Hotel

Jó volt végre hallani a hangját. Hát igen, kevés dolognak tudtam én örülni, de... Tatia kivételesen ezek közé tartozott. Egyeseknek ő a megtestesült ördög, nekem a legjobb barátnőm. Ennyi a mese.
- Amint összekaparom az utazótársamat, elindulok! - bólintottam mosolyogva, és végigmértem a holmimat. Nem volt itt nagy csomagolnivaló. Hiszen mint mondtam, néhány napja érkeztem ide.
- Igen, ismerem azt az oldaladat. És ne aggódj, az én kezemből nem fog kikerülni az információ mindaddig, míg Te nem akarod - mosolyodtam el ravaszkásan.

Felnevettem. - Úgy ismered ezt a férfit, mint aki nem segítőkész, főleg ha a családjáról van szó? Ha a lánya nem is tiszteli apjaként, úgy vélem, csak természetes, hogy annak az oldalán áll, aki segíthet a lányán, és az unokáján - beszéltem tovább. Sejtettem, hogy kin akarja felhasználni a varázslatot. És tudtam Delenáról is, a hasonmás és Oliver Lambrick kislányáról. Ő a legalkalmasabb, aki a kirakós másik tagja lehet.
- Néhány napon belül a városba érkezünk, ebben biztos lehetsz - mosolyodtam el újra. c

(Kezdet: Otthonról)

Már réges-régen... egészen pontosan a testvérem és a neje halála óta nem hallottam még hírből sem se Mystic Falls-ról, se a családról, se természetfelettiről. Vámpírokról főleg nem. Már majdnem azt hihettem, hogy ez a világ el is felejtett, DE mégsem. Erre egy telefonhívás döbbentett rá, egy hívás, ami egészen idáig ugrasztott engem, Chicago-ig. Mondhattam volna hogy bánom, hogy ez a világ ismét az életembe toppant, de nem, nem bántam. Ez a végzetem, a családom hagyatéka, és ha már a családról lészen szó... nem is kérdés hogy jövök ha hív egy ügy velük kapcsolatban.
Nem volt hát más út, csak ami ide vezérelt engem, egy hotelszoba ajtaja elé, felkészülve lelkiekben az újabb zűrös világra, melynek járulékos osztaléka gyanánt, újra a lányom közelébe kerülhetek, s ki tudja mi sül ki abból ha találkozunk.
Mindenesetre szép sorjában, első állomás Milena... természetesen. Így az ajtó előtt megállva bekopogtattam.

Nagy sóhajjal tettem le a telefont, és közben máris elkezdtem a ruháimat összeszedni, hogy szépen belepakoljam a bőröndbe őket. Furcsa, de nagyon régen nem jártam már Mystic Fallsban. A régi idők... úgy elrepültek, mintha soha nem is lettek volna. Eszméletlen... mintha tegnap lett volna, hogy Tatia átváltoztatott.
Közben hallottam a kopogást, és ravasz kis mosoly jelent meg az arcomon. Ott termettem az ajtó előtt, majd lenyomtam a kilincset, de mielőtt John megláthatott volna, már vissza is tértem csomagolni, mintha nem is jártam volna az ajtó előtt.
- Már vártalak! - szóltam oda neki, mikor már biztos voltam benne, hogy hall is engem.

Mikor kinyílt az ajtó, látni véltem valami elsuhanó hessenést előttem, de mire pislogtam, nem volt ott semmi és senki, csak a kitárt ajtó.
- Ügyes - léptem át a küszöböt egy elismerő pillantással találva rá a szobában a csomagoló nőre.
- Milena - köszöntöttem Őt, miközben tettem felé néhány lépést. - Még jó hogy vártál, elvégre nem a saját gógyimból találtam ki hogy meglátogatlak. Látom... nem teketóriázol - tekintette le a csomagjaira.

Egy pillanatra felnéztem a szemeibe, közben nagyot sóhajtottam újra, és összehúztam a cipzárt a bőröndön.
- Így is, úgy is megvártalak volna, kedves John. Elvégre... nekem sem a saját fejemből pattant ki az a varázslat, amire most Tatiának szüksége lehet. Az unokádnak most jött el az igazi ideje - mosolyogtam rá egyszerűen, egy aprót vonva a vállamon. - És te is jössz. Gondolom én. - tettem még hozzá.

