A lelkem mélyén valahol őrjöngtem és falakat csapdostam, romboltam és törtem zúztam, csillapíthatatlanul zokogtam. Négy évig úgy éltem, összetörve és eldobva; nem tudtam kiutat keresni abból a gödörből, ahová belelöktek. Csak kaparni tudtam azt a földet reménytelenül, s lám, most pedig kiderült, hogy egy gödörben lévő gödörbe estem bele. Borzalmasan érzem magam, tudom, hogy most így estére képtelen leszek összefüggő gondolatokat összetenni magamban és ráadásul arra sem leszek képes most még egyelőre, hogy feldolgozzam az elmúlt negyed órát. Visszajött. És még csak nem is azért hagyott el, mert másik nőt talált vagy csak szimplán elege lett volna a vitáinkból, hanem mert nekem volt igazam; az a vadászat mindenki számára túl nagy falat lett volna, nem csak neki.
Szörnyű így látnom őt. Szinte csont sovány és ráadásul az egyik lábára sánta is. Valahol az ő önfejűsége vezetett minket ide, de egy percig sem óhajtom ezt az egész állításomat a fejéhez vágni, akármennyire is zavarosak a fejemben a gondolatok. Nem tudom, most mi lenne a helyes cselekedet a részemről.
Ott volt még valami természetfeletti, akiért annyira oda volt; világ életemben rühelltem mindegyiket, nem hagyhattam, hogy Daniel teletömje velük a társaságot.
- Hadd jegyezzem meg, hogy az én vadászaim véleményeit is szem előtt tartottam. - Felemelem a mutatóujjamat, hogy meg ne próbáljon azért hibáztatni engem, mert azt a luvnyát nem vettem be a vadászok közé. Felőlem jöhet azzal, hogy Daniel Ő maga is természetfeletti, de a saját vadászaim is tisztában voltak azzal, hogy Daniel maffiája nemes egyszerűséggel mészárolta volna le őket, talán még engem is. Ez a vadásztársaság érdekből alakult, s ennek a szövetségnek köszönhetően fogant meg akkor a mi szerelmünk is. Vajon még mindig maradt abból a régmúltból egy kis darabka? - Benned mindig is megbíztam, mert te voltál az, aki a vadászaimmal akart szövetkezni. Én a te embereid közül bárkit befogadtam volna, kivéve azokat, akikre pont vadászunk. - Kezd deja vu lenni az egész helyzet, hisz alig négy éve pontosan ezen vesztünk össze és újra itt tartunk. Meddig fogja még visszahántigálni azt, amiért nem vettem be azt a nőt? Féltékeny voltam rá, borzalmasan. Mintha őt mindig jobban becsülte volna, mint engem. Viszonyról viszont nem tudok, de talán jobb is.
A könnyeimet letakarítom az arcomról és mély, erőteljes levegőt szívok magamba határozottan. Nem, még nem tudom összeszedni a gondolataimat és ötletem sincs, hogy ez a helyzet hogyan válhatna kellemessé. A visszatérésének kéne örülnöm és annak, hogy még él, nem pedig tovább szajkózni azt, ami négy évvel ezelőtt történt.
Biccentettem egy üres szoba felé, ahová behordtam még régebben az összes cuccát. Amikor a tudtomra adták, hogy félrelépett és magamra hagyott, akkor egy szobába vittem mindent, ami az övé volt. Bíztam abban, hogy visszajön, és ezért sem voltam képes arra, hogy kidobjak mindent. Utána pedig már a szoba környékére se tudtam menni, mert így is túlságosan sokat gondoltam rá még utána is.
Újra megszólaltam volna, de nem hagyta. Épp, hogy a szóból egy betűt kiejtettem, de szigorúan emeli felém a tenyerét, hogy most maradjak csendben. Még képes engem elcsitítani? Ám legyen.
