Míg ő táplálkozott, én nem mozdultam el a fal mellől. Elvégre nem ártott valakinek figyelnie arra, hogy bejön-e ide valaki, vagy sem. Bár úgy tűnt, hogy ezzel nincs probléma, senki nem jár erre, csak az az ostoba, aki most éppen a testvérem fogai között vergődik.
Eltelt egy kis idő... mikor végre képes volt elengedni őt a húgom, majd megigézte, én meg csak csóválni tudtam a fejemet egy sóhajjal.
-Még mindig nem tetszik nekem, hogy ilyen vagy - sóhajtottam.

Hamar kiértünk az utcákra, onnan pedig a sikátorok környékére. Pontosan értettem a célzását. Egyek, aztán menjünk tovább. Az egyetlen probléma, hogy egy teremtett lelket sem éreztem a környéken. Hiába voltak kifinomultak az érzékeim, kellett egy kis idő, mire távoli léptek zaja ütötte meg a fülemet. Remélem, ezúttal valami finomabb vacsorára bukkanok. A lecsúszott emberek vére valahogy nem túl csábító, persze őket sokkal kevesebben is keresik, mint például egy vállalat vezérigazgatóját. Most azonban a legkevésbé sem érdekelt, hogy kit ölök meg a véréért. Bár... talán Ana miatt, most nem fogok vérfürdőt rendezni.
A fickó hamarosan ideért, én pedig egy pillanat alatt előtte termettem.
- Maradj nyugton, és meg ne szólalj! - igéztem meg, majd rá is vetettem magamat a nyakára. Szívtam, szívtam az éltető nedűt, és a vámpír teljes mértékben eluralkodott rajtam. Ilyenkor nincs boszorkány én... Megszűnik létezni, amikor a vér dominál. Sőt, azt is észrevettem, hogy amikor éhes vagyok, a varázserőm sokkal gyengébb. Most viszont, hogy a vámpír kielégült... a képességeim ismét a csúcson lesznek. Sőt, még csak ki sem kellett szívnom őt teljesen. - Oké - húzódtam el tőle. - Akkor most elfelejted ezt, hazamész, és ha bárki kérdezi, borotválkozás közben vágtad meg magadat. Menj, eredj utadra! - kérleltem, majd egy széles, ám kissé véres mosollyal az arcomon visszafordultam Ana felé.

Hotel

- Nos... - sétáltam be az egyik sikátorba, miközben körülnéztem, de nem láttam senkit. Kit kellett volna látnom? Hiszen ez egy sötét utca. Maximum sietős üzletemberek járnak erre, és pont ők kellenek nekünk.
- Kapj el valakit! - vigyorogtam a testvéremre.

- Pére Lachaise temető -

Magam is bolond ötletnek tartottam a saját hülyeségemet, de be kell vallanom, hogy egy pillanatra úrrá lett rajtam ismét a bolond kis szellem, a gyerekes komolytalanság. De nem is értem magam, ez nem gyerekes. Ez... csupán őszinte.
Egy halk köszönéssel álltam meg annál a kis üzletnél, aminek a kirakatában megláttam azt, ami megtetszett nekem. Igaz, nem nekem kell tetszenie, hanem Klausnak. És máris haladásnak könyvelem el, hogy az elmúlt ezer év után végre képes voltam mordulás nélkül köszönni egy üzletvezetőnek. Nem gyakran fordul elő az ilyesmi.
- Ezt szeretném. - böktem rá a tárgyra úgy, hogy láthassa, majd rögtön segítőkészen odajött, hogy elemelje, és máris csomagolni kezdte. Közben azért rájöttem, hogy beszél angolul. Franciául nem tudtam volna elcseverészni vele, de azt hiszem, még az elköszönés is nehezen jött volna össze úgy.
- Köszönöm. - mondtam neki, egy apró mosolyt villantva felé, majd egy táskába süllyesztette a csomagolt tárgyat, és átadta nekem.
Biccentettem felé még egyet, majd elhagytam az üzletet.

