Már megszokásommá vált, hogy idejárok. Nem is tudom, miből gyökeredzik ez a szokás. Talán mert egy egészen csinos kis vérfarkas lány a tulaj. Akinek a nővére egy még csinosabb vérfarkas lány. Már csak azért is jó volt idejárni, hogy itt gyakran futottam össze fajtámbéliekkel. Nem is tudom... New Orleans sok esetben csak arról híresedett el, hogy mennyi vámpír lakja. De mi, vérfarkasok sem vagyunk kevesen. És a boszorkányok... óh, mennyien lennének, ha a többség nem bújkálni, de még mennyien...! Nem tudom szavakkal leírni, mennyire jó lenne, ha nem félnének használni az erejüket. De nyilván tanulnak az újabb és újabb leckékből. Hiszen Marcel csatlósai, és maga Marcel sem riad vissza attól, hogy kivégezze az engedetlen boszorkányokat. Talán jobb is, ha bújkálnak... de nekem akkor is szükségem van egyre. Gyakran tartanak engem rögeszmésnek, bolondnak, sőt mi több, egyenesen olyannak, aki máshová sem való, csak valami diliházba, de én tagadom mindezt. Csupán kitartok egy olyan álom mellett, melyet tudom, hogy kis szerencsével, és még nagyobb falkaszellemmel, de elérhetek. És nem hiszem, hogy van lehetetlen... nem, nekem nincs lehetetlen! Én erős vagyok, és bármit megteszek, hogy bizonyítsam ezt azoknak, akik kételkednek bennem, és abban az erőben, mely ebben a testben rejlik. Vérfarkas vagyok, nem vagyok halhatatlan, és ha nem vagyok farkas, nagyjából semmmilyen szuperszónikus képességem nincsen, de én így vagyok büszke a saját fajtámra... mi, akik nem hencegünk mivoltunkkal. Mi, akik képesek vagyunk meghúzódni, nem háborogni, vagy háborút szítani, és viszályokat... mi, akik nem vagyunk többet, mint általános szégyenfolt a vámpírok történelmében... de minket ez mind hidegen hagy. Hálátlan vámpírról már hallottam. Vérfarkasról még soha. Egy italért intettem. Volt itt egy csinos felszolgálólány, akin mindig tetszéssel időzött a tekintetem, de sima ember volt, vele nem tudtam elképzelni semmit. Ők is úgy néznek ránk, mint valami szörnyre, amint kiderül, hogy miben van a "varázsunk". Én pedig nehezen viselem az elutasítást... talán pontosan azért sikerült kiváltanom az átkomat még annak idején olyan hamar... húha, mintha ezer éve történt volna, mégis itt érzem a késszúrást a gyomromban... soha nem fog végleg eltűnni. Emléke marad egy esetnek, mely halállal végződött... és mely megpecsételte sorsomat. - Kösz, Colette! - emeltem a lány felé a poharamat. - Most.. a te tiszteletedre iszom. - vigyorodtam el, közben a pohár pereme már ajkaimat súrolta, és belekortyoltam, ekkor pillantottam meg egy barna hajú lányt besétálni. Sosem láttam itt előtte... bár ez a bár nem éppen arról híres, hogy jókislányok forduljanak meg. Nem is lényeges most mindez. Láttam, hogy körülnéz... a helyiség tele volt. Egyedül a mellettem lévő szék volt még üres... és szinte csak rá várt...
Hétvége. Tömeg. Bulizó tömeg. Egy rakat részeg. No meg egy másik rakat részeg tini… Megcsóválom a fejem, ahogy próbálok a tömegen keresztül vágni, lehetőleg úgy, hogy senki ebéd maradéka ne végezze a ruhámon, miután az alkohol arra készteti az elfogyasztójuk gyomrát, hogy utat engedjenek neki. Nem mondom, hogy nagyon egyszerű, de ügyes kiscsaj vagyok, szóval egy-két manőver és megoldom a dolgot. Kell hozzá némi jó reflex, de abban nincs hiányom, szóval kétszer sikeresen elugrom néhány gyomorrontásos elől és megúszom a dolgot. Indulás előtt pakoltam a táskámba egy adagot abból a növényből, amit egy koránt sem átlagos lány kért tőlem a minap. Nem szívjóságból kezelem a dolgát diszkréten és nem is azért segítek neki, mert én vagyok az évtized tündérkéje, hanem, mert sosem árt, ha az ember lánya olyanoknak is tesz némi kis szívességet, amiért később majd benyújthatja a számlát, ha úgy hozza a sors. És tapasztalataim szerint úgy hozza. Mindig úgy hozza. Nos, ez amiért beszereztem azt a kevés sisakvirágot, amit kért tőlem. Ne legyen félreértés, kedvelem én a farkaskákat, sokkal jobban, mint a vámpírokat ami azt illeti, de a lány ezt kért tőlem, annak ellenére, hogy ő is egy azok körül, akik vonyítják a Holdat. Ha neki ez kell, akkor csak tudja mit akar vele, a többi meg őszintén szólva nem az én dolgom. És nem is akarok erről többet megtudni. Nekem csak az a fontos, hogy majd a kellő időben viszonozzák a szívességet, amit épp most teszek. A boszorkányok egy része szívesen csicsereg arról Marcelnek és a bandájának, ha farkas jön a városba, szóval azt hiszem nem könnyű olyan boszit találni, aki nem szalad hozzájuk legelső körben. Én pedig elég sok helyre szaladgálnék, ami azt illeti, de hozzájuk pont nem. Micsoda szerencse ez mindenkinek! Ahogy belépek a bárba megint meg kel állapítanom, hogy hétvégi buli időszak van, ugyanis a helyiség teljesen tele. Körülnézek és igyekszem a pulthoz közelebb kerülni, hogy leadjam a kis „csomagot”. Nem mondom, hogy egyszerű a tömegen átpréselnem magam, de végül csak megbirkózom a helyzettel és átvágtatok a szinte egy folyammá sűrűsödő testek sokaságán. Váltok pár szót a pultban lábatlankodó lánnyal, és némi csevej után diszkréten adom át, amit kért tőlem korábban, amikor besétált a galériámba. Hogy honnan tudta, engem kell keresnie, ha ilyesmit szeretne, nem tudom, és nem is kérdeztem meg. Azt hiszem ez teljességgel lényegtelen. Ahogy túl vagyunk ezen az egészen rendelek egy pohár whiskyt. Na jó, igazából megkapom a ház ajándékaként. A poharat megfogva sarkon fordulok, hogy helyet keressek magamnak, de úgy tűnik ma nincs szerencsém, mert még mindig tömeg van. És szerencsétlenségemre a mágia sem segíthet ezen a szomorú állapoton, mert azonnal lebuknék Marcelnél… És ahogy ez eszembe jut, mint egy varázsütésre veszek észre egy göndör fekete üstököt és a hozzá tartozó pasast, no meg a mellette lévő egyetlen üres helyet. Pár pillanatig kissé oldalra billentett fejjel figyelem - na jó, egészen őszintén szólva végig mustrálom, most mit hazudjak magamnak? - majd fogom magam és elindulok felé, na mega szabadon lévő hely felé, közben pedig felöltöm a legelbűvölőbb és legbájosabb mosolyomat, amivel csak rendelkezem. Kell a hely mellette, na! Ahogy odaérek mellé, úgy fordulok, hogy szemben legyek vele és egy kedves mosoly ül ki az ajakimra. - Helló. - köszönök rá elsősorban, hiszen így illik aztán folytatom, elvégre nem véletlen szobrozok itt mellette. - Úgy tűnik az egyetlen szabad hely ma este itt melletted van. Nekem pedig nincs asztalom, szóval gondoltam meghívatom magam ide hozzád, feltéve, ha nincs ellenedre a dolog. - hangom kedvesen cseng, mint mindig, amikor találkozom egy idegennel. Kezemben még mindig ott van a poharam, fekete mini ruhámon pedig úgy simítok végig, mintha csak egy apró, véletlen és tudattalan mozdulat lenne. - Szóval… megengeded? - kérdezek rá a helyre értve a dolgot és megvárom, hogy mit reagál erre. Ha nem bánja, akkor leülök mellé, elvégre ez lett volna a célom. - Aliena vagyok. - nyújtom felé a kacsómat, hogy teljes legyen a bemutatkozás és közben még mindig angyalian mosolygok rá és az egész lényem kedvességet sugároz. Oké, némi titokzatossággal megspékelve, de erre nem mindenki vevő, vagy nem mindenki veszi észre. Fagyos kék íriszeimet az ő forró olvadt csokoládéhoz hasonló tekintetébe fúrom. - Hogyhogy egy ilyen bulis estén egy ilyen férfi egymagában üldögél? Ha meg nem sértelek a közvetlen kérdésemmel. - szalad ki a számon a kérdés, aztán észbe kapok. - Vagy épp most foglaltam be a társaságod helyét? - őszintén szólva csak most jutott eszembe, hogy talán valami csajjal van, én meg jól ide pofátlankodtam. Nos, ha erről van szó, akkor majd sűrű elnézést kérve tolom arrébb a hátsómat és már nem is zavargok tovább…
Túl jól ismertem már a nőket. Én, aki annyi mindent látott már annak ellenére, hogy nem érek fel egy ezer éves vámpírral.. nem éltem eddig ezer évet, de azt hiszem, mondhatjuk azt is, hogy... nők terén körülbelül annyit éltem, mint egy ezer éves vámpír. Nem is tudom, hol kezdhetném a sort, vagy egyáltalán hány évesen. Fiatal koromban az idősebb nők vonzottak. Teljességgel át tudtam adni magamat azoknak a szenvedélyeknek, melyeket a harmincon felüli nők váltottak ki belőlem. Azután felnőttam, és jöttek a velem egykorú, majd a nálamnál fiatalabbak, és mondhatjuk azt is, hogy annyi tapasztalatot szerveztem általuk, hogy... húúú, talán jobb, ha erről nem is mesélek senkinek. Nekem nincsenek barátaim. Nekem falkatársaim vannak, akik egy valódi családdal érnek fel, és azt hiszem, hogy nekem ez pontosan elég ebben a sanyarú időszakban. A nőket persze.. most sem vetem meg. Ez a porcelánbőrű szépség lesz a következő áldozatom. Eddig nem veszítettem még el "prédát". Most sem fogok. A szimatom nem csalt. Talán egy perc telt csak el, míg felmérte a terepet, és amint észrevette az én észrevételemet, már oda is sétált hozzám, és feltette a bűvös kérdést. Hülye lenne az, aki elküldené innen, még mit nem! Túl ígéretes.. túlzottan is az. - Ki tud ellenállni egy ilyen kérésnek? - kérdeztem félrebillentett fejjel, miközben egy apró sóhajjal kihúztam magam, és belekortyoltam a kitöltött whiskybe. Kellemesen égette végig a torkomat az íze, de közben szemeimmel nem távolodtam el a lányról, nem... végigmértem őt, arca minden egyes szegmensét, és tudtam, hogy most körülbelül a főnyeremény sétált az asztalom mellé. Nem hittem, hogy létezik ilyen... nem hittem, hogy tényleg van egy ilyen pillanat az ember életében, hogy egyik pillanatról a másikra bevillan, hogy nekünk együtt kell lennünk... márpedig most ezt éreztem. Szerelems első látásra? Nevetséges. Szerelem nincs első látásra, hacsak nem egy általános külső alapján rangsorolunk be valakit abba a kategóriába, akikbe szerelmesek tudnánk lenni. Nekem a belső is éppen olyan fontos, de azt első látásra nem lehet megmondani, nem? Na jó, elég a filozófiából! - Foglalj helyet... Aliena. - ejtettem ki a nevét lassan, jól megízlelve, és elvigyorodtam, miközben intettem ismét a pincérlánykának, hogy riszálja ide magát. - Hozz a hölgynek egy italt. - csettintettem, majd tekintetem rögtön visszatévedt a leányzóra. - Lucas. - mutatkoztam be magam is, miközben kezét gyengéden megfogtam, s udvariassági formulaként egy kézcsókot leheltem kézfejére. Micsoda történés...! Mi ütött belém, én ilyet soha nem csináltam... csinálok. Ennyire nem akarhatok bevágódni. Mosolya szinte rögtön lenyűgözött... - Nincs társaságom. Magányos farkas vagyok. - feleltem ennyivel a kérdésre, miközben Colette teletöltötte a poharat, és odatolta a lány orra elé a rendelt italt. - Téged viszont... sosem láttalak még itt. Pedig én majdnem minden este itt iszogatom. Egy ilyen szépség pedig az én figyelmemet nem kerüli el. - rejtettem el egy bókot a mondandómban.
