- Ez az egyik lenyűgöző tulajdonságom a sok közül. - Vontam meg a vállam már egy apró mosollyal. Utálat félre, most üzletelünk. És ha én alkut ajánlok valakinek, akkor abba úgyis belemegy. Természetesen ettől függetlenül mindig az fog számítani, hogy én mit akarok.
- Feltéve, ha te is mindent elmondasz nekem. Ez így fair. - Tettem még hozzá.

Café de Flore

A homlokomra csúszott a szemöldököm. Azt hittem mindeddig, hogy egyedül Esther, meg én tudunk erről a dologról.
- Nos, ahhoz képest hogy őrült vagy, meglehetősen megvan a magadhoz való eszed - nyögtem ki végül, aztán leeresztettem a karomat.
- Gyere, igyunk egyet - néztem egy kis kávéház terasza felé. - Arra a néhány percre, míg elmondod amit a gyógyírről tudsz, félreteszem, mennyire utállak. És ki tudja... talán lehet szó az általan emlegetett alkuról is.

Rosszul hallanék? Tiszteletfélét? Ő? Irántam? Ajaj, azt eddig ide tudtam, hogy jó vagyok, de hogy Mikael egy pillanatra félretegye a felém irányuló utálatát és tiszteljen? De igaza volt. Bátor vagyok és őrült is. Ezt nem tagadhatom... ezer év megőrjített és meg is edzett. Ám mindössze csak hümmögtem a szavaira, nem reagáltam semmit. Sokkal fontosabb volt, amit én akartam mondani.
- A gyógyír. - Csúszott ki a számon hirtelen. Ez volt az egész lényege és nagyon reméltem, hogy tényleg ezért van itt. Ha nem, akkor fogom magam és eltűnök a szeme elől, de szerintem Mikael nincs annyira elzárkózva a világtól, hogy pont egy ilyen nagy dologról ne tudjon. - Azért jöttél ide, mert a gyógyírt keresed... a gyógyírt a vámpírlét ellen. - Nyeltem egyet, miközben közelebb sétáltam hozzá. - Vagy talán tévedek?

Furcsa mód, de azok után, amiket most az arcomba szórt, elmúlt belőlem a harag, helyette valami humornak adta át a helyét.
- Tudod, most életemben először, érzek irántad valami tiszteletfélét - fontam karba a kezeimet. - Vagy nagyon bátor vagy, hogy ilyeneket mondasz nekem, vagy simán őrült. Engem annak idején úgy tanított apám, és a törzs vénei, hogy ezeket mind tisztelni kell. Mindegy, melyik csoportba tartoznak. Nálad meg valami különös átfedést veszek észre - jegyeztem meg.
Épp közölni akartam, hogy erre való tekintettel egérutat adok neki, de bennem maradt a mondandóm, mikor előállt valamivel.
- Nocsak. Most már te vagy, aki alkut ajánl nekem? - kérdeztem meglepetten. - És ha már ilyen jól értesült vagy, akkor árult el nekem légy oly kedves, mit gondolsz, miért is vagyok az Óvilágban.

