Ez nem az a pillanat, amikor be kellene vallanom, hogy mit tudok és mit nem. Előbb-utóbb maga is rájön. Emberi életünkben három évvel volt fiatalabb tőlem. S ha azt a kort nézzük, amit a testünk üzen másoknak, akkor most sem lehetne több közöttünk mint 5-6 év. Hamar rá fog jönni, ez hogyan lehetséges. Vámpírok akkoriban csak az újvilágban léteztek. Ami ugyebár innen többezer kilométerre van. Nem, jobb ha sosem tudja meg mi történt annakidején. Ez már végképp az a pont, amit nem kell felfedni. Vannak olyan titkaim, amiket nem fogok elmondani.
Most is csak mosolyogni van kedvem. Felfrissít ez a kis vitatkozás. Talán igaza van és köszönetet kellene mondanom neki, hogy élhetek. De kevésbé szeretem ezt az életet, mint amennyire várom a halálomat. Nem biztos, hogy ezt választottam volna, ha azon a sötét éjjelen megkérdeztek volna. Az egész létezésem mintha most érné el a csúcspontját. Tatia persze akarhat bármit, de azt sajnos hiába várja, hogy megint eltűnjek az életéből. Túlságosan élvezetes játékot remélek.
Végighallgatom az okfejtését, de valójában nem különösebben érdekelnek a magyarázatai. Ellentmondásos számomra. Miért barátkoztam volna a menyasszonyommal, ha nem azért hogy könnyebbé tegyem számára az elkerülhetetlent? Azt hittem a szökése után meg fogja látni a valóságot az életünkben. Kedveltem őt és örültem, amikor kiválasztották a szüleink. Én megtanultam szeretni őt, ő viszont sosem látta, hogy a büntetést nem arra szabta ki, aki a bűnt ellene elkövette. Az esküvőnk napjára most is örömmel gondolok. Életem talán legszebb napja volt. Utána békén hagyni? Azt nem is értem.. felfoghatatlan a gondolatmenet számomra. De azért jókat bólogatok, hogy azt higgye egyetértek. Vagy feltételezze, hogy valami hasonlót gondolok.
-Azért van valami perverzió abban, hogy te az én véremet hordoztad magadban mielőtt elhagytál és most én hordozom magamban a tiédet. Hát nem érdekes?
Elindulok végre a folyosón. Ez a beszélgetés máris tovább húzódott, mint terveztem.
-Még valami. Egy szóval sem említettem, hogy szeretnélek. Számomra meghaltál akkor, amikor elszöktél. Engem nem ráz meg a látványod. Nem ígérem, hogy nem látsz többet. Ez az én városom ne feledd. És sose mondd, hogy soha.
Megemelem nem létező kalapomat és otthagyom végre a nőt, akire egyetlen árva gondolatot sem kellene vesztegetnem. Hazugság persze, hogy nem érzek iránta semmit. Ezt én is tudom és ő is tudja. mégis olyan jól esett megcáfolni. Ezer év alatt nem voltam magányos. De kétségtelen, hogy senki sem mozdított meg bennem valamit úgy, mint ő.
Lépteim lassúak, amíg eltávolodom az ajtótól. A folyosó végén kanyarodok csak a lépcsők felé, ahol már nem kényszerít semmi sem a végtelen lassúságra. Komor árnyként tűnök el az éjszakában.

- Tényleg nem, hiszen akkor még vámpírok sem voltak. De elárulok neked egy apró titkot amit már vagy tudsz, vagy nem: ha én nem vagyok vámpírok sincsenek. Az én vérem kellett ahhoz, hogy megteremtődjenek, úgyhogy akár köszönetet is mondhatsz, hogy tengődhetsz a világban és utánam sóvároghatsz. Ha én nem lennék, mindketten halottak lennénk. - Fogalmam sem volt, tud-e erről az egészről. Ha nem tudott, akkor most már tud. Bár jobban belegondolva Esther egykori varázslata csap csapád volt a világra. Az emberekre biztosan, talán még magukra a vámpírokra is. Akárhogy is nézzük, nem olyan könnyű ilyen hosszú időn át létezni, fáradtságos munka ez. De még mindig jobb, mint egyszerűen csak meghalni.
