Naiv. Magában énekelget, perdül-fordul, olykor táncol is. A műtétek előtt imádkozik mindig és gyakran esténként is. Egyáltalán nem hajlandó magához venni friss vért, amióta létezik a vérátömlesztés. Sosem használta a születési nevét, de arra hallgat a legjobban. Indokolatlanul jól bánik a lőfegyverekkel, de nem szereti őket. Éjszakánként gyakran mászkál háztetőkön és nézegeti a várost, ahol éppen él. Közben szintén énekelget halkan. Bájosan töri az angolt, mert bár Londonban nőtt fel, nem sok angolt kapott a környezetétől. Hamar bízik. Nem tart haragot és mindig betartja az ígéreteit. Pontos, mint az óramű. Nem túl bátor, de ha nagyon muszáj meg tudja védeni magát. Gyűlöli a tényt, hogy vámpír és, hogy csak 155 centi magas. Ezzel szemben a hajával megbékélt, mivel az édesanyja szerint a dédnagymamájának is ilyen haja volt. Életében egyszer szeretett bele valakibe, akit végül megharapott, hogy esélyt adjon neki élni.

Név » the lagomorph
Kor » 24
Multik » ...

Cassandra Alyssa Illtydsdóttir

Aprócska talpak alatt ropog a hó, még alig tudnak járni. Egyik kezét az anyukája, a másikat az apukája fogja. Csípős szél varázsolja pirosra a talpak gazdájának a pofiját, aki tátott épp tátott szájjal nézi a parton totyogó lundákat. Azóta is a kedvenc madarai. Illtyd a feleségére néz, aki szinte megbűvölve nézi a lányukat.
- Arina... El kellene költöznünk innen. Ha rájönnek. - kezdené a hegyi beszédet a férfi, de a neje kedvesen rámosolyog.
- Tudom. Jövőhéten indulunk, találtam egy hajóst, aki Skóciából hoz-visz árut Izland felé és a visszaútján kiköt itt.
Az apa arcára mosoly kúszik és bólint egyet. Végre visszatérhetnek az ő hazájába Walesbe vagy mehetnek Londonba is.

Cassandra Cooper

Tizenkét éves fejjel könnyen ugrándozik az ember London macskakövein. Ha nem tudnák az utcában lakók, hogy az anyukám nem tud angolul, akkor valószínűleg én lennék megdobálva az utca elemeivel azért, mert az ő nyelvén énekelek. A szomszédjaink legalább megbízhatóak. Legalábbis kettő biztosan. Apa és fia. Az apa és az én apukám nagyon régről ismerik egymást. Ha... jól emlékszem mindketten Llanfairpwll-ből jöttek. Vagy valami ilyesmi. Szinte kántálok, nem is szavakat, csak hangokat, mikor elkezd csöpögni az eső. Megpördülök a sarkaimon, a kezeimet kitárva, mikor durván belecsapódok valakibe. Sokkal magasabb nálam, így éppen csak a tüdeje alsó csúcsát kaphattam el a homlokommal. Érzem, hogy elvörösödöm, mikor az illető megragadja a vállam és lehajol hozzám, hogy a szemembe nézzen. Elönt a dac és kihúzom magam, mikor Emrys tekintete az enyémmel találkozik.
- Vigyázz Cassie, még kárt okozol valakiben, ha nem nézel szét. - mosolyog egyet, majd megborzolja a hajam és felbaktat a lépcsőjükön, mikor apám kilép az ajtónkon. Köszönnek egymásnak, Emrys becsukja az ajtót, apám pedig kuncog egyet. Én csak megadóan felmordulok, mire az utca túloldalán belecsap a bolt tetejébe a villám.

Lydian Du Pont

Magányosan sétálok egy ideig, mikor találkozom végre Charles-al a megbeszélt helyen. Belekarolok és együtt haladunk tovább. Egymásra mosolygunk, de van az egészben valami maszkszerű és természetellenes. Miért kell így szégyellnem, hogy magányos vagyok? Védtelen. Talán ez is lehetett volna az utolsó gondolataim egyike, mert mikor magamhoz tértem igazán, már visszafordíthatatlan volt a dolog. Ittam... Zokogni kezdek, amikor egy zakót terítenek a vállamra, majd egy tenyér követi azt. Felpillantok a könnyeim fátylából és meglátom Charles Willington-t. Megmentette az életem.

Dr. Sigrid Einarsdóttir

Harminc évvel ezelőtt fordul újra az életem. Már régóta praktizálhatok orvosként. Most éppen Afrikában vagyok önkéntes egy polgárháborús övezetben. Örökké ropognak a fegyverek, mindennap rengetegen halnak meg és mégis... van itt élet. Tudom és érzem is. Megigazítom a gyűrűmet, mielőtt kilépnék a rozoga viskóból, ami otthonomul szolgál épp. Menni készül le a nap és a szomszéd kerületbe betört az idegen légió. Az emberek félnek és ma este rohamra számítunk a kórházban. Öt perc séta után látok meg egy katonát az út közepén, akinek az egyik felkelő magyaráz nagyon, ő pedig láthatóan nem érti a szuahélit. Mire kicsit közelebb mehetnék, addigra elgördul a lövés és a katona összeesik, a felkelő továbbáll. A kezem a számon, nem akartam felsikoltani, de nem törődve semmivel, rohanok a katona felé, akinek feljebb emelve a sisakját... Emrys. Egy csepp könnyem az arcára hullik és elfelejtek gondolkodni. Megragadom őt, hogy egy elhagyott viskóba vigyem.
- Emrys... Ne merészelj nekem meghalni! Én vagyok az... Cassandra. - hüppögöm, majd megteszem azt, amit gyűlölök. A vérébe juttatom a sajátom. Nem halhat meg. Még mindig nem mondtam el neki.

Dr. Cassandra Alyssa Cooper pedig harminc év után is jár-kel kórházról kórházra, tasakos véren él és énekelget... legközelebb New Orleans egyik műtőjében.