Újra végigmérem az idegent, akinek az asztalához léptem. Helyes pofi, drámai olvadt csokoládé szín szemek - amelyiktől bármelyik nő dobna egy hátast, vagy kettőt… - formás ívű ajkak, szexi gyámoltalan ábrázat, arányos alkat. Alapjában véve azt mondanám, hogy szép darab, ha tárgyiasítanám, de tekintve, hogy tőlem ez messze áll, inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés olyan férfival találkoztam eddig, aki első látásra megnyert volna. És éppen ezért azt hiszem kétszeresen is jobb, ha észnél leszek, mert igen, tetszik - igazából nagyon bejön -, de ezt jobbnak ítélem nem kimutatni, már az is éppen elég, hogy idecsámborogtam hozzá totál hívatlanul. Válaszol, hangja kellemesen bizsergeti végig a bőrömet, szeretem, amikor egy férfinak mély orgánuma van, szóval még egy pipa a képzeletbeli listámon a javára. Hajjaj… bajban leszek… - Valójában azt remélem, hogy te nem… - játékos fény csillan meg a lélektükreimben. Oké, tényleg arra számítottam, hogy nem mutat ellenállást, hanem hagyja, hogy csatlakozzam hozzá. Hellyel kínál - amit épp most buliztam ki magamnak -, szóval fogom magam és leülök, de közben nem engedem el a tekintetét. Túl érdekes az most számomra, hogy más felé figyeljek. Elneveti magát, így az én mosolyom is valamivel szélesebb lesz, de ez még mindig beletartozik a bájos kategóriába. - Köszönöm. - hagyja el az ajkaimat a szó halkan, mert hát mégis csak úgy illik, ha már volt olyan kedves és meginvitált maga mellé, illetve ez annak is szól, hogy egy italt rendel nekem is. Kezemben még ott a whiskym, amit most leteszek az asztalra egy egészen halk koppanó hang kíséretében, amit az üvegpohár és az asztal találkozása hoz létre. - Nagyon örülök, Lucas. - nevét hasonlóképpen ízlelem meg, ahogyan ő is az enyémet. Kezet nyújtok neki, amit elfogad. Érintése nyomán kellemesen forró bizsergés szalad át rajtam. Tehát egy farkasba botlottam. Nem tudom, hogy a többi boszorkány, hogyan is van ezzel, de én, ha megérintek bárkit, aki természetfeletti, egészen jól be tudom lőni, hogy micsoda, főleg, ha már találkoztam hozzá hasonlóval korábban. Vámpírok esetében olyan, mintha egy kéretlen jeges zuhany ömlene a nyakamba, hogy aztán szétáradjon a zsigereimben és közben mintha magát a Halált érinteném manifesztálódott valójában. Nos ehhez képest egy farkas érintése inkább hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor egy nagy kád forró vízben merül el az ember egészen nyakig. A felfedezésre egy egészen másfajta kis mosoly suhan át a vonásaimon, azonban nem teszem szóvá neki a dolgot egyelőre. Nem tartom még szükségesnek. Kézcsókjára finoman megemelem az egyik szemöldököm, de hagyom neki a dolgot. - Nocsak… egy igazi úriemberbe botlottam?! - játékosan teszem fel a félig kérdést, ami egy egészen hangyányit kijelentésnek is hallatszódik, annak ellenére, hogy semmit sem tudok a férfiról, aki mellé letelepedtem és akivel azt hiszem egy nagyon picikét flörtölök is. Nem vonok le messzemenő következtetéseket, ennyire naiv és fiatal már nem vagyok, de ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy én is nő vagyok és igenis hatással van rám az ilyesmi. Szégyellném bevallani - ezért soha nem is teszem meg -, de igazság szerint engem is kilóra meg lehet venni az ilyen és ehhez hasonló apróságokkal, amelyek ebből a korból kiveszni látszanak a legtöbb férfi arzenáljából. De aki még hajlamos arra, hogy használja, messzemenően többet érhet el egy nőnél. Végtére is, kiszámíthatóbb lények vagyunk annál, mint amekkora misztikum körülvesz minket, miszerint egy nővel kapcsolatban semmit sem lehet tudni biztosan, mert szeszélyesebbek vagyunk, mint az április. No nem mondom, hogy nem vagyunk azok - bár ezt is nője válogatja -, de ettől még nem feltétlen vagyunk annyira megérthetetlen lények. Sőt… - Szó szerint. - nos ezt már teljes bizonyossággal ejtem ki, hiszen arra már rájöttem, hogy farkas. Az pedig, hogy mennyire magányos? Majd kiderül. Ennyire azért nem akarok előre szaladni. Még egy pohár whisky landol előttem a pincérlánynak és új asztaltársaságomnak köszönhetően, amit egy bólintással köszönök meg a lánynak, majd Lucasra pillantok és felé emelem kissé a poharamat, elvégre mégiscsak ő hívott meg erre itt. Amíg hallgatom őt, addig belekortyolok az italomba, isteni az érzés, ahogy maró forrósággal perzseli végig az alkohol a nyelőcsövemet, majd a bensőmet is. - Ez valószínűleg azért lehet, mert nem igazán szoktam ide járni. Csupán volt némi dolgom itt valakivel. Meglepetést hoztam neki… mondhatni. - billentem oldalra a fejem kissé, elvégre azt hiszem, nem lenne szerencsés elárulni, épp most működtem közre abban, hogy egy farkas nősténynek ne szülessen kis farkaskölyke… - De ha valóban minden este itt vagy, akkor lehet változtatok ezen a rossz szokásomon és gyakrabban látogatok majd el ide. A hely egész kellemesnek tűnik, a tömeg annál kevésbé, de bízom abban, hogy a jó társaság miatt hamarosan fel sem fog tűnni, mennyien is vannak még itt ma este. - dobom vissza neki a „BÓK” feliratú labdát egy újabb kedvesen szelíd - már-már angyali - mosollyal, hiszen szépségnek titulált és azt hiszem egyértelműen ült ki arcomra, hogy mennyire értékelem a dolgot. Mondom, nőből vagyok és sajnos lehet rám az ilyenekkel hatni. A vicces csak az, hogy ezt pontosan tudom, és ilyenkor kellene fejbe kólintanom magamat, mert így egészen biztosan megégetem magam, a szó nem teljesen szoros értelmében. - Szóval Lucas… - szólalok meg ismét, ujjaim a pohár vékony peremén kezdenek el körözni lassan és finoman, tekintetem pedig követi a mozdulatot néhány lélegzetvételnyi ideig, majd újra elmerülök azokban a csokoládé szín íriszekben. Bahh! Inkább elveszek bennük, ha egészen őszinte akarok lenni… - … árulj el nekem valamit… Hogy lehet, hogy egy olyan valaki, mint te, ilyen szemekkel és megjelenéssel, kifogástalan modorral és figyelmességgel… most csak azt mondom, amit az elmúlt pár percben tapasztaltam… - vetem gyorsan közbe, mielőtt a lényegi kérdés végére jutnék… - … társaság nélkül, magányosan üldögél egy nyilvánvalóan teljesen tömött bárban, ahol szingli és félrészeg, vagy nem egészen szingli és teljesen részeg nők várják, valaki megmentse őket önmaguktól, vagy valaki mástól, ez most teljesen mindegy… Áruld el, hol van a kutya elásva? Hogy ezzel a régi és közhelyes mondással éljek. - mert ha ebben az egészben nincs bibi, akkor most vagy én vagyok nagyon szerencsés, vagy sokkal naivabb annál, mint amit hittem magamról. Lehet, hogy egy őrült magányos gyilkos, vagy annál is rosszabb. Vagy éppen ennek az ellenkezője és csak egyszerűen és nagyszerűen tökéletes úgy, ahogy van, nekem meg mázlim, hogy nem csapott le rá más, vagy épp fordítva.
El kellett követnem mindent, hogy ne kelljen feltűnően bámulnom őt. Próbáltam találni valami szépségfoltot, vagy bármit, amely tökéletességét kiüti a nyeregből, de mindez ebben a pillanatban szinte lehetetlennek tűnt. Nem hiszem el, hogy létezik ilyen nő... vagyis, egykoron magába bolondított egy nő.. Evelyn... de ő már a múltté. Nem akarom, hogy ismét róla szóljon az életem. Már túltettem magam azon, hogy ő nem az enyém. S túlléptem azon, hogy nekem szükségem lehet rá valamikor. Egyértelművé vált számomra az is, hogy... ő egy fellángolás. MElyet szerelemnek éreztem. De közben mégsem az. Így talán jól tettem, hogy időben kiléptem abból a mohó kapcsolatból, melyben szinte csak egymás energiáját szívtuk le, semmi több. - Nos.... remélem, hogy ezután lesz okod idejárni. - kacsintottam rá. Nem voltam rest ezt tenni, hiszen egy nő... hát mennyi az esély, hogy rögtön félreérti, és elkezd itt nekem problémázni? Nem úgy néz ki ez a lány, mint aki nem érti a viccet, vagy a helyzettel járó szituációkat. Magam pedig szerettem flörtölni, és szerintem láthatta rajtam, hogy én ezzel így vagyok. Rám kellett néznie, végigmérnie az arcom minden szegmensét, és erre gond nélkül rá tudott jönni. - És még okos is! Le a kalappal! Elegem van az üresfejű libákból. - feleltem csuupán ennyit, mikor elmondta, vagyis inkább szóvá tette, hogy tudja: vérfarkas vagyok. Talán a megivott ital miatt nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen ez arról árulkodott, hogy ő sem sima ember, de csak az ajkaim elé tartottam mutatóujjamat, ezzel jelezvén, hogy inkább ne is emlegessük a farkas szót. Egy vérfarkas ebben a városban? Szinte halálra vagyunk ítélve, ha úgy nézzük. De nem engedhetem, hogy csak úgy... elnyomjanak minket. Ahogy aztán tekintete átment kérdőbe, és feltette azt a kérdést, amire én teljes egészében nem gondoltam, hiszen minek is gondoljak, ha éppen beszélgetek valakivel... márpedig a részeg nők könnyen kaphatóak - kezdetű mondat hangzott el, és ezt követően nekem rögtön bele is kellett innom a poharamba. - Nincs itt semmiféle kutya. Elásva meg főleg sincs. - sóhajtottam fel, majd félrebillentettem fejemet, és úgy vizslattam tekintetét, mintha egy pillanat alatt képes lettem volna elveszni ezekben a tüzes koronákban. Pedig biztos vagyok abban, hogy nem ivott egy kortyot sem, de... talán én ittam eleget ahhoz, hogy így lássam. - Nem igénylek egyéjszakás kalandokat. Főleg nem... ilyen nőkkel, akik egy éjszakára bárkinek letolják a bugyijukat. - vontam egyet a vállamon, miközben az említett cédák felé legyintettem. - Ezek a nők még arra sem érdemesek, hogy... nőnek nevezzék őket. Mióta csak idejárok, minden alkalommal látom őket. És sosem távoznak egyedül. - mormogtam az orrom alatt. - Egy nő nem attól értékes, hogy... hány férfit tud a háta mögött. - nyeltem újabb kortyot az italból. Ezt most tényleg én mondom? Úgy fest, ez az Evelyn-es eset nagyon megváltoztatta a véleményemet egy-két ügyben. - Az élet volt a tanácsadóm ebben. - tettem még hozzá, hogy mindenképpen érthesse, miről is van igazából szó. - Egykoron akár szó nélkül elcipeltem volna őket magammal akárhová... talán annyiba sem néztem volna őket, hogy a sikátornál tovább jussak velük, de mindenki követ el hibákat. És ha nekem hibákat kell elkövetnem, akkor azt egy olyan nővel tegyem, aki... más.