Semleges arccal követtem őt a szemeimmel, amíg bement a fürdőbe. Értem én, hogy rosszkor volt most rossz helyen, hisz nem a legjobb pillanatomban talált rám, de őszintén: Eddig abban a hitben éltem, hogy félrelépett. És hogy ezt miért nézem ki belőle? Mert rengeteget veszekedtünk és utána még az is sokat nyomott a latba, hogy ezt a tudtomra adták olyanok akik nem akarták, hogy megtaláljam őt. Mégis mit várt?
- Ha végeztél, a konyhában várlak. - Bököm oda szinte némán, de amikor fürdött, közben vittem be neki ruhát, amit éjjelre felvehet. Foglalkozom vele úgy, mint régen, még annak ellenére is, hogy mennyire feszült valójában a helyzetünk. De ez evidens, hogy nem fogja az ember feldolgozni röpke öt perc alatt, hogy mi történt.
Amíg fürdött, én a konyhában álltam neki vacsorát készíteni neki. Lehet, hogy haragszik rám, nem hibáztatom ez miatt. Én jóval hevesebb vagyok nála és valószínű, hogy ha ilyen helyzetben találtam volna rá, akkor addig ütöttem volna amíg mozog. Fel sem fogtam volna, hogy nem lehet az ő hibája. Ha én lettem volna a helyében, ő sem számíthatott volna arra, hogy hol vagyok, vagy, hogy egyáltalán valaha is betorpanok. De akkor is, ha nem is őt, de a ribancot cafattá szedtem volna. Talán szerencse, hogy nem fordított helyzetben történt mindez. Bár a szenvedését és a kínokat amit át kellett élnie, mindenféle habozás nélkül átvettem volna, hogy én szenvedjek, ne pedig ő. De nem tehettem, bármennyire is szeretném.
A csirkemell filéket apróbb darabokra szeltem fel, majd pedig a serpenyőbe dobtam azokat, amiben már forrt a vaj és az olaj keveréke. Közben pedig már a tészta is megfőtt, amit hamar leszűrtem és két tányérra osztottam el. Közben visszatértem a húsra, sót és borsot szórtam rá, majd hozzátettem a spenótot is. Amikor a csirke kellően megsült, felöntöttem az egészet tejszínnel és parmezánsajttal kevertem össze. Ez egy tipikus olaszos vacsora, nagyon sok ilyesmit ismerek. Ahol én nevelkedtem, ott nagyon sok receptet megtanulhattam és ráadásul Daniel nagyon szerette őket. Biztos vagyok abban, hogy nagyon éhes lehet.
Az asztal két végébe tettem két tányért evőeszközökkel, azok alá pedig egy-egy háromszögbe hajtott szalvétát is. A hangulat kedvéért még egy gyertyát is tettem a két tányér közé, hisz az is megadja a hangulatot, nem? Nekem nem az a célom, hogy most ellökjem magamtól. Ugyanúgy ragaszkodom hozzá, mint régen és gondoskodni szeretnék róla.
A tányérokra rakott tésztára elosztottam a csirkés, spenótos szószt és amikor végeztem ezzel, csak leültem az én helyemre és rá vártam. Nem akarok most arról beszélni, ami történt, akkor biztos csak összevesznénk. Talán jobb, ha alszunk rá és holnap eldöntjük, hogy mi lesz a kettőnk sorsa.