- Temető -

- Igen, emlékszem az ígéretekre. - bólintottam és viszonoztam a csókját, még érezve a vér ízét a szájában, és erre elmosolyodtam, főleg mikor csípőjét is megéreztem.
- Hát tedd azt... - suttogtam a fülébe vágyakozón, és megfogtam a kezét, miután elszakadtam tőle, hogy kilépjünk sötét kis közből.

- Hotel ;; Lakosztály -

Néztem, ahogy Erin igézése után a férfi és a nő eltámolyognak, és nagyot sóhajtottam.
- Visszamehetünk. Már csak azért is, mert te is tettél nekem egy ígéretet... ahogy én is - húztam Erint magamhoz, és megcsókoltam, alaposan nekidörzsölve a csípőmet. - Ahogy belépünk, letépem rólad a ruhát - suttogtam a fülébe.

- Ahogy akarod. - zártam le ennyivel a témát, és a férfi elé léptem, hogy újra a szemeibe mélyedjek. - Felejtsd el, ami az imént történt. Nem láttál vámpírokat, és ami történt, az csak egy véletlen baleset. - néztem a nyakára. - És most menj a barátnőddel. - szakadtam el a tekintetétől, majd amint megfogadta a "tanácsomat", szinte pár másodperc és el is tűnt a csajjal együtt.
- Rendben. Akkor msot már mi is visszamehetünk a hotelba?

- Nem mondom, hogy nem teszem meg. Egyszer majd... de nem egy ringyóval - néztem a lányra megvetően, és lehajoltam. - Elfelejted, mi történt. Nem emlékszel semmire, csak arra, hogy a pasidnak nem ment. Ami elég szégyen - biggyesztettem le az ajkamat, majd letöröltem magamról a vért. - A tiéd rendben? - mutattam a férfira.

- Azt mondtam, hogy tedd meg, ha jólesik. Nekem külön nem okoz örömet, és végignézni sem szándékoztam, de nem vagyok vak, hogy lássam, mit is jelentettek MÉG számodra régebben az áldozatok. - hajoltam el a fülétől, ugyanis szembefordult velem. A hangom őszintén csengett, és valami megnyugodott bennem, ahogyan azt mondta, hogy nem lenne fair velem szemben, és eddig úgy tűnik, hogy nem akarja megtenni, amiért a szavaim ellenére is ujjongtam.
- Nem foglak kötelek közé fogni, Klaus. Még ha méltatlan is velem szemben. - töröltem le a szám széléről a vért.

Néztem le a lányra, aki könnyes szemekkel térdelt előttem, és még mielőtt elvisította volna magát, lehajoltam hozzá.
- Befogod, és meg sem szólalsz, világos? - sziszegtem, majd kissé döbbenten kaptam a fejem Erin felé.
- Most komolyan? - hüledeztem. - Tényleg azt akarod, hogy... tegyem meg? - néztem egyikről a másikra tanácstalanul. Hát tény, hogy ezer év után is lehetett nekem újat mondani. Eddig egy nőm sem biztatott arra, hogy próbáljam ki másikkal. Mindezt úgy, hogy ő is nézi.
- Ez egy kurva, Erin - mondtam aztán. - Méltatlan lenne veled szemben, ha pont vele kezdenék.

Lehunyt szemeimen keresztül is tudtam, hogy Klaus mit tesz. És mit nem tesz. Nem igézte meg a lányt. Én a férfi esetében jobbnak láttam, mielőtt még valami csodával határos módon kieszel valamit. Hiába én vagyok az erősebb, kaptam már valami hülye faágat egyszer-kétszer a gyomromba, ezeket az eseteket inkább kerültem.
Elszakadtam a férfi nyakától, éppen abban a pillanatban, amikor a lány térdre esett Klaus előtt, és lihegve mértem őket végig, vértől csöpögő ajkakkal.
Elengedtem a férfit, aki az igézés végett még mindig nem mozdult, és Klaus mögé sétálva, kissé lábujjhegyre állva hajoltam újra a füléhez. - Azt hiszem, az én áldozatomban nem maradt annyi vér, hogy elintézze a befejezetlen ügyüket ezzel a lánnyal. - sóhajtottam suttogva. - Ha akarod, tiéd a feladat. - tettem hozzá már egészen halkan. Tény, hogy... belül mardosott valami emiatt a mondat miatt... te megfogadtam, hogy nem fogom őt béklyókba.