Válaszára és kacsintására egy újabb mosolyt kap tőlem. Azt hiszem ma este le sem tudom törölni a képemről az angyalian bájos bazsalygást. Pedig tényleg nem vagyok az a fajta, aki ok nélkül tenné ezt… Mármint félre értés ne essék, gyakran mosolygok másokra - ez az alapfelszerelésem része -, de sokkal ritkábban fordul elő az, hogy ez a mimikai kis tükröződés a vonásaimon igazi legyen. Olyan, ami szívből jön, amit nem játszok meg. És most meglepődve tapasztalom magamon, hogy játéknak ebben a percben nyoma sincs nálam. Tényleg szórakoztat Lucas társasága. - Én is kezdem ezt remélni... - félig nyitva hagyom a mondatot, gondolja csak tovább úgy, ahogy akarja, ha meg nem akarja, az sem baj. És ha ő is megengedi magának a flörtölés ezen szintjét, akkor én sem vagyok rest ezt viszonozni. Miért is kellene úgy tennem, mintha olyan nő lennék, aki nem érti sem a viccet vagy éppen képtelem egy könnyed esti szórakoztató flörtre?! Na az a nő nem én vagyok. Ujjaim még mindig a pohár peremén játszanak és a mondat befejeztével pillantok csak rá. Tekintetemben ott van, hogy értettem, amit mondott és nem fogok problémázni, sőt, az imént hallhatta, hogy csak rákontráztam arra, amit mondott. Elveszem a kezem a poharam szájától és megfogom az italomat, hogy újabbat kortyolhassak bele, hogy aztán jelezzem egyetlen apró félmondattal, hogy tudom ő micsoda. Nem hibbantam meg, hogy hangosan kimondjam, az ő fajtájára még jobban rájárt a rúd ebben a városban, mint az enyémre. Míg én megtűrt vagyok, addig ő azt hiszem, hogy nem túl szívesen látott vendég errefelé, már ami Marcelt és a kis „udvartartását” illeti. Én ebből a szempontból nagyon más vagyok, hiszen nekem semmi bajom azzal ha valaki farkas, vagy más egészen más természetfeletti teremtmény. Ez alól azért a vérszívók képeznek némi kivételt, de az most egyáltalán nem tartozik ide, szóval vissza Lucashoz… - Akkor már ketten vagyunk ezzel jelen pillanatban ennél az asztalnál. Az üres fejűséget én sem kedvelem, főleg akkor nem, ha az még „libasággal” is társul. - osztom a véleményét. Ahhoz nincs hozzáfűzni valóm, hogy okosnak tart, én is annak tartom magam, persze egészséges keretek között, máskülönben nem üldögélnék itt vele. Azt gondolom a butáknak nem mérnek olyan hosszú életet, mint amit eddig én is megéltem, főleg, ha nem egy átlagos emberről van szó. Bár ez csak az én véleményem. Mikor mutató ujját az ajkához érinti, újra megszólalok. - Ne aggódj… - kicsit előre dőlök, hogy közelebb hajoljak hozzá, mielőtt folytatnám. - … titoktartásban egész jó vagyok. - még egy mosolyt küldök felé. És ez teljesen igaz is. Ha jobban meggondolom, lassan jóval több titkot őrzök, mint egy pap, aki folytonosan gyóntat és százak mocskos kis titkait tudja, mégsem adhatja azokat tovább sosem. Csilingelően nevetek fel. - Rendben, belátom, igazad van. Touché! - valóban nincs itt semmiféle kutya, csak egy szuper szexi farkas és én. Több nem is kell, azt hiszem. Kutató (?) tekintetét viszonozom, hajlamos vagyok elveszni az olvadt csokoládé íriszeiben. Minden egyes alkalommal, amikor lélektükreim az övét figyelik, emlékeztetnem kell magamat arra, hogy talán nem kellene úgy bámulnom őt, mintha éhezőnek egy falat kenyeret jelentene. És ha már itt tartunk, hogy ilyen idióta hasonlatok jutnak eszembe… tényleg baromi régen voltam már pasival. Még jó, hogy ilyesmiket nem bökök ki hangosan, különben most azt hiszem már régen rákvörösen süllyednék el szégyenemben. - Ohh… - sóhajtom, roppantmód elmésen - nem, nem volt az, de mindegy -, hiszen ritkán hallani, hogy férfi ne induljon be az egyéjszakás lehetőségekre. Kivéve, ha éppen fülig szerelmes, vagy meleg, vagy aszexuális, vagy más olyan oka van, ami felmentő körülménynek számít. - Nem mondom, hogy nem leptél meg. - szólalok meg őszintén, hamarabb, mint ahogyan végig gondoltam volna a dolgot, szóval azonnal folytatom is, mielőtt még félreértés kerekedne ebből. - Mármint… nem úgy értettem, hogy csak ennyit néztem volna ki belőled, mert nem… vagyis azt akarom mondani, hogy nem bocsátkoztam feltételezésekbe, azaz, hogy…. ahh! Ebből már nem magyarázom ki magam… igaz? - pillantok rá kissé zavartan - mit kissé? rohadtul abban vagyok, ami azt illeti, de magamnak köszönhetem… oké Aliena, ügyes kiscsaj vagy, szépen lejáratod itt magad… gratulálok! - és még korholom is magamat magamban… na ez csúcs! - Azt hiszem jobban járunk, ha inkább hallgatok… - jegyzem bocsánatkérően és kezemet egy pillanatra a csuklójára teszem - ha nem húzza el a karját persze -, hogy lássa, nem úgy gondoltam, amit korábban mondtam, magyarán nem feltételeztem, hogy olyan pasi lenne, aki az egyéjszakásokra ugrik, de na, hát tényleg meglep, amikor egy rendes (vagy annak tűnő) fickóba botlok. Igen, nyugodtan le lehet vonni a következtetést ez alapján, hogy hány kreténnel hozott már össze a sors. - Nocsak?! - tekintetem elkerekedik néhány egészen röpke pillanatra. - Jogos. Kedvelem, ahogyan szemléled a dolgokat. - csúszik ki a számon és valahol azért az agyam egy egészen hátsó kis zugában felmerül bennem a halvány gyanú, hogy ez egy felkérés volt „keringőre”, csak még az nem tisztázott, hogy milyenre. És vajon szándékosan az volt-e, vagy csak nekem tűnt úgy? Vagy már megint túl kombinálok, amit valljuk be, olykor én is megteszek, hiszen nőből vagyok, így gyártanak le minket. - Az egy éjszakás nekem sem a műfajom. Tudod, utána nehéz őket kipaterolni az ágyamból. - vonom meg a vállam és a felét sem gondolom komolyan annak, amit mondtam, ha rám néz, a gesztusaimból és a mimikámból azonnal lerí, hogy viccelődöm. Mindazonáltal az egy éjszakásoknak tényleg megvan az a bosszantó velejárójuk, hogy vannak, akiktől nem lehet megszabadulni, mert olyanok lesznek, mint a matrica. És igen, tudom, hogy vannak motelek, hotelek, kiadó szobák, vagy akár sikátorok is, egyik sem tűnik számomra túl vonzónak, vagy higiénikusnak, részemből a saját ágyamat kedvelem a legjobban - vagy konyhapultomat, asztalomat, lépcsőmet, kanapémat és így tovább… - és arról legalább tudom, hogy ki volt benne korábban. - Bár nem mondom, hogy egy sötét sikátornak egy idegennel, nincs meg a maga varázsa és izgalma, de ezekkel együtt sok más olyasmit is hordoz(hat) magában, ami aligha nevezhető varázslatosnak, vagy izgalmasnak. Mocskosnak annál inkább. - fűzöm még hozzá, a whisky azt hiszem most belőlem is a beszédesebb oldalamat hozta elő, részemről ez már annak számít, mert általában én vagyok inkább az a fél, aki meghallgatja a másikat. Amúgy nem vagyok tisztaság mániás, vagy ilyesmi, csak épp van olyan, ami nálam nem fér bele, mint egy affér egy olyan sötét mellékutcában, mint amiről szó volt az előbb. Kiiszom a poharam tartalmát és halkan koppanva teszem vissza az asztalra az üveget. Kézfejemet az állam alá teszem finoman és a könyököm az asztal lapján van, így fordulok Lucas felé, megint belefeledkezve a vonásaiba. Egy tincs az arcába hullik, talán észre sem veszi, én pedig automatikusan nyúlok oda és simítom ki azt, totál megfeledkezve magamról. - Hupsz… ne haragudj! Rossz szokás… - szólalok meg és elkapom a kezem, meg a tekintetem is, mielőtt beleesnék az előbb kivesézett egy éjszakás kategóriába. Mert nem vagyok az, de ez a pasi eléri nálam, hogy az egyébként oly szigorú önkontrollomat olykor elveszítsem és megtegyek ilyen apró semmiségeket, mint az imént is a hajtincsével, amit sokan nem díjaznak, szóval azt hiszem ideje visszább vennem magamból…
Flört. Tagadhatatlan, hogy az történik most kettőnk között, de nem bántam egy pillanatát sem. Számomra nem volt nagy jelentősége annak, hogy melyik este hol iszogatok éppen (mondjuk nem is járok máshová, csak ide), de ez most a sors keze volt... nem hittem volna, hogy egy tekintet így meg tud ragadni bennem. Gwen más volt... ő csak testileg érdekelt, ahogy most visszagondolok rá. Mindig őt kerestem a nőkben, de végül rájöttem: feleslegesen teszem. Gwen egy volt a sok közül, akiknek csak a teste volt a szükségleteim mentsára, de az lány... Aliena... más. Mindenben más. És nekem most pontosan erre lesz szükségem. - Bölcs szavak ezek egy nő szájából. Főleg egy ilyen gyönyörű.. és fiatal nő szájából. - ittam bele poharamba, közben tekintetemet tovább legeltetve rajta, majd sóhajtottam egyet. Nem akartam indokolni, hiszen nem akartam megbántani. Sejthette, hogy arra gondolok: egy körülbelül vele egykorú lány inkább arra hajt, hogy minél több férfival feküdhessen egy ágyba, és a lényegen sajnos nem változtat az sem, hogy néha akadnak kivételek. Ahogy minden bokron nőhet virág is. Nevetést váltott ki belőlem azzal, ahogy szaporán magyarázni kezdett, majd a magyazázatát kezdte zavarosan magyarázni, de a mosolya volt az, ami leginkább nevetésre késztetett. Tényleg létezik ilyen? Egy egyszerű mosoly képes megmosolyogtatni egy másik embert? Ilyenben még sosem volt részem. - Azt hiszem, értem, hogy mire gondolsz... lényegében... - köszörültem meg a tokromat, majd kerestem a megfelelő szót, hogy folytatni tudjam. - egy hozzám hasonló férfiról sokan feltételeznek rosszat. A húgom példájából tudom, hogy elég rámnéznie az embereknek, és máris feltételezik a rosszat, főleg ebben a városban. - vált keserűvé mosolyom, szinte fintorrá, majd megenyhültem, ahogy ismét ránéztem. - Talán ha húsz éves suhanc lennék, igazuk lenne. De ma már nincs. Felnőttem. Lerúgtam magamról a tojáshéjat. - kacsintottam rá, majd hallgattam eszmefuttatását arról, hogy mit gondol egy sikátorbéli kis... "összefutásról". Lényegében elég okos kis gondolatmenet, látszik rajta, hogy ő sem az a tipikus nagyon jó kislány, hiszen a nagyon jó kislányok nem gondolkodnak ilyeneken... vagy hogyan is szól a mondás? A jókislányok gondolkodnak... a rosszak csinálják. Lehet, hogy ez igaz. Ebből a nőből nem tudnám kinézni, hogy bármi olyat tesz, ami a r*bancok közé sorolná őt. Nem. Bár az első pofont inkább kapjam meg most... Keze hirtelen ért az arcomhoz, szinte én magam észre sem vette, hogy egy hajtincsem arcomhoz ér, de a keze rögtön melegséget váltott ki belőlem, és testem olyan gyorsan reagált, mintha forró tűz kísérte volna végig ujja helyét. - Meg tudnám szokni ezeket a rossz szokásokat. - köszörültem meg aztán torkomat, majd időztem még tekintetén pár másodpercig, csak utána kezdtem el gondolkodni, hogy mit is mondjak. - De eddig csak rólam volt szó, és a hülye... libákról! - legyintettem az említett nők felé, majd elvigyorodtam. - Halljuk, ki vagy te. Aliena... - tettem hozzá a nevét. - Egy fiatal lány ebben a bárban... és ide beszélt meg találkozót. Talán pont én rabolom el a partnerétől?
Sorry, I'm a little bit crazy, especially when I'm drunk
- Furfangos egy népség vagyunk, mi nők… Néha bölcselkedhetünk is, ám az esetek többségében legtöbbünk jól titkolja, hogy ilyet is tud. - igen, ez vastagon volt önirónia a saját nememmel kapcsolatban, de ettől függetlenül nincs benne semmi véresen komoly, inkább csak könnyed szórakozás önmagunkon. Mármint önmagunkon, mint a gyengébbik nemen, rajtunk nőkön, lányokon, asszonyokon, úgy általában, mint oldaltartozékokon. - Valójában vén vagyok, mint az országút, csak épp jól tartom magam. - nevetek fel és magam is meglepődök azon, amit mondtam. Megint csak egy poént ejtettem el - még akkor is, ha a rosszabbik fajtából, de ez most mellékes - az pedig, hogy ránézésre valószínűleg vagy kétszer annyi idős vagyok, mint ő, most nem számít. Nem szeretek magamra úgy gondolni, mintha öreg lennék, mert akkor annak is eszembe kellene jutnia, hogy már régen nem volnék ilyen hamvas, ha nem az lennék, ami vagyok. Abba pedig nem szívesen gondolnék bele. Igen, bennem is van jó adag hiúság, most mit tagadjam?! Bénázok, aztán magyarázkodni kezdek, aztán meg kinevet. Na szééép… ez azonban nem veszi el a kedvem, örülök, hogy nem húzta fel magát, hanem érti, hogy mit akarok. Ez szerintem nagyon jó dolog. - Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor ha rád nézek elég sok minden jut eszembe, de ezek között nem első helyen szerepel, hogy rossznak gondolnálak. Mondom ezt úgy, hogy nem is ismerlek. - egy kedves és meleg mosolyt kap tőlem megint - mondom, hogy olyan, mintha ma kötelezően kellene így mimikálnom -, és abban is egészen biztos vagyok, hogy nem kéne többet innom, főleg nem így éhgyomorra. - Felejtsd el, butákat beszélek. Az alkohol és az, hogy ma még mondhatni nem ettem, mert nem volt rá időm - meg el is felejtettem - összeadva arra sarkall, hogy ilyesmiket mondjak, mint az előbb… bahh… tényleg jobb lesz, ha befogom. - ami azt illeti, ha ránézek akkor az jut eszembe, hogy atyám! hol volt eddig ez a pasi????! Egyre jobban érdekel, tetszik, szívesen vagyok most itt vele, nem kell magam megjátszanom - bár ennek ő nem biztos, hogy őrül, ha tovább folytatom, tutira hibbant tyúknak fog nézni, ha még nem tette volna meg -, szóval egy szó, mint száz, többet és többet szeretnék belőle, megtudni róla, megismerni. Kedvem lenne megnyikkanni, hogy szeretném megnézni honnan is esett le az a bizonyos tojáshéj, de most türtőztetem magam. Mert így illik, mert így helyes és meg, mert nem akarom, hogy a következő 5 percben világgá szaladjon. Megérintem, arrébb söpröm azt a tincset, aztán megint szabadkozok, ő meg tovább flörtöl velem. Hajjaj… azt hiszem kezd végem lenni… - Ha ilyeneket mondasz, lesz bátorságom ezekhez a rossz szokásokhoz, szóval… én figyelmeztettelek. - jegyzem meg játékosan, ahogyan rápillantok és ebben a mosolyomban már ott van egy egészen finom kis kacérság is, éppen csak annyi, ami még ízléses és izgalmas, nem pedig közönséges. - Ohh… a kérdés nagyon tág, nehéz így rá válaszolni. De, ha konkrétabban kérdezel, akkor elárulom a kis titkaimat. - nevetek fel jó kedvűen. Sejtelmesnek szánt mondanivalóm a whiskytől semennyire sem lett az, de annyi baj legyen, legalább jól szórakozunk. Vagyis én mindenképpen, azt meg remélem, hogy Lucas is. - Ne tévesszen meg csomagolás! - tényleg nem vagyok már harapnivalóan húszas, de azért tényleg jól tartom magam, az már persze más kérdés, hogy ez nem a L’oreal-nak köszönhető. De ez most tényleg nem olyan fontos. Az érett gyümölcs amúgy is édesebb… - Ha így lenne, ahogyan most vázoltad, vedd úgy, hogy én akarom „rabolj el”. Amúgy pedig csak egy ismerőssel volt találkozóm, de már túl vagyunk rajta. Tulajdonképpen szabad az estém, időm, mint a tenger és ha nem vagyok olyan szemtelen, hogy ide jövök az asztalodhoz és még azt is elintézem, hogy leülhessek az engedélyeddel, akkor már rég otthon unatkoznék. Az pedig még várhat kicsit. - jegyzem ezt meg úgy, mintha az unalom egy élő, lélegző személy lenne. Felemelem a másik pohár whiskyt is és abba is belekortyolok. Öööö az előbb nem arra jutottam, hogy nem kéne többet innom? No mindegy, úgy tűnik ez a hajó már elszaladt… izé… akarom mondani úszott. - Szóval, mire vagy kíváncsi? - térek vissza erre, hiszen ő dobta fel, hogy ki is vagyok. - Csak egy egyszerű lány vagyok, aki láthatóan nem bírja az alkoholt, némi extrával, de manapság melyik nő ne bírna azzal? - oké, tényleg kezd megártani a whisky és most kéne leállni, amíg még viszonylag tudom, hogy mit mondok. Vagy azon már túl vagyok…?
