A veszteség íze jobban marja torkomat, mint a whisky kesernyés, de annál határozottabb, markáns nedvének íze. Itt múlatni az időt, miután a trónörökös elvileg halott, Klaus pedig a sebeit nyalogatja... arra lenne most szükségem, hogy ismét alapításba kezdjek. Ideje lenne felvennem a harcot, a tempót, melyet itt diktál a város, mióta csak a Mikaelsonok betették ide a lábukat. Ismét, ezt hozzá kell tenni. Egyáltalán nem nézem jó szemmel, hogy Klaus szemet vetett Camille-ra, de a veszteségemet egyelőre nem tudom hová rejteni. Klaus elfoglalta méltó helyét a városban, azt ami megillette őt. Én, New Orleans egykori királya nem vagyok képes tovább uralkodni, tennem kell hátra két lépést azok után, hogy előre haladtam egyet. Rebekah a múltté. Kiderült, hogy szívemet leginkább csak azért forrósította fel egykoron, mert ő elvezethetett volna ahhoz, melyre már akkor is vágytam. Kiiktatni magát Klaust. De meggonodltam megam, már egyáltalán nem ez a célom. Nem ezt akarom elérni. Körülnézek, de nem látom Camille-t. Balgaság lenne beismerni, hogy miatta jöttem ide. Nemrég a Guerrea család magában lett kiírtva innét. Azóta bátrabban járnak a vámpírok is városszerte, nekem pedig nincs mit veszítenem. Nincs gyermekem, nincs asszonyom... nincs semmim, s amim volt, elveszett. Halvány mosoly ragyogja be képemet, mikor egy ismerős illat üti meg orromat. A parfüm, melyet ezer körül is felismernék. A szőke hajtömeg, mely nőies sampon illatát árasztja magából, és száll a szélben, ahogyan mozog... Nagyot nyelek, majd magam elé meredek. Eszem ágában sincs invitálni őt. Rendeznem kell a gondolatokat... mit is érzek iránta...
A raktárban ügyködöm. Kifogyott pár ital, és jobbnak láttam, hogy ha feltöltöm, mielőtt még a főnök megjelenne a hátam mögött a felmondó papírommal. Nehéz ez a helyzet, mert egyetemre is kellene járnom, a helyett pedig a pult mögött töltöm az egész életemet. Úgy érzem, soha nem teljesülhet be a vágyam, és soha nem lehetek az, aki akarok lenni. Már, ha ez alatt mit is értek. Mibe is keveredtem? Gyerekkorom sem volt leányálom, az O’Connell fának az utolsó ága én vagyok, és még is… mit akarok én kezdeni? Nincs senkim. Belekeveredtem az Ősök életébe, amit nem akartam soha. Nem támogatom Klaust, és nem is akarok tőle semmit. Távol álljon tőlem! Az én szívem már másé, még ha az illetőnek fogalma sincs róla, hogy a szívemet neki adtam. Régebben udvarolt, de soha nem hagytam neki magam, mert nem akartam, hogy azt higgye, hogy könnyűvérű vagyok. Egy nőért harcolni kell. És megadom magamat Marcelnek. Szeretem őt. Igen, ez így van. Nem tehetek mást. Az első pillanattól fogva, amikor megláttam, valami megragadott benne, amit nem tudok szavakkal kifejezni, hanem szenvedéllyel, csókokkal, szerelemmel csak. Tudom, hogy nem akar lemondani a városról, de Klaus ellen nem tehet semmit sem. Én pedig kevés vagyok ahhoz, hogy Marcelnak visszaszerezzem a várost. Mert én mindent ő érte tennék meg, Klaust pedig porig aláznám. Újonnan csak forogtam a gondolataimban. Majd eszembe jut az, hogy milyen vészesen élek. A pultos munkáért aligha kapok egy vasat, és nem győzöm fizetni a lakásbérletet. E mellett pedig, hogy őszinte legyek, nem érdekelnek az Ősök, sem pedig a természetfelettiek, ha alig tudok megélni. Engem csak az én életem, és Marcel érdekel. Az ajtót benyomom, majd újra a pulthoz érek. Körbenézek először