A helyzet egyszerre volt bonyolult és egyszerű. Fogalmam sem volt, hogy hogyan álljak hozzá ehhez az egészhez, hogyan közeledjek felé vagy hogyan ne, mégis egyszerű volt arra gondolni, hogy a jövőben ki kell tekernem annak a nyakát, aki vagyis akik ezt tették. Az agyam zakatolásától még jobban megfájdult fejemmel nem sokra jutottam, de ahhoz még ez is kevés volt, hogy ne kezdjek el azon is gondolkodni, hogy most mi lesz vele. Láttam rajta, hogy reszket, hogy fél és minden mozdulat egy késszúrással egyenlő fájdalommal járja át testét, mégis mellé araszoltam, és magamhoz öleltem. Nem tudtam, mi vonzotta ide azokat az állatokat, de biztosra vettem, hogy a sírásókat is vonzani fogja a hullájuk, ha reggel egy temető kapujában felejtem őket. Ahogy eltol magától, megértem, hogy nem tehetek én most már semmit. Fejem a falnak vetem, lehunyom a szemem, és próbálok visszaemlékezni arcokra. Vérző kezemből kiálló szilánkokban a képek mintha agyamból kivetülve visszanéznének rám. Óvatosan, de gyorsan szedem ki hát az üvegdarabokat és a földön heverő pólómmal szorosan körbetekerem a kezem. Amikor beszélni kezd, tekintetem lassan emelem rá, és bólintok. Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék, valószínű a sajnálkozás nem segít, fogalmam sincs, mit élhetett át, így a szavak már nem segítenek. A tettek viszont még beszélhetnek. Felállok, és tekintetem továbbra is övét keresi, de könnyei homályossá teszik a máskor aranybarnán csillogó szempárt. -Nem kell úgy csinálnod. Ahogy én se fogok tétlenül ülni, míg azok a mocskok a két lábukon járnak, kelnek.-teszek le a földre egy lepedőt, amit a szekrényből veszek elő, hogy legalább ne fagyjon agyon. A fürdőbe megyek, bekötöm a sebeim, s közben a tükörbe pillantva látom a szemem, ahogy feketén csillogva néz rám vissza. Erőm nagyjából visszanyerve, a szobába sietek, nem törődök semmivel, felkapok egy térképet és a földön maradt vérfoltból, amire határozottan emlékszem, hogy az eltört nyakú egyed után maradt, egy, a polcon lévő üvegpohárba söprök, majd még egy utolsó pillantást vetve a sötétben kucorgó lányra, és kilépek az ajtón, elveszve az éjszakába, nem törődve a kíváncsi tekintetekkel, amik rám szegeződnek. A szakadt, véres öltözékem ellenére sikátorok helyett a nyílt utcán haladok a temetőig és kezdem el kutatni a háromból kettő életben maradt, illetve a halott férfi hollétét.
Mocskosnak éreztem magam és ezen a helyzeten nem segített, hogy a testem kihasználásának ő is a szemtanúja volt. A bőröm minden egyes pontja éget és még a könnyek érintésétől is öklendezni kezdek. Rosszul vagyok önmagamtól. Pedig nem az én hibám. Legalábbis azt hiszem, hogy nem az én hibám. Használnom kellett volna az erőmet. Tennem kellett volna valamit annak érdekében, hogy ez az egész ne történjen meg. Nem számíthatok mindig valaki másra. Most is arra vártam, hogy valaki itt teremjen és megmentsen. De senki nem ment meg és ezt most végre úgy igazán megtanultam még, ha nem is úgy, ahogyan szerettem volna. Bár ki szeretne ilyen módon találni a saját hibáiból? Szerintem senki sem. A közeledését úgy éreztem, mintha folyamatosan szűkülne körülöttem a fal és lassan megfulladok egy kis szobába zárva. Az előbb készen álltam, hogy odaadjam magam neki. Ő volt az, aki úgy gondolta, hogy nem érdemel meg engem, de most én érzem magam túlságosan is visszataszítónak ahhoz, hogy bárki is megérintsen. Mindent fenyegetésnek érzek. A lágy szellőt, ami