Magam se tudom, mire vélhettem volna szavait akkor, mikor először hallottam őket. Hisz jóformán ennek a nőnek a szája olyan szépen, olyan kecsesen mozdult újra és újra, hogy nem tudtam kizárólag arra figyelni, amit beszél... jobban lekötött szája néhány mozdulata, mintsem az, hogy mit mond. De persze végül csak eljutott hozzám az a pár hang, és nem is véletlenül. Eléggé okosnak vallom magam, így talán azért tudok egyszerre ennyi irányba figyelni. - Ezt máris orvosoljuk! - intettem a felszolgáló felé ismét. - Hozzon a hölgynek pár szendvicset. Lehetőleg még azelőtt, hogy megöregednénk. - néztem a srácra ekkor már a magam hétköznapi stílusában, ami sokszor volt durva, bunkó, de csak azokkal, akiket nem ismertem. Ez a hölgyemény természetesen kivételt képezett. Hogy miért? Hát... nem is tudom... jobb, ha ebbe nem megyek bele, hisz semmi értelme az élet nagy kérdésein ennyit merengeni. A pillanat mikor előrukkolt belőle a kacérság, vigyorgásra késztetett. Őszinte, szívből jövő vigyorra, melyet nem sokan tudtak kiszabadítani a palackból, de neki sikerült. Imádtam nézni a zavart, mely arcán játszott, és úgy éreztem, hogy ez meg is adja a kettőnk között lévő különös feszültséget. Hát nem is tudom... én erről nem mondanék le olyan szívesen. Amiben bizros vagyok, hogy nem fogok leállni, míg nem kapok egy második találkozóra lehetőséget. - Nemcsak állítólagos rossz szokásaid vannak, de még titokzatos is vagy. Jó párosítás ez? - ittam bele kaján vigyorral a poharamba, majd félrebillentettem a fejem, és megfogtam az üveg nyakát, hogy ismét teletöltsem a poharainkat. Közben megérkeztek a szendvicsek, én pedig rögtön odatoltam Aliena orra alá. - Válassz kedvedre. Egészen étvágygerjesztően néz ki. - sóhajtottam fel. Tudtam, milyen egy nő, ha nem eszik, mielőtt (vagy miközben) iszik, és jobbnak láttam megelőzni a kínlódó fejfájást másnap, vagy egy áldásosabb problémát, ami miatt reggel bizonyosan a mosdókagyló felett ébredne. Bár nem úgy tűnt, mint aki kínlódna ilyen problémákkal, de jobb szerettem volna óvatos lenni. Vagy valami ehhez hasonló... - Máris könnyebb a lelkiismeretem. - vontam fel a szemöldökömet kihívóan, miután szóvá tette, hogy már végzett azzal a bizonyos találkozóval. Tehát ma estére csak az enyém a szépség... hát nem tudom, nincs túl sok szerencséje a magamfajta szörnyetegekkel, de gondoskodom róla, hogy ne bánja meg. - Mivel foglalkozol? azon kívül, hogy embereket varázsolsz békává. - kacsintottam rá.
Mikor elárultam, hogy ma még nem igazán sikerült eljutnom az evésig, az nem annak szólt, hogy rendeljen, amitől egy kissé kényelmetlenül is érzem magam. De ez legalább azért jó, mert szinte fejbe abban tekintetben, hogy nem ártana jobban figyelnem arra, amit mondok. Ergo bőven elég volt ennyi alkohol, ideje meg- és leállni. - Ó jaj, nem ezért mondtam… nem kellett volna. – jegyzem meg kissé erőtlenül tiltakozva, mikor már leadta a rendelést. Na jó, hát ennek már mindegy, mert a srác elszelelt a rendeléssel. Oké, akkor inkább téma váltás, vagyis visszatérés én meg még kacérkodok is, mert hát miért is ne? alapon. Ő pedig elvigyorogja magát, én meg zavarba jövök – már megint –, de legalább őszintének tűnt ez a széles mosoly részéről. Nos, ha más nem is lesz, legalább tudom, hogy egy kicsit szórakoztattam ma este. És én is jól érzem magam, annak ellenére, hogy olykor kissé zavarban vagyok. És mégis azt hiszem működik közöttünk valami megfoghatatlan és leírhatatlan dolog, vonzás, egy apró feszültség, amitől lassan úgy érzem magam, mint egy pillangó, ami nem tud ellenállni a lámpafénynek. A villanykörtének, ami egészen biztosan megégeti majd. Persze esetemben utóbbira nem vehetek mérget és nem is akarok ennyire bizalmatlan lenni. Nem gondolkozom ezen inkább tovább, nem lényeges és amúgy is, van most jobb dolgom is, mint elméleteken filozofálgatni. - Hmmm… nem tudom. Kénytelen leszel te megmondani, ha valóban érdekel a válasz. – mosolygok rá újfent. - Különben is, a titokzatosság adja az izgalmat, nem? – kérdezek vissza, ahogy újra a tekintetét keresem, amibe megint belefeledkezek. Fel sem tűnik, hogy visszaért a srác a szendvicsekkel, jobban lefoglalnak Lucas íriszei. Ahányszor csak a szemeibe nézek, mintha minden más eltűnne, nem lényeges, nem fontos és nem számít. Ilyen hatással korábban még senki sem volt rám, érdekes újra és újra emlékeztetnem magamat arra, hogy nem kellene olykor pillanatokra ráfüggesztenem a tekintetem és csak inni a látványát mohón, mert attól tartok többet úgysem fogom látni és nem lesz részem még egyszer ebben az élményben. Ami túlontúl vonzó, amit újra és újra át akarok élni. Mikor megszólal, kissé megrázom a fejem, nem feltűnően, csak amíg visszazökkenek a realitásba. - Köszi. – szólalok meg és találomra választok egyet és átfut az agyamon, hogy vajon kivel számolt még a mennyiséget elnézve. Nem vagyok az a fajta nő, aki ne enne egy pasi előtt – sokan vannak ilyenek –, szóval minden különösebb gond nélkül harapok bele a szendvicsbe. - Te nem eszel? – bukik ki belőlem a kérdés miután lenyeltem a falatot. - Csak, mert ha mindet miattam rendelted, akkor csalódást fogok okozni. Örülök, ha ezzel meg tudok küzdeni. – emelem meg a kezemben lévőt kicsit és közben úgy beszéltem, mintha ciki lenne, hogy tényleg nem tudok sokat enni. Nem arról van szó, hogy nem szeretek – habár főzni azt nem tudok –, de tényleg sosem voltam nagyétkű és ez azt hiszem az alkatomon is meglátszik. Kihívó tekintetét állom és kérdésére is válaszolok, amikor már nincs teli a szám. Amúgy a szendvics nem rossz, hála az égnek nincs benne semmi olyan, ami kellemetlen lenne, mint a hagyma, vagy fokhagyma és társaik. Helyette tojás, sajt és saláta került bele. - Ohh… ha a béka már nem menő, vagy unalmas, akkor ott a gyík például… – nevetem el magam bájosan és ezzel együtt felmerül bennem, főleg a kacsintását látva, hogy vajon tudja, hogy mi vagyok, vagy véletlen választotta pont ezeket a szavakat. - Miből jöttél rá? – kérdezek rá kedvesen, mármint arra, hogy boszorkány vagyok. Feltéve, ha egyáltalán tényleg erre utalt a kérdése utáni megjegyzése. Ha pedig nem, hát annyi baj legyen, mivel ő is épp eléggé természetfeletti, nem titok, hogy én is az vagyok. - Festő vagyok. Na nem szobafestő-mázoló, hanem tudod… eszembe jut valami, vászonra kenem és vannak akik megveszik ezt. – vonok vállat. - Van egy galériám a belvárosban ott árulom a képeimet és másokét is. Illetve nagy ritkán, egy főiskolán beugrom festészetet tanítani, ha a tanáruk épp beteg, vagy valamiért nincs jelen az órán. De utóbbi csak nagyon ritkán fordul elő. – foglalom össze röviden, hogy mivel is foglalatoskodok úgy általában. - És te? Mivel foglalkozol, ha már itt tartunk. Azon kívül, hogy nők fejét csavarod el egyetlen pillantásoddal. – mosolyodok el, hangom pedig szelíden cseng. A megjegyzésem nem utalt semmire sem, sokkal inkább hangzott őszintének és egy burkolt bóknak. Hiába, az alkohol még dolgozik bennem és ő nem is hagy hidegen, szóval, amit mondtam, kimondtam, visszaszívni már nem tudom. És talán nem is akarom.
Igazán meglepő, hogy ennek a hölgyeménynek még a szabadkozás is jól áll! Nem tudom, hogy honnan ez a bájos kisugárzás, de egyértelműen ott van benne az is, hogy olyan... ártatlan. Olyan, amilyen én már soha nem lehetek. Nem mintha akarnék, félreértés ne essék, hiszen az én életem másból sem áll, mint bajból, veszélyből. Főleg most, hogy készülök nagy terveket előkészíteni. Elvégre... hogy is szól a mondás? Ki korán kel, aranyat lel. Hát ideje kilenc előtt felkelni. - Nos, ha engem kérdezel.. - fontam össze ujjaimat, miután az asztalra könyököltem, így nyerve egy kis helyet, de ebben a helyzetben még közelebb kerültem hozzá, mint eddig. - Szeretem a titokzatosságot. Az oka egyszerű. Izgalmat ad. A mindennapi életet felturbózza, ha olyasmi történik, amire nem vártunk, és a monoton pillanatokból kirángat minket. Jómagam is... inkább vagyok titokzatos, mint hétköznapi, monoton férfi, akinek az egyetlen napi teendője az újságolvasás. - kacsintottam rá. Ez nem egoizmus, miért lenne az? Hiszen őszinte vagyok. Talán túlzottan is az, de ő nem ismer. Nem tudja, hogy milyen vagyok másokkal. Ő valamiért mást hoz ki belőlem. Nem kell előtte titkolnom hovátartozásomat, s ennek fényében sem vet meg. Pedig mindketten tilosban járunk, hiszen a helyet a vámpírok uralják. Elnyomva ezzel a vérfarkasokat és a boszorkányokat egyaránt. Hm, ki tudja. Talán ha sikerül a mostani életcélom, a következő az lesz, hogy Marcel-lel kell kezdenem valamit. Ha már más nem teszi. Én pedig nem féltem az életemet. Nem vagyok istenhívő, de tudom, hogy ha meg kell halni, hát úgy is meg fogok halni. - Én nem vagyok éhes. Talán nem ártana pár falat két pohár tequila közé, de inkább lemondok az élményről. - vigyorodtam el, főképp ahogy láttam, hogy ő milyen jó étvággyal eszik. Ha csak ezt az egy szendvicset, hát kit érdekel? Nem azért vagyok itt, hogy lenyomjak a torkán egy tálcányi kaját, nemde? És amúgy sem tenném, hiszen... valamiért nem tudnám bántani. Rejtélyes kérdés ismét. - Miből jöttem rá? - nevettem el magam ismét, hiszen az iménti gyíkos megjegyzés is kiváltott belőlem egy hasonló gesztust. - Van szemem hozzátok. Ti különlegesek vagytok. Nem mondom, hogy mindig jók, mert a városban van egy-két nagyon érdekes boszorkány, de... jobban tisztellek titeket, mint a vámpírokat. - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, melynek halványságában némi melegség ütötte fel a fejét. - A művészet érdekes. Tudod, bár talán pont nem neked kellene magyarázni, hiszen művész vagy, de... azt hiszem, a művészet az egyedüli olyan ebben a világban, aminek értelme is van. Betekintést kapni egy másik ember lelkébe... az elméjébe. Én nem festek, de imádom a képeket. Szóval most még jobban kedvellek. - jegyeztem meg szemtelenül, majd hátradőltem, és mielőtt válaszoltam volna, behörpintettem a tequilám maradékát. - Momentán nem foglalkozom semmivel. - vontam egyet a vállamon. - A szüleim orvosnak szántak, de elég gyorsan kifejtettem nekik a véleményemet, hogy az életemet én fogom irányítani. Hát.. lett belőlem építész. A diplomám is megvan, de nem igazán.. érdekel az utóbbi időben ez sem. Én megélek a jég hátán is.