hátulra, hogy hányan is vagyunk, de már nem vagyunk sokan, hiszen már lassan éjjeli tizenegy óra lesz. Lassan lejár a műszakom, és mehetek haza. Semmi másra nem vágyom jobban, minthogy bedőljek az ágyamba. Otthon rend van, még azzal sem kell foglalkoznom, ha haza megyek. Elindulok az ajtó felé, majd megfordítom a táblát az üvegen, hogy zárás. Ezúttal kiment pár ember, és egy kő esett le a szívemről, hogy ezzel vége a napnak, és holnap egy új nap jön el. De aztán, látom, hogy a pultnál egy ismerős alak ül. A szemem felcsillant, és úgy éreztem, hogy a lelkembe öröm száll, és az agyam is felfrissül. - Marcel. – Leültem mellé, majd felé fordulva megöleltem őt. Tudom, hogy ez nem megszokott tőlem. De most ez az egyetlen mozdulat tesz boldoggá. Szeretem őt, és ezt el akarom neki mondani. - Haza kéne menned. Nagyon késő van. – Engedem el, majd tenyerébe csúsztatom az én tenyeremet. Aggódó, csillogó, és sápadt arccal néztem rá, mert tudom, hogy mostanában nincs rendben vele semmi sem.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy Camille azért jött elő, mert zárás jön. Az órára néztem, s ekkor állapítottam meg, hogy tényleg benne járunk már az időben, rosszkor jöttem. Általában délelőtt vagyok vendége ennek a helynek, vagy kora délután, soha nem ilyen tájban. Egy évvel ezelőtt még egyszerűen mondtam volna azt, hogy ez a város az enyém, a szabályokat én hozom, ahogyan azt is, melyik hely mikor zár be, és ki dolgozhat itt. Az uralmamnak már lassacskán tényleg vége, csupán az hiányzik hozzá, hogy Klaus Mikaelson összeszedje magát, s bebizonyítsa, hogy rátermett még mindig arra, hogy egy egész várost vigyen a nyakán. A gyász, amely látszólag felemészti... nos, valószínűleg tökéletes álca ahhoz, hogy sajnáltassa magát eme nehéz időkben, de megkönnyebülhetne amiatt, hogy a farkas-család végre nem akadályozza a működésünket. Egy esetleges szövetség nem lenne hátrányos, de erre a gondolatra még innom kellene pár körrel. - Camille. - ejtettem ki nevét lassan, s egy félmosoly húzódott arcomra pár másodperc alatt. Leült mellém, arca valami furcsa felüdülést produkált, amelyet egyszerre foghatnék örömteli jelenlétemre, de arra is, hogy záróra van és mehetne haza. Ha nem lenne itt egy ilyen önző vendég, akinek még nem szerepel a terveiben lelépni innét. Megölelt, minek kapcsán egy másodperc erejéig meglepődtem. A karjaim lassan dereka köré fonódtak, s egy jóleső sóhajt hallattam. Nem tudom, mikor éreztem az emberség efféle gesztusát utoljára. Ráadásul tőle még szívesen fogadom is. - Tudom... - reagáltam ennyivel arra, hogy mennem kellene. -Rosszkor jöttem, ahogy látom. - fordultam meg, hogy végigmérjem a "Zárva" táblát, majd felsóhajtva ürítettem ki poharamat. - Még egy pár kör, és itt sem vagyok. - ígértem meg rekedtes hangon, hiszen az ital erős íze végigégette torkomat. Jóleső érzés volt, mégis apró fintor kúszott miatta az arcomra. Újratöltöttem a poharamat, majd Camille arcára néztem. - Hogy vagy ezekben a gyászos időkben? - kérdeztem. - Klaus jelentkezett? Vagy még mindig a sérült lelkét nyaldossa hőn szeretett gyermekének elvesztése miatt? - tettem végül hozzá. Nem volt gúny a hangomban. A lényeg még mindig az, hogy nekem is van gyermekem. Davina olyan szerepet tölt be az életemben, mintha a saját vérem lenne. Mikor majdnem elveszítettem, vele együtt a józan eszem is majdnem távozott.
