Bizonyosan megjegyzed az arcom, hogyha sétálni látsz engem a rohanó tömegben. Férfi társaimhoz képest viszonylag alacsonynak tartom magam, de akkor, amikor születtem a százhetvenöt centi normál magasságnak számított. Bőröm – az egyiptomi emberekéhez hasonlatosan – olajbarna, szemem leginkább zöldes árnyalatú. Ajkaim teltek, és rózsaszínek. A magam korában, de még talán most is vonzó férfinak számítok.
Öltözködésemben követem az aktuális divatot, de titokban visszasírom az egyiptomi fejdíszeket, öltözeteket, és testfestést.
Ami a belsőmet illeti, egy nagyon összetett jellem vagyok. Az a sok év, amit magam mögött tudhatok, felruházott tapasztalattal, és bölcsességgel – talán. Megtanultam, hogy a legtöbb ember önző és, hogy pont ezért, ne bízzak senkiben magamon kívül. Egyszer már az életemre törtek, és sikerült is megölniük, soha többé nem fogom hagyni senkinek, hogy végezzen velem. Szeretek mások fölött uralkodni, érvényesíteni a hatalmamat a nálam sokkalta gyengébbek felett. Főleg amióta vámpír vagyok.
Soha nem kötődtem igazán senkihez, talán a gyermekeimhez, akik még az anyjuk méhében meghaltak, mert a nő nem volt képes arra, hogy kihordja a magzatokat. Ők az én testemmel együtt hevernek a koporsómban.
Az, hogy évről évre váltogattam a testemet, talán elvett valamit a lényemtől. A lelkem egy része elveszett valahol a világban, mint Osiris testének darabjai. Sosem voltak igazi barátaim, Nefertiti volt talán az egyetlen, akihez valamilyen szinten kötődtem, hiszen olyan nekem már, mintha a testvérem lenne. Nem is tudok rá más szemmel tekinteni. Együtt menekültünk éveken keresztül, együtt váltottunk testeket, bár az utóbbi időben egyre kevesebbszer fújt össze minket a sors szele. Ez van, hogyha az ember évszázadokon át kóborol. Nem lesz senkije.
Én egy kicsit talán jobban kötődök a múltamhoz, mint Nefertiti. Nem tudom magam mögött hagyni mind azt, amibe beleszülettem, és a hosszú évek sem homályosították el az emlékeimet, főleg mióta ismét saját testemben lehetek. Nem vagyok társasági lény, nem kedvelem a hangos zenével és villódzó fényekkel teli diszkókat, és füstös bárokat. Egy valamit kívánok csak, alkoholt és a női test melegét éjszakánként, s ez – a pozíciómat tekintve – nem nehéz.

Tutanhamon:
Felemelt fejjel lépkedek végig palotám folyosóján. Fejemen a királyoknak járó dísz, körülöttem hat egyiptomi szolgáló lány, és két-két őr. A megkoronázási ceremóniára megyek. Szívfájdalmam már enyhül, első gyermekem elvesztése mégis bús árnyékot vet mindennapjaimra. Én leszek a legfiatalabb fáraó. Anyám nem győzi magában tartani, hogy mennyire büszke rám emiatt. A tizenkét éves Tutanhamon, Egyiptom hercege, Egyiptom királya.
Egy szolgálólány elém ugrik, és felsikolt. Minden olyan gyorsan történik. Látom, ahogyan az egyik őr kihúzza a szívéből a vértől vöröslő pengét, és felém iramodik. Futni kezdek. A dísz leesik fejemről, a szolgálólányok halálsikolyai kísérik menekülésem. Tudom, nincs számomra búvóhely. Elárultak.
- Lelkem lelkem… - motyogom a varázsigét, ami majd segít átvészelni ezt az időt. Boszorkány vagyok, erről elfelejtettem tájékoztatni szolganépem, és őreim. Érzem, ahogyan a hideg fém végig szakítja a hátam, de már nem vagyok sehol, amikor a testem összerogy a földön.
Csendben, a háttérben meghúzódva figyelem, ahogyan a szolgáló lányom, akinek teste épségben maradt, meghal az én testemben.

Rachmet:
Díszes szarkofágot készítettek nekem, apám és anyám, akik állításuk szerint mindhalálomig szerettek. Láttam, amikor lemosták kihűlt testemet, és rám bízták a feladatot, hogy balzsamozzam be magamat. Épp elég időm volt, hogy konzerváljam a belső és külső szerveimet, ugyanis nem szándékozom örökké elhagyni a hüvelyt, amibe lelkem teremtették. Persze a női test is kényelmes, sőt… de mégis inkább magaménak érzem azt, amelyik most a szarkofágban pihen.
Gondosan elmondom a varázslatot, ami nem engedi a testemnek, hogy öregedjen, vagy elporladjon, és konzerválja a belső szerveimet is, hogy a későbbiekben újra birtokba vehessem őket. Jönnek a katonák, hallom őket. Belenyúlok a hideg, büdös és ragacsos balzsamba, majd egy vékony rétegben felkenem a halott bőrre. A mágia megakadályozza, hogy használjon, de le nem taszítja. Visszateszem az üveget a helyére, és ellenőrzöm a majom agyat, meg a többi belsőséget, amiket a kanópuszokban helyeztem el, majd még mielőtt megérkeznének, hogy leellenőrizzék munkámat, elindulok kifelé, lesütött szemekkel, ahogyan azt illik.