Most egyáltalán nem volt igaza. Tagadtam, hogy szerettem volna, mivel így volt. Soha nem éreztem iránta azt, ami miatt egy egész életet le tudtam volna élni vele vagy boldogan a karjaiba fordulva, mosolyogva elaludni. Nem, ilyen érzés hosszú távon bennem soha nem élt, esetleg a lányunk fogantatásának éjszakáján, máskor nem. Tisztában voltam azzal, hogy nem éltem át vele olyasfajta szerelmet, mint Klaus-szal és nem is fogok. Nem őrültem meg, képes voltam érzékelni, hogy mit éreztem iránta régen és hogy mit érzek iránta most. Ha azt nézzük, semleges volt számomra. Eddig azt hittem, hogy halott volt, eszembe sem jutott, esetleg csak akkor, amikor a lányomra gondoltam. Egy-két ilyen alkalommal az ő emléke is bevillant a fejembe, de csak arra tudtam emlékezni, hogy túlságosan akart engem. Úgy tűnik, ez nem változott.
- Barátok voltunk. Azt hittem, hogy ha hozzád megyek megúszom ennyivel és utána békén hagynak, de nem így történt. Így is túl sok időt bírtam ki veled, ám igazad van. Hamarabb el kellett volna szöknöm, akkor talán még boldog is lehettem volna. Azt hitted, hogyha megpróbálsz a tulajdonodként kezelni, akkor veled maradok. Tévedtél és most is tévedsz. Nem leszek a Tiéd, drága Ced. - Gúnyosan ejtettem ki a nevét, ezzel nyomatékosítva, hogy mit is gondolok. És az, hogy még mindig Georgiev-nek hívott, na az tényleg rosszul esett. Nem ez volt a nevem, akárhogy is szerette volna ezt hallani. Emberkoromban, házasságunk alatt köteles voltam ezt használni, de azóta soha, még annak a gondolata sem fordult meg a fejemben, hogy engem így hívjanak.
- A múltban élsz, Cedric. Rá kellene jönnöd, hogy eltelt ezer év és tovább kellene lépned. Nem kellene szeretned, én sem teszem. Semmi közünk egymáshoz. - Vállat vontam, szavaimat pedig komolyan gondoltam. Tényleg nem kellene, hogy közünk legyen egymáshoz, ennyi idő után miért ne élhetnénk szépen, csak úgy magunknak az életünket? - Most menj innen. Nincs kedvem tovább cseverészni veled, így is elrontottad a napomat azzal, hogy életben vagy. A soha viszont nem látásra. - Még integettem is neki, senki nem mondhatja rólam, hogy nem vagyok udvarias.

Tudhattam volna, hogy megkérdőjelezi majd az épelméjűségemet. Sajnálatos tény, de be kell látnom, hogy kedvenc feleségem sem különbözik a többi nőtől. Ha valamit nem akarnak elfogadni, akkor a legegyszerűbb utat választják. Ostobaságnak nyilvánítják, mintha ettől megoldódna bármi is. Valószínű, hogy nem vagyok egészen normális. Elvégre sosem voltam. De most hogy ezt nyilvánvalóan elfogadom változott valami? Semmi a világon. Még mindig őt akarom. Jóban-rosszban.. ahogy megesküdött rá. *
-A vámpírokban sem hittünk.. s lásd mire mentünk vele. – igyekszem rávilágítani a helyzet abszurditására. Két túlvilági lény bájcsevelyeg arról, hogy mi létezik és mi nem. Az emberi történelem szerint mi csak legendák vagyunk, akik nem léteznek. Aki hisz a vámpírokban, az könnyen elmeosztályra kerülhet. De mi cáfolunk mindent. Vámpírok bizony léteznek. Miért ne lehetnének egyszarvúk is? Csak mert még nem láttuk őket? Pont ennyire valószínű, hogy sikerrel járok majd. Jobban ismerem, mint bárki, mert ismertem emberként. Az átváltozás csak erősebbé tehette azt, aki volt. Mássá nem. Halott test nem képes változni. Bizonyára ezért nem tudok szabadulni tőle még most sem. Az emberi szívem őt szerette.. a vámpíré sem képes másra.