Mindent megtennék, hogy Marcelt boldognak lássam. Amióta nem az övé a város, olyan elveszettnek tűnik. Szeretnék róla többet megtudni, hiszen az elmúlt időkben nem volt alkalmunk olyan sokszor találkozni. Valójában megemésztett a féltékenység, hogy Marcel valójában Rebekaht szereti, azt az Ősi ribancot. Aggódó arccal néztem őt, és hiába is van záróra, de szeretném, ha Marcel még maradna. Beszélni szeretnék vele, mert úgy érzem nincs senkim sem ő rajta kívül. - Marcel… - ejtem ki a nevét, miközben karját simogatom gyengéden. – Én nem akarom, hogy elmenj. Szeretném, ha maradnál, mert valójában nagyon egyedül vagyok. – Nézek a földre, majd Marcelra szégyenlősen. Fontosnak tartom, hogy ő jól legyen. Bár tudom, én talán semmit sem jelentek neki, hiszen még is csak sokkal menőbb egy Ősibe szerelmes lenni. Ezért nem haragszom rá, hiszen én akkor vagyok boldog, ha ő is az. Engem nem érdekel Klaus, és bármit meg tudnék tenni, hogy Marcel legyőzze. - Hagyj békén Klaussal. – Morogtam. – Én nem Klaust sajnálom, hanem Hayleyt, aki elveszítette a gyerekét. Klaus csak egy szerencsétlen, akinek nem számít semmi sem. Bármit megtennék, hogy visszaszeresd a városodat, mert ez a tiéd. – Mutattam rá harciasan. Vissza kell szereznie, és én talán tudok segíteni neki ebben. Klausnak bűnhődnie kell. - Én nem gyászolok. Jelenleg próbálom magamat eltartani. E mellett a legkevésbé érdekel, hogy Klaus és a többi hogyan vannak. Valami nekem akkor sem stimmel. – Álltam fel a helyemről, majd a vendégek poharát beledobáltam a mosogatóba. - Klausnak meghalt a gyereke. Ilyen gyenge volna, hogy nem áll bosszút, és csak ül az ősi seggén, és várja, hogy megsajnálják? Ugyan már, Marcel. – Rántom meg nevetségesen a vállamat, majd a pulóverem ujját feljebb húzom a könyökömig. Klaus nem ilyen. Valami akkor is csak sántít. - Tudod… - kezdtem bele egy fontos dologban, amikor megengedtem a csapot, ahonnét forró víz áradt. Ezután pedig intettem a vendégeknek, hogy távozzanak. – Kierannak volt egy titkos helye, ahol természetfelettiek ellen épített fel. – sziszegtem a végén, mert túl forró volt a víz, ahogyan mosogattam a poharakat, és az edényeket. – Elég sok dolog van ott, amikhez csak ugyan nem értek. De talán ezeket Klaus ellen tudnád használni. Hiszen… Klaus sem legyőzhetetlen. – Magyarázom, és csak megoldásokat keresek, hogy Marcelnak segíthessek. Mindent megteszek, hogy visszakapja az ő birodalmát, és Klaus elmenjen innét. Nem ide való, és amióta ő irányít, senki sem érzi magát jól. - Persze, ha csak szükséged van a segítségemre. –Hagyom abba a mosogatást, és a pultnak támasztom magamat két tenyeremmel. hangom csendes volt, és gondolkozó. - Én szeretlek téged, Marcel. – Ejtem ki könnyedén a vallomást. – Azt szeretném, hogy boldog legyél. – Nézem végig az arcát szomorú, bánatos vonalakkal. Nem tudom, mi tévő legyek. Remélem Marcel elfogadja az ajánlatomat, és talán majd hasznosítani tudja azokat, amiket átszeretnék nyújtani neki.