Kíváncsian hallgattam a szavait, miközben összefontam a karjaimat a melleim alatt. Félrebiccentettem a fejem és a vállam megrázkódott egy kicsit a belőlem kitörni akaró nevetés miatt. Mégis moderáltam magam.
- Ugyan már, te is tudod, hogy Klaust nem kellett sokat noszogatni ahhoz, hogy lázadó legyen. A vérében volt... a génjeiben. Talán ezért is vonzott ennyire. Ami pedig a tekintélyedet illeti, ki ne sajnálna meg előbb-utóbb egy szegény lányt, aki egy boldogabb élet reményében szökött meg az otthonából? A tiltott gyümölcs mindig mindenkinek édesebb... Elijah fiadnak is az volt. - Kacsintottam rá, de csak megcsóváltam a fejem, amikor azt mondta, hogy ő is vágyott rám. Esküszöm, hogy többet nevettem ebben a pár percben, mint az elmúlt évben összesen. Az agyam eldobom. Mégis örültem annak, hogy láttam a tekintetében, hogy legszívesebben azon nyomban megölne. - És ahogy észrevettem, még neked is, aki a legjobban utált... még te sem tudtál volna ellenállni nekem. - Ült ki ravasz mosoly az ajkaimra. - Kár, hogy a fiaid sokkal jobban mutatnak a trófeáim között. Ahogy anno az ágyamban is. - Vontam meg a vállamat.
Pislogtam párat, míg a vámpírok kiszáradásáról beszélt. Most úgy kellene éreznem magam, mint a suliban? A mai óra anyaga az éhes vámpírok bőrének ferepedezése... aranyos. - Te tényleg nem veszed észre, hogy nem érdekel? - Kérdeztem úgy, mintha értelmileg nem lenne százas. - Éltem én már túl sokkal rosszabb dolgokat is, mint pár évnyi éhezés, abba sem halnék bele. És egyébként sem tudsz meghatni ezzel. - Forgattam meg a szemeimet és kirántottam a kezeimet a szorításából. Oké, hogy erősebb nálam, de én sem vagyok semmi. El akartam sétálni előle, de mégis meggondoltam magam. Megtorpantam, hiszen eszembe jutott valami... valami, amit néhány nappal ezelőtt hallottam, amit az egyik informátorom szállított le nekem. És ebben a verzióban értelmet nyert Mikael ittléte.
- Tudod mit... nekem is lenne számodra egy ajánlatom. Egy alku, ha úgy tetszik, méghozzá egy olyan, amivel mindketten nyerhetünk. Sokkal többet annál, amit te ajánlottál fel, hiszen nekem a szabadságom, neked pedig egy velem eltöltött éjszaka eléggé csekély nyereség. - Váltottam komolyra, így fürkésztem az arcát is. - Feltéve, ha azért vagy itt, amiért gondolom. - Tettem még hozzá ezt is. Nem voltam hülye nő, egyáltalán nem... és mégis mi a fenét keresne Európában, ha nem olyasvalamit, amiért a felesége is felkutatná a fél világot?

A magabiztos mosoly lefagyott az arcomról, ahogy meghallottam Tatia szavait. Soha, senki nem mert még ilyet mondani nekem. Ezer év alatt senki. Vagy ha megpróbálta, hát nem jutott el a végére.
- Tévedsz - erőltettem nyugalmat magamra, holott legszívesebben itt és most apró cafatokká aprítottam volna ezért a hallatlan pimaszságért. - Elmondjam, miért utáltalak? Mert felforgattad a családom életét. Mert Niklaust lázadóvá tetted, és ezzel leromboltad a faluban a tekintélyemet. És azért, mert én vágytam rád. Jobban, mint ők. És én mégsem érdekeltelek téged, és sosem kaphattalak meg - rántottam hirtelen magamhoz kegyetlenül. - Tudod Tatia, egy éhező ember is iszonyú, de egy éhező vámpírnál nincs borzalmasabb. A bőröd először csak fájni kezd, aztán lángolni, mintha csak tűzben állnál. Utána szépen lassan kiszárad, és olyanná válik, mint egy börtön. Ha megmoccansz, felszakad szinte mindenhol, és eszed veszted az újbóli, és újbóli fájdalomtól. Közben azt érzed, hogy a gyomrod helyén csak egy iszonyatos lyuk tátong, és akár megalázkodva is képes lennél vért koldulni... ha meg tudnál mozdulni, vagy akár csak ki tudnád nyitni a szádat. És a legszebb az egészben, hogy a kínlódásod akár évtizedekig is tarthat. Ezzel ellenben csak egy éjszakát kérek tőled... egy-két órácskát, míg kedvem töltöm rajtad. És utána szabad vagy, soha többet nem foglak keresni.