Egy vadászat nagyon hosszú időt vehet igénybe, akár egy évet is. Figyelmeztettem őt akkor, hogy nehogy elinduljon, mert hatalmas nagy baj történhet belőle. Azt akartam, hogy velem maradjon és ne hagyjon el, egyszerűen éreztem, hogy valami baj fog történni. Én is vele mehettem volna, de én túl gyáva voltam ahhoz, hogy elvállaljam azt a vadászatot. Habár időközben a fejembe tömték, hogy biztos ürügy volt ez a vadászat arra, hogy elhagyhasson, hisz az utóbbi pár hónapban akkor rengeteget veszekedtünk. Volt, hogy külön kanapén aludt, én pedig az ágyunkban. Borzalmas időszak volt az, habár még akkor is fülig szerelmes voltam belé. Ő volt az életem, ő volt a mindenem. Minden kapcsolatban megfordulnak kisebb-nagyobb hibák, de mi azokat is átvészeltük; mégis az utolsó összerezzenésünk sokkal másabb volt a többinél.  Hajthatatlan volt, de én akartam, hogy maradjon és hagyjon fel azzal. S lám, mi lett a vége? Először tudtam, hogy bajba került és hónapokon át kerestem őt a csapatommal, mígnem megtaláltak olyanok, akik átadták az üzenetet, miszerint elhagyott. Mondom sem kell, hogy abban a pillanatban csak arra voltam képes, hogy összeessek és zokogjak. Most pedig csak úgy betorpan, mintha mi sem történt volna? Mégis hogyan képzeli ezt?
- A te házad? O Dio mio...- Vigyorgok kínból. - Ha nagyon ragaszkodtál volna hozzá, akkor nem léptél volna le. - A szavaiba vágok dühösen. Aztán csak felhúzom a szemöldökeimet, amikor megjegyzést tesz arra, hogy épp ki előtt meztelenkedek. Mégis mit várt? Még most is zavarban vagyok, de a bánatom annál sokkalta nagyobb. Nem cseréltem le a zárakat, holott megtehettem volna. Mivel eltűnt, jogilag egy idő után engem illetett volna a ház, mégsem tettem ilyesféle intézkedéseket, pláne, hogy még a zárakat sem cseréltettem le. Valahol a szívem mélyén vártam erre a napra, hogy visszajön hozzám és minden a régi lesz. Ebből az egyik teljesült, de vajon a másik feltétel is teljesülni fog? - Igen, a párod, akit közel négy éve hoppon hagytál. Rémlik? - Szinte úgy fújtatom vissza a mondatot, miközben dühösen rángatom magamra a hálóköntöst úgy, hogy bármi mást alávennék.
Az ágyon ülve figyelem, miközben lebontja magáról az átázott kabátot és szemet üt, hogy pár mérettel nagyobb ruha van rajt és ő maga is tényleg másképpen néz ki, mint ahogy utoljára láttam. Most pedig nem a szakállra vagy a hosszú hajra gondolok, hanem jóval soványabb lett. Mégis mi a szar akar lenni ez az egész?! Ez valami rossz vicc, ugye?
Kezdem elhinni azt, amit mond. Habár érzem, hogy újra visszavörösödik az arcom, de most azért, mert hatalmas nagy harag gyülemlik fel bennem és ezúttal nem ő iránta.
Haragudtam azért, amiért a vadásztársaságot és a maffiáját keverni akarta, mert nem szerettem volna belefolyni az ő ügyeibe. Mégis jónak látta, ha az ő embereivel vegyíti azt, amit egyébként sem kellett volna. Egy természetfeletti a vadászok között? Ha nem a többiek, én magam szedtem volna apró cafatokra. - Szóval azt akarod nekem beadni, hogy elfogtak téged és évekkel később az a cafka húzott ki téged onnét. Nem is értem, hogy miért nem hozzá rohantál most. - Fújtatok tovább, aztán felállok az ágyról, miután az útja kifele vezeti őt a házból. Értem én, hogy pont rajtakapott, de mégis mit várt?
Megállok a falnál, amíg őt figyelem miközben ő valami italt keres magának. Annyira odarohannék, hogy átöleljem és el ne engedjem, mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá. Félek attól, hogy ellökne magától, és ráadásul a makacsságom sem akar megtörni. Látszik rajtam, hogy mennyire erőteljesen szorongok és harcolok a saját démonjaimmal, egészen addig, amíg látványosan és hallhatóan is sírásba kezdek. A sírás sohasem volt az én műfajom, de most valahogy túlságosan is megrázott ez az egész. Itt van előttem életben még négy év után is és kiderült, hogy mégsem csalt meg, hanem egyszerűen fogságba került.