Csak hallgattam, hisz az utóbbi időszakban ez volt az egyetlen, amihez igazán értettem. Megannyi családi tragédia, hatalomvesztés és háború uralta a környéket, úgy tűnt, hogy egyetlen megoldás van: ha én és a Mikaelson család összefog hogy kitúrják a vérfarkasokat a környékről. Egyáltalán nem bíztam már semmiben, talán ezért is vezetett el idáig az utam. Camille jelenléte képes volt valami furcsa löketet adni nekem, s azt gondoltam, hogy ez most sem lehet másképpen. Már a jelenléte valami furcsa, pozitív hatást gyakorolt az élettelennek tűnő szívemre. S azt hittem, hogy itt, ebben a pillanatban nem történhet már semmi rossz. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ez az érzés, hisz én sosem büszkélkedhettem azzal, hogy ez tombolt bennem. Amit Rebekah iránt éreztem, az valami egészen más volt. Hatalomvágy. Az út rajta keresztül vezetett el odáig, ahová végül jutottam. És amitől meg is fosztottak nem is olyan régen. Az életem megváltozott, ahogyan a körülöttem lévőknek is. Egy kicsi híja volt annak, hogy ne kelljen elhagynom a várost. - Óh, Camille. - bukott ki belőlem, ahogy érzékeltem simogatását karomon. Megannyi érzés tódult fel bennem ismét, s ujjaim automatikusan nyúltak oda, hogy birtokba vegyék azokiat a vékony, szépséges, sima ujjakat. - Én is szörnyen egyedül vagyok. Az embereim szétszéledtek.. - ráztam meg a fejemet. Azok, akikre az életemet is bíztam volna, már nincsenek a közelben. Meghallgattam, hogyan is vélekedik Klausról. Valójában próbáltam nem tudomást venni arról az iménti kis szégyenlős arckifejezésről, hisz azt gondoltam, hogy jobb, ha ennek nem kerítek nagy feneket. Talán kellett volna, elvégre túl fontos volt nekem ahhoz ez a lány, hogy ignoráljam az életemből. Nem is lettem volna rá képes, a hiedelem ellenére nekem még mindig van szívem. - Momentán csak egyetlen esélyt látok magamnak, szépségem. Összefogást. Méghozzá Klausszal és Elijah-val. Valami rossz van készülőben, érzem a zsigereimben. Nem a vérfarkasok a legnagyobb probléma. - töröltem le némi verejtéket a feszült homlokomról, majd nyelve egyet, belekortyoltam az italomba. - Közeledünk ahhoz, hogy ez a város ne csak az enyém legyen. Hanem a Mikaelsonoké is. Ott leszünk, ahonnan elindultunk annak idején. - ráztam a fejemet ismét. Elkeseredett voltam a tények miatt. Öröm volt hallgatni ahogy beszél. Nem az töltött el örömmel, hogy miket mondott, sokkal inkább az, hogy hallhattam a hangját. Jó ideje kerültem már ezt a helyet, kerültem magát Camille-t, pedig gondolhattam volna, hogy az élet itt sem állt meg. Csomó olyan lény jöhetett be ide, akiknek semmi keresnivalójuk itt, és lehetséges, hogy megpróbálták bántani, vagy szívfájdalmat okozni neki. Ettől pedig ökölbe szorult a kezem. - Mégis, mire gondolsz, Camille? Mi van a tarsolyodban, ami az enyémben nincs? - fordultam feléje kíváncsian, hisz tekintete égett valami furcsa tettvágytól. Segíteni akart nekem. De nem tudom, hogy mit akart elérni. Kieren titkos helye, Klaus ellen... sejtésem sem volt arról, mi juthatott a birtokába.