a kidőlt ajtó miatt talál utat a szobába. Érzem a szomszéd szobából beáradó étel illatot, de csak bukfencezik tőle a gyomrom. Nem tudom kiverni a fejemből a képeket. Képtelen vagyok arra, hogy felálljak. Úgy érzem, mintha levágták volna a lábaimat és örökre megbénítottak volna, hogy soha még csak eszembe se jusson lábra állni, vagy érintkezni egy másik férfival. Miért én? Miért mi? Nem tűnt személyesnek. Legalábbis, ahogy én elnéztem. Nem is ismertem ezeket az alakokat és szerintem ő sem ismerte őket. A kérdés már csak az, hogy akkor mégis miért? Mikor hirtelen magához von tudom, hogy csak a fájdalmam akarja enyhíteni, de az igazság az, hogy ezzel csak növeli. - Engedj el. Kérlek. Fáj, Jace. Kérlek. Szükségem van a távolságra. - Szipogva kérlelem és eltolom magamtól, majd jó pár méter távolságba kúszom tőle. - Megtörlöm a szemeimet, majd továbbra is a kezemmel játszadozom, mikor ránézek. - Szükségem van egy kis távolságra mostantól. Kérlek értsd meg.. Időre van szükségem én.. Nem tudok úgy csinálni, mintha ez nem történt volna meg. Szeretlek, de.. - Az egész testem megremeg és úgy érzem, hogy mindjárt elájulok. Lüktet a fejem, mindenem. Nem fogom ezt túlélni. Ezt képtelen leszek túlélni. Hogy tehetném túl magam ezen? Hogyan csókolhatna meg ugyanúgy, vagy ölelhetne magához, hogyan szerethetne ezek után engem? Akar majd egyáltalán? S én akarom őt egyáltalán ezek után?
A szemem előtt táncoló foltoktól alig látok, de küzdök magammal, hogy újra képes legyek tisztán látni, cselekedni, megóvni. Azzal viszont, hogy a szoba csendes lett, fejfájás lesz úrrá rajtam, a zúgás szinte elviselhetetlenül sújt le elmémre, és bár tudom, pontosan tudom mi történt, és mit láttam, még ha csak foszlányokként is, nem tudom, hogy mit lépjek. Összeszedve megmaradt vagy inkább nagyjából visszatért erőm, közelebb vánszorgok hozzá, vértől ázott arcom bizonyára nem túl bizalomgerjesztő, számban a vér íze pedig egyenest gyomorforgató, mégsem akarok most ezzel törődni. A nevén szólítom, hallom, ahogy a sötét sarokban zokogva kuporog, és ahogy közelebb érek hozzá, mintha még inkább összemenne. Fogalmam sincs, mit érezhet, gondolhat vagy mit élhetett át, a helyzet új és a kezelése egyenlőre akadályokba ütközik, ami én lennék. Az akadály, hogy fogalmam sincs, hogy viszonyuljak hozzá, s bár tudom, hogy a sajnálat és a szánakozás nem segít rajta, mentsvárat pedig csak saját magamnak kereshetek. Megtorpanok, visszazuhanok a földre és bár nem néz rám, tekintetemben az összes fellelhető düh, sajnálat és tehetetlenség vegyül, amit csak magamban és az érzéseim között találhatok. Ezek az állatok, mert lássuk be, nem nevezhetőek férfiaknak, ha így szereznek meg valamit, amit akarnak, ismeretlenek voltak, mégis kételkedtem benne, hogy nem én hoztam a nyakába a bajt. -Nyugalom, már vége.-emelem felé kezem, de nem érek hozzá, látom, ahogy remeg, hát felülve a kanapén nyugvó lepedőért nyúlok, és felé tolom. -Bailey, kérlek nézz rám.-kérem, ahogy hallom ujjainak ropogását, automatikusan nyúlok keze után, és ölelem magamhoz, mert a tehetetlenség és az akaratvágy, hogy mégis tegyek érte valamit, furcsa kettősségben súlyt le rám, és elönt az érzés, hogy mi van akkor, ha képtelen lesz rám nézni. Éreztetni akarom vele és éreztetnem kell vele, hogy fontos, és ez semmin nem változtat, történjen akármi, és történt akármi. Az ellenségeim listája nőtt meg és teszek róla, hogy véget érjenek napjaik.