- És én nem tudtam segíteni... - Megremegek megtörten, aztán karjaimmal elkezdem letörölni a könnyeimet, hol pedig takargatni a bánatomat. Úgy érzem magamat, mint egy kör alakú szobában, ahol nem találok egy kis sarkot, ahol kisírhatnám magamat. Úgy érzem, hogy itt van előttem, de mégis ott van egy hatalmas nagy fal, ami nem hagyja, hogy átöleljem vagy megcsókoljam. Sokkal nagyobb fájdalmat érzek annál, mint amikor a tudtomra adták, hogy elhagyott engem.

Négy éve már annak, hogy ilyen ribanc módon élem az életemet. Meggyötört és összetört lettem, úgy érzem, hogy a mai napig a lelkem egy része letört belőlem. Mindenki átélhette már azt az érzést, amikor elveszítünk valakit és utána már mi magunk sem olyanok vagyunk, mint régen. Odaadtam valakinek az egész mindenemet, utána pedig nemes egyszerűséggel veszik minden a semmibe. Nagyon sokat veszekedtünk az utolsó hónapjainkban, mégis ő azt az utat választotta, hogy szó nélkül lelép. Ennyit értem volna neki? Habár ma már nem sírok miatta, nem beszélek róla, mégis a mai napig ha csak rá gondolok valami meghal bennem újra és újra.  A szex pedig eltompít, egy igazi szajha lett belőlem az elmúlt pár évben. Élvezem, de belülről egyszerűen elrohadtam. Már a vadászokat sem tudom úgy vezetni, mint régen: bevallhatom, hogy nélküle aligha érek bármit is. Hiányoznak a boldog perceink. Habár nem házasodtunk össze, mégis úgy éltünk papír nélkül, mint egy boldog házaspár. Mielőtt veszekedtünk volna, nagyon szerettem volna közös gyereket. Daniel kezébe nagyon jól állt volna egy gyermek, de ennek aligha van már bármiféle jelentősége. Vége már négy éve mindennek.
A nyögéseim elhalkulnak, hisz jelenleg nem az élvezetet lelem benne, hanem a kínos fájdalmakat; hagyom magam, mégis úgy érzem magamat, mint akit épp megerőszakolnak. Néhány perce még iszonyatosan jól éreztem magamat, most pedig mégis minden egyes lökésnél válik a hangom fájdalmassá, de ő ezt aligha érzékelheti. Szólhatnék, hogy álljon le, de egyelőre ahhoz is gyengének érzem magam. Szenvedtem, hogy ezt teszem és azért, mert még négy év is kevés volt ahhoz, hogy teljesen kizárjam őt az életemből. Ő is kizárt engem az övéből. Én miért nem teszek így?  Cara mia. A mai napig visszacsengenek a fülembe az édes becézgetései.
Dühösen markolok bele a lepedőbe, eléggé közel állok ahhoz, hogy lelökjem magam mellől és kirohanjak felöltözni, de mikor már a mellkasához érintem tenyereimet készülve arra, hogy eltaszítsam, egy különös hang riaszt el attól, hogy elváljak a pasastól és riadtan üljek fel úgy, hogy a takarót melleim elé rántom és zavaromba túrok bele az összeborzolt, kissé már izzadtas hajamba. A heves mozgástól kellően megszédültem és szükségem volt pár másodpercre, hogy kirajzolódjon az idegen alakja, aki épp az ajtóban áll.
- Amore? - Kibukkan a számon, talán még kicsit dadogva is. Az arcom nemcsak az elmúlt pár perc miatt vörös már, hanem azért, mert iszonyatosan érzem magamat. Mégis mit keres itt?! Mi az, talán nem kidobta a szeretője akiért elhagyott?!