- Természetesen megyek - bólintottam rá, bár nehéz lett volna megmondani mi is az ami konkrétan oda vezérel. A varázslat, persze, igen, de ha az ember két vámpírral szövetkezik, nem árt ha van saját oka is, különben fennállna a kényszer érzete, amihez... ritkán fűlött a fogam. Ezúttal választhattam, hogy a családom megsegítése, vagy... a lányom, netalántán az unokáim megismerése az ok? Vagy az hogy megnézném magamnak azt a kriptaszökevényt aki elvette a lányom? Bár mehetnék azért is, hogy gratuláljak az esküvőhöz vagy a két gyerek születéséhez, melyek közül nekem egyről sem akart szólni senki, s nem is tudnám ezeket, ha én magam nem vagyok oly figyelmes, hogy figyelemmel kísérjem a lányom életét. A távolság sosem volt akadály, attól még tudtam mi folyik "otthon."
- Azt remélem mondanom sem kell, hogy az unokám haja szála sem görbülhet a kis bűvészkedésetek árán, ugye? - néztem komor arccal az előttem álló nőre. Vérvonal ide vagy oda, az a kislány az unokám, nem hagynám tehát hogy bántódása essék. Főleg nem pár vámpír cselvetései miatt. A család mégiscsak szent.

- Pompás! - hagyta el lelkesen a szó a számat, miközben levágtam a földre azt a hülye bőröndöt. Nehezen tudtam volna mást beletuszkolni már, amúgy is tele volt, méghozzá teljesen. Igen, egy vámpír nő eléggé sok cuccal jár. Meg általában sok mocskot is tud maga után hagyni. Az egyik ilyen mocsok kis híján John Gilbert volt néhány hónapja. Kinéztem magamnak a csinos kis nyakacskáját, de végül rájöttem, hogy élve sokkal több mindenre tudom használni. És mint kiderült, ketten együtt nagyon jó párost alkotunk, mert megszereztük azt a bizonyos "hatalom-átruházó", vagy mifene varázslatot. Sajnálatos módon az azt elkészítő boszorkány azóta már elhunyt. Vagy sajnálja a fene!
- Minek nézel te engem? Lehet, hogy gyilkos vagyok, de sem én, sem Tatia nem vetemedünk olyasmire, hogy bántsunk egy gyermeket! - méltatlankodtam nem kevés felháborodással, majd ott termettem előtte. - Szedd össze a szükséges holmijaidat. És indulhatunk is. Holnap reggel. Addig... elleszünk valahogy - sóhajtottam.

Csendben néztem a bőrönddel való ügyködését. Mintha érdekelne. Pont úgy nézett ki mint aki költözik. Bár... vámpír,azok meg nem a letelepedésről híresek. Nyilván Ő is az a fajta. Bár erre már rájöhettem volna, akár legutóbb is.
Elléptem mellőle és az ablakhoz sétálva kibámultam a szabadba, ahol még a nagyvárosi forgatagban is meg-megcsillant a kép, miszerint bizony itt van már az ősz, kíméletlenül. Csak idő kérdése mikor is érezzük meg ténylegesen.
- Hogy téged? Vámpírnak, szívi - néztem a szemeibe visszafordulva, ahogy előttem termett, és átható tekintettel bámultam bele a szemeibe. - Nem riadtok vissza az emberöléstől, hisz... nektek az az ember, ami nekem a rántotthús. Honnan is tudhatnám, mikor fanyalodtok rá a gyerekekre is. Mindenesetre, az unokáim tabuk, ezt azért mindenképp jó tisztázni.
Sóhajtottam, majd elléptem előle, és mellette elmenve tettem pár lépést, hogy ne legyen olyan hű de közeli ez a felállás. Elvégre nem ettem meszet.
- Megelőztelek. A holmim lent vár a kocsiban - vontam egyet a vállamon, és körbepillantottam. - Vegyek ki reggelig egy szobát? Vagy biztonságban tudhatom a nyakamat ma éjjel? - érdeklődtem ártatlan arccal, habár... ha megpróbálná, nem valószínű hogy csak úgy hagynám magam. Nem vagyok az étlapon és nem is szándékszom odakerülni.