Volt valami megmagyarázhatatlan varázs a város levegőjében. Régen jutottam már el idáig, az utam mindig kikerülte ezt a mennyei várost, csak kutakodtam magamban, az emlékezim között, hol is voltam én eddig, miért nem telepedtem le ezen a helyen? Túl sokat akartam elérni, ennek ellenére mégsem jutottam majdnem sehová. Piti megbízásokból éltem, bízva abban, hogy a nevem egyszer majd többet jelent annál, mint ami. De nem volt mindig sétagalopp az életem, elvégre boszorkányi tehetségemet kamatoztatni nem volt elég egyetlen helyen. Vándorlást igényelt, ennek következtében nem volt se családom, se gyerekem, se feleségem, ehhez hasonlót sem tudtam elképzelni egyetlen alkalommal sem. Megannyiszor gondolkodtam azon, milyen lenne az életem, ha évekkel ezelőtt máshogyan döntöttem volna. De állandóan ott lyukadtam ki, hogy csupán sóvárgást fog kiváltani belőlem, ha utat engedek ennek a gondolatmenetnek, és nem akartam egy olyan élet után ábránzodni, amely nekem már nem fog megadatni egyetlen próbálkozás során sem. ELég érdekes varázslatokat hajtottam már végre, voltam kicsinyes bosszúk tárgyiasítója, s adtam elégtételt olyanoknak, akik szerint a másik fél megérdemelte a sorsát. Ez a leggyakoribb eset volt, megannyi szokatlan módszert tapasztaltam már, melyet szülők szántak nevelési célból gyermekeiknek, vagy éppen fordítva, mikor a szülő ellen irányult bosszú. Nekem sosem adatott meg sem anya, sem apa, lelencházban felnőve minden vágyam az volt, hogy egyszer átöleljen egy anyai kar, ezért sem tudtam mire vélni ezt a szintű hűtlenséget egy gyermek részéről, mikor kiismerve a helyzetet arra kellett rájönnöm, hogy pitiáner okból készülnek tönkretenni a szüleik életét. De nem volt szavam. A pénzte volt szükségem, amit ezekért kínáltak, mintsem azért, hogy adjam az ártatlant, és azt mondjam, anyádat és apádat halálodig tiszteld. Már nem tudtam megmondani, mióta görnyedtem a második pohár bourbon felett, néha összeszorultak ujjaim, s jó hallásomnak köszönhetően éreztem azt, hogy az üveg már készülne összeroppanni, de még időben hagytam abba a készlet egy darabjának kínzását. Esett odakinn az eső, egy csomó lélek menekült be az ajtón, de egészen addig nem emeltem fel a fejemet, míg egy ismerős illatot be nem szioppantottam. Úgy töltötte meg a tüdőmet, mintha az oxigén egy alkotóeleme lenne, és mi több, az én véremnek is szüksége lenne rá, hogy tovább tudjon száguldani az erekben. Nem emlékeztem a nő nevére. Arra igen, hogy mit tettem vele. Méghozzá a szülei akaratából, hogy lényegében megbüntessék őt. Azt is akarták, hogy feledtessem el vele magamat, így biztos ne találjon majd később fogást rajtam, ám ezt a pontot kijátszottam, és míg nekik azt mondtam, hogy a lány nem emlékszik rám, valójában igenis emlékezett. De nem is sejtettem, hogy valaha újra találkozni fogunk, vagy egy városba keveredünk. Csak felhúztam az italt, majd felálltam, és megpróbáltam kioldalazni onnét, elhagyni a bárt, de mikor elhaladtam volna mellette, lökött meg egy sietős kamasz, és kerültem szemtől szembe az általam létrehozott animágusra. Még a levegő is bennem akadt, de nem adtam jelét annak, hogy meg akarnék szólalni. Volt bennem bűntudat. Azóta már majdnem minden esetemet megbántam. De van, amiből nincsen visszaút.