-Túl hevesen tagadod a múltat kedvesem. S ahogy akkor sem értettem, most sem értem. Ha annyira nem szerettél, miért csak az esküvő után szöktél meg? A lehetőséged megvolt akkor is.. elég időt töltöttél velem előtte. Ha menni akartál volna, nem tartalak vissza. Talán még segítettem is volna neked, hisz éppoly gyerek voltam, mint te magad. De te nem akartál. Vártad az esküvőt és te is pontosan tudod, hogy az enyém akartál lenni. A gyerekes kis lázadásod ezen semmit sem változtat. De igazad van, régen volt. Ám tudod, a történelem ismétli magát. Talán éppen ezer évenként. -
Nem akarok vitába bocsátkozni, hiszen látható teljesen értelmetlen. Tatia tagadja a múltat oly vehemensen, ami már nekem is túlzottan feltűnő. Még most sem tudja elfogadni a saját döntéseit. Persze nem igaz, hogy elengedtem volna.. legfeljebb vele tartottam volna, de sosem engedem ki a karomból. Nekem teremtetett és nem mondok le róla. Épp eleget szórakozhatott nélkülem az újvilágban.
Arrébb lépek az ajtótól, mert jelenleg semmi sem tart vissza. Szomjas vagyok, s az illata megőrjít. Az ösztöneim szinte tombolnak. Éhség, vágy.. két erőz érzelem, mely nem fér meg egymás mellett. Nem állnék meg újabb szavakra, ha nem tartóztatna vissza az első lépés után. De csak visszafordulok, hogy egy mélyen szántó pillantással nézzek végig rajta. Bólogatok a Petrova név hallatán. Hisz tudom, így nevezi magát. Újabb önbecsapás lehet a részéről. Újabb tagadás.
-Most melyik mesét is nézi Lady Georgiev? – Sosem fogom Petrovának nevezni. Amikor hozzámjött megkapta a nevemet. Számomra ez sosem fog megváltozni. Nem várok választ a kérdésemre. Költői megjegyzésnek szántam, hátha lassacskán észreveszi, hogy nem én látok zavarosan a jelent, hanem ő takargatja lepel alá a múltat. Mi összetartozunk, immár örökre. Akár elfogadja, akár nem. Az örökkévalóságban ezer év nem több, mint egy nap egy embernek. És én ráérek..

Ha ember lettem volna, minden bizonnyal a szemeim is könnybe lábadtak volna. Én értettem félre, vagy tényleg elhatározta, hogy megszerez magának? Ezt mégis hogy gondolta? Régen sem sikerült neki, akkor, amikor még befolyásolható kislány voltam, hát pont most jönne össze? Mert nagyon sok minden volt jellemző rám, de az nem, hogy hagyom magam csak úgy rángatni. Az nem érhetett hozzám, akinek nem vágytam az érintésére, az beszélhetett velem így, akinek nem engedtem. És neki ezt nem hagyhattam.
- Úgy látszik, a korral egyenesen arányos a hülyeség, de ha jobban belegondolok, még az ábrándok kergetése is. Már csak az hiányozna, hogy elkezdj hinni az egyszarvúakban. - Lebiggyesztett ajkakkal figyeltem arcát, de dühített, hogy komolyan azt hitte, hogy megkaphat. Majd ha piros hó esik és a Mikulás meglátogat, hogy költözzek hozzá. Akkor esetleg. Addig soha, semmilyen körülmények között. Tény, hogy egyszer elcsábított, de az az egy éjszaka vajmi kevés idő azt nézve, milyen hosszú ideje élünk már. Mint csepp a tengerben, vagy porszem a sivatagban.