Csak grimaszoltam felé egyet. Az tény, hogy nem szorult belém sok anyai érzés, hiszen a legtöbb vámpírnővel ellentétben nekem ember koromban sem adatott meg gyermek. De nem is vágytam rájuk soha. Ahogy a férfiak is jók voltak egy éjszakára, de többre már nemigen. De ettől függetlenül nem vedlek át gyerekgyilkosba, még akkor sem, ha "ráfagyalodnék". Ha már olyan kis korukban megölnénk őket, ki lenne húsz év múlva a reggelim, vacsorám, vagy éppen ebédem? Nem, nem... a gyerekeket ezért békén kell hagyni.
Elépett előlem, de ettől függetlenül még mindig őt bámultam, eléggé végigmérően, hiszen mindig ismernem kellett azokat, akikkel "barátosdit" játszom. Bár nem neveztem volna magunkat barátnak. Nem hát. Hülye leszek egy Gilberttel barátkozni. A mende-mondák szerint, miután megeszik a kenyerük javát, mindegyik megbolondul. Élő példa Johnatan Gilbert. Ki tudja, talán egyszer ez a nyomorult is olyan lesz, mint Ő volt. Vagy talán még a hasonmás sincs elzárva attól az eshetőségtől. A pakliban benne van minden.
- Kösz, de nem vagyok a te véredre szomjas. Ha éhes leszek, elkapom a szobapincért - vontam egyet a vállamon, és megforgattam a szemeimet, így nézve a kanapéra.
- Remélem, beéred ezzel - mosolyodtam el kevéske gúnnyal. Merthogy az én szobámba be nem jön, az hétszentség!

Hát mit ne mondjak, megnyugvással töltött el hogy állítólag nem pályázik a véremre, bár... a fene se hisz ezeknek, még az is hazugság ha kérdeznek. Mindenesetre a szokott felkészültséggel fogom nyugovóra hajtani a fejemet, még szerencse hogy éberen alszok, ebben a családban hozzá kellett szokni, sőt, szerintem már gyárilag van belénk kódolva.
- Helyes. Nem venném a lelkemre ha szíven kéne szúrjalak valami fával. Egyelőre jövedelmezőbb mindkettőnknek ha a másik él, és sértetlen, nemde?
Követtem a pillantását a kanapéra, és szélesen elvigyorodtam a szavaira. Hahh, inkább aludnék a kocsiban mint Vele.
- Ne vedd sértésnek Milena, de előbb aludnék vérfarkassal teliholdkor, mint vámpírral bármikor máskor - tettem fel tartózkodón a kezeim, magam elé tartva őket. Vámpírokat különben sem megfektetni, hanem megölni szoktam.

Felfigyeltem a vigyorára, végül csak vontam egyet a vállamon. - Akkor aludj odakinn. Nekem aztán tök mindegy, csak reggel legyél itt. A többit már úgy intézed, ahogy akarod - magyaráztam, behúzva a függönyöket. Vámpír vagyok, jobban bírom a sötétséget. És ha ez a tuskó úgy dönt, hogy itt marad, nyilván ő sem a nap első sugaraira akar majd felébredni. Bár mióta érdekel az engem, hogy nem tud aludni? Jobban belegondolva, hidegen hagy. Legyen úgy!

- Ne aggódj, itt leszek - néztem Rá jelentőségteljesen, s levetettem magamat a kanapéra. Nem vagyok én hülye, hogy a kocsiban aludjak amikor fennáll a lehetőség egy kanapén is. És itt legalább szemmel tudom tartani ezt a kis vámpírhölgyet. Az sosem árt.
Néztem hogy húzgálja be a függönyöket az ablakon, és elvigyorodtam.
- Milyen kedves és vendégszerető vagy - jegyeztem meg mikor visszafordult az utolsó ablaktól, miközben végighevertem a kanapén, bár nem úgy mint aki otthon van, de azért kényelmesen.