- Ebben legalább egyetértünk. A fiad tényleg ostoba. - Vontam meg a vállam. Az elmúlt ezer évben annyi helyen megfordultam, ahol ő is ott volt és mégsem vett észre. Vagy csak nem akart. Ezt már sohasem fogom megtudni, mivel nem nagyon terveztem, hogy ezt így megkérdezem tőle. Nem is hiszem, hogy ebben az évszázadban ismét szóba állunk egymással.
Az viszont most sokkal jobban érdekelt, hogy mégis miért van itt. De ismét azt mondta, hogy ne üssem bele az orromat. Milyen már ez? Tudhatná, hogy én mindenbe beleütöm az orromat. Ha megtudnám, hogy Mikael mit keres, akkor... talán azt én is megszerezhetném és egy lépéssel előtte járhatnék. Tök mindegy, hogy mit akart megtalálni... ha meglenne az nekem, ami a világ legerősebb vámpívadászának kell, akkor az csak jó lenne. Főleg, hogy mindig is szerettem kiszúrni Mikael-el.
De az ajánlatára még a szemem is elkerekedett, pedig ilyesmi ritkán fordul elő. A végén pedig nem bírtam, felnevettem. - Ez vicces. - Beleharaptam az ajkaimba, hogy elfojtsam a nevetést. - Mindenki tudja, hogy mekkora ribanc vagyok... de azokkal ellentétben, kiknek fizetnek a szexért, én megválogatom a partnereimet. - Csóváltam meg a fejem, de ismét kiült a vigyor az arcomra. - Azt hiszem most jöttem rá, hogy miért utáltál már akkor, ezer évvel ezelőtt is. Mindig is azt mondtad, hogy egy céda vagyok... egy utolsó ribanc, aki elhagyta a családját, mert nem tudott megbékélni a sorsával. - Idéztem a szavait. - Szerintem csak rám akartad kivetíteni azt, ami akkorra már megtörtént a saját életedben. Hiszen Esther megcsalt téged és biztosan nem azért, mert majd kicsattant a boldogságtól az oldaladon. - Vált ördögivé a vigyorom. - A feleséged is egy ribanc volt, aki egy fattyút szült, őt pedig neked kellett felnevelned, nem a saját apjának. Talán a feleségedet láttad bennem... ezért utáltál. - Néztem rá nagyokat pislogva. Esther-rel semmi bajom nem volt, de azt tudtam, hogy ez a téma kissé érzékenyen fogja érinteni. És annyira szerettem volna egyszer látni, hogy Mikael arcára kiül az az érzelem, amit ez a tudat okozott neki.

- Nem foglak most megölni. Akkor oda az élvezet. Legalábbis az élvezet egyik fele - mosolyogtam zordan. - Niklaus elől menekülhettél, ő túl ostoba, hogy megtaláljon téged. És igazság szerint, nem is akart előkeríteni. A szerelme még akkor is nagyobb volt, mint a bosszúvágya - mondtam őszintén, aztán felnevettem.
- Miért vagyok itt? Ami nem rád tartozik, abba ne üsd bele az orrodat - sziszegtem, aztán végigmértem. - Ami az alkut illeti... és készen állok rá, rajtam nem múlik. Adj nekem egy éjszakát. Hagy kóstoljam meg azt, amit Niklaus, Elijah fiam, és Oliver is megízlelt. És utána esküszöm, futni hagylak. soha nem is kereslek többet.

Grimaszoltam a szavaira. Mégis mi az, hogy könyörögni fogok a halálomért? Én? Tatia Petrova? Ugyan már, hiszen én vagyok az egyik legidősebb női vámpír, még a kislánya is fiatalabb nálam. Engem nem fog megölni... nem ölhet meg. Senki nem képes rám- Na jó, ez Klaus szövege, de azért valljuk be, hogy én sem vagyok piskóta. Egy igazi szörnyeteg vagyok és megfogadtam, hogy nem fogok bujkálni, pedig ahhoz igazán értek... most az a fejezet következik, amikor nyilvánosan fogok harcolni saját magamért.
- Akkor ölj meg most, ha szeretnél. Bolond leszek megadni neked azt az örömet, hogy futni láss. - Hajoltam közelebb hozzá, hogy mélyen a szemeibe nézve mondjam el a szavaimat. - A fiad elől majdnem ezer évig menekültem. Ő legalább megérdemelte, hogy elfussak arról a helyről, ahol ő is ott volt. Te még ennyire sem vagy méltó. - Csóváltam meg a fejem hitetlenkedve, hogy azt hitte, el fogok menekülni. Ezzel az alku dologgal viszont nagyon felkorbácsolta a kíváncsiságomat, de ezt soha nem fogom elárulni neki. Talán magától is kinyögi, hogy mégis mire gondol. De néhány szava megütötte a fülemet. - És mégis mi volt az a fontosabb dolog, amihez nekem nincs közöm, de idevonzott téged? Ha nem az általam érzett gyűlölet és a vadászösztönöd? Te is tudod, hogy előttem semmi sem marad titokban... - Költözött ravaszság a tekintetembe.