Hallgatom, amit mond, közben pedig a szemeit figyelem. Nem szeretem, amikor valaki álszerény, az szerintem sokkal vonzóbb és szimpatikusabb vonás, ha tisztában van valaki a képességeivel, vagy épp azzal, hogy milyen is valójában. Ezért is tetszik, amit hallok Lucastól. Utolsó szavaira elkuncogom magam. - Kissé talán szarkasztikus bekategorizálása a hétköznapi férfiaknak… – ingatom meg a fejem kicsit. - … de egyetértek azzal, amit mondasz. A titokzatosság szerintem is jó, kell az izgalom. Elvégre legtöbbünknek csak egy élete van, kár lenne azt unalmasan végigélni. – fűzöm még hozzá a magam gondolatait. - Pedig nem olyan rossz. Sőt, egész jó. – mármint, ami a szendvicseket érinti, és közben befejezem a sajátomat. Nem tűnt el az egész, de nem is baj. Felveszek egy szalvétát és megtörlöm a kezem, majd tovább figyelek a társaságomra. - Ez nagyon kedves. – küldök felé egy meleg mosolyt. - Azt hiszem az, hogy valaki jó vagy sem – leszámítva a nagyon szélsőséges példákat – a legtöbb esetben nagyon szubjektív. – mindenkinek megvan az oka arra, hogy olyan legyen amilyen. Egyesek szemében jó lesz, másokéban kevésbé, a sajátjában pedig… nos ezt mindenki döntse el maga. Szerintem. - Köszönöm. – megint bájosan mosolyodok el, jól esik hallani, hogy kedvel, holott még nem is ismer. Nekem is szimpatikus ő, bár ezt szerintem már észrevette. - De csak, ha érzékeny ezekre valaki. Tudod, nem mindenki látja egy képben a festő gondolatait vagy érzéseit. Csak élvezi a színek és formák összességét, harmóniáját vagy épp diszharmóniáját. Ez azonban nem baj szerintem. Mi sem szeretjük, ha mindenki úgy ismer minket, mint a saját tenyerét… ha van kedved egyszer gyere el a galériába. – vetem fel egy hirtelen ötlettől vezérelve, majd előveszek egy névjegyet, amin ott van a galéria telefonszáma és címe. A kis kártyát átadom Lucasnak, remélem nem veszi tolakodásnak, de ha szereti a képeket, akkor végül is miért is ne adhatnám neki oda? Elvégre a galéria bárki előtt nyitva van. - Az építészet is egyfajta művészet. Persze kötöttebb, mint csakúgy mázolni valamit, de ti is alkottok, rajzoltok, számoltok és a végén egy-egy épület hosszú évtizedekig, vagy még tovább is fennáll. Ez fantasztikus. – én legalábbis ezt gondolom, főleg, mert a számokhoz keveset értek, csupán annyit, amennyi a hétköznapi élethez kell, no meg a galériával kapcsolatos könyveléshez. - Amolyan életművész vagy? – amivel nincs semmi gondom, szerintem mindenki élje úgy az életét, ahogyan neki kényelmes és jó. - Azt hiszem az én szüleim is más életet szántak nekem. De ma már nincs ennek jelentősége. – hiszen nem élnek. Bár nyilván nem azt akarták, hogy a gyilkosukat üldözzem évtizedeken át.
- Tetszik a felfogásod. - vigyorodtam el. Úgy fest, a titokzatosságot illetően egy rugóra jár az agyunk, és mi több, nemcsak ebben fog egy rugóra járni, ha így haladunk. Mert semmi kedvem ahhoz, hogy ez legyen az utolsó találkozásunk. Nem bizony. Bármit is kell tennem, akár az ördöggel is lepaktálok, csak hogy újra láthassam ezt a szépséget. Bár talán efféle drasztikus módszerre nem lesz szükségem. Csupán nem szabad elrontanom az est hátralévő részét. Félre kell tennem az amúgy rideg és tapló stílusomat. Eddig eléggé bravúrosan alakítottam egy tőlem amúgy is távol álló szerepet. Nem értem, milyen hatást gyakorol rám. Nem tudom... de talán előbbre jutok így, mint másként. Míg ő jóízűen lenyelte az utolsó falatot, én a rendelt italomba kortyoltam, de mosolyom egy percre sem szünetelt. - Öröm nézni, ha egy nő jóízűen eszik. - sóhajtottam fel, majd letettem a poharam, és felkönyököltem az asztalra, csakis azért, hogy ezáltal közelebb kerülhessek hozzá. - Tetszik a gondolkodásmeneted. - jegyeztem meg, ahogyan a művészetről és festészetről beszélt. - Utoljára... öt éves koromban voltam múzeumban. A szüleim elrángattak, és tudod, milyen az, ha egy gyerek erőszakkal van rávéve valamire. - forgattam meg a szemem, majd intettem a pincérnek még egy kör italért. - A múzeumokat ezáltal kerülöm. Viszont ahogy magad is mondtad... az építészet is bizonyos formában az. Csak túl sok a kötöttség. Annak az ínye szerint cselekedni, tervezni, aki méltón megfizet. Az egyetemen megtanultam, hogy azé a döntő szó, aki fizet a munkádért. És én nehezen viselem, ha leszólják a saját ötleteimet és gondolataimat. Nem azért lettem építész, hogy mások... robotoló kutyának nézzenek. - vontam egyet a vállamon, majd felnevettem. - Mondhatjuk így is. Egy életművész. Furcsa, ezt még sosem mondták rám, mégis a legtökéletesebben fedi a valóságot. New Orleans a lehetőségek városa... lenne. Ha nem lennél közellenség. - forgattam meg a szemem. Tudhatta, hogy miről beszélek. Vámpírok és vérfarkasok... és az utóbbi időben a boszorkányok. - Vérfarkasok közül csak kevesen mernek a városban élni. A legtöbbjük egy istenverte mocsárban rejtőzik, és... szenved. Mert az ő átkuk továbbra is tart. Csakis teliholdkor lehetnek emberré ismét. Ki képes ilyen tettre, hacsak nem egy boszorkány méghozzá egy vámpír kérésére? - szorult ökölbe a kezem a gondolattól, majd kifújtam a levegőt, hogy ezzel nyugtassam meg magam. Érdekes, mert ez most tényleg segített. - Te nem félsz boszorkányként, hogy egyszer a város aktuális vezetője, aki természetesen midnig vámpír... elküld majd titeket innen?
Bájos mosolyra húzódnak ajkaim arra, amit mond. Igazság szerint nekem is tetszik az ő felfogása, meg hát Ő úgy… egészben, mindenhogyan. Szemeim élénken csillognak, tudom, hogy ezt csinálják, amikor érdekel valami vagy valaki, jelen esetben utóbbi. Nem magamtól jöttem rá arra, hogy ez történik a tekintettemmel ilyenkor, mások hívták fel rá a figyelmemet. És tenni nem tudok ellene, olyan ösztönös ez, mint a pirulás. Ha akarom, ha nem, akkor is kiül az arcomra, vagyis a szemeimben látszik, ha érdeklődést mutatok. Nagyon szeretnék vele újra találkozni és ezzel együtt meg figyelnem kell arra, hogy ne tűnjek valami rámenős libának. Nem könnyű ez, mert legszívesebben már most felvetném, hogy szívesen látnám még. De nem teszem. Nem akarom elijeszteni, vagy ilyesmi… - Hát örülök, ha örülsz. Így mindenki jól jár. – hangom jó kedvű és egy újabb mosolyt is megeresztek felé. Megtörlöm a kezem az egyik szalvétában, aztán a poharam után nyúlok, de csak közre fogom azt. - Nekem is a tiéd. Úgy tűnik van mit kedvelnünk a másikban. – bólintok. Szívesen veszem, hogy közelebb hajol(?) a könyökléssel. Teljesen felé fordulok és felteszem a magam könyökét is az asztalra, de úgy, hogy az alkarom szintén a bútor felületén maradjon. Finom, szinte észrevétlen mozdulattal érintem meg a kezét. Egyszerűen jól esik ezt tenni és remélem, hogy nem veszi rossz néven. - Tudom milyen megrendelésre dolgozni. Kicsit olyan, mintha meg kellene a kreativitásunkat erőszakolni. Talán nem a legjobb szóhasználat, de nem tudom jobban megfogalmazni. Azért tervezni szoktál? Ha más nem, papírra vetni olyan épületeket, amiket a magad szájíze szerint álmodsz meg? – őszintén érdekel és ha csinál ilyet, azt egyszer nagyon szívesen megnézném. Valamiért egyre többet és többet szeretnék megismerni belőle. - Ez ismerős. Ránk sem jár jobb világ, mint rátok. – keserű szájízzel húzom el ajkaimat egy rövid időre. A boszorkányoknak sem jobb ebben a városban. - Sajnálom, ami a tieiddel történik. Igen, egy boszorkány… – szörnyű, ami a farkasokkal történik ebben a városban. Őszintén sajnálom a dolgot. Kezemet az ő kézfejére teszem, ha nem húzódik el és közelebb hajolok hozzá, a tekintete után kutatok. - De nem mind fekszünk be a vámpíroknak. Úgy értem nem minden boszorkány ért velük egyet és táncol úgy, ahogy ők fütyülnek. – hangomban és szemeimben is fellobban némi düh táplálta szenvedély. A vámpírok annyi mindent elpusztítottak már, nem értem, hogyan tehet eleget a kérésüknek akármelyik boszorkány?! - Félni? Talán ostobának tartasz majd, de nem félek. Túl sokat féltem már ahhoz, hogy még bennem legyen ez az érzés. – azt hiszem inkább vagyok dühös. - Már nem varázsolhatunk a város területén, mert büntetés jár érte. Vannak akik elmentek, mások még maradnak. Én még maradok, mert ide köt az életem. Itt van a galériám és vannak, akik számítanak rám. Ha tovább költözöm, annak nyomós oka lesz. – ugyan nem ingyen teszek meg „szívességeket”, de ennek ellenére ha valakinek kell valami, akkor megtalál. Még nem utasítottam el senkit sem. - És veled mi a helyzet? Mi köt ide? – egyértelmű, hogy farkasnak sem kifizetődő ebben a városban lennie. Elengedem a kezét, nem akarom, hogy tolakodónak tartson, pedig szívesen érinteném még. Valami nagyon vonz benne.
Nem tudtam elhinni, hogy létezik nő a földön, aki képes ilyen szinten érdekelni. Mert.. bárhová is nézek, nem látok mást, csak sok reménytelenséget.. nőket, akik kötődni akarnak valakihez.. nőket, akik bármit megtesznek, hogy legyen mellettük egy férfi. AKár minden este más. De Aliena valamiben más.. azt hszem, hogy ő maga a főnyeremény. És az a bónusz, hogy mellé boszorkány is. Egyszerűen csodálatos. Tényleg ennyi évet kellett kutatnom egy ilyen nő után? Nem mintha eddig nagyon kerestem volna... de most csak úgy jött. És magával ragadott abba a tapinthatatlan életkedvbe, amelyet felém sugárzott. Érti ezt valaki? Tényleg igaz hát a mondás.. mikor legkevésbé számítunk rá, az őszinte érzések akkor fognak a kapun csengetni. Igaz, erre talán még korai gondolni. De.. boldogságot éreztem, amiért megismertem ezt a lányt. Ilyesmit talán nem is éreztem már... a fene! Soha! Mikor remekül álcázva felkönyökölt az aszralra, és közben ujjai a kezemet súrolták, elmosolyodtam. Kedvem támadt rögtön a hajába kapaszkodni, magamhoz rántani, és olyan tüzes és szenvedélyes csókkal megajándékozni, melyben bizonyos vagyok, hogy még sosem volt része. Tüzet akartam... de féltem, egyelőre. Attól, hogy megéget. Jobb eleinte biztosra menni, majd utána megtörténhetnek ezek a dolgok is. Nem?! - Tudod... ez olyan, mint írót arra kényszeríteni, hogy három hét alatt megírjon egy trilógiát. És pont ez az a három hét, mely az író életében egy valódi krízis. Megérti a megrendelő? Nem. Ez volt a helyzet velem is. - sóhajtottam fel, majd végigsimítottam karján, de úgy, hogy látszólag véletlennek tűnjön. Közben egyáltalán nem volt az. - Rajzolgatok, persze... tervezem az életem. Tervezem álmaim házát. - vigyorodtam el, miközben ismét megkerestem pillantásommal a tekintetét, és ott ragadtam le ismét. - Azt a házat, amit azzal fogok megosztani, akit szeretek, s aki viszont szeret. Aki majd hajlandó velem éveket, évtizedeket leélni... és gyermekekkel megajándékozni. - sóhajtottam fel, de még mindig nem eresztettem el szeme világát. - De túl közel van a háború. Túl sok a kockázat egy családhoz.. és mindaddig nem nyugszik le a vérem, míg véghez nem viszem azt, amit egyedül kell megtennem. És talán némileg egy kis segítséggel. - sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem, jelezvén hogy erről inkább ne is kérdezzen. - Nos, ez dicséretes. Úgy hallottam, hogy a vámpírok legfőbbike tért vissza a városba, és az utódát egy vérfarkas hordja magában... és a boszorkányok készülnek valamire ellenük. Persze ez ilyen mende-monda. Minden szar időszaknak vannak ilyen pletykái. - reagáltam aztán saját szavaimre, és nem törődtem azzal, hogy ki-kicsúszott egy-egy csúnya és otromba szó. - Tetszik, hogy kitartasz. Az álmaid mellett. - tettem hozzá. - Az a galéria rengeteg erőfeszítésedbe került, míg létrejöhetett. És páratlan eset, hogy... nem mondsz le róla, és nem menekülsz el. Jól teszed. Nem éri meg. Ha háború lesz... te is a túlélők között leszel. - jelentettem ki teljes magabiztossággal, majd felemeltem a kezem, és némileg bátortalanul végigsimítottam az arcán, egészen az ajka széléig, majd megálltam, de a tenyeremet nem szakítottm el tőle. - Engem az köt ide, hogy... gyermekként ide szöktem. Itt építettem magam életet. Itt akarok meghalni is, ha úgy adódik. - vontam egyet a vállamon. - De a halál túl rémisztő gondolat ide. Beszéljünk szebb és kellemesebb témákról. - telt meg a hangom melegséggel. Nem is sejtettem, hogy bennem van egy ilyen oldal is. Ritkán vagyok ilyen... szentimentláis.