Láttam, ahogy a lány szemei kitágulnak, ahogy Erin beleharapott a férfi nyakába, és nem igéztem meg. Minek? Úgy oda a játék...
- Befogod szépen, ugye? - sziszegtem, tenyerem az ajkára tapasztva, és a háta mögé álltam, hogy onnan nézzem végig Erin táplálkozását.
- Imádom, mikor küzd az áldozat - nevettem el magam, majd hagytam átváltozni az arcom, hogy a következő pillanatban én is a lány nyakába temessem arcom, és szomjasan kortyolni kezdjem a vérét, mindaddig, míg meg nem éreztem, hogy itt a határ.
- Igazán kár szépségem. Nagyon finom vagy. Biztos máshogy is az vagy - kajánkodtam, majd elengedtem a lányt, aki térdre esett előttem. - És a pozíció is pont megfelelő - nevettem fel hangosan.

Mire odaléptem volna hozzájuk, Klaus szinte a kezem ügyébe lökte a férfit, és ha nem olyan jó a hallásom, megesküdtem volna arra, hogy hangosan kordult a gyomrom. Ez a férfi minden értelemben zabálnivaló volt, de ugyebár most első a vacsora...
Fél fülllel ugyan hallottam Klaust és a lány felé intézett szavait, de ebben a helyzetben még ez sem érintett túlságosan mélyen. - Pontosan. Ha nem kiabálsz, és mindvégig csendben tűröd, amit teszek veled, talán marad benned annyi, hogy kielégítsd a barátnődet. - néztem mélyen a szemeibe igézően, majd ahogy üressé vált tekintete, nem türtőztettem tovább magamat: felszínre törtek fogaim, és úgy haraptam bele a nyakába, mintha utoljára száz évvel ezelőtt lett volna rá lehetőségem.

- Kolléga, legyen szíves segítsen az igazoltatásban - intettem Erin felé, mire a férfi zavarodottan pislogott, de egy mozdulattal arrébb löktem, hogy a lányhoz lépjek.
- Nem muszáj felöltözni, cicababa - vigyorogtam. - Nemsokára folytathatjátok. Feltéve, ha a pasidban marad még annyi vér, ami szükséges ehhez - nevettem el magam, és megsimítottam a vállát. Eszembe villant Erin felajánlása a hármasról... de aztán elhessentettem a gondolatot.

- Hagyd már végre békén szegény Salvatore-t. Most én teszteljem le, hogy még mindig férfi? - kérdeztem pimaszul. Nem igazán fordult meg a fejemben a gondolat komolyan, de a végén már meg is jelent egy mosoly az arcomon.
Főleg akkor vált szélessé a mosolyom, amikor odament a pároshoz, és rendőrséget kiáltva szétrebbentette a párost. Belül rázott a hahota Klaus komoly hangját hallva, de enyhén rontott volna a képen, ha én itt most nevetni kezdek.
A férfi zavartan kezdett bámulni Klaus arcába, a nő pedig mintha valami álomból keltették volna, úgy állt a két lábára, mintha villám csapott volna a hátsójába, és igazgatni kezdte az öltözékét. De mennyire élveztem azt a zavart, ami mindkettejük arcán megjelent...! Csak sima szerelmeseknek látszottak, nem voltak túlontúl idősek sem, és nem úgy tűnt, mintha egész éjjel piáltak, vagy drogoztak volna.
A férfi a zsebe felé kezdett hadonászni, mintegy eleget téve Klaus kérésének a papírokat illetően, de ekkor már rendkívül égette a torkomat, és az ínyemet is az az íz, amit ehhez az idegen férfihoz képzeltem.

- Én is sajnálom - dünnyögtem. - Nem ölök embert, szerelmes vagyok... teljesen el fogok puhulni a végén, és olyan pöcs leszek, mint Salvatore - indultam aztán én is Erin után, de míg ő megállt, és odaléptem a légyottozó párhoz, és a férfi vállára tettem a kezem.
- Rendőrség, erkölcsrendészet! - dörögtem ellentmondást nem tűrő hangon. - Mi folyik itt? Igazolják magukat! - vágtam zsebre a kezem, élvezve a megjelenésem nyújtotta zűrzavart.