Úgy éreztem, hogy nem csak a testemet, de a lelkemet is bemocskolták. Hogy teljes mértékben tönkretettek és most már soha nem lehetek az, aki vagyok. A mellkasom égett. A könnyeim folyamatosan folytak végig az arcomon. A kúszást egészen addig folytattam, míg az egyik sötétebb sarokba nem értem. Ott összekuporodtam és átengedtem magam a sírásnak. De sokkal inkább nevezném ezt úgy, hogy a lelkem vérzett. Nem tudom, hogyan tűntek el a támadóin, de őszintén remélem, hogy az egészet csak képzeltem és ez az egész nem történt meg, de a testem remegése nagyon is azt bizonyítja, hogy ez az egész megtörtént. A nyakamhoz nyúlok és a bőröm szinte ég. A levegő még mindig nehezen jut el a tüdőmbe. Ő pedig itt volt.. Látta, hogy mi történik velem és ez csak ezt az egészet még nehezebbé tette. Látta, ahogyan bemocskolnak, hogy elveszik azt, amit csak neki akartam adni. Talán ezek után már soha nem néz rám úgy, ahogyan eddig, de én sem vagyok képes úgy a férfiakra nézni ezek után, ahogyan eddig. De nem is férfiak voltak ezek. Sokkal inkább állatok. Meghallom Jace hangját, majd kis idővel később látom, ahogy felém közelít. Elég ramaty állapotban van, de én sem vagyok jobban. A közelsége most pedig pont az ellenkezőjét váltja ki belőlem, amit eddig. Úgy érzem, hogy megfulladok minden egyes centimétertől, amivel közelebb kerül hozzám. – Kérlek ne gyere közelebb. Kérlek. – Mondom szipogva, miközben átölelem a lábaimat és továbbra is csak zokogok és úgy érzem, mintha a fájdalom belülről égetne fel. Nem akarom, hogy rám nézzen. Ezek után nem. Nem akarom, hogy megérintsen. Térre van szükségem. Egyedüllétre. El kell szigetelnem magam mindentől és mindenkitől. Az ujjaimat kezdtem tördelni, hogy az idegességemen könnyítsek. Úgy érzem, hogy valamit tennem kell, de mozdulni sem bírok, hiszen minden egyes porcikám sajog. A fejemet alig bírom mozgatni, hiszen minden egyes mozdulat során nem számít milyen apró éles fájdalom nyíllal a nyakamba.
Ígéretet teszek, hogy meg fogom óvni és megadok neki mindent, amire vágyik, de ezzel magamat is meghazudtolom, mert amíg eddig jó pár dologtól meg tudtam óvni, most, hogy mellettem van, még többtől kell majd. Karjaimba vonom, érzem csókjának hevességét, és azért tiszteletben tartanám, ha nem akarná így folytatni, inkább várna még egy kicsit. De mégis annyira vágytam rá, hogy ez a várjak dolog elég nehezemre esett volna. Aztán a pillanat homályba vész, mikor a szó szoros értelmében véve ránk törik az ajtót. Hárman vannak, s míg figyelmük rám irányul, addig enyém csak Bailey-re képes. Az ütések elől ugyan egy darabig el tudok hajolni, de lefogott kezekkel nehéz visszaütni, az erőm pedig elhagy, ahogy nyakamba szúrnak egy tűt, s a fecskendőből az anyag tovaterjedve ereimben, elveszi az összes eszközt, amire szükségem lehetne, hogy harcoljak. Látásom homályos lesz, hallásom szinte megszűnik létezni. Fejem a földön koppan, szédülés lesz rajtam úrrá, ahogy agyam próbálja feldolgozni a becsapódás után kapott sokkot. A farkas énem küzdeni kezd a belém fecskendezett valamivel, és ahogy a pár perce filmszakadás véget ér, pont annyira kapom vissza a látásom, hogy végignézzem, ahogy a két férfi elveszi tőle a méltóságát. Kezeim ökölbe szorulnak, s ahogy megemelem fejem, a harmadik férfi a hátamra tapos, tüdőmből kiszökik a levegő. Hallom a szavakat, amiket mondanak, de csak ara tudok gondolni, hogy meg kell ezt akadályoznom. Összeszedve a maradék erőm, amit még birtokoltam, suttogva nyökögöm ki a szavakat, hangos reccsenést hallok, ahogy az egyik férfi nyaka eltörik. A másik kettő egy pillanata elámul, mire felküzdöm magam a földről, és újabb ütésáradattal nézek szembe. Állkapcsom hangos roppanással mondja fel a szolgálatot, míg lábszáramon rúgás nyomát érezvén újra a földön kötök ki. Vérem a torkomon keresztül siklik a gyomromba, de nem törődök vele. Mire újra kinyitom a szemem, a szoba csöndes, és a lámpák fénye homályos pislákolások közepedet nem világítják meg a szobát, és vetnek furcsa árnyékokat a falra. -Bailey?-nyökögöm, felküzdve magam a földről, amikor látásom és halásom részlegesen ugyan, de visszatér hozzám. Elindulok felé, de szinte kilométereknek érzem azt a pár métert, ami eddig elválasztott tőle. Menés helyett a földön csúszást választom, de ez is elég ahhoz, hogy felnyögjek, mikor a csontjaim összeforrásnak indulnak, de lassú gyógyulásom mellé az erőm is elkezd visszaszivárogni belém.