- Ha már ilyen szépen eléldegéltél, mint valami szellem, egyvalamit jegyezz meg: én sohasem voltam a tiéd, most sem vagyok és nem is leszek. Nem szerettelek és nem is foglak. Ezzel vége is a történetnek. Csak mert kényszerítettek, hogy ezer évvel ezelőtt hozzád menjek, az nem változtat semmin. - Hangom magabiztosan és élesen csengett, nem tudtam, milyen reakciót fogok kiváltani belőle. Ha engem akar... akkor még érezhet valamit irántam. Esetleg csak bosszút akar állni rajtam, hogy túljártam az eszén és elhagytam. Akármelyik variáció is legyen érvényben, bennem emberére talált.
Indulni készült, láttam a mozdulatain. Ennyi lett volna? Bejelenti, hogy él, kellek neki és majd összefutunk? Ez nem is lett volna probléma, csak a szavai. Ismét azok húzták fel az agyam. - Petrova. A nevem Petrova. - Szépen kihangsúlyozva ejtette ki a nevemet, ellentmondást nem tűrve. Én már nem vagyok a felesége. Lehet, hogy sohasem váltunk el, de ezer év az ezer év, akárhogy is nézzük.

Szám megrándult szavai hallatán. Tényleg, való igaz, hogy nekem is régen egy sírban kellene feküdnöm, mégsem így történt. Egyike vagyok a legöregebb vámpíroknak, de ahogy elnézem, ő is. Mikor változhatott át? 25, esetleg 26 évesen? Tény, hogy arca férfiasabb lett, ahogy láthatóan a teste is, de miért gondolkozok én ilyeneken? Egyetlenegy gondolatnak szabad most a fejemben járni: mi a fenét keres ő itt?
Nem akartam látni, mégis a szemeibe meredve bámultam őt. Láttam, hogy végigsiklik rajtam a tekintete, ha tűvel szurkálták volna ki a szememet, még akkor is észrevettem volna. Jobban belegondolva csak a felesége voltam, ennyit megengedhetek neki, bár én nagyon szívesen eléldegéltem volna úgy még ezer évet, hogy nem látom őt. Esetleg a Pokolban, de ott már úgyis mindegy lett volna. A mardosó lángok mellett már el tudtam volna viselni a volt férjem jelenlétét is, meg sem kottyant volna. Így viszont kissé más volt.
- Ezer évvel ezelőtt sem tudtunk normálisan beszélni egymással, ez miért változott volna? Sajnálatos módon nem hiszem, hogy azóta lenne közös témánk, szóval mondd el mit akarsz és hagyj békén. - Szépen pislogtam rá, mintha egy kislány lennék, aki cukorkát kér az anyukájától. Most talán még ezt is bevállaltam volna, de örömmel tisztáztam, hogy sikerült megtartanom a stílusomat akármennyire is meglepett, hogy Cedric itt állt előttem. Mert meglepett, ez tény. Nagyon is, nem is tudom, min lepődtem meg utoljára ennyire.
Kérdésére viszont nem adtam normális választ, semmi köze nem volt hozzá. Nem vártam senkit, de erről neki nem kellett tudnia. Ő nem az apán, hogy minden lépésemről beszámoljak neki. - Legyen annyi elég, hogy mindenkit, csak Téged nem. - Szúrtam oda egyet mosolyogva. - Bevallom, kissé elképedtem. Vámpírrá változtál és még mindig élsz. Nem semmi teljesítmény. - Ajkaim kissé elismerő grimaszba ráncolódtak, de nem annyira, hogy ez komoly is legyen. Inkább ez is gúnyosra sikeredett.