A szemem villámokat szórt, és úgy meredtem Tatiára, miközben szinte teljesen a testéhez simultam.
- Húsz centinél közelebb vagyok, ahogy látom - mondtam hidegen. - Kitéped a saját hajad hogy megedd, vagy skalpoljalak meg? A második verzió nekem jobban tetszene - sziszegtem. - De tudod mit? Nem akarom ilyen gyorsan befejezni. Azért jöttem Párizsba, mert hírt kaptam, hogy itt vagy. Látod, Niklaus csicskásai némi igézéssel az én csicskásaim is lehetnek - nevettem fel váratlanul. - De igazából sokkal fontosabb dolog vonzott ide. Olyas valami, amibe te ne üsd az orrod bele. Viszont téged látva, feltámadt bennem a vadász. Elengedlek. Most, ez alkalommal. És élvezettel akadok majd a nyomodra. Követlek mindenhová, Tatia Petrova. Mindaddig, míg merő félelemmé nem válik az életed, ahogy Niklausé is volt ezer éven át. És akkor foglak majd megölni, mikor én akarom. De előbb még kiélvezem majd, ahogy te magad fogsz a halálodért könyörögni, hogy vége legyen a rettegésnek - löktem el őt magamtól. - És most takarodj. Amíg meg nem gondolom magam. Bár... alkut is ajánlhatok - döntöttem félre a fejem.

A fenébe, pedig már kezdtem azt hinni, hogy megszabadulhatok tőle. Ez mégsem jött össze, felszisszentem, amikor hátratekerte a csuklómat. El is felejtettem, hogy az öregedés rá is jótékony hatással van, erősebb lesz tőle. Mindegy, minél előbb meghallgatom a mondanivalóját, annál hamarabb szabadulok vagy halok meg. Nem is mindegy?
Összeszorítottam az ajkaimat, de nem tudtam kontrollálni a torkomból feltörő nevetést. Istenem, tényleg ennyire bolond?
- Gyönyörű tervek, de ha nem bánod, azért két dolgot hozzáfűznék. - Rántottam meg a csuklómat. - Az első, hogy megigézve vagy sem, előbb tépném ki hajszálanként a hajam és enném meg vacsorára, minthogy húsz centinél közelebb gyere hozzám. - Néztem komolyan a szemeibe, a hangom pedig sziszegőbe fordult át, de utána mégis újra normális hangnembe váltottam. - A második pedig, hogy még mindig nem hatnak meg a fenyegetéseid és a tüzet sem kedvelem nagyon, szóval inkább ezt is kihagynám. - Vontam meg a vállamat ismételten nemtörődöm módon. Nyugodt voltam, mert ő nem tudta, amit én igen... egy apró titkot, amit talán még csak Esther tudott rajtam kívül.

Ellépett mellőlem, és szinte levegőnek nézett. Ha valami, ez mindennél jobban felbosszantott.
- Ne merészelj hátat fordítani nekem! - sziszegtem, és utána léptem, kőkeményen hátratekerve a csuklóját. - Szóval nem szereted a játékokat, kicsit Tatia? Tudod, mi lenne a legjobb játék? Ha megigéznélek. Méghozzá úgy, hogy engedelmeskedj minden akartomnak, de oly módon, hogy közben légy tisztában vele, hogy mit teszel. Először is felvinnélek a hotelszobámba, és megkóstolnám azt a gyümölcsöt, amit Niklaus megkapott ezer éve, és megkapott a jelenben is. Akár csak Elijah fiam, és Oliver - mosolyogtam. - Aztán rávennélek, hogy öntsd le magad egy kanna benzinnel, és gyújts gyufát. Szép halál, elhiheted. És kellőképpen fájdalmas. Végignézném, hogy szenved a tested, amelyik engedlmeskedik nekem, és hogyan próbál lázadozni a tudatod, amelyik pontosan tudja, mit művelek vele. Nos... még mindig azt mondod, nem jó dolog a játék?