Rettenetes napok állnak mögöttem, még most sem tudom, hogyan kellene ebből az egészből talpra állnom, hogyan lesz úja normális életem, vagy hogy egyáltalán van-e értelme. Az életem rövid idő alatt fenekestül felfordult és valahogy mára minden teljesen értelmét veszítette. Úgy érzem magamat, mint egy kóválygó lélek, aki szinte már meghalt és csak bolyong a városban, csak keresi a helyét, de talán már nincs is mit keresni. Mi van akkor, ha életben maradtál, de közben valahogy már megszakadt a sorsod fonala és úgy sincs tovább? Létezhet ilyen? Nem tudom, de most pontosan így érzem magamat. Nem tudom, hogy mi segíthetne, hogy mitől lenne jobb. Az is kész csoda, hogy sikerült újra emberi alakot öltenem. Valahogy... én nem is tudom a találkozás Coryval visszarángatott abból a mélységből, amibe elmerültem. Pedig nem is volt rossz. Ha úgy maradok, ha végül szépen lassan elveszítem a tudatomat és nem marad más, csak a kutya... könnyebb lett volna. Megtehetném újra, szándékosan. Felvehetném újra azt a formát és hagyhatnám, hogy elhagyjon az emberi oldalam, de ha véletlenül valaki mégis visszahozna belőle, akkor még sokkal rosszabb lenne. Túl kellene lendülnöm ezen az egészen, de nem tudom hogyan és főképp nem tudom, hogy miért. Akkor vagy képes élni, akkor tudsz célokat meghatározni magadnak, ha van miért és én most egyáltalán nem látom ezt a miértet. Nem tudom, hogy mi lenne a cél, mi lenne az a jövő, ami miatt van értelme folytatni. Egy ital talán jót tesz, sok ital pedig hasonlóan feledtet velem mindent, mint ahogyan az állati alakba kényszerülés. Nem festek valami jól, látszik rajtam a megviseltség, a nyúzottság. A fülemet a hajam takarja, de még most is látszik rajta az a mély bevágás, ami csak igen lassan gyógyul és biztosan megmarad majd a csúnya éktelenkedő nyoma. Fogalmam sincs hogyan szereztem, nem emlékszem rá, ahogyan a többi sebre sem, amik már szépen gyógyulnak. Apró horzsolások főleg, a többségük az arcomon, a karomon, a lábaimon. Valószínűleg állati alakban szereztem őket, ahogyan a fülemet ért sérülést is. Az erdő... talán egy ember, aki nem akarta, hogy a közelében legyek, mert egy csapzott kutyát veszélyesnek is gondolhatnak. Talán jobb is, hogy nem emlékszem ezekre, így is megmaradtak a nyomok, a rossz emlékek, a félelem, ezeket akarom elfelejteni pár itallal. Csak... csak úgy tenni, mintha nem létezne körülöttem semmi, elfelejteni a múltat és mindent. Nem is értem miért van itt ilyen tömeg, de vannak jó páran. Igyekszem átjutni az ajtó környékén ácsorgók között. A pultot kellene megcéloznom, kérni egy italt, leülni ott. Nem kell nekem asztal, hiszen egyedül vagyok, minek foglaljak helyet mások elől. Nem is igazán figyelek a környezetemre, csak haladok befelé, amíg aztán meg nem torpan előttem valaki. Nem figyelek fel rá először, ahogyan megpróbál ellavírozni előttem, csak akkor, amikor jó eséllyel egy lökésnek hála szembe kerül velem, szinte csak pár centire. Abban a pillanatban bent reked a levegő a tüdőmben, hiszen egy pillanat alatt rájövök, hogy ki is áll velem szemben. Ő volt... ő volt az... ő tette, tehát ismeri a családomat, ismer... ismer engem is. Pillanatokba telik, de perceknek érzem, amikor végre a tüdőm rászánja magát, hogy újra levegőért kapjon. Elkerekedett szemmel, a félelemtől tágra nyílt pupillával pillantok rá és azonnal hátralépnék egyet, ha a mögöttem haladó nem akadályozna meg benne. Végül nagy levegőt veszek