≫Születési idő, hely ≪ Andorra, 1942. április 1.
≫Család ≪ Egy német katonatiszt és egy kardinális boszorkány 'egyéjszakás' nászából születtem én és az ikerhúgom, akit mindennél jobban gyűlölök a világon. Voltaképpen az apánkat sosem ismertük igazán, még a háborúban az életét vesztette. Vagy csak elmenekült. Nem tudom. És nem is érdekel. A tragikus sokkal inkább az, hogy az édesanyánkat sem ismerhettük sokáig. Hat vagy hét évesek lehettünk mindösszesen, amikor élve elégették a máglyán. Mi pedig ott voltunk; végig kellett néznünk, ahogyan kileheli az utolsó bennrekedt lélegzetét…
Az ikertestvérem és köztem hosszú évekkel ezelőtt megszakadt a kapcsolat, nem tudom, hogy él-e még egyáltalán. De őszintén remélem, hogy már meghalt! Fiatalkoromban egyszer hozzámentem valakihez, akihez nem kellett volna. Minek is tagadjam? Egy szadista pszichopata vámpír az ex-férjem. És mondhatni, jelenleg is férjnél vagyok. Merthogy hivatalosan sosem váltunk el…
Hah! „Bruja.” Így nevezték anyámat, mikor a falubeliek máglyára vetették.
„Bruja.” Azt jelenti boszorkány. A sátán ágyasa. Az ördög szolgája. Bajt hozó, nem evilági, gonosz entitás. Az ember fél mindentől, amit nem ért, ami természetfeletti. És amitől az ember fél, azt elpusztítja.
„Bruja.” Az anyám nem volt gonosz boszorkány. Nem úgy, mint én… S ahogy hallgatom a bűnlajstromomat, miközben egy hatalmas facövekhez ékelik árva testemet, arra gondolok, hogy vajon büszke lenne rám, amiért ezt az utat választottam? Vagy inkább szégyenkezne miattam…? Nekem szégyenkeznem kéne? Szégyellnem kéne azt a valakit, aki lett belőlem? Bánnom kellene azt a rengeteg szörnyű és gyalázatos tettet, amiket elkövettem?
„Bruja.” A legvégén mindig arra gondolunk, hogy vajon megérte-e. De én nem. Én arra gondolok, minduntalan és szakadatlanul, hogy vajon minden boszorkány végül erre a sorsa jut? Végül mindnyájan így végezzük majd, a máglyán? Mert én nem bántam meg. Egyetlenegy tettemet sem bántam meg. Én, a hírhedt lápi banya. Én, a szégyenletes, a hitvány. Lucifer szajhája.
Hahaha.Körém gyűlnek, ezek a szánni való bolondok, isten szolgái, de szerintem csak egy keresztény egyháznak álcázott szekta nagybecsű tagjai. Megölnek, mert az vagyok, ami. Vagy sokkal inkább azért ölnek meg, mert én is megannyi ártatlan életet elkoboztam már?
„Bruja.” Anyámat így hívták, pedig ő nem volt bruja.
Én az vagyok.Bedrogoztak, hogy elkaphassanak. Kivéreztettek, hogy ne lehessek erőm teljében. És most itt vagyunk (…) azt várják, hogy valamiféle megbánást tanúsítsák. Felolvassák nekem a bűneimet, mielőtt meggyújtanák a máglyát. De én csak nevetek. Nevetek rajtuk. Miközben anyám üveges tekintettel mered rám; odabent, az emlékezetemben. Végig kellett néznem, ahogyan meghalt. Élve elégették, pontosan úgy, ahogyan azt most velem is tervezik tenni. De én csak nevetek. A halál képébe röhögök, felszegett fejjel! – S mintegy körberöhögöm a tényt is, hogy a történelem ilyen komikus módon ismétli meg önmagát.
- … a fiatal férfiakért, akiket a mocsaradba csábítottál, és megcsonkítva találtunk rá a tetemükre. – Ah, igen, az egy jó móka volt!