Teljesen elvarázsolt. Vagy inkább megbabonázott. Vonz magához és annyira szeretnék odabújni hozzá, csókolni, érinteni ahol csak lehet. Végigsimogatni minden egyes porcikáját, olyan helyeken érinteni a nyelvemmel és az ajkaimmal, amivel nagy örömet okozhatnék neki. És megfürödnék az örömében, élvezetében, boldogságában. Még a gondolatra is halvány pír önti el az arcomat. Tudom, érzem, hogy épp ez történik, és merem remélni, hogy nem veszi észre. Tekintetébe kapaszkodok a sajátommal, elveszek azokban az olvadt csokoládé szín íriszekben. Megérintem és elmosolyodik. Én visszamosolygok rá. Kicsit közelebb is húzódom hozzá, bár lassan már nem tehetem ezt feltűnés nélkül. Már így is összeér a lábunk. Bár összeérne még másunk is. Szívesen érezném magamon. Ettől a gondolattól pedig az ajkaimba harapok. - Ez ismerős. Nekem sem megy a festés, amikor épp nincs hozzá se kedvem se ihletem. Megértem. – már nem tudok nem mosolyogni rá. Egyszerűen nem menne. Olyan jól érzem magam a közelében, a társaságában. A karomon simít végig, amit követek a tekintetemmel. Aztán újra a szemeibe nézek bele. Bőrömön ujjai nyomán mintha apró szikrák pattannának és folynának alá. Melegség önt el és megfeszül az alhasam. Nyelek egyet. - És milyen lesz álmaid háza? – ez jó, eltereli a gondolataimat. Érdekel, hogy milyen ház is lenne az. Kicsi, nagy, és hol is lenne? - Oh… – egy férfi, aki közös életről beszél, aki társat keres és gyerekeket tervez. Ez melyik nő szívét ne dobbantaná meg?! Lehet, hogy szeretjük – főleg mi nők – azt gondolni, hogy különbözőek vagyunk, de végül is azt hiszem egyformán működünk. Még ha nem az első öt-tíz perc után vágyunk erre, azért akkor is szeretünk eljátszani a gondolattal, hogy családot alapítunk valakivel. - Ezek szép tervek Lucas. Remélem mindet meg tudod valósítani. – őszintén kívánom neki, hogy mindez váljon számára valósággá. Visszakérdeznék, hogy mihez kell segítség és milyen, de jelzi, hogy ne tegyem. Hát nem teszem. - Azért, ha tudok neked valamiben segíteni, akármiben, akkor szívesen megteszem. Csak szólnod kell. – megfogom a kézfejét és most nem eresztem el. Nem leplezem azzal, hogy véletlen teszem. Komolyan gondolom, hogy segítenék neki. Még akkor is, ha általában ezért várni szoktam valamiféle viszonzást. Most azonban nem egy jó lehetőséget látok ebben, csupán csak szeretnék a kedvére tenni. Ilyet korábban még nem éreztem egyszer sem. - Ezt én is hallottam, de én nem vagyok benne. Nem akarom felhívni magamra Klaus figyelmét. Jobban szeretek a háttérből és csendesen tenni a dolgom. – tudom, hogy van pár boszorkány, akik készülnek valamire a „csoda” farkaskölyökkel és az anyjával kapcsolatban, de én ezt elkerülöm. Nincs okom arra, hogy benne legyek. - Remélem, hogy így lesz. Harc nélkül nem adom fel. És kitartok amellett, amit eddig létrehoztam. Nem hagyom, hogy elűzzenek az otthonomból. – megvontam a vállamat. Erős szavak ezek, tudom, de a hangom csendes és nyugodt maradt végig. Nem hagyom magam elkergetni, teszem a dolgom és élem az életem. Azt hiszem ez a legjobb, amit tehetek. - És köszönöm a szavaidat. Nagyon jól esik, hogy ezt mondod. – megint rá mosolygok és megérinti az arcomat. Visszatartom a lélegzetem és hirtelen összébb ugrik a gyomrom. Ajkaim elnyílnak kissé. De megáll. - Egyetértek veled. – bólintok elfúló hanggal. Kiszáradt ajkaimat megnedvesítem a nyelvemmel. Muszáj kicsit felállnom, mert lassan beleőrülök abba, hogy nem érinthetem, ahol csak akarom. - Ha meghalunk, hát meghalunk. De előbb élni fogunk. Van kedved táncolni velem? – és ezzel már ki is csúsztam mellőle, és felállok. A keze után nyúlok, ujjaimat az övéire fonom és finoman húzom. Ha pedig enged nekem és belemegy a tánc ötletébe, akkor kissé arrébb sétálok az asztalunktól – remélhetőleg vele együtt – és a zene ritmusára mozogni kezdek.
Alaposan elgondolkodtam. Leginkább azon, hogy vajon hol járt eddig ez a lány, s miért nem rabolta el előbb a szívem? Az csak egy része a valóságnak, hogy New Orleans nagy város, de annyira nem, hogy ilyen szinten el tudjon kerülni engem. Én majdnem mindig idejárok, és valószínűleg ő sem először tért be ide. Látszott rajta, hogy otthonosan mozog itt, és bárhogy is nézem, szépséges lány... és nem kívülálló. Pontosan tudja, hogy mi folyik ebben a városban. Talán még jobban, mint azt bárki - köztük én is - gondolnám. Az mindenesetre még szimpatikusabbá tette, hogy ő maga is elismerte: sem az építészek, sem a festők dolga nem egyszerű. Az írók sorsához tudnám hasonlítani ezeket is. Ami nem megy, azt kár erőltetni. Főleg ha ihlettelenség van a javából. Lehetsz tehetséges, de amikor éppen nem vagy olyan hangulatban, akkor oly' felesleges próbálkozni és elrontani mindazt, amit előtte alkottál. - Hogy milyen lesz? - mosolyodtam el és felemeltem poharam, hogy az italomat körbelötyögtessem a poharamban. - Még csak az alapok készültek el, de nagy lakás lesz. Biztos, hogy nem egy hotelszoba méretű izé lesz, mint amiben most lakom. - forgattam meg a szemeimet, majd melegséggel ruháztam fel mosolyomat. - Úgy akarom felépíteni azt a házat, hogy bármikor, mikor kedvem támad hozzá, kedvem szerint alakíthassam át akár a kertet, akár a szobákat, akár... bármit! - bukott ki belőlem, és mosolyomban felvillant valami... egy lelkes ifjú mosolya volt ez, ami egykoron én is voltam. De az életemet jó idjee a háború teszi ki. Ami ugyan csak készülőben van, de nem akarok veszíteni. S ha rajtam múlik, nem fogok behódolni a vámpíroknak. Ha a boszorkányok és a vérfarkasok összefognának, bizonyára lenne esélyünk. De egyelőre ez még... tervben van. Sokat kell alakítanunk azon, hogy mindez létrejöhessen. És a vámpírok végre elismerjék, hogy másoik is élnek ebben a városban. És nem olyanok vasgyunk, akik egyszerű mocsarakba szoríthatóak. - Sajnálom! Nyilván furcsa lehet így, első találkozás kapcsán azt hallgatni, hogy egy férfinak... egy ismeretlen férfinak milyen tervei vannak a jövővel kapcsolatban. - húztam el aztán a szám, amikor észbe kaptam. De még mindig mennyivel kellemesebb volt ez a téma, mint az, hogy én miként nyúznám meg a vámpírokat, akik fenyegetnek bennünket. Talán túl sokat gondolkodom a bosszún. És túl sok mindenről jut eszembe csak a közelgő konfilktus és háború. Nincs semmi jó az életemben. Vagyis... most már talán alakul valami... de nem vagyok ccsajozós típus. Tény, hogy szeretem kedvemet lelni nők testében, de Aliena nem ilyennek tűnik. És őt én sem ilyesmire "használnám". Ő ennél értékesebb. - Kedves ajánlat, kedves. De tényleg azt hiszed, hogy képes lennék bármibe is keverni egy ártatlan nőt? - kérdeztem és halvány mosoly jelent meg arcomon ismét, miközben némileg váratlanul ért, mikor keze a kezemhez ért. A probléma az, hogy millió és millió gondolat jutott eszembe, amiben segíthetne, révén hogy boszorkány. És ismerem magam; ki fogom használni az adott lehetőségeket. De nem tudom, mit kockáztassak. Egyszerűen ez olyan szinten... rizikós. És még most kellene azt mondanom, hogy nincs keresnivalója ott, ahol én vagyok. De képtelen vagyok arra, hogy elküldjem. Vagy én magam elmenjek. - Ez a leghelyesebb hozzáállás, drágám. Egy olyan határozott figura, mint KLaus... nos, mindenre felfigyel. Ha nem ő, akkor valamelyik testvére. És jobb, ha ilyenkor inkább a háttérben vagy. Én már két éve keresem a foltokat Marcel páncélzatán, s ő még a létezésemről sem tud semmit. A vámpírjai soha nem adták a tudtomra, hogy nincs itt keresnivalóm. Igaz, önként már keveredtem velük kisebb-nagyobb verekedésekbe. - rántottam meg a vállam, mint akit az egész nem érdekel, bár a vámpírok tudták, hog miként sértsenek meg egy vérfarkast, akinek a tester gyorsabban gyógyul, de megmaradnak a hegek. Egy ilyen sérülést őriz is a hátam, amelyet üvegpengével ejtettek. Kishíján elvéreztem az utcán, ha nem jön az a hős megmentő... de rá nem tudok gondolni. Mióta eltűnt legalábbis... - Imádom a bátor nőket. Tudod, van egy húgom. Ő is bátor. Akkor legalábbis nagyon nagy szája volt, mikor közöltem vele évekkel ezelőtt, hogy elszököm otthonról. Sosem kedvelt engem, bár lényegében rászolgáltam. Én sem imádom őt, de... nemrégiben kénytelen voltam őt idehozatni New Orleansba. Már ő is vérfarkas, és ami azt illeti... áh, szükség van rá. - legyintettem. Amikor az arcát érintem, a lélegzete visszahúzódik, majd felállt, és azt hittem, hogy itt hagy, ennyi volt. De helyette ismét megfogta a kezem, felhúzott, és amit susogott... nos, rögtön rájöttem, hogy mit is kíván. Táncolni. Már körülbelül öt éve nem volt részem ilyesmiben, nem szeretek, vagy inkább nem szoktam nőkkel táncolni. New Orleans ugyan ad lehetőséget rá a karneválokkal, de ez nem az én formám. Aki végignéz rajtam, tudhatja hogy felesleges próbálkozás. De ő mégis más volt... nem tudtam neki azt mondani, hogy ezt hagyjuk... még talán ki is sülhet belőle valami. - Lehet ennek ellenállni? - kérdeztem halkan, és ebben a pillanatban elfelejtettem minden háborút; nem érdekelt a vérfarkasok és vámpírok viszálya. Egyszerűen ezt a pillanatot ennek a nőnek akartam adni. Csak neki. De amint felálltam, valami ócska lassú szám kezdett kibontakozni a háttérben. Mint valami elcseszett film, általában azokban van ilyen nevetséges elem. De most még ezt sem bántam. Kezeimet gyengéden a derekára simítottam, tekintetét nem szakítottam el sajátomtól, vagyis nem engedtem, hogy máshová nézzen, majd köözelebb csúsztam testéhez. Olyannyira, hogy már összesimultam vele... - Mondd csak... táncoltál már az ördöggel sápadt holdfénynél? - vigyorodtam el szemtelenül. Ostoba közhely, de ezt mindig is meg akartam kérdezni valakitől. Legalább azért, hogy a kezdeti feszkót feloldjam valamivel, mert hogy nem voltam a legnyugodtabb - az esetleges bénázás miatt -, az ezer százalék.
Istenem, azt hiszem bármeddig képes lennék elhallgatni őt, figyelni, a közelében lenni, élvezni a pillantását – talán a kelleténél jobban is – figyelni a szavaira, elveszni a tekintetében, amitől nem tudok szabadulni. Szeretnék beléfeledkezni, belesimulni az érintésébe, hagyni ahogy a hangja végigcirógat tetőtől talpig. Vajon miért van rám ilyen hatással? Mintha egy mágnes lenne, ami vonzz magához. Milliónyi gondolat suhan át a fejemen és valamiért egyiknél sem merek megragadni, mert amikor megint megszólal, egyszerűen nem tudok másra figyelni, mint őrá. Lenyűgöz az elképzelése. - Ez… ez nagyszerűen hangzik! Benne lenne a megszokottság, az otthon melege, de ezzel együtt megújulna időről időre, változna, ahogyan a világon minden változik és mégis megőrizné az állandóságát. – lelkes a hangom, és tudom, hogy ilyenkor csillognak a szemeim, talán még bele is pirulok ebbe az egészbe. És ekkor észbe kapok. - Ne haragudj, talán kissé elragadtattam magam. – nem kellene ennyire beleélnem magam egy elképzelésbe, ami nem is az enyém. Ez az ő álma és vágya, és én csak örülhetek, hogy megosztotta velem. Ettől pedig valamiért különlegesnek érzem magam. Úgy értem tőle érzem magam annak. - Kérlek ne szabadkozz emiatt! Ha csak sejtenéd, hogy mennyire jó ezt hallani… És ha csak sejtenéd milyen hatással is vagy… mármint… – és ebben a percben már nem tudom, hogyan vágjam ki magam ebből. Kicsúszott a számon valami, aminek egyáltalán nem kellett volna kicsúsznia. - Nem baj, hogy a terveidről beszélsz, a vágyaidról. Megtisztelő, hogy elmondtad nekem. – talán fel sem tűnt neki az iménti kis attitűd. Bár azt hiszem most már nagy méretű neon feliratként villog az arcomon, hogy milyen hatással is van rám. Így még senkivel kapcsolatban sem éreztem soha. - Oh hát… azt hiszem sokkal kevésbé vagyok ártatlan, mint azt sejtenéd… – nem vagyok az. Mindennek megkérem az árát és szeretem a magam hasznát nézni. De Lucas valamiért más. Vele nem úgy vagyok, mint a többiekkel. Nem szoktam önzetlenül felajánlani a segítségem, de neki megtenném, amit kérne tőlem. Tiszta őrület, hiszen jóformán nem is ismerem őt!! - Azt nem tudom, hogy helyes-e vagy sem, ahogy a magam dolgait intézem. Teszem a dolgom és ennyi. – megvonom a vállam és közben nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy összeakaszkodik Klaus talpnyalóival és, hogy ez mennyire aggaszt. Nem akarom, hogy baja essen. Ó te jó ég, ezt be kell fejeznem. Nem aggódhatok valakiért, akivel alig pár órája találkoztam. Mit tesz velem ez a férfi? Azt hiszem egyértelműen látszik, nem vagyok nagy mestere a csábításnak. Sosem voltam, valami más mindig elvonta a figyelmem arról, hogy megtanuljam. - Szerencsés lány a húgod. Szóval elszöktél otthonról? – a gyors témaváltás talán eltereli a gondolataimat. Közben pedig annyira szeretnék hozzábújni, hogy fáj tőle távol maradnom. Talán a tánc eltereli más irányt ad majd az estének és nem fogok egyfolytában arra gondolni, amire gondolok, vagyis Rá minden létező értelemben. És közben aggódom, hogy talán hibbantnak néz – elvégre eléggé úgy viselkedtem ma – és lehet, hogy nemet fog mondani. De aztán rácáfol erre és én megkönnyebbülök. Szélesen mosolygok, mert nem áll ellen, mert jön, mert nem utasított vissza. Amíg ő a derekamat fogja át, addig én a nyakát és elmerülök gyönyörű olvadt csokoládé szín szemeiben. Kérdésére újabb mosolyra húzódnak az ajkaim. Gyomromba pillangók költöznek – azok meg mégis mikor kerültek oda??? – és valahogy zselésnek érzem a testem mindenhol, az érintésétől, a közelségétől, tőle. - Vajon épp most teszem? – mosolyogva mozgok vele a zenére, amire nem is figyelek, mert Lucas annyira leköti minden figyelmem, hogy képtelen lennék most bármi másra is figyelni. - Vagy csupán Batman rajongó vagy? – most már elnevetem magam. Még mindig a szemeit figyelem és olyan valószerűtlenül boldognak érzem magam. És egy cseppet idiótának is, de ez az érzés eltörpül az előbbi mellett. Teljesen irracionális ez az este. Ő és én és ezek a furcsa érzések. Szorosabban simulok hozzá és ahogy a tekintete fogva tartja az enyémet, egy pillanatra bennem marad a levegő. Van egy pillanat, amikor képtelen vagyok bármi józanra és értelmesre, még arra se, hogy levegőt vegyek.
