Harley & Cheryl

Elegem van a tökéletes lánygyermek szerepkörből. Eddig mindig az elvárt viselkedés szerint cselekedtem, de ennek vége. Nem akarok tovább a példamutató diák lenni, ha azzal a saját céljaimnak kell hátat fordítanom. Boszorkány vagyok, tehát ahhoz méltóan is kell viselkednem. Anyu és apu feladták azt az énjüket, de minket a nővéremmel nem kényszeríthetnek arra, hogy hasonlóan döntsünk. És bár ezt már egy párszor felhoztam előttük, ők újra és újra úgy tesznek mintha az egész kirohanásom nem lenne több némi pillanatnyi tini hisztinél. Ők továbbra is abban a tudatban élik a napjaikat, hogy egy éven belúl jelentkezni fogok valamenyik nagynevű New York-i egyetemre, itt hagyom az otthonom, és ez nekik is remek lehetőség lesz majd a távozásra. Pedig ha tudnák, hogy már egyáltalán nem vagyok az a tini, naiv kislányuk, aki egykoron.. Már csak ha F-re gondolok, a férfira akivel találkozgatunk titokban. Na ő miatta sem fogom elhagyni New Orleans-t. Bár, lehet könnyebb lenne mindkettőnk élete, ha eltávolodnának útjaink, de eszem ágában sincs azt hagyni.  Nem csak egy évre, de örökre mellőzni fogom az egyetemet, mert semmi értelmét nem látom. Minek tanuljak jogot, vagy bármi mást, ha a hiányos boszorkány felkészültségem miatt bármikor megölhetnek rögtön abban a percben, amint újra átlépem a városom határait?
Ilyen gondolatok keringtek fel-alá a fejemben, miközben lenyomtam a bejárati ajtónk kilincsét, majd meglepődve tapasztaltam, hogy nincsen bezárva. Anyuék itthon lennének? Óvatosan teszek néhány lépést előre és csukom be magam mögött az ajtót, hogy résen lehessek és ne keltsek feltűnést, ha netalán mégsem anyuék lennének a lakásban.
Habár, nem kellett túl sokat lépkednem, hamarosan egy ijesztően ismerős vörös hajú lánynak a hátát véltem felfedezni magam előtt, a kanapénkon ülve. Mintha.. saját magamat láttam volna, jutott el  a tudatomig a felismerés, miközben végigmértem az ismeretlen lányt.
- Segíthetek valamiben? - Bukik ki belőlem a kérdés hirtelen. Nem hiszem, hogy vártunk volna vendéget, ezért is találtam annyira furának a jelenlétét.

Az egyik nap arra törsz, hogy a koven Fője légy, a másik napon pedig üldözőbe vesznek, hogy megöljenek téged. Nos, a Fő úgy gondolja, hogy természetfelettiekkel társalgok és hűtlen maradtam a kovenhez. Pedig ez nem így van. De ha én távol tartom magamat a kovenen kívüliektől, akkor miért gondolja azt, hogy hazudok? A válasz számomra nagyon megfejthetetlennek tűnt, viszont vettem a fáradtságot és tovább nyomoztam a napokban. Visszatértem Angliába a nevelőimhez, hogy számon kérjem őket. Nem volt őket nehéz megtalálnom, habár számítottak arra, hogy újra visszatérek egy napon. Reszkettek mint a nyárfalevelek mert tudták, hogy amit tettek az megbocsájthatatlan. Nem sikerült túl sok információt kiszednem belőlük, de annyit igen, hogy New Orleans-ban születtem Leila Cooper néven. A koven néhány tagja  születésemtől fogva elszakított engem az ikertestvéremtől és a valós szüleimtől. Akkor minél messzebb vittek, méghozzá Angliába.  Végül is New Orleans-ban nem rohangászik túl sok Cooper, így nem volt annyira nehéz utánajárnom mindannak ami magyarázatot ad arra, miszerint 'áruló' volnék. Nos, twinny, remélem nem csak engem fog lesokkolni ez a találka. Bár én magam sem tudom, hogy mit kezdjek majd veled.
(..) Nem szokásom csak úgy engedély nélkül belépni más otthonába. Mégis úgy éreztem, hogy nem lenne túl elegáns, ha csak kopognék és oly módon lenne tudtára, hogy egy azon arcot örököltük mind a ketten. Állítólag az ikrek mind nagyon különlegesek. Misztikus történetek szólnak róluk, többnyire boszorkányok körében. Én szívesen megismerem őt és bízom abban, hogy ő sem lesz másként. Azonban lehet, hogy bántani fogom. Nekem a koven többet ér holmi testvérnél. De egyelőre most csak beszélgetni szeretnék vele. A mai napon még.
Már egy ideje az ő házában sétálgattam. Nem kerestem tulajdonképpen semmi érdekeset és nem is tettem kárt semmiben. Csak egy családi albumhoz nyúltam, hogy megismerhessem képről az igazi szüleimet. Nem mintha attól többet jelentenének nekem.
Az ölemben hagyom az albumot miután már helyet foglaltam a kanapé egyik felén. Esti órákat írunk, ilyenkor általában mindenki hazatér. Biztos vagyok abban, hogy még ma találkozni fogok vele.

