Talán jobban is saját magamnál és tudom, hogy szükségem van erre. Akarom. Téged akarlak. Nem fogom engedni, hogy azaz éjszaka megbélyegezzen engem. Kérlek.. Feledtesd el velem. - Suttogom ajkaira, majd újra rátapasztom a sajátomat. Szükségem van erre talán jobban, mint eddig valaha. - A tiéd vagyok. Csak a tiéd. - Suttogom a csókunkba és finoman beletúrok a hajába, miközben a testemmel nekisimulok és érzem, hogy kíván engem erre pedig az én testem is automatikusan reagál. Nem érdekel már semmi más csak ő. El akarom felejteni, ami történt és fel akarom idézni a múltam egyik legfontosabb pillanatát. Lehet, hogy akkor a szüzességemtől fosztott meg, de most mindattól a tehertől fog, ami a lelkemet nyomja.
A dolgok egyszerűen mentek, de nem úgy, ahogy menniük kellett volna az elejétől kezdve. Egyszerűbb lett volna minden,ha nem kellett volna azzal foglalkoznom, hogy megvédjem, ha egyszerűen a sötétben maradtam volna, az árnyak közt, ahová való voltam mindig is. Úgy fogtam meg a kezét, mintha elfelejtettem volna, hogy mi történt, erőteljesen, és ellentmondást nem tűrve, mégis gyengéden. Ha a múlton tovább akarunk lépni, még ha vissza is kell fognom magam, és józan eszem éberen tartani, akkor sem lehettem egész életemben az, aki csak megvédi és elnézi, hogy magát ostorozza. Ugyanúgy néztem rá, ahogy eddig, mégis távolságtartó lettem, és óvatosabb, mint annak előtte, de nem azért, mert nem akartam őt úgy, ahogy bármely férfi akarná, hanem azért, mert tudtam, hogy térre van szüksége. El akartam érni nála, hogy higgyen benne, semmi sem változott meg, hogy alkalmazkodni tudok ahhoz, amit mond. Az erőfeszítés, amit ez megkövetelt tőlem, most mégis úgy pergett le rólam, mint amilyen könnyedséggel dobtam ruhám a földre. Háttal állok neki, tekintetem a csempék közti fuga apró repedésére összpontosítva, megkeményedett vonásokkal, összeszorított állkapoccsal. Hallom, ahogy a ruhája az enyém mellett landol, és hirtelen túl közel kezdem el érezni őt magamhoz, ahogy ajkai hátamra csókot nyomnak. Felmordulok, ami inkább annak a jele, hogy próbálom visszafogni magam, és ezen nem segít ezzel, mégis örülök, hogy megtette ezt a lépést. Maga felé fordít, de ahelyett, hogy végigmérném, tekintetem övébe fúrom, hogy eszembe se jusson ilyesmit tenni. Azzal pedig, amit mond, ismét nem segít magán vagy rajtam, de arcom, mely eddig kővé dermedve, érzelmektől mentesen nézett vissza rá, most megernyedve hagyja, hogy egy mosoly megjelenjen, s csókjának viszonzása alatt eltűnjön. Viszonozom csókját, s ahogy karjait nyakam köré fonja, elmosolyodom ismét. Kezem nyakáról vállára, majd végigsimítva karját, derekára siklik, és bőrének selymes érintése eszembe juttatja, hogy egyszer már érezhettem ezt. Csak azt hittem, hogy nem történt meg, vagyis az elmém egyszerűen kizárta a létezésének lehetőségét, és holmi álomképpé tette, a valóságtól távoli képzeletembe. Elhúzódom tőle, és nyaka vonalát halmozom el csókokkal, kezeim továbbra sem mozdítva el forró bőréről, csípőjéről. -Még megállhatunk, ha úgy érzed.-szakadok el bőrétől, és megteszem, amit eddig igyekeztem elkerülni, tekintetem szeme helyett teljes valóját kezdi el pásztázni, és elfelejtem, hogy ezt el akartam kerülni.