- Kotródj! - Ezt nem Daniel számára címeztem, hanem annak, aki épp az előbb egy vadállat módjára dugott. Láthatja, hogy semmi komolyabb viszony nincs közöttünk, ha már így beszélek vele. Az ilyen nyomorultakat másnap úgysem szoktam már látni. - Fa presto! -  Kiabálok rá, de ő addigra már nagyjából felöltözve kikerüli Danielt, hogy távozóra fogja.
- miért jöttél vissza? - Képtelen vagyok ránézni. Hatalmas késztetést érzek arra, hogy a nyakába vessem magam és addig öleljem, amíg csak tudom, de miért is tenném? -  Mi az, csak nem kidobott az a ribanc? - Vigyorgok kellemetlenül, miközben a hálóköntösömért nyúlok. Azt már meg se kérdezem, hogy hogyan néz ki mégis. Danielre nem vallna, hogy felcsapott hajléktalannak.  

- Jézusom... - Nyögök fel jólesően, miközben nyelve szüntelenül mozog csiklómon, hol pedig hüvelyembe nyomja bele tövig és ott mozgatja tovább. Ujjaimat a hajába túrom, a combjaimat pedig  még inkább szétfeszítettem, hogy még jobban hozzám férjen; egyszerűen imádom, ahogy szinte felfal. Elmondhatatlanul nedvessé és izgatottá tesz, érzem, hogy teljesen felforr az egész testem. Megremegek teljes egészemben, amikor most már nem csak nyalogat, hanem csiklómat ajkai közé veszi és erőteljesen beleszív, szinte érzem, hogy ha így folytatja kifacsar belőlem egy istenes orgazmust. Mellkasom fel alá emelkedett a szabálytalan levegővételeimtől, majd pedig felsikoltok, amikor egynél több ujját belém döfi teljesen a legmélyebb pontomig. Most már tovább nyal és szívogat, közben pedig az ujjait könyörtelenül mozgatja bennem; szinte áradok a nedvességben, mint egy facsart gyümölcs.
- Én... - magamba szívom a levegőt hangosan, aztán elönt egy jóleső görcsös bizsergés  ami hatására megrángok látványosan és hosszasan sikoltok. Vár, amíg lecsillapodom, levezetésként pedig még belém kóstol és még mozgatja bennem az ujjait, de már jóval gyengédebben. Nagyon jól esik amit most művel velem, érzem, hogy beleizzadtam az egészbe.
A hüvelyem és a csiklóm még rángatózik az orgazmustól, ezt kihasználva pedig minden erőmet összeszedve kelek fel és taszítom most le őt az ágyra úgy, hogy én kerülök felülre. Sokat nem várok, hanem azonnal magamba fogadom őt úgy, hogy még érezhesse a művének az eredményét.
- Érzed ezt a pulzálást, ugye? - Kérdezem szinte lihegve, nyüszögve,   aztán látom, hogy az arcára elégedett vigyor eszül ki. Sok sejtelmet rejt, majd pedig kezei után nézek, amikor megérinti a csípőmet majd feljebb emel magán. - Mit csin...? - A kérdést sem voltam képes végigmondani, mert a csípőjét irgalmatlanul gyorsan kezdi el alattam mozgatni úgy, hogy  szinte tövig mélyed belém minden egyes lökésénél. A bőrünk hallhatóan csattan egymáshoz, majd pedig hirtelen mozdulattal lök le magáról úgy, hogy mellé kerülök de még mindig bennem van; ezúttal egymásnak fordultunk, combomat megragadja és úgy mozog bennem irgalmatlanul. Ha az egyik kezemmel nem kapaszkodnék az ágy szélébe, valószínű le is tolna az ágyról a lökéseivel. Egy ideig képtelen vagyok hangot kiadni, bent akad minden lélegzetem, csak néha sikítok fel vagy kérlelem őt, hogy lassítson; de valójában elmondhatatlanul élvezem ezt a vadságot.