- Hosszú és fájdalmas halál? Ugyan már, ha nekem túl nagy a szám, akkor te túlságosan nagyra tartod magad. Mégis mit akarsz velem csinálni? A falra szögezni és szíven döfni egy karóval? Vagy az már nem túl jó, mert már elsütötted egyszer? - Kérdeztem összevont szemöldökkel, de a mosolyom nem fagyott le az arcomról. Miért is fagyott volna? Eddig jól szórakoztam, nem fogom hagyni, hogy ez az öldöklési hajlamokkal megáldott őstulok elrontsa az itt eltöltött időmet. Még mit nem! Ez jelenleg az én városom és nem férünk meg benne ketten, hiába elég nagy.
- Menekülni? Mit nem értettél azon, hogy nem fogok? - Néztem végig rajta lekezelően. Tényleg ennyire érthetetlen vagy csak játssza az ostobát? - Ha izgalmas játékot akarsz ajánlom, hogy keress fel egy másik nőt valamelyik utcasarkon. Nekem nincsen játékos kedvem. - Mondtam még, aztán hátat fordítottam neki és lassú léptekkel kezdtem el otthagyni őt. Ha utánam jön... kit érdekel?

- Nagyon nagy a szád, Tatia - vontam össze a szemöldökömet. - Legutóbb mikor láttalak, holdfogyatkozáskor, egy fa törzséhez kötözve nem voltál ilyen bátor. Most is csak azért vagy, mert túl sokan vannak körülöttünk ahhoz, hogy bántsalak - morogtam dühösen. - De ne vívd ki a haragomat még jobban, mint eddig. Könnyű és gyors halált szántam neked. Ha felbosszantasz hosszú és fájdalmas procedúra lesz belőle. De még nem most - hajtottam félre a fejem. - Hagyok neked egérutat. Mennyit akarsz? Egy napot, vagy kettőt? Menekülj! Fuss előlem, rejtőzz el. Úgy sokkal izgalmasabb a játék - vigyorogtam kegyetlenül.

- Nem félek tőled. Tudod, hogy mondják: amelyik kutya ugat, az nem harap. De ó, bocs, benéztem... a kutya nem te vagy, hanem a fiad. - Vontam meg a vállam nemtörődöm módon. Egy utca kellős közepén álldogálunk, biztosan nem most fog nekem esni azzal a szándékkal, hogy márpedig megöl engem. Próbálkozzon csak, úgysem sikerül neki... én sem ma jöttem le a falvédőről, meg tudom védeni magam. Elfutni pedig nem fogok. Még a végén megerősíti magát abban a hitben, hogy rettegek tőle. Komolyan úgy nézek ki, mint aki reszket, mint a nyárfalevél ha csak ránéz?
- Nos,a fogócska véget ért. Ahogy a menekülős korszakom is. És ha annyira elszomorít, hogy ebben a városban vagyok, akkor nyugodtan továbbállhatsz. Nem hívott ide senki. - Vetettem felé egy gúnyosan kedves vigyort, amikor elengedte a karomat. - Túlságosan nagyra tartod magad, Mikael. - Néztem végig rajta megvetően. - Azt hitted, hogy végeztél Klaus-szal, erre mégsem sikerült teljesen eltenni láb alól. Beszéltél a lányoddal, de nem ölted meg. Hát ilyen vadász lennél te? Ez lenne a híres Mikael, akitől rettegnem kellene? - Csóváltam meg a fejem.

- Hm - reagáltam a mondataira felvont szemöldökkel. - Azért kissé ijedtebb is lehetnél azok után, hogy tudod, végezni akarok veled - jegyeztem meg. - Mellesleg kétlem, hogy olyan barátok lennénk, akik most csevegéssel töltik az idejüket. Tatia, Tatia... - csóválgattam kárörvendően a fejem. - Te tényleg ostobább vagy, mint ahogy én hittem. Azt hittem, menekülsz egész a világ végéig. Üldözni akartalak, hosszú időn, akár évszázadokon át, ahogy Niklaust is. Erre az első városban pont a karjaimban sétálsz. Elrontottad a mulatságot - vágtam zord képet, és elengedtem a kezét. Gyorsabb vagyok nála, nyilván ő is tudja, hogy felesleges lenne elrohannia.