Tisztában voltam vele, hogy amit kérek az milyen sok áldozattal jár és ezért nem is vártam, hogy rögtön rávágja az igent. Ha így lenne, akkor elgondolkodtam volna azon, hogy vonzónak talál-e még egyáltalán. Mert lehet nem kíván már hozzámérni úgy a történtek után, de megkönnyebbültem, hogy ez a döntés egy kisebb fejfájást okozott neki még akkor is, ha ez nem éppen jelent a többségnek jót. Az pedig, hogy megfogta a kezemet egyrészt hirtelen érintett másrészt furcsa volt, de nem rántottam el egyszerűen csak meglepett a hirtelen közeledése, amit egyelőre nem tudtam pontosan hova tenni. Végül pedig nagyot nyeltem és követtem őt a fürdőszobába, ahol egy darabig vacilláltam, mert féltem levetkőzni előtte.. Egyszerűen rettegtem, hogy mikor rám pillant akkor majd eszébe jut mindaz, ami történt és nem akarom, hogy undorral nézzen rám ezek után. Végül miután beállt a zuhany alá lassan, de biztosan elkezdtem megszabadulni én magam is a ruháimtól és végül csatlakoztam hozzá a zuhany alatt arcomat a hátába fúrtam. - Szeretlek. - Suttogtam, majd egy csókot leheltem a gerincének a vonalára. Szükségem van arra, hogy lemossa rólam mindazt a mocskot, ami beborítja a testemet.. Feledni akarok és ezt csak vele tehetem meg. Magam felé fordítom félénken és a szemeibe nézek. - Nem mondhatom azt, hogy végig tudom csinálni, de szeretném, ha tudnád, hogy akarom. - Azzal pedig félénken, de ajkaimat az övére tapasztom. Meg akarok szabadulni a keserű emlékektől és meg akarom tisztítani a lelkemet. Őszintén igyekszem, hogy képes legyek végigcsinálni ezt az egészet, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog. Akarom, de ez még nem egyelő azzal, hogy meg is tudom tenni. De erős vagyok. Önmagamnak kell bebizonyítanom, hogy végig tudom csinálni. Képes vagyok rá. Azok a férfiak lehet, hogy megpróbáltak megtörni engem, de az igazság az, hogy talán csak erősebbé tettek. Már nem vagyok az a gyáva, törékeny kislány, aki egykoron voltam. Őt hosszú ideje eltemettem. De ez az egész csak még inkább egy dombot húzott a sírjára. Karomat az általam hőn szeretett férfi nyaka köré csavarom, miközben a gyengéd és félénk csók egyre inkább átalakul, valami szenvedélyesebbé.
Nem akartam, hogy zavarba vagy feszélyezve érezze magát, így ahogy lehetőségem adódott, ami hozzávetőlegesen pár napja volt, kitakarítottam és átrendeztem a szobát. A hotel adta lehetőség, hogy ezt az erre alkalmas személyzettel végeztessem el, mégis valószínűleg a zsaruk a nyakunkra jártak volna, ha kihasználom a könnyebbik módját a takarításnak. Beléptem a szobába, és bár tudtam, hogy nehezen fog hasonló könnyedséggel viselkedni, de mégis a múltat reméltem maga mögött tuja hagyni. Ő neki legalább van hozzá elég ereje, hogy feldolgozza, ne elforduljon, majd szenvedjen a lelkiismerete miatt. Csak azt akartam, hogy biztonságban legyen, még ha mellettem ennek az esélye olyan kicsi is volt. Hallom, ahogy tüdejéből kiszökik a levegő, és szívverése kihagy egy ütemet, mégis erőt vesz magán, belép, és felajánlásomra olyan választ vagy inkább megjegyzést tesz, aminek hallatán nagyot nyelek. A gyomromban a vacsorám kis híján megfordul a kecsegtető gondolattól, de egyből ki is kapcsolom az ilyen jelzéseket, melyeket testem elkezd közvetíteni a környezet felé. -Nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet, amit tőled hallhatok.-mondom, végül megköszörülve torkom, és a furcsamód rám törő pakolást, ami leginkább a kabátom ide-oda rakásából áll, befejezve, és arcát kezdem fürkészni. Normál esetben nem gondolkodnék el ilyen felajánláson, de ez a helyzet egészen más volt. Felsóhajtva lépek mellé, megfogva kezét, és várom, hogy elhúzódjon, ahogy eddig tette, mégsem teketóriázok sokáig, a fürdő felé lépek vele, és bár minden porcikám vissza kell fognom miatta, amit részben bánok, részben nem, vívódásom nem tart sokáig. Leveszem a felsőm, és míg a gondolataim próbálom a normális medrükbe terelni, megengedem a vizet hogy mire alá lépnék, elég meleg legyen. Leveszem a nadrágom, és az alsóm, majd a póló tetejére dobom őket, és ahelyett, hogy vetnék rá egy pillantást, a víz alá lépek, és hagyom, hogy vizes hajam homlokomra tapadjon, és még inkább lehűtse a lehetséges gondolataim.