– … és az ártatlan leányok életéért, akik eltűntek ugyanezen a helyen. És sosem került elő a holttestük. – Persze, hogy nem, hiszen a vérükben fürdőztem! Haha. Áh, csak viccelek… Igazából rengeteget adnak értük a feketepiacon. Élve vagy halva, az már oly’ mindegy.
– Most az Úr nevében megfizetsz a bűneidért, boszorka! – köpi a képembe e szavakat veszett hévvel, majd lángra gyújtja a lábaim előtt heverő szénakazalt. Vér és verejtékszag undorító bűze keveredik az orrjáratomban. Szinte ide érzem a félelmüknek kesernyés aromáját. Aztán mindent beborít a füst jellegzetes illata. Ragadozómosoly feszül a képemre, miközben hátraszegett fejjel megadom magamat a kicsinyes vágynak, és hagyom, hogy ez a torz vigyor végül tébolyult vihogássá korcsosuljon. Gurgulázva szakadozik elő a tüdőm mélyéről. Idegtépő, velőtrázó kacaj ez. Miket mondok? Még maga az ördög is megirigyelné!
- Nem sokat tudtok a boszorkákról, igaz? – bestiálisan villannak meg szemeim, ahogy a fogaim vicsorogva tépnek bele a levegőbe. Aztán a tűz, amely majdhogynem a talpamat mardossa, egyszeriben csak a másik irányban éled újjá, akár a főnix – mindössze egy pillanat az egész; tűzhányóként kezdi el okádni a lángokat a kivégzőosztagom felé. Néhányan csakugyan lángra is kapnak közülük, mire újfent jóleső kuncogás kezdi el rázni a meggyötört, szinte már élettelen testemet. (…) de az igazság az, hogy bármennyire is próbálom felszegett fejjel elszenvedni a kivégzésemet, érzem, ahogy az erőm lassan de biztosan kezd cserbenhagyni. Az utolsó trükköm volt ez, hogy néhány ostoba férget közülük lángra lobbantottam. Ők bizony velem együtt fognak a pokolba jönni, hah! Sovány vigasz ez egy haldoklónak, de legalább vigasz… Levegőt veszek. Gyötrelmes fájdalommal teli levegővétel ez. És ahogy magamba szívom, a tüdőm abban a pillanatban már passzírozza is ki magából – köhögni kezdek. És fuldokolva kapkodok éltető levegő után; mindhiába. És a tűz, amelyet olyannyira imádtam… egyszer csak ellenem fordul… Mi, boszorkák tűzből leszünk. Lángokból születünk erre a világra. És végül… lángok által távozunk el… Íme, az öl meg, amit mindennél jobban imádok. Ellenem fordították a legkedvesebb fegyveremet…!
Most már nem nevetek. Helyette kínkeserves, reményvesztett üvöltés hasítja ketté az éjszaka csendjét. A világ minden fájdalmával üvöltök fel, ahogy a lángok a bőröm felszínét perzselik, majd később a húsomba marnak. Csontokig hatoló fájdalom ez. És csak üvöltök. És nevetek. Végül a nevetésem üvöltésbe torkollik. Vagy az üvöltésem nevetésbe? Nem vagyok már tudatomnál, nem tudom, hogy mit miért teszek. Túl könnyen kaptak el… Mégis hogy hozhattam magamat ilyen helyzetbe? És tudom, hogy most rettegnem kéne. Rettegnem kéne attól, hogy mi vár rám a túloldalon. Vajon létezik mennyország?
Édes, édes pokol. Nem félek. Nem hallok hangokat. És nem látok fehér fényt. Mást látok. Anyám kiüresedett, fásult tekintetét látom magam előtt.
„Bruja.” Ő nem érdemelte meg ezt a sorsot… Ismét felüvöltök. Velősen. Fájdalmasan. Anyámért üvöltök… Anyámért és azokért a boszorkákért, akiket máglyára vetettek a történelem során.