Figyelmesen hallgatott. Általában mindig kiszúrtam azt, mikor valaki csupán kényszerből hallgatott engem végig, nem pedig azért, mert tényleg élvezte. Ez a lány egyre inkább magával ragad, és hiába beszélek és beszélek, nem tudok elszakadni a pillantásától... attól, hogy érdekli, amit mondok neki. És ebben a pillanatban már ténylag olyasmit éreztem, amit csupán egyszer, és akkor is rossz ember iránt... Gwendolyn más férfiakkal is kavart, miközben velem is... talán ez a hátránya, ha a maffiához csatlakozol.. de Aliena teljesen más. A mosolya őszinte, a tekintete szintúgy... nem tudom, hogy mit érzek. De azt tudom, hogy amit érzek, az igaz és nemcsak illúzió. - Hm... te vagy az egyetlen, akinek eddig elmondtam ezt. - nevettem fel, miuután reagált a lakáshoz kapcsolódó terveimre. - Mindig is magamban tartottam, mert a barátaim nyilván kiröhögnének, ha elmondanám, hogy egyszer vágyom egy állandó kapcsolatra... egy családra. Talán ostobaság tőlem, hogy reménykedem. De ők nem is barátok, inkább... haverok. - legyintettem egyet, miközben tekintetem ismét végigszaladt alakján, és közben belekortyoltam a poharamba is, mely már vészesen közeledett ahhoz, hogy kiürüljön. A barátok fogalmát jó ideje nem ismerem. Talán mióta megszöktem otthonról, és letelepedtem ott, ahol nem kellett volna. A maffiában nincsenek barátaid. Ott mindenki besúgó, mindenki köp mindenről és mindenkiről. Nncs mentséged, ha valami olyasmi jut a fülükbe, aminek ellenkezőjét nem tudod bizonyítani. Nem bírtam ezt tovább. Mindent hátrahagytam, és leléptem. Egyszerű volt... nagyon egyszerű. Ez pedig enyhe irónia. - Ne, kérlek, ne visszakozz! Öröm látni, hogy valaki képes lelkesedni a terveimért. Tudod, én eléggé... realista vagyok, és általában mnem tudom megadni magamnak azt, hogy örülni tudjak az álmaimnak. Szóval köszönöm. Már most jobban érzem magam, hogy valakit sikerült felvillanyoznom. - nevettem fel, de csak szolídan. Az pedig, hogy hozzátette, nekem sem kell szabadkoznom... felettébb jólesett. Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy nősülni akaork, és nála jobbat nem találok. Mert csak húsz perce ismerem. És mégis, máris olyan dolgokat tud rólam, amelyeket másnak nem árultam el. A hideg futkos ettől a helyzettől a hátamon, de mégis.. mit tehetnék? Rabul ejtett a pillantása. Nem tudom azt mondani magamnak, hogy állj, és ne beszélj már többet neki, hiszen nem is ismerem. Azon már csak mosolyogtam, ahogyan egy félmondat kicsúszott a száján, és zavarba jött miatta. Igazán... aranyosnak tűnt miatta. De nem akartam őt zavarba hozni, így jobbnak láttam nem reagálni rá. - Senki sem lehet tökéletesen ártatlan. - jegyeztem meg felnevetve, majd félrebillentettem a fejem. Végignéztem tekintetén, amolyan... úgyis észreveszem, ha hazudsz-módon, de nem láttam semmit. Talán elfogult lettem. De ő egy boszorkány. És nekem mindig vannak hátsó szándékaim. Tudom, hogy ő még hasznomra is lehet. És nemcsak... úgy, ahogyan jelenleg a helyzet kinéz. Áh, de ostoba vagyok. Képes lennék szerelembe esni azzal, aki talán szükséges életem nagy tervéhez? Legyőzni az t a bizonyos átkot? Jó ég, Lucas, ez még tőled is rohadtul durva. - A húgom mindennek elmondható, csak szerencsésnek nem. Hidd el, nem vagyok olyan jó testvér, mint ahogyan most veled... viselkedem. Utáljuk egymást. Bántjuk egymást... és gyakran ebben örömünket is leljük. Talán ő volt az egyik fő oka, hogy elszöktem otthonról. Mert igen... jól hallottad. - nevettem fel kínomban. - A mai napig hiszem, hgy jó döntést hoztam, mikor elmentem otthonról. Nem tudtam tovább együtt élni azokkal az emberekkel, akik a szüleimnek nevezték magukat. - sütöttem le a pillantásomat, hiszen nem büszkén beszéltem erről. Tizenöt éves voltam. Kamaszodtam. Talán automatikusan lázadtam. - De ha jól veszem ki a szavaidból, te nem szöktél meg sehonnan. A családoddal nőttél fel, igaz? - kérdeztem kíváncsian, majd a poharat elengedve beletúrtam hajamba. Talán életem legnagyobb elhibázott döntése volt, mikor táncolni kezdtem vele. MHogy miért? Mert tényleg nem tudok táncolni! Ez talán nevetséges, de így van. És ahogy szemeibe néztem, tudtam, hogy valamennyire... ő sem biztos a saját lépéseiben. Legalábbis azt hiszem. De mióta ismerem, berozsdásodott az ítélőképességem. - Is-is. Az ördög tényleg jelen van ebben a bárban. De nem kell félned, én csak az ördög... fia vagyok - vigyorodtam el, majd megfogtam karját, hogy megforgassam őt, és utána még szorosabban húztam őt vissza magamhoz. - Hiszel abban, hogy voltak előző életeink? - kérdeztem csendesen, ahogy ujjaim méginkább csípőjére símultak, és tekintetem beleolvadt az övébe. - Mert én igen. És biztos vagyok abban, hogy már téged is láttalak... sőt! Biztosra veszem, hogy nem csak... láttalak. - köszörültem meg a torkomat, hiszen valamiért zavart éreztem, de ezt ő nem vehette észre.
Egy pillanatra nagyobbra nyílnak a szemeim, jelezve, hogy most sikerült meglepnie őszintén. Nem tudom, hogy mivel érdemelhettem ki azt, hogy eláruljon nekem valamit, amit még másnak nem és ettől nagyon megtisztelve érzem magam. - Ez esetben köszönöm, hogy velem kivételt tettél. – megérintem a kezét és bájos mosolyom felett szemeim élénken csillognak a szórakozóhely félhomályában. - Szerintem jó, hogy egy részed erre vágyik. Remélem egy nap megtalálod, akivel megoszthatod az álmodat. – tényleg a legjobbat kívánom neki, hiszen nincs okom arra, hogy ne ezt tegyem. Mindenkinek kijár, hogy megélhesse a vágyait, megvalósíthassa a terveit és ha ehhez még egy társa is van, akkor igazán szerencsésnek mondható. Hiába, hogy csak alig ismerem még Lucast, nincs okom arra, hogy ne a legjobbat kívánjam vagy akarjam neki. Egy szívdobbanásnyi időre lesütöm a szemeimet és csak hosszú pilláim alól kukucskálok rá fel. Tudtam, hogy túlzásba vittem a lelkesedést, de arra nem számítottam, hogy ez esetleg a kedvére lesz. Örülök, hogy így alakult. - Hm… jó, ha valaki realista, kisebbet koppan, amikor az élet pofon vágja. – ingatom meg kissé a fejem elgondolkozva. Én nem mondanám magam teljesen annak, de megvannak azok a helyzetek, amikor nagyon is két lábbal vagyok képes a földön állni. Tetszik a nevetése, szívesen hallgatom és nézem őt közben. Teljesen elvarázsol – na ennyit a realitásomról – örülök, hogy kiszúrtam az asztalát és ideültem. Jelen pillanat azt hiszem az egész napom legjobb pillanat az volt és azóta csak egyre jobb lett. - Igazán sajnálom, hogy nem jöttök ki jól a családoddal. Nekem nincs testvérem, a szüleim pedig már nem élnek. – nem a legvidámabb téma. Hosszú idő eltelt azóta, hogy elvesztettem őket, de még mindig bosszút akarok állni azon, aki felelős a halálukért. - Ó igen, a családommal nőttem fel. Nem volt semmi különleges a gyerekkoromban. – mosolyodom el megint, bár most nem annyira őszintén, mint eddig. Nem tettem hozzá, hogy azt kivéve, egy vámpír használta ki a képességeimet, mondhatni a tudtomon kívül. Megtettem, amit apám kért tőlem, aki egy vérszívónak a kénye kedve szerint cselekedett. Gyorsan elhessegetem a rossz emléket. Nézem, ahogy beletúr a hajába. Egészen eddig nem is sejtettem, hogy képes valaki ezt annyira szexin csinálni, mint ő. Atyaég, ez a pasas tényleg ellopta valamikor a józan eszemet az este folyamán és tartok attól, hogy nem csak azt, mert a szívem is hevesebben dobog a mellkasomban, mint máskor. Hozzásimulva táncolok vele. Még ha nem is vagyunk a legügyesebbek a teremben, igazság szerint nem érdekel, de még csak fel sem tűnik. Csak ő számít és az, hogy mennyire jól esik az érintése, a közelsége, testének melege, az illata, ami annyira vonzó. Szinte belepirulok a gondolatba, hogy mennyire szeretnék ebben az illatban „megfürödni” és magamon érezni azt. Elnevetem magam, mikor önmagát az ördög fiának titulálja. - Tudod, hogy vagyunk mi ezzel nők?! Vonzanak minket a rossz fiúk. Nem tehetünk róla. – vonom meg a vállam játékosan tánc közben. És bár nem szánom komolynak a szavaimat, azért van bennük némi igazság. A lepkét a láng akkor is vonzza, ha az megégeti… Kérdése meglep és mielőtt még válaszolnék hozzásimulok még inkább. Keze a csípőmön, én meg azt érzem, hogy szépen lassan cseppfolyósodni fogok, a csontjaim pedig elzselésednek, miközben a szívem a torkomban dobog hevesen, a gyomromban pedig pillangók táncolnak. Lassan elveszek a tekintetében vagy már el is vesztem és amit mondd… nem hiszem, hogy valaha is hallottam ennél szexisebb dolgot. Kellemes bizsergés szalad le a gerincemen, majd a hasamban árad szét, a csípőim által közrefogott részeim pedig finoman feszülnek meg. Anyám, lehidalok. Tekintetét figyelem, majd az ajkaira vándorol a pillantásom és anélkül, hogy tudatában lennék, közelebb hajolok hozzá, hogy az orrunk szinte összeér. Egész lényem kívánja a csókját, mégsem tapadok ajkaira. Érzem a vonzalmát, tisztában vagyok azzal, hogy én mit szeretnék, de nem is tudom, talán azért, mert nem olyan rég ismerem, vagy azért, mert nem szeretem felcserélni a férfi és a női szerepeket, inkább várok. - Azt hiszem, hogy hiszek benne… igen. – suttogom ajkaira a választ és pillantásom visszatalál olvadt csokoládészín íriszeihez.