Kiértem egy másik utcára. A zene dübörgött a fülemben és nem törődtem semmi mással, csak futottam előre. Néha-néha szétnéztem, hogy megpillantsak egy-két embert, akik akár ebédre is jók lennének, de most mégsem voltam éhes. Lehet, hogy majd pár perccel később. Ki tudja, mikor kap el a vadászat édes szele és kényszerít arra, hogy valakit rögtön megöljek.
Arra lettem figyelmes, hogy valaki elkapja a csuklómat, méghozzá nem is gyengén. Már előre elterveztem magamban, hogyan tépem ki tőből a karját az illetőnek, amikor is megfordultam és eléggé meglepődtem. Ismerős arc.. túlságosan is ismerős, olyasvalaki, akivel nem terveztem találkozni az elkövetkezendő nyolcvanezer évben sem. Ó, a fenébe.
- Mikael. - Néztem a férfire. Nem féltem, hiába voltam tisztában azzal, hogyha most ő is Párizsban van, pont ezen az utcán és megállított, akkor ez nem lesz egy rövid "beszélgetés". Eszembe jutottak Rebekah szavai, miszerint én vagyok a következő a halállistáján, aztán a sajátjaim, amikor azt mondtam, hogy nem fogok bujdokolni. Nem is tettem. Éppen egy kiruccanás kellős közepén vagyok, erre itt van. Követett volna? Akkor nem csak hülyeségeket beszél... tényleg meg akartam ölni. - Micsoda... egyáltalán nem kellemes meglepetés. - Pillantottam rá megvetően. Konkrétan hidegen hagyott a tudat, hogy azzal állok szemben, aki végezni akar velem. - Csak nem kedved szottyant egy kicsit világot látni? - Kérdeztem felvont szemöldökkel.

(hotel)

Párizs. A művészetek városa. A kultúra városa, az érzékek és érzékiség birodalma. Ugyanúgy a kultúra bölcsője, mint Athén, vagy Róma, csak ez a kultúra épp másabb egy kicsit. Rengeteg amerikainak ez az őshazája, hiszen nagyon sokan vándoroltak ki annak idején innen az Újvilágba.
Elgondolkodva jártam az utcákat, engem is magával ragadott a hangulata a városnak. Fura, ezer év alatt sosem jártam itt. Niklaus sem fordult meg errefelé - tudtommal legalábbis - hát magam sem éreztem igényét annak, hogy eljöjjek ide. Mulasztás volt, bűnös mulasztás. Mintha a múltat szippantottam volna magamba egy röpke másodperc alatt. Egy-két évszázaddal ezelőtt pedig még szebb lehetett az egész. Az utcán portékájukat kínáló bazárosok azért elég rendesen romboltak az image-on.
Épp azon tanakodtam, hogy az egyik árust, aki képeslapokat rázott az orrom előtt, bevigyem-e sikátorba, hogy személyesen is megízleljem a "francia konyhát", de ekkor valami olyat láttam meg - vagyis valakit - amitől azonnal elillant a gyilkolásra való kedvem. Vagyis... más vált a célpontjává. És ha jól számolom, ez a valaki épp itt fog elhaladni előttem. Túl vak, túl vakmerő, és túl elővigyázatlan. Azt hitte, nem követem majd a világ végére őt magát is?
- Nocsak, Tatia Petrova - kaptam el vámpírgyorsasággal a csuklóját, ahogy el akart futni mellettem. - Nem hozzád illő ez a szerelés. Elég nevetségesen festesz benne, ha meg nem sértelek - mosolyogtam rá kedvesen. Egyelőre legalábbis.

Csak a szememet tudtam forgatni. Jaj, Vasilisa... olyan bonyolult jellem vagy. Egyszerűen nem tudlak eélggé kiismerni, mert mindig mutatsz valami újat. És még hogy testvérek vagyunk... hm, érdekesebb egyre érdekesebb az egész.
- Igen, ez szerepelt a terveim között. - nyúltam a kajáért, amit a hot-dogos pasas kinyújtott nekem, és Lisa felé néztem. - Most viseld el Te is, hogy jóllakom. - kacsintottam rá.