és összeszorítom a fogaimat, hogy erőt gyűjtsek mielőtt megszólalnék. - Nem... nem volt még elég? Nem volt még elég nekik? Már megkaptam a büntetést... többet is, mint ami járt volna. - reszket a hangom. Hát persze, hogy arra gondolok, hogy megint miattam van itt. Kiszabadultam, megoldottam, emberi alakban vagyok megint és újra összefutok vele csak így egy bárban? Biztosan azért van itt, hogy visszacsinálja. Nem akarom... vagy mégis? Magam sem tudom, hogy mit akarok pontosan. Az is lehet, hogy... hogy jó lenne. Ha visszakényszerítene állati alakba, egyszerűbb lenne elfelejteni mindent, mint ha csak iszom pár pohárral. Nagy levegőt veszek, szinte csak lehelem a szavakat, ahogyan kicsit közelebb lépek, hogy más ne hallja. - Ha muszáj csináld... kimegyek veled, de ne fájjon. - fogalmam sincs, hogy a sebeim miatta vannak-e. Talán igen, talán tényleg kutya alakban szereztem őket és véletlenek, vagy mástól származnak, nem tudom. Ha boszorkány, hát tehetett velem bármit, akár el is vehette az emlékeimet arról, hogy mielőtt állati alakba kényszerített még jól el is bánt velem. Ki tudja.
Sosem felejtettem el a tekintetét, amivel legutóbb engem vizslatott. Ott volt benne egy néma kérés, ami szinte könyörgött azért, hogy ne tegyem meg vele azt, amire felbéreltek. Akkoriban még nem voltak olyan gondolatok a fejemben, amire büszkén hallgattam volna, mert megtanultam azt, hogy milyen a kiszolgáltatott élet, és nem akartam, hogy még egysdzer én legyek az, akivel mások játszadoznak. Az élet megtanított úgy játszani, hogy rögtön önzőség legyen belőle, nem törődtem mások érzéseivel, és játszottam is velük, ha lehetőségem adódott rá. Kegyetlennek hangzott mikor ezt legutóbb hangosan kimondtam. Elmentem gyónni a közeli templomba, ahol a papnak mindent tovább adtam. Tudtam, hogy tud a természetfeletti életről, a világról, amiben benne élt már évek óta, elvégre New Orleans egyik központi embereként benne volt minden olyanban, amire nyilvánvalóan ő sem túl büszke. Tőle akartam feloldozást a vétkeimért, és készten álltam arra, hogy tiszta lapokkal indítsak, de megnehezítette az életemet az, hogy régi arcokkal találkoztam. S itt van egy újabb, Adeline. A szívem hevesebben dobogott, mikor a szemembe nézett, és láttam benne azt, amit már senki szemében nem akartam. Fájdalmat. Újra és újra végigvágott a hátamon ezzel a tekintettel, mintha ostor lett volna. - Nem azért vagyok itt, amiért gondolod. - A szavai kezdték el elérni azt, hogy végre körvonalazódjon a fejemben, hogy mit is gondolt a jelenlétemről. Attól tartott, hogy ismét azért jöttem hogy átkot szórjak rá, miután egyszer már megtettem. Állatbőrbe kényszerítettem, téve mindezt azért mert ezt rendelték tőlem a szülei. Ma már visszafizetném azt a pénzt, de soha nem szegtem meg üzleti egyezséget, akkor sem, ha megbánást tanusítottam amiatt, amit tenni kényszerültem. - Már nincs közöm a szüleidhez semmilyen értelemben. - Még ezt hozzátettem, hogy biztos legyek benne, hogy kimondom, habár tudtam, hogy az én szavam semmit nem ér, miután megtettem vele azt, amit. Nagy sóhaj kíséretében döntöttem úgy, hogy jobb lenne visszaülnöm, miután már úgyis belefutottam. A távozásból ezúttal nem lesz semmi, így hát jobb, ha helyet kerítek magamnak. Ahonnan az előbb felálltam, még szabad volt, így újra oda irányítottam magamat, és tekintetemmel kértem, hogy kövessen ő is. Már ha akad némi ideje, hogy a társaságomat akarja élvezni.