Végigfeküdt a kanapén, én pedig még mindig lüke fintort vágtam. Hát... még szerencse, hogy tényleg fontos ez a pasas, mert különben félteném a nyakát velem egy szobában. Na mindegy is, ő tabu, meg az egész kis családja az. Pedig azt mondják, a hasonmásoknak nagyon finom vére van. Egyszer ki kellene próbálni! Áh, nem, nem szabad. De jobban belegondolva... Ő tiltja meg NEKEM?! Hm... ezt még átgondolom.
- Mondd csak, drága BARÁTOM... - nyomtam meg az utolsó szót, és a szemeibe néztem, megállva a kanapé mellett. - Szívesen látnak még téged a családod házában? Mert... ami azt illeti, nincs kedvem szállodába, vagy hotelba menni. A lányod már úgysem él ott... de ha meglátna téged, amúgy is elköltözne. Nos? Szabad a ház, avagy sem?

Felemeltem a fejem amikor ismét a hangját hallottam, és vágtam egy grimaszt a szájából elhangzó "barátom" szóra... Fúh, inkább a halál...
- Nemigen szoktam megkérdezni szívesen látnak-e ott, tekintve hogy az a ház a bátyámé volt, és előtte is 200 évig éltek arrafelé a felmenőink. Nehéz lenne engem kidobni onnét - vontam meg a vállamat lazán. Azt szeretném én látni amint a drága Jenna kidob. Jeremy-vel sosem voltak gondjaink egymással, Elena pedig már nem él ott, de ha ott élne se dobhatna ki.
- Ha az a szíved vágya hogy velem élj... - kezdtem ártatlan arccal, de közben bőszen vigyorogva magamban -, akkor csak tessék. De most szólok ott csípősebb a légkör mint egy verbénával teli kádban - jegyeztem meg, a végén már elvigyorodva. Nem mintha a lelkemre venném ha a kezére tévednék önteni egy kupica verbénát ha ferdén néz a családomra. Jenna mégiscsak Jenna, Jeremy pedig az unokaöcsém szóval...

Felnevettem. - Tévedsz, Johnny - vigyorogtam rá, elvégre eléggé hülyén hangzott ez a név, rá meg főleg nem passzolt. - Én csak a Gilbert kulipintyóban akarok élni. Ennyi az egész. És előbb tépem ki a drága rokonaid karját, mintsem verbénát itassanak velem - sóhajtottam, ellépve a kanapé mellől.
- És most... jó éjszakát. Reggel indulunk - integettem neki egyet, majd becsuktam a szobám ajtaját. - Nyavalyás... - motyogtam csak az orrom alatt, majd egy kis rendezkedés után az ágyamba feküdhettem.
Belegondoltam, hogy hamarosan már Mystic Fallsban leszünk. És... ez tetszett. Ezzel a gondolattal együtt nyomott el hamarosan az álom.

Vámpírok... - csóváltam a fejem gondolatban. Tipikusak, kiszámíthatóak, gúnyosak, élcelődők, tolakodók, tisztességtelenek... és még sorolhatnám.
- Jó éjt - szóltam Milena után, de mást már nem mondtam a szavaira. Este van már szócsatázni, én meg úgyis messziről jöttem, s holnap is nyilván nem délben kelünk. Így éppen itt volt az ideje hogy az éberlétet meghagyjam annak akinek kell. Én pedig, amint Milena mögött bezárult az ajtó, szintén az oldalamra fordultam, és nem sokkal később, bár éber álomba, de álomba szenderültem.

Nagy nyújtózással tértem magamhoz, közben már szinte rögtön a valóságba is csüppenve. Jó kis nap vár rám, ez kétségtelen. Egy új város, ahol még sehol nem jártam. Ha jól halad, holnapra oda is érünk. Addig valahogy elszórakozom ezzel a patkányképű John-al.
Felálltam, és egy köntöst magamra kapva sétáltam ki a hálószobámból, egy gúnyos fintorral mérve végig a kanapén fekvő alakot. Támadt egy ötletem, miszerint képen öntöm forró kávéval, de ahhoz túlságosan szeretem a kávét. Ilyesmikre elpazarolni meg vétek!
Nekiálltam hát, és lefőztem egy adagot, közben egy tasak vért is kivettem a hűtőből, hiszen jobb híján most ezzel kell beérnem, és színtiszta köcsösgésből beleöntöttem pár kortyot John bögréjébe. Legalábbis amit neki szántam.
- Ezt edd meg, te féreg! - mondtam nagyon halkan, rezzenéstelen arccal, és ráöntöttem a kávét a vérre. A színe olyan volt, mintha mi sem történt volna, így tettem oda az asztalra, én pedig a konyhapultot támasztva, felváltva kortyolgattam a vért és a kávét.