Fivéreim. Nővéreim. És ekkor valami az atmoszférában is megváltozik. Hirtelen nem is érzem már annyira fojtogatónak a tüdőmben rekedt füstöt – mely szurokfekete felhőként gomolyog távolabb tőlem, ártatlanul.
Vége, vége van. Térdre hullok; közvetlenül a lángnyalábok előtt rogyok össze. Valamiért nem tartanak már a kötelek…
Szabad vagyok. És mint egy szabadjára engedett bestia, akit nem tartanak vissza a rácsok, úgy én is ösztönből cselekszem. Dühödten, féktelen vehemenciával vetem bele magamat a lángokba. Keresztüljutok rajtuk, egyenesen bele a végtelen embertömegbe.
A kivégzőosztagom karjaiba.Kezek rángatnak. Karmolnak, tépnek! Erőszakos kezek… Menekülni próbálok, de innen nincs menekvés. Valaki hátrarántja a fejemet. Valaki a földre taszít. Valaki a testével a testemre nehezedik. A hajamnál fogva rángatnak egészen addig, míg egy tüzes vasdarab a szememhez nem közelít, és akkor (…) akkor minden megváltozik.
Nem evilági, földöntúli fájdalom hasít bele az idegsejtjeimbe, miközben a gerincem ívben megfeszül, ahogy valósággal belegörnyedek ebbe a végeláthatatlan fájdalomba.
Vérfagyasztó sikoly. Ki sikít?
Én sikoltok. A világ, amit eddig ismertem, már nem létezik… Nem ismerem fel a környezetemben azt, amit
látok. Torz árnyak, elmosódott alakok, felismerhetetlen arcok. Üveges tekintettel, visongva és acsarogva rúgom és repítem le magamról a támadóimat. Az utolsó kép, amit
tisztán látok, az a mocsár.
Az otthonom. A vízbe ugorva menekülök el – noha utánam erednek –, hogy a mocsár közepén tornyosuló fakunyhóig ússzak. Az utolsó kép, amit
homályosan látok, az a viskóm tornáca. Végül a küszöbön esek össze… Még egyetlen
halovány kép, amit a világból utoljára látok: önmagam szánalmas tükörképe.
És aztán, aztán örökkévalóságig tartó sötétség. (…)
Hallom őket. Idejönnek. Fáklyákkal és vasvillákkal jönnek, hogy befejezzék a művüket. Én meg… mint valami kölykétől megfosztott anyaoroszlán, keservesen üvöltök fel újra és újra. Nem találom önmagamat. Nem találom a világomat. Elvesztettem őt… a szemem világát… Céltalanul csapkodok, török, zúzok – a számomra oly’ értékes tárgyakat rongálom, és elpusztítok mindent, ami csak az utamba kerül. Üvegek törnek, asztalok borulnak, mécsesek hullnak – ismét érzem azt a szagot. És nem tudom, nem tudom eldönteni, hogy azok a senkiházi férgek gyújtották fel a kunyhót odakintről, vagy én gyújtottam fel idebentről. Már nem is érdekel igazán…
Elvesztem. Hol vagyok? Ki vagyok én?
„Bruja.” És ki leszek ezután?
Összerogyok. Megcsonkított, szánalmas látvány.
Én. …akit még ültében is a fölbukás fenyeget.
A nyomorult. Kúszva-mászva csapkodok a padlón, a levegőt ütlegelem, miközben az üvöltésem zokogássá torzul. És ott fetrengek én, esetlenül… az önsajnálat posványában dagonyázva… Míg egy erős kar ki nem ragad onnan, a mocsokból és gyalázatból.
Ez a
valaki jött, hogy megmentsen. A karjába kapja élettelen testemet, és minden akaratom ellenére kicipel. Ki… a lángok közül… Ki… a mocsárból…
Immár nem láthatom az arcát. De felismerem
Őt. Az illatából. A hangjából – még ha nem is szólt egyetlen szót sem. Őt, kit már évtizedek óta nem láttam…
Negan?