Annyira jó érzés a karjaiban, majd pedig az oldalán sétálni. Mintha ez mindig is hiányzott volna az életemből. Ő hiányzott belőle. Lehet, hogy ezerszer próbáltam meg őszintén szerelembe esni és átengedni magam ezeknek az érzéseknek, amik hasonlóak voltak ahhoz, amit most érzek, de egyik sem volt az igazi. Mindig is hozzá tartozott a lelkem és a szívem és az, hogy ő is pontosan ugyanígy gondolja, hogy neki is csak rám van szüksége még nagyobb boldogsággal tölt el engem, mint valaha is bármi. Miért nem küzdöttem érte, amikor még volt lehetőségem? Elvesztegettünk jó pár évet egymás nélkül. Megkímélhettük volna önmagunkat a csalódásoktól, de az élet vagy a saját döntéseik elsodortak minket egymástól. Most viszont újra együtt vagyunk és eszem ágában sincs, akár egy pillanatra sem elereszteni. Olyan jó érzés csókolni őt és érezni a kezeit magamon, hogy azt el sem tudom mondani, de mielőtt még igazán belelendülnénk valami olyasmivel áll elő, amit nem gondoltam volna róla, de mégis tudom ezzel csak azt bizonyítja, hogy igazán szeret teljes szívéből. Talán most először árulkodik arról, hogy ténylegesen akar engem, hogy nem akar ellökni magától, mert elfogadta, hogy én elköteleztem magam mellette és eszem ágában sincs meggondolni magam. Makacs vagyok. Nincs más lehetősége, mint elfogadni, hogy tőlem nem szabadul. Még akkor sem, ha már ő régen rám unt. A meghitt pillanatunkat két férfi zavarja meg. A szívem a torkomban kezd dobogni és egy pillanatra leblokkolok, de végül nekilendülök én magam is és megpróbálom legyűrni az egyik alakot, miközben látom, hogy Jace teljesen legyengül és mondhatni összeesik. A fejem a falnak vágódik, ahogy nekihátrál a férfi, akinek a hátán csimpaszkodom a falnak a karjaim körülötte ellazulnak és egy kicsit szédülni kezdek, majd érzem, ahogy a kemény padlóra zuhanok. A két alak beszélgetésből sikerül elkapnom egy apró foszlányt. - ... hadd nézze… - Mit nézzen? Nem értem. Aztán rájövök. Az anyag könnyedén adja meg magát az erős férfi kezek alatt, majd megérzem, ahogy durván belém nyomul. Próbálok keresni valamit, amit felhasználhatnék arra, hogy leüssem, de ekkor a másik a kezemet is lefogja. Sikolyok hagyják el ajkaimat, majd mikor vastag ujjait a nyakam köré fonja már a levegővétel is nehézkessé válik így csak némán zokogok és nem merek oldalra nézni.. Nem tudom, hogy lát-e.. Nem akarom, hogy így lásson, de nem akarok meggyőződni arról, hogy még mindig ramaty állapotban van-e. Mikor úgy döntenek, hogy itt a váltás ideje arrébb kezdek kúszni, menekülök. Nem engedhetem, hogy még egyszer kihasználjanak.