Jól éreztem magam a vacsorán vele és szerettem volna mellette álomra hajtani a fejemet, de egy részem rettegett attól, hogy vissza kell mennem oda, ahol mindez megtörtént. Viszont mi más módja lenne annak, hogy szépen lassan magam mögött hagyjam a múltat? Meg kell tanulnom elűzni a rossz emlékeket, amik nem akarnak elereszteni. Bár a vacsora közben egy pillanatra sem gondolkoztam azon, hogy mégis mi történt velem, mert szabad voltam és jól éreztem magam. Nem érdekelt, hogy Lillian elárult és az árulással együtt egy testvért kaptam, aki ahelyett, hogy kérdezett volna rögtön kiharapott belőlem egy darabot, mintha én lettem volna az egész életének az elrontója. Pedig én soha nem akartam neki ártani. Nem akartam. Szándékosan soha nem tettem volna, de lehet azzal, hogy a fejéhez vágtam annyi mindent elértem, hogy megutáljon. Vagy, hogy ugyanolyan nyomorultul érezze magát, ahogyan én éreztem. Az ajtó kinyílik és Jace beljebb lépked én pedig félve pillantok körbe, de már az, hogy szinte minden teljesen máshogy van, mert rendet tett könnyít a helyzetemen. Aztán a zuhanyzásról beszél és törölközőkről, de fel sem fogom, vagyis igyekszem, de a tekintetem arra a bizonyos pontra téved és inkább elfordítom a fejemet. Erősnek kell lennem. Nem lehetek gyáva, aki megfutamodik. Lillian is azt akarta elérni, hogy megtörjek. Ahogyan ezek a férfiak is meg akartak törni. Olyasmivé változtatni, ami nem vagyok. Az évek során sikerült megedződnöm és ezt nem dobhatom ki csak úgy a kukába. Mély levegőt veszek, majd Jace felé fordulok. - Velem jönnél? Nem akarok egyedül lenni..- Tudom, hogy nem éppen a legtanácsosabb együtt zuhanyoznunk, mert férfiból van és a vágyak akaratlanul is elindulnak benne, de szeretném, ha velem lenne. Ha segítene lemosni magamról mindazt a mocskot, ami szabad szemmel nem látható, de én még mindig ott érzem magamon. Szükségem van arra, hogy mellettem legyen. - Kérlek. - Tudom, hogy túlságosan is sokat kérek tőle, mert nehéz lesz megálljt parancsolni önmagának, de bízom benne annyira, hogy nem fogja átlépni a határt. Hogy miért? Mert szeret és én is őszintén, teljes szívemből szeretem őt.
Talán a zavaros életemnek köszönhetően, talán azért, mert igazán sehová sem tartoztam mostanság, de olyan voltam, mint egy bomba, ami ketyeg és bármikor robbanhat. Tudtam, hogy ezzel árthatok neki is, nem csak magamnak vagy az épülő kapcsolatunknak, de mintha egy részem ragaszkodott volna ahhoz, hogy így viselkedjek és ne engedjem el a furcsa hóbortom, hogy magamba zárkózom. Így eddig minden könnyebben ment, mint máskor, nem is értettem, hogy másik felem miért akar megváltozni. Egészen addig a pillanatig volt ez így, míg azon az éjszakán meg nem történt az, ami. akkor döbbentem rá, hogy a változás néha jobb, néha nem, és ha nem maradnék ilyen, amilyen vagyok, akkor több bajt hoznék a fejére, a mostaninál is. Nem volt szüksége több problémára, nekem pedig a családi drámákból már egyszer kitelt, és bármennyire akartam segíteni, inkább tereltem erről a témát, nehogy olyasmit mondjak, amivel tényleg végleg eltaszítom magamtól. Megrázom a fejem, szám szélén pedig furcsa vigyor ül, ami inkább az iróniáját értékeli, hisz tudtuk jól, hogy épp olyan távol áll tőle a költő, mint tőlem. -Benned a költő veszett el mélyen, de nem egy férfi. Bár bevallom, a szakállas nő után te már nem lepnél meg annyira.-teszek ismét megjegyzést, kicsit cukkolva őt, de ahogy látom, és aminek örülök, hogy cseppet sem veszi szívére. És hazudtam volna, ha nem az az érzés vezetett volna, ami, és amit soha nem akartam, hogy tudjon róla, de talán most már jobb, hogy tudja. Leszámítva a rizikófaktort. A kajakérdésben nem értünk egyet, de ilyen is kell, és bármennyire cukkolom a témával, valahogy nem tudnám elképzelni, ahogy nő létére pacalpörköltet enne, bár egyes tagjai a gyengébbik nemnek, képesek megenni szinte bármit, készüljék bármiből. A terveim, fogalmazzunk úgy, hogy alakulóban voltak, bár nem gondoltam, hogy arra a helyre vissza akar menni, mégis így döntött...
Az út gyorsan telt, csendesen, de jobb szerettem volna már a párnára hajtani a fejem és nem az aszfaltot bámulni, miután a repülési fóbiámon túltettem magam. A földre születtem, amin szerettem két lábbal állni, nem pedig felette repkedni, ki tudja, hogy milyen magasan. A hotelszobát elérve, az ajtóban valami rossz érzés kerített magába, kezem a kilincsre téve hezitáltam, míg végül lenyomva azt, mégis beléptem. Rend volt. Persze, hogy rend volt, mert rendet csináltam. -Nem megyek sehová, és senki nem fog ide jönni. Ígérem.-nézek rá.-Egy zuhany lehet, hogy jót tenne neked is. fürdőben van tiszta törölköző, ruhát meg azt hiszem tudok még adni.-mondom, de magam sem tudom, hogy ezt bátorításnak vagy puszta tények közlése kép akartam előadni. Minden esetre figyelem a szívverését, és próbálok rájönni arra, hogy mit érezhet. A szoba rendje olyanná teszi az egész múltban megtörtént szituációt, mintha soha semmi sem történt volna. De ez tudtam, hogy nem így ment és az emlékek az emberek többségénél tudatba égve kísértenek egész életükben.
Kezdőlap