- Hát, ezt rendkívül sajnálom. - néztem elszomorodva a tenyerén levő érmét, és bebámultam a sötét utcába. - Gondolom, te akarod a nőt. Ha nem, akkor is te kapod, én a férfi ereket szeretem. - vigyorogtam pimaszul Klaus irányába, majd elindultam befelé. A gyorsaságomat most nem akartam kihasználni, elvégre most nem egyetlen emberről van szó, hanem kettőről. Igaz, most mi is ketten vagyunk.
A sötétben kezdett kibontakozni egy páros alakja, félreérthetetlen hangokat produkálva. Nem kell meghalniuk, majd befejezhetik később, nem?
Klaus füléhez hajoltam, és gyengéden kezdtem suttogni úgy, hogy csakis ő hallhassa.. - Nos... átadom a kezdés jogát a hatalomnak. Pontosabban: a hatalmasabbnak. - kacsintottam rá, még ha nem is látta a sötétben.

- Nem is tudom - dörzsölgettem az államat. - Igazából kedvem lenne ölni. De ez a város, meg az este túl szép ahhoz, hogy mások ne élvezhessék... - nyúltam a zsebembe. - Ha fej élnek, ha írás... akkor meghalnak - mosolyogtam Erinre, majd égbe pendítettem az érmét, hogy egy pillanattal később megszemléljem a tenyeremen. - Fej. Akkor életben hagyjuk őket - dünnyögtem. - Ha már a sors is így akarja...

- Hm... tapintatos akartam lenni, hogy hagy fejezzék be, de ami azt illeti, túlságosan önző kedvemben vagyok. - sóhajtottam fel, de még nem indultam el az utcába. - De pont te nem tudnád, hogy milyen izgalmas tud lenni a sötét sikátorokban az ilyesmi. - utaltam a férfi és a nő jelen pillanatnyi tevékenységére. Ilyet már én is csináltam, annyi kivétellel, hogy én megöltem az "áldozatomat" a legeslegvégén. Szórakozásnak viszont elsőrangú volt.
- Nos, mit kívánsz? - kérdeztem még Klaustól. - A legvégén megigézzük őket, vagy már ne éljék meg a végét? - pislogtam Klausra szépen. Nem esett nehezemre sehol eltüntetni egyetlen hullát sem, de talán ebbe az estébe nem illene a gyilkolás. Még ha ahhoz sokkalta több kedvem van, mint az igézgetéshez.

- Ezt az utóbbi állítást a farkas énemnek tartogattam, de legyen... a te füled is remek, az tény - mosolyogtam, már magam is hallva, miről beszél Erin. - Ezek nem beszélgetnek... - mondtam aztán vigyorogva. - Ezek egy férfi, és egy nő. Hiába, Párizs a szerelem városa. És a kurtizánoké - tettem hozzá. - Tökéletes vacsora. Meghívjuk őket is? - mosolyogtam.

- Eddig ezt még soha nem figyeltem, ha őszinte akarok lenni. - mondtam, átgondolva a szavait, és most, hogy így felhozta, már nekem is feltűnt. A "járjunk csukott szemmel a világban és ne lássuk a valódi szépségét" klub kiemelkedő tagja vagyok, ez egyre nyilvánvalóbb.
- És ami azt illeti, a fülünk is remek. - mondtam széles mosolygással, megtorpanva egy apróbb utca bejáratánál, ahonnan egyértelmű hangok szűrödtek ki, mégpedig hogy hiába van vaksötét, van ott valaki. Vagy valakik, hiszen beszélgetést hallottam.

(eiffel-torony)

A toronyból a hotel felé sétálva alighanem a város főutcájára tévedtünk, és ámultam a fényes sokszínűségén.
- Ezért szeretek vámpír lenni - mondtam halkan, miközben Erin kezét fogva sétáltam. - A mi szemünk jóval többet lát, és jóval többet fog fel, mint egy halandó szeme. Ők is látják a fényt, a színeket, de mindezt sokszorozva látjuk... mintha minden fény ide gyűlt volna körénk. Ezt a látványt még ezer év után is nehéz megszokni, és még ezer év után is csak csodálni tudom.