Megfordul a fejemben, hogy erre a kijelentésére is mondjak valami frappánsat, de inkább csak elmosolyodva rázom meg a fejem, amolyan jelzésként, hogy hihetetlen, de mennyire igaza van. Megint. Meg sem kellene lepődnöm, mégis elismerem, amit ő is. Kettőnk közül még mindig ő az, aki képes a világból kiűzni a másikat a makacskodással, de az ember természetén elég nehéz változtatni. az övén pedig ebből kifolyólag szinte lehetetlenség. Túl egyszerű volt egyedül beilleszkedni a tömegbe, azzal viszont, hogy a kezemben vittem, szinte kitettem magunkat a figyelemnek. Lerakom, de nem engedem távolabb magamtól, mint amennyire muszáj, mert tudom, hogy ha a kezét fognám, akkor is kapnék egy megjegyzést, hogy túl messze vagyok tőle. Gyermeteg vagy sem ez a fajta hozzáállás, de egyre kevésbé zavart, hogy ő így látja, talán én is kezdtem beismerni, hogy ebből még jó is kisülhet. Talán az idill megtörése veszi kezdetét azzal, hogy ide hozom, sok az ellenségem, akik talán a közös ellenségünk most már. Mégsem érdekel, kockáztatok, és engedek a vágyaimnak. Felkapom, miután ő az ajtónak présel, és megszabadítom magunkat a kabáttól, valamint magam a felsőmtől. Távol akartam tőle maradni, de be kellett látnom, hogy nem tudok, és az előnyeire nem csak most volt lehetőségem rájönni. Azzal, hogy az enyém volt, az enyém lett, könnyebb volt harcolni a démonjaimmal, ugyanakkor nehezebb is, hisz míg eddig vigyáztam rá távolról, most már magamtól is óvnom kellett. Legalábbis egy részemtől, ami nem érdemelte meg, hogy ilyen kincset tudhasson magáénak. Szinte eltátom a szám a reakciótól, és kiül arcomra, hogy vívódni kezdek magamban, ezt irónival vagy őszintén mondja e. Én ugyanis nehéz erőfeszítések árán sem voltam romantikus srác, még ha miatta képes is lettem volna ezen változtatni. Már épp szóvá tenném a véleményem, mikor közeledő léptek zaja csapja meg fülem és szinte automatikusan kapcsol be fejemben a vészjelző, hogy nem lesz ez így jó. Elengedem és lekapom az asztalról, magam mögé utasítanám, de mellém áll, mire csak megrázom a fejem, de az ajtó már nyílik, vagyis inkább zuhan, ahogy ránk tőrnek. Ettől tartottam és tarthattam a jövőben is. Az egyik fickó előre ugrik, felém üt, de a számítása nem pontos, félre hajolok, mire egy másik kéz csattan arcomon. Megrázom fejem és előre lendítem karom, hogy támadóm felé üthessek, de aki mögém kerül lefog, nyakamhoz pedig tűt szorít, s nyomja belém a fecskendő kábító tartalmát. Az eszméletem szinte elvesztem, homályos képeket látok csupán, tompuló hallásom pedig egyenest süketséggel ér fel.