Reggel nehéz lenne megmondani mi ébresztett fel. Talán az új környezet miatti éberség, vagy csak a belső óra, mindenesetre felnyíltak a szemeim, és körbepislogtam. Előbb hallottam, majd felülve már láttam is, a konyha felől felém kémlelő nőt. Kávé és vér... ez aztán a reggeli. Vámpírok.. elitták az ízlelőbimbóikat is...
- Jó reggelt - keltem fel nyújtózva, és indultam el Milena felé. Meglepődve vettem észre egy második bögre kávét is az asztalon. - Nocsak-nocsak, mégiscsak szorult beléd vendégszeretet? - kérdeztem egy meglepett, s cseppet gúnyos mosollyal. - Az enyém, vagy más vendéget is vársz? - böktem a bögre felé az ujjammal.

Végül csak magához tért a vámpírvadászok édes kis díszpéldája, és megvontam a vállamat, amikor a bögre kávéra bökött.
- Hát idd meg, nekem nem kell. És biztosan felébredsz tőle - tettem hozzá sejtelmesen, de úgy, hogy ő ezt ne vegye észre. A vért már annál inkább érezni fogja benne, és ha meg van áldva egy kis józan paraszti ésszel, akkor tudni fogja, hogy minek az ízét érzi.

Biccentettem a szavaira, bár pont olyan kedvesnek tűnt mint tegnap, de gondoltam egye-fene, elviselem a nőt. Kezembe vettem a bögrét, és mit sem sejtve emeltem a számhoz, majd kortyoltam bele, felkészülve a jóleső meleg ital ébresztő hatására, melyet már úgy megszoktam minden reggel...
DE másként alakult a helyzet. Az íz amit éreztem egészen más volt mint amit megszoktam, és miközben elborzadva köptem vissza a löttyöt a bögrébe, belebámultam a tartalmába, majd fel Milenára, majd megint a kávéra, és újra a nőre... mire leesett mit is kaptam.
- Hogy rohadnál meg... - jött ki a számon az első értelmes mondat ami eszembe ötlött az arcát látva. - Élvezed, mi? - öntöttem ki nemes egyszerűséggel még mindig undorodva a "kávét" a mosogatóba, és egy üres poharat elvéve gyorsan leöblítettem azt az undormányt egy adag vízzel. - Legalább a Te véred volt? Mert nem vágyom örök létre veled... ha ennyire pasi kell, vegyél magadnak - mondtam, gunyorosan nézve ismét Rá.

- Már évtizede rohadok - vontam egyet a vállamon vigyorogva, közben szaporán kapkodva a levegőt, és végül csak felnevettem az arckifejezésén, kegyetlenül, szárazon, jól mulatva.
- Azt gondolod, hogy pazarolnék a saját véremből? Pont rád? Álmaidban - fintorogtam, és meglógattam előtte az időközben kiürült véres tasakot. - Brh+ -t kaptál. Nem ízlett? - pislogtam rá ártatlanul, majd odatoltam elé a saját kávémat, és kidobtam a tasakot.
- Na de most már szedd össze magadat. Igyál kávét. Öltözz át, ha kell... aztán menjünk - kezdtem el toporzékolni, mint egy öt éves gyerek.

- Mondták már hogy nem vagy komplett?? - néztem szemrehányón a nőre, és a biztonság kedvéért még egyszer kiöblítettem a számat. A másik elém tolt bögrére még csak rá se néztem. Ettől a nőtől bármi kitelik ahogy nézem, nem vágyok látogatásra a vécébe, úgyhogy inkább nem erőltetem ezt a kávéügyet.
- Inkább menjünk is, nekem mára elég volt a kávéból, kösz - vetettem rá amolyan "ezt még visszakapod" pillantást, és inkább útra készen odébb sétáltam. Az én cuccom már a kocsiban volt, annyira meg nem vagyok úriember hogy az Ő cuccát én cipeljem. Vámpír, majd megoldja, van ereje hozzá. Ha poénkodni van energiája, erre is biztos lesz. - Szeretnék mihamarabb Mystic Falls-ba érni.