Cheryl & Frosty

Természetesen, mint általában, újfent túl későn kezdek el készülődni a barátnőm felbukkanására. Miért kell nekem minden létező dolgot erre a napra tenni, ahelyett, hogy tegnap hamarabb abbahagytam volna a könyveim fölött görnyedést és párat letudok még aznap? Ez egy nagyon jó kérdés, mindenesetre a válaszkeresés helyett most inkább ajtót kellene nyitnom. Épp a bejárat fele sietek, mikor kintről meghallom barátnőm végső próbálkozását, DiCaprio-t, hogy beengedjem. Egy apró mosoly fut végig az arcomon, majd ezt egy izgatott ezer wattosra cserélem és úgy nyitok neki ajtót.
- Hoool? Merre? - kérdezem megjátszott izgalommal, tipikus fangirl üzenmódba kapcsolva. - Te mocsok, megint kijátszottál. - Viccelek durcás arccal látva, hogy sehol sincs DiCaprio, valamint Johnny Depp-nek sincs nyoma, miközben elveszem tőle a zacskókat és kicsit odébb állok, hogy bejöhessen a lakásba.
- Na jó, megbocsájtok, de csak mert hoztál kaját. - Legyintek rá a dologra mosolyogva, miután becsuktam magunk mögött az ajtót, majd befelé irányítottam magunkat a nappaliba. Ma mindenki elment itthonról, így csak a miénk a lakás, hurrá. Ritka az ilyen alkalom, úgyhogy ki kell használni egy kiadás csajos estével. Különösen azért, mert már hiányzott Frosty társasága.  

cheryl & frosty

i'm sorry if i say i need you

Nem is olyan rég volt. Talán egy hete, hogy meglátogattam Cheryl-t egy teljes éjszakára, mikor minden stresszt, fájdalmat, egyéb kínokat kizárhattunk. Mindig Forsy volt a legjobb barátom, de Cheryl más volt, őt az édestestvéremnek tekintettem mindig. Együtt éltük meg azt a korszakot, mikor megesküdtünk arra, hogy egy nap hercegnők leszünk, mindketten, szomszédos cifra palotában, szőke hercegekkel az oldalunkon. A sztori naponta változott, a végén pedig egy hatalmas kastély volt az álmunk, hercegek nem is kellettek, csak mi ketten oda, meg a tiarák. Utána együtt csöppentünk a popzenész korszakba, mikor a fésűt mikrofonnak használva üvöltöttük az akkori slágereket de, mint a sakál. Most pedig az ajtaja előtt próbálom a zacskókat olyan pozitúrába helyezni egy kezemben, hogy másikkal leejtős-eltörős akció nélkül tudjak kopogni. Nehéz mutatványnak bizonyult ez törékeny üvegekkel teli zacskókkal, már azon is gondolkoztam, hogy nemes egyszerűséggel megfejelem az ajtót, mikor a huszonegyedik század gyönyörű találmányát fedeztem fel az ajtófélfán; a csengőt.
Megnyomva többször hallom bentről az ajtó által tompított, de így is éles hangot, ezért biztosra vettem, hogy csak a legsüketebb nem hallaná meg, hogy valaki nagyon be szeretne menni. Az a pár pillanat, amíg ott ácsorogtam, rengeteg emléket hozott elő. Mennyi mindent éltem meg ezzel a lánnyal, és mennyit köszönhetek neki. Ő az egyetlen barátom, aki sosem hagyott cserben, vagyis még nem tudok hátba szúrásról, vagy egyéb dolgokról.
- Cheryl! - kiabálok be, mert még mindig nem nyitott ajtót senki. - Nehezek a zacskók! Így vásároljon be neked az ember legközelebb! Bezzeg listát tudtál küldeni, hogy mit kellene vegyek, de ajtót nem tudsz nyitni! - szidom le a jó Istent is az égből már, de tényleg nehezek a zacskók, de csak mert én idióta még mindig egy kézzel tartom, reméltem, hogy hamar nyílik az a nyavalya, ami elválaszt a belépéstől. - Ha azt mondom itt van fiatal DiCaprio vagy Johnny Depp mellettem, akkor előjönnél? - dobom be ezt, hátha ráharap. Én biztosan megtenném, ha ezzel zaklatna a bejárati ajtónál. Teljesen hatásos, ha rólam van szó.