– Ha lenne egy díj, amit az kaphatna meg, aki a világon a legmakacsabb, akkor azt hiszem, hogy azt mindenféle komolyabb küzdelem nélkül megnyerhetném és te lennél rá az élő tanúm, hogy megérdemlem. – Ha eldöntök valamit azon nagy ritkán szoktam változtatni és nem most lesz azaz alkalom, amikor meggondolom magam, mert éppen olyan kedvem van. Ez nem kedv kérdése. Most róla beszélünk. A férfiról, aki megkaparintotta a szívemet és a gyermekről, akivel játszottam, mikor még kisebb voltam. Talán már akkor is szerettem csak még nem tudtam, hogy mi is az a szerelem. Talán mindketten szerettük a másikat anélkül, hogy különösebb tudomást vettünk volna róla. Legalábbis én biztosan. Nem foglalkoztam ezzel, hiszen ellökött magától, de lehet, hogy ő neki többször fordultam meg a fejében, mint azt akarta volna. Azaz éjszaka, amikor elveszítettem vele a szüzességem.. Lehet, hogy kicsit be voltam csiccsentve és ő alig emlékszik az egészre, de akkor sem bántam meg az egészet, mert neki adhattam oda magam legelőször. Még akkor is, ha azóta olyan messzire sodródtunk egymástól, amennyire csak lehetséges volt. Annyira jó érzés volt közel lenni hozzá. A karjaiban.. Bár, ahogyan egyre közeledtünk a hotelhoz egyre több kíváncsiskodó szempár akadt meg rajtunk és végül az út utolsó részét úgy tettük meg a karja a derekamra siklott és én ezzel tökéletesen meg voltam elégedve. Hiszen közel lehettem hozzá és a keze is birtoklón tartózkodott a testemen jelezvén, hogy én az övé vagyok és senki másé. Őszintén úgy éreztem, hogy az, aki csak rám mer nézni már aláírja magának a halálos ítéletét és egyáltalán nem bántam. Hozzá akartam tartozni kerüljön, amibe kerül. Lehet, hogy őrült vagyok, amiért még a történtek ellenére is vele akarok lenni, de a szerelem maga egy hatalmas őrültség. A szobájába érve szinte rögtön lecsaptam az ajkaira. Ahogy felkap belemosolyodom a csókba, de egy pillanatra sem szakadok el az ajkaitól. Mikor az asztalra tesz kicsit belekuncogok a csókba, majd ahogy feltárul előttem a felsőteste nem tudom megállítani a kezeimet és automatikusan a mellkasára simulnak végigsimítva minden egyes izmát. – Hogy te mennyire romantikus tudsz lenni.. Nagyon is tetszene az ötlet. – Mondom vigyorogva, majd egy gyors csókot lopok tőle és, ahogyan az ajtó felé kapja a fejét úgy én is oda fordítom a tekintetem, majd meghallom a közeledő lépteket, de igazából csak az tudatosul bennem, hogy pár alak szó szerint ajtóstul ront be a szobába. Összerezdülök és lekászálódok az asztalról, hogy szorosan Jace oldalára állhassak. Nem kell védelmeznie.. Együtt védjük a másikat. Egyenlő felek vagyunk.
-A szörnyű makacsságod ellen nem tudok mit tenni, és azt hiszem, ha jól akarod magad érezni is ezt használod majd ellenem.-jegyzem meg, felvont szemöldökkel vizslatva arcát, és elveszve a helyzetemben, amibe kerültem. Ismét. Ellentmondást szinte nem tűr, hiába mondok valamit, azért is az ellenkezőjéhez ragaszkodik. Mögém settenkedik, és teste enyémnek simul, s a gondolataim máris a nyomok éltüntetése helyett azon járnak, hogy ha mér megkaphatom, éni is tudnom kell a lehetőséggel. A távolban úgy fénylett a jelenléte, mintha valamiféle jelzőfény lenne nekem, hogy mutassa az utam. Azzal viszont nem számoltam, hogy ennyire legyűr az erőm, mely mellé a fáradtság csak hab volt a tortán, így mikor helyettem temette be a gödröt, egy pillanatra kiült a meglepettség az arcomra. Felkapom és elindulok vele egy hotel felé, ami nincs messze, amilyen könnyű, még csak nehezemre sem esik vinni. A kíváncsi szempárok viszont zavartak, így nem sokkal a hotel előtt letettem, derekát átölelve, és így csendben haladtunk tovább. Összeszedett gondolatokkal léptem be a szobába, de megelőzött ismét. Egy lépéssel előttem járt, kihasználta a meglepetés erejét, de nem tudtam rá emiatt haragudni. A falnak présel, ajkai pedig ostromolni kezdenek. Felhökkenek, de nem tolom el magamtól, inkább dereka köré fonom karjaim. De többről volt szó, többet akartam, többet akart. Mindenféle lassú, időhúzó mozdulat nélkül szabadítom meg kabátjától, és kapom ölembe, az asztalig sétálva vele, ahová miután lerakom, leveszem kabátom, de vele együtt a pólóm is a földön landol. Ajkaira hajolok, kezem derekáról oldalára siklik, majd hajába túrok, és hátrébb döntve fejét, nyakát kezdem el apró csókokkal kényeztetni. Emlékeim között felvillannak ugyan képek, de megszállott célom lesz, hogy annál a ferde esténél többet adhassak neki, emlékezetesebbet, így egy pillanatra elhúzódok tőle. -Nem, mintha ellenemre lenne, de...-szólalok meg rekedtes hangon, szaporább levegővétellel az átlagnál.-...nem gondolod, hogy... Nem vágysz rá, hogy gyertyafényes szobába és rózsaszirmokkal megszórt ágyba vigyelek? -nem, mintha a romantika embere lennék, de adok a véleményére, arra, amit szeretne. Teljesíteni akarom összes kívánságát, amire képes lehetek, megérdemli. Szenvedett, utóbbi időben miattam. Le tudok állni. Még képes vagyok rá, ha ő arra kér. De túl közel vagyok ahhoz, hogy megkaphassam Őt, és ma nem tántorodok el ettől a célomtól sem. Az ajtó mögül viszont közeledő lépések zaja hallatszik. Felkapom rá a fejem, de semmi jót nem sejtenek az előérzeteim.