Halvány mosoly telepedett le arcomra. Nem tudom, mit művelt velem. Nem tudom, hogyan tett egy pillanat alatt jobb emberré. Általában távol áll tőlem, hogy tisztelettel bánjak egy nővel. Talán az anyám miatt, akivel kaspcsolatban sosem voltak és valószínűleg soha nem is lesznek jó érzéseim. Az biztos, hogy van benne valami. Valami, amiben más... és ez nem azért van, mert boszorkány. Nem, ez bizonyára valami más. Bárcsak tudnám, hogy miért! Akkor viszont nyelnem kellett egyet, mikor a realizmusról esett szó ismét. Én sosem tagadtam le, hogy az vagyok. Minek legyek ilyen kis optimista majom, ha tudom, hogy a jövő nemcsak jót hozhat, hanem éppen ellenkezőleg? Bár eleve az én élettörténetemmel... aki megpróbálna optimista lenni, annak csak gratulálni tudnék. A pakliban benne van a veszteség és a nyereség is. A lehetőségek tárháza végtelen... én csak tudni akarom, hogy van-e más is, amiben még hasonlítunk. - Én magam is így gondolkodom, igen. - bólintottam végül egyet, majd felsóhajtottam. Nekem már az is sokat segített, hogy nem kezdett el rögötn dacolni velem. Bár ki tudja, talán tőle még azt is lenyeltem volna. Vajon mit képvisel ez a nő? Mi van benne, ami annyira rabul ejt? Gwendolyn óta seni nem volt ilyen hatással rám. Igaz, már én sem értem, hogy mit szerettem Gwenben. Most, hogy ismét egy városban van velem, nem mellesleg pedig esélyes, hogy a nyakamra hozza Benedict-et, nem teszi őt túltozzan szerethetővé. Sőt, még azt a szeretetet is kiöli belőlem, amelyet egykoron éreztem iránta. Ehhez pedig már tényleg... úgy igazán... nagyon nagy teljesítmény kell. De legalább könnyed szívvel vágok bele valami egészen újba. Valamibe, amit... most Aliena képvisel. Csak tudnám, tényleg mi az, ami ennyire vonzó benne... a kisugárzása magához láncol. Ha tehetném, a nap egyetlen percére sem válnék el tőle... - Ezt sajnálattal hallom. - telt meg viszont a tekintetem részvéttel, mikor elárulta, hogy a szülei már halottak. Az bizonyára mindenképpen könnyebbé tette neki, hogy... szóval a szüleivel nőhetett fel viszont. Nem akartam rákérdezni, hogy vajon mi történhetett, mert nem igazán volt közöm hozzá... MÉG. Talán túlontúl előre tervező vagyok? Jobb lenne beletörődnöm, hogy ezt még akár ma este elcseszhetem. Mondok valamit, amely talán majd megtöri a varázst.. talán itt hagy, de előtte még egy hatalmas pofonnal fogja jutalmazni azt, ami kicsúszik a számon. De miért vagyok én ennyire negatív egyfolytában? Pedig még nem is ittam semmit... vagyis, nem annyit, hogy ilyen legyek. - Sajnálom. A halál nem visszafordítható.. - suttogtam halkan. - Bizonyára egy árva ember ostobának nézi azokat az embereket, akik önként mondanak le a szülői szeretetről, és egyszerűen megszöknek otthonról. De... nekem megvolt az okom rá. - tettem aztán hozzá, mintha magyarázkodnom kellett volna azért, hogy miért választottam önként az árvaságot és az éhezést, míg nem találtam állást. Fiatal srácként eléggé nehéz volt. Teste az enyémhez simul, ahogy a zene üteme egyre inkább azt sugallja, hogy tegyünk így. A tenyerem végigsimított hátán, majd gyengéden a fenekét is érintettem, de csupán annyira, hogy ne legyen túlontúl feltűnő, hogy mindezt szándékosan tettem. Szavai hallatán felnevettem. - Szóval a rosszfiúk vonzzák a lányokat. Ezt már mintha hallottam volna valahol. - tűnődtem el. - Talán a gimiben. Tudod, a rosszfiúknak is vannak ám gyengéi... nem azok a többször használt lotyók... hanem a naív, ártatlan lánykák, akiket nehéz megszerezni. És ez... még a legnagyobb rosszfiúból is képes kihozni a legjobbat. - suttogtam csendesen, egyenesen a szemébe nézve. Nem tudom, ő mennyire ártatlan. Nem ismerem az előéletét. Talán egy egész sárkányt is képes lenne előteremteni, nem tudom... de nem tűnik gonosznak. Nálam gonoszabb aligha lehetne. A kezem alatt éreztem, ahogyan a teste reagált szavaimra, érintésemre. Ajkát olyan közel éreztem magamhoz, hogy aligha tudtam volna már visszafogni magam, egyszerűen muszájnak éreztem, hogy cselekedjek... Hát felemeltem kezem, gyengéden simítottam végig haján, majd beletúrtam, és így törtem meg azt a pár centi távolságot, s rántottam magamhoz, hogy szenvedélyes tűzzel csókoljam őt meg. De nem tudtam csillapodni. Ez a vágy nem olyan, amelyet ennyivel csillapítani lehetne.
Nem tudom, hogy létezik-e szerelem első látásra. Még abban sem vagyok biztos, hogy mit is érzek, hiszen nem is ismerem, jó formán alig egy óra telt el azóta, hogy pofátlanul mellé ültem. Nem is nevezném ez a nagyon erős vonzalmat szerelemnek, csupán a kettőnk közti kémia aktív működésének. És mégis, hihetetlen, hogy mit tesz velem ez az ember. Pardon, farkas. Nem is emlékszem, hogy volt valaha olyan férfi az életemben, aki ekkora hatást gyakorolt volna rám. És erre itt van ő, akiből egyre többet és többet szeretnék, megismerni, vele lenni, hallgatni a gondolatait, a terveit vagy bármit, amivel megtisztel, amit elmond nekem. Elveszem csokoládészín íriszeiben, vonz magához, érinteném mindenhol, ahol csak tudom, az örömére, az örömömre. Megmelengeti a bensőmet, hogy hasonlóan gondolkodunk, főleg, ami a realitást illeti. Mesélek neki arról, hogy a szüleim már nem élnek. Kedvesek a szavai, jól esnek. - Köszönöm, de már régen meghaltak. – éveket töltöttem azzal, hogy megtaláljam, aki a halálukért felelős. Mindig volt valami nyom, ami úgy éreztem, hogy közelebb visz, de aztán sosem sikerült semmi érdemlegeset megtudnom. Talán itt lenne az ideje, hogy felhagyjak ezzel. Szavai hallatán elkerekednek a szemeim. Megérintem a karját és íriszei után kutatok. - Nem Lucas. Én nem ítélkezem. Biztosan megvolt arra az okod, hogy ezt tedd és még ha nem is tűnik hihetőnek, én megértelek. – nem tudom megjósolni, hogy mit fog ehhez szólni, de tény, hogy már senki felett nem ítélkezem keményen és nem gondolom, hogy azért, mert nekem meghaltak a szüleim, másoknak kutya kötelességük élvezni, hogy él az anyjuk vagy az apjuk. Ha egy gyermek elfordul a szüleitől, az eléggé beszédes és valahogy érzem, hogy Lucas igazat mond. Valami komoly oka van annak, hogy elhagyta a családi fészket.
Ahogy tenyere a testemen szalad végig cirógatva azt, bukfencet vet a gyomrom és jól eső bizsergés szalad végig rajtam, az ölemből kiindulva a testem minden porcikája felé. Válaszul csak még inkább hozzá és az érintésébe simulok. - A lányok mindig lányok maradnak, a rossz fiúk pedig mindig szexisek lesznek. – nevetem el magamat. Igen, határozottan úgy érzem magam, mint egy gimislány, mert annyira élvezem a közelségét, a társaságát. Valóban régen nem találkoztam senkivel sem, aki ekkora hatással lett volna rám, mint ő. - Naivnak látsz? – hangomban játékosság bujkál. Lotyónak semmiképpen sem mondanám magam, nem vagyok az a fajta, de azt hiszem naiv sem. Mindenesetre, ha annak lát, akkor az érthetően megbizserget bennem valamit. Elképesztő hatással van rám ez a fickó. A következő pillanatban pedig már a hajamon simít végig, beletúr, magához ránt és olyan tűzzel csókol meg, hogy azt hiszem menten lángra kapok. Hasonló hévvel csókolom vissza, finoman ajkába harapok, de figyelek fájdalmat ne okozzak neki. Mindkét karom a nyaka köré fonódik, testem még inkább az övének préselődik. Érzem a ruhák alatt feszülő izmokat, hihetetlenül izgató, ahogyan az egész férfi. Szenvedélytől túlfűtötten ízlelem ajkait, nyelvem az övét hívja táncba és csak nagyon nehezen akaródzik elszakadni tőle. És talán ő is így van ezzel. Akarom ezt a férfit, mindennél jobban, de közben majdnem megbolondulok, mert nem akarok egy ribancnak tűnni, de mégis olyan elemi erővel vágyom rá, hogy nem akarok nélküle eltölteni akár egyetlen percet is ebből az éjszakából. Hosszan csókolom vissza, mint akinek a levegőt jelenti a csókja. Elszakadok ajkaitól, homlokom az övének támasztom. - Mit szólnál, ha elmennénk innen máshová? – suttogom ajkaira a szavakat, félve az elutasítástól és attól, hogy annak néz, ami nem vagyok, egy lotyónak. De nem akarom még elengedni őt, ahhoz túlságosan is kedvelem a társaságát. És persze nem kell tennünk semmi olyat, amitől rossz hírű lánynak gondolhatna, csupán kisebb lenne a tömeg és meghittebb a hangulat.
megjegyzés: átírtam a végét, mert nem tetszett korábban
- Imádom ezt a nézetet, ha megengeded nekem, hogy ezt mondjam. Én ízig és vérig rossz fiú vagyok, szóval remélem, hogy emiatt nem lesz konfliktus kettőnk között. -kacsintottam rá meglehetősen szemtelenül, miközben testem továbbra is együtt ringott az övével, és próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ne érezhesse, valójában milyen intenzív érzéseket váltott ki belőlem a közelsége. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a férfit próbáltam a lehető leginkább elfojtani magamban, amely már most vágyott rá.. és az száguldozott végig a fejemben, hogy vajon milyen lehet vele.. talán nem ideális ez a gondolat azok után, hogy csak nemrég ismertem meg.. de talán megcáfolnám férfiúi mivoltomat, ha nem lennének ilyen gondolatok a fejemben... Felsóhajtottam a kérdését hallva, majd megköszörültem a torkomat, és próbáltam erre kézenfekvő választ adni, de azt hiszem, erre aligha van... - Naívnak? Téged? Ne viccelődj velem. - kacsintottam végül rá, miközben közelebb vontam őt magamhoz, és mélyen szemébe néztem. - Nem volt még dolgom naiv nővel, mert szeretem a kihívásokat. De te egészen biztosan nem vagy az. - suttogtam egészen halkan, miközben elvigyorodtam, és arcán simítottam végig fél kezemmel, mikor odanyúltam. Bőre selymes, igazán puha.. vajon mindenhol ilyen puha? A csók, mely végül kettőnk között csattant el, olyan heves volt, olyan szenvedélys... egyszerűen minden idegszál, mely testemen futott végig, felborzolódott, és ahogy viszonozta a gesztusomat szorosan hozzám is fonódott, ujjait nyakam körül éreztem... már nem volt problémám érzékeltetni vele, hogy mennyire hatással van a testemre... megőrjít... - Bárhová követlek, ahová csak menni akarsz. - súgtam végül fülébe, de még mindig nem engedtem el őt. Szorosan tartottam. Mintha az életem múlna azon, hogy elengedem-e vagy sem..
Az, hogy rosszfiúnak titulálja magát, felkelti a kíváncsiságomat. Tettem én is épp elég dolgot ahhoz, hogy jó „kislánynak” egészen biztosan ne lehessen hívni. De nem érdekel. Mindenre megvolt a magam oka és ez nekem elég. - Aligha hiszem. – suttogom vissza. És azt hiszem ezzel kijelenthetjük, hogy nyilvánvalóan nyaralni ment a józan eszem. Egészen egyszerűen azért, mert nem is ismerem és a leghalványabb fogalmam sincs, hogy mennyire is rosszfiú, de igazság szerint ebben a pillanatban nem is nagyon érdekel. Vonzódom hozzá és minden létező ösztönöm felé hajt, és ezekben én jobban bízom, mint bármilyen észérvben. Különben is, megvan a magam módszere arra, hogy meg tudjam védeni magam, ha kell, de nem hiszem, hogy erre szükségem lenne valaha is. Azt nem tudom megmondani, hogy miért érzek így, de ez a helyzet. - Örülök, hogy ezt hallom. – azt semmiképpen sem szerettem volna, ha naivnak és butának név. Apró félmosolyra húzódnak ajkaim és szívesen veszem, ahogyan az arcomhoz ér. Vajon mindenhol ennyire gyengéden simítana rajtam végig? A csók közben, ahogy magához von, teljesen hozzá préselődik a testem az övéhez. Érzem, hogy hatással vagyok rá, ami egyfajta büszkeséggel és elégedettséggel tölt el, ráadásul az érzékeimet is az egekbe borzolja. Annyira vágyom rá, hogy szinte belesajdulok, de mégsem akarom, hogy könnyűvérűnek nézzen. Atyám, mikor lett ilyen nehéz egy könnyednek induló flört?! És mégis annyira élvezetes és izgalmas… mmm… - Jó válasz. – pimaszság költözik a hangomba és ez alkalommal én csókolom meg őt, nem kevesebb évvel és szenvedéllyel, mint korábban. Kezem az övére fonódik és előbb vele szemben hátrálok a tömegben, finoman húzva magammal, másik kezemet pedig felemelem, hogy mutatóujjammal is jelezzem felé, jöjjön velem. Majd amikor már mindkettőnk karja úgy, ahogy nyújtva van a közöttünk lévő távolság miatt, megfordulok és immáron így haladok ki a bárból, ügyesen kerülgetve az embereket és közben nem eresztem el Lucas kezét. Ahogy kiérünk a hideg levegőre, az épület falánál megállok és a hátam annak velem. Ha Lucas végig velem jött és még mindig ujjaim az övébe fonódnak, közel húzom magamhoz és megint átkarolom a nyakát. - Mit művelsz te velem?! – suttogom ajkaira a kérdést, amelyre igazából választ nem várok és ismételten ajkaira forrok. Nem tudom hová vezet ez az éjszaka, de az egészen biztos, hogy ennyire még nem örültem annak, hogy betévedtem a Rousseauba…
Kezdőlap
| szószám: passz | 
| szószám: passz | 
| szószám: passz | 