- Eiffel torony -

- Az én gyomrom már megkapta, ami jót tett neki - nyaltam meg a szám szélét egy vigyor kíséretében. A továbbiak pedig nem ronthatják el ezt a remek ízt. Különben sincsenek megkötések arra, hogy nem ehetünk emberi kosztot. Az én szervezetem legalábbis képes befogadni azt, bár lehet, hogy csak azért, mert a boszorkányságom egy része megmaradt bennem. Persze nem kívánom, miért is kívánnám, amikor az ízét nem úgy érzem, és tudom, nem fogok jóllakni vele? Mégis, csak Ana kedvéért, aki annyiszor vigyáz rám az őrült terveimben, most enni fogok, úgy, mint egy normális ember. Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, amikor odaléptünk a hot-dogos standhoz, és az évek alatt jól megtanult francia nyelven meg nem rendeltük az "ebédünket". Már akinek ebéd, főleg ebben a napszakban.
- AZtán, ha megnéztük a várost, indulunk is Mystic Fallsba? - érdeklődtem, amíg az árus elkészült a hot-dogunkkal.

Mikael & Tatia

Gyönyörű idő volt, elvégre még mindig tombolt a nyár. Jól éreztem itt magam, vadásztam, szórakoztam, éltem. Ez hiányzott már nekem, Mystic Fallsban már teljesen korlátozva éreztem magam. Engem pedig nem lehet korlátozni, ahhoz túlságosan szabadlelkű vagyok. Ezt mindenki tudja... sőt, még többen.
Egy kisebb utcában voltam, futottam. Nem, nem menekültem senki elől, hanem simán, egyszerűen csak futottam. Rövidnadrág, top, sportcipő. Nevezhetjük edzésnek is, ám szerencsére sohasem volt szükségem arra, hogy megdolgozzak az alakomért. Már vámpírrá válásom előtt, utána meg főleg tökéletes testem volt, de néha jólesett ez a fajta mozgás is.
Szorosabbra húztam a fejem tetejére fogó hajgumit és megigazítottam a fülemben lógó fülhallgatót. Pörgős zenét hallgattam (https://www.youtube.com/watch?v=bBb-J0hcBQA), hogy még jobban fokozzam a tempómat. Nem sokan lézengtek ezen az utcán, sőt, szinte senki, csak egy-egy bolttulajdonos jött ki néha. Egyébként egy lélek sem volt itt. Csak én.

Megforgattam a szemeimet, miközben elvettem tőle a kendőt. Én kifejezetten szeretem a gyanakvókat. Belőlük általában nagyon jó áldozat képes válni, tekintve, hogy paranoiásan menekül a többségük. Néhány meg épp ellenkezőleg, hadonászik mindenféle hülyeséggel előttem. De ma szeretnék az ő szabályai szerint játszani, elvégre csak miattam álltunk neki megkeresni a családfánkat. Mert őt nem érdekli annyira, mint engem, legalábbis nem mutatja felém.
- Mit szólnál egy gyorsétkezdéhez? Aztán a kaját az Eiffel-torony tetején fogyasztjuk el. Kivételesen én is eszek veled - vigyorogtam az ötleten. Miért ne? Úgysem fog látni minket senki odafent.

Elővettem a táskámból egy apró kis kendőt, majd átnyújtottam neki.
- Töröld meg vele a szádat, és a kezeidet. Nem hiányzik a nyakunkba semmi hülye gyakanvó. - mondtam neki figyelmeztetőn, miközben én már kisétáltam a sikátorból, és egy sóhajjal néztem körbe.
- Öhm... mit javasolsz? Étterem vagy Eiffel torony? Nekem mindegy. Az étteremben legalább valami emberi étel is a szervezetünkbe juthat. - sóhajtottam újra.

- Szerintem még mindig jobb, mintha megöltem volna - vontam vállat nemtörődöm módjára. Amikor átváltoztam, még nem igazán tudtam kontrollálni magamat. Most már nagyjából igen, bár nem szeretem. Az emberek vérének utolsó cseppjei... a létező legfinomabb és legmámorítóbb elixírnek számítanak. Az ő kedvéért mégis igyekeztem visszafogni magamat. Mert tudom, hogy utálja... én nem. Legalábbis a legtöbb esetben nem. Mert elég nagy hatalmam van úgy, hogy a boszorkány dolgok kiegészülnek a vámpírosakkal. A nagykutyákkal így sem tudok szembeszállni, de szeretem. - Viszont... várost nézni indultunk, nem? - vigyorodtam el.