Donnie:
Manapság erre a névre hallgatok. Ezerötvenet írunk, egy angol kutatócsoporttal érkezem Egyiptomba, hogy felkutassuk a fáraók sírját. Szegény szerencsétlen bajtársaim azt sem tudják, hogy aki belép egy ilyen sírba, az halállal lakol tettéért. Pár perce szakadtam el tőlük. Tudom jól, hogy melyik piramisba tették a testem, de jobb úgy tenni, mintha én is kutatnék valami után. Lassan haladok egyre beljebb a királyok völgyében, míg végül nem bírom tovább, és lefordulok balra. Ott nyugszom én, békétlenül, testemben egy undok, felkapaszkodott rabszolgalány lelkével. Mohón nyúlok a piramisomhoz, mire kinyílik az ajtaja. Por, és homok szaga tódul az orromba, köhögni kezdek, de ez nem töri le a mosolyom. Egyre beljebb haladok, figyelve, hogy egy csapdára se lépjek rá. Annyira kiszámíthatóak. Elolvasom a hieroglifákat és már ott is vagyok a kis teremben, amiben a testem pihen. Mohón csillogó szemmel, és vággyal teli szívvel nyitom fel, de nem a tökéletesen fiatal arcom az, amit először megpillantok, hanem koszos, porlepte fásli. Vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló. Bízok a mágiámban, lehunyom a szemem, és ismét – s nagyon remélem, hogy most legutoljára – elmondom a bűbájt.

Tutanhamon:
Amikor kinyitom a szemem sötétség fogad. Fájnak a tagjaim, és zsibbadnak a hosszú évszázados meg nem moccanástól. Felülök, és megküzdve az enyhe fájdalommal elkezdem letekerni a fáslit a fejemről. Mikor végre visszaszerzem a látásomat kimászom a szarkofágból, és szánalommal telve nézek Donnie Delto mozdulatlan tetemére. Szegény férfi. És szegény gyermekek, akiket magukra hagyott miattam az anyjukkal.
- Kösz a segítséget, Donnie – mondom, immár angolul, bár még kicsit töröm a nyelvet. Hiába, az egyiptomi beszédhez szoktam. Kellemetlen, hogy a testem még mindig tizenkét éves, és meztelen. ~Gyorsan szereznem kell valami ruhát.~ gondolom. Rápillantok Donniera, akinek már amúgy sem kellenek a göncei. Gyorsan átöltözöm, őt nagy vonalakban betekerem a fáslival ami az én testemet takarta eddig, és félig erővel, félig bűbáj segítségével belepakolom a testét a szarkofágomba.
- Viszlát, barátom! – mondom, és már ott sem vagyok.

Tutanhamon:
Huszonhárom éves vagyok. Élvezem az életet. Az elmúlt tíz évben nem változtattam testet, és a sajátom elkezdett öregedni. Az arcom és küllemem férfiasabb, szálkásabb és izmosabb lett, hajam sötétebb, szemem pedig kissé bebarnult.
Az utcákat járom, egyedül. Este van, szemem már hozzászokott a sötéthez. New Orleans gyönyörű város, tele hozzám hasonlóan színes bőrű emberrel. Vidám vagyok, találkoztam egy lánnyal. Hestiának hívják. Hestia Benettnek. Ő is boszorkány, ahogyan én.
- Állj meg! – kiált valaki utánam. Egy női hang, de nem ismerős.
- Hestia? – kérdezem bátran, és megfordulok, hogy lássam, ki akar maradásra bírni. Nem ő áll előttem. Ez a valaki magasabb, és görnyedtebb nála. A másodperc töredéke alatt történik minden. Már előttem is van. Még sosem találkoztam ilyen lénnyel. Megragadja a vállam, és a nyakamra tapasztja vörösre festett ajkát. Émelyegni kezdek, már nem is erőlködöm azon, hogy eltaszítsam magamtól. Hányingerem van, szédülök.
- Az nem lehet… - nyögi – Tutanhamon herceg? – kérdi, de addigra már mindegy. A szemem lecsukódik, elnehezül a testem, és eltűnik körülem a világ.
Mikor kinyitom a szemem nem érzek mást, csak éhséget. Előttem az utca porában egy felkoncolt emberi tetem hever, még friss, érzem a melegségét. Kétségbeesetten mászok oda mellé, számat a vérző, felvagdosott ereire tapasztom, és inni kezdek. Olyasmi vagyok, amitől rettegek, amiben nem hittem. Vámpír.