Nem volt semmi, amit mondhatott volna annak érdekében, hogy meggondoljam magam. A makacsságom most maximális erőbedobással volt jelen és esze ágában sem volt távozni. Tudtam, hogy nem tetszik neki az ötlet, hogy segíteni akarok. Vagy, hogy bármilyen módon megpróbálok részt venni az életében, de nem eresztem a karmaim közül, hiszen szeretem és most már felvállaltam ezeket az érzéseket, ahogyan ő is felvállalta, hogyan érez irántam. Most nincs hova menekülnie, mert bárhova is menne követném. Visszaadta az erőmet, aminek köszönhetően már semmi sem lehetetlen. Igaz, hogy nem ugyanaz az érzés legalábbis nem teljesen, de ez is sokkal jobb, mint a semmi. – Idővel majd rájössz, hogy igen. – Csak ennyit mondok és megrántom a vállamat. A hulla szaga förtelmes, de képes vagyok elviselni, hiszen már nem az a gyenge, törékeny kislány vagyok, aki egykoron. Fel kellett nőnöm. Most már sokkal nehezebb eltaposni vagy egyszerűen csak hátrahagyni, ahogy az apám tette. Megvolt az esély arra, hogy visszatérhet és egyszerűen csak hátat fordított nekem, mintha semmi nem számított volna. Ő megbékélt a sorsával, de ez nem jelenti azt, hogy én is. Legalábbis abban a pillanatban még nem. Szükségem volt az apámra most pedig kezdek rájönni, hogy teljesen soha nem támaszkodhatok senkire sem, mert akkor csalódni fogok és egyedül én leszek ott a végén, hogy összeszedjem a darabjaimat, hogy újra összerakjam magam. – Nekem ott tökéletes, ahol te vagy. Csak te kellesz ahhoz, hogy jól érezzem magam.– Testem az övének simul egyszerűen szomjazom a közelségére és a távolság, ami néha közénk furakodik egyszerűen kínzóan hat a lelkemre. Talán ő nem ugyanígy érez? Mert engem olyan szinten megbabonáz az, ahogyan a testünk egymásnak feszül, hogy eluralkodik rajtam az érzés, hogy soha nem akarom elereszteni. – Hát mire vársz még?– Kérdezem vigyorogva, majd pedig szorosan kapaszkodom belé, amikor felemel. Nem érdekel, hogy mi történik velem, vagy mi történik körülöttem egészen addig míg vele lehetek és kialakíthatjuk a saját magunk által meghozott szabályokra épülő életet. A hotelba érkezve követtem őt a szobájáig követtem, majd mikor beléptem szinte rögtön meg is fordultam és egy pillanatig sem vártam, hogy ellenkezhessen vagy bármit is mondhasson. Lecsaptam az ajkaira és az ajtónak préseltem őt a testemmel. Meg akartam mutatni neki, hogy mennyire szeretem.. Valami olyat akartam neki adni, amire emlékezhet. Nem csak részegen egy nyamvadt álarcosbálon történhet meg az ilyesmi kettőnk között.
Kezdőlap
*
•