Az elmúlt napok, hetek szinte már rémálomba illettek. Persze tudom, nem lehettem olyan naiv, hogy tényleg azt higgyem működni fog, hogy csak úgy el tudok szökni a családom elől és hogy ezt annyiban hagyják. Miért hittem? Butaság volt azt gondolni, hogy a boldogságom a fontos, sosem volt így. Azt kellett volna tennem, amit akarnak, azzal lenni, akit elfogadnak, nem pedig azzal aki veszélyes szerintük, pedig... pedig ő nem volt az sosem, rám nézve nem. Az utolsó napokig, amikor meg akart ölni, mert azt hitte én vettem el tőle a nagyapját. Elérték, amit akartak, a szüleim. Összetörték a lelkemet azzal, hogy elvették tőlem őt és az egész életemet, aztán összetörték a testemet is azzal, hogy rávettek egy boszorkányt, hogy állati alakba zárjon és már én magam sem tudom, hogy ő bánt velem el úgy, vagy a szüleim, vagy én magam voltam akkor, amikor nem voltam önmagam és amely időre nem is emlékszem igazán. Nem veszíted el a tudatodat állatként, én szándékosan kapcsoltam át, úgy könnyebb volt elviselni, és most itt áll előttem az, aki mindezt tette velem és én még csak azt sem tudom, hogy rettegjek tőle, vagy simán megadjam magamat a sorsnak és hagyjam, hogy azt tegyen, amit akar, mert akkor legalább vége lesz. Valahogy vége... és talán ez is épp elég ahhoz, hogy ne meneküljek, csak egyet nem akarok, hogy fájdalmat okozzon, ha ezt teljesíti, önként sétálok bele bármibe. - Nem... nem ők küldtek utánam megint? Nem kell... hazudnod, képes vagyok elfogadni. - és ami még fontosabb, nem akarok már menekülni, nem akarok folyton a hátam mögé nézni, ha nem volt nekik elég ennyi büntetésnek, ha tényleg örökre akarták. Nem... belefáradtam és nincs is miért tennem, akkor inkább adom meg magamat önként, úgy kevésbé lesz fájdalmas és kevésbé lesz nehéz. Megpróbálhatnék elszaladni, de úgyis megtalál az, aki akar, ha nem ő, hát akkor majd más nem? Ha elhiszem neki, hogy nincs más köze a szüleimhez, hogy nem ezért van itt, hát majd lesz más, akinek köze lesz hozzájuk... én már nem remélem, hogy az életem normális lesz, már képtelen vagyok pozitívan látni a jövőt. Mégis meglep, amikor int, hogy kövessem, miután elindult vissza. Pár pillanatig csak állok és figyelem, ahogyan távolodik. Menjek... végül is hová mennék? Végül csak sóhajtok egyet és utána indulok. Olyan mindegy. - Ha... ha nem miattuk van, csak tisztára akarod mosni a lelkiismeretedet... megbocsátok, csak teljesítetted amit ők akartak nem igaz? - nem is tudom, érzem látom rajta, hogy nincs épp a legjobb formában és aki egyedül van egy ilyen helyen annál amúgy is elég evidens, hogy nem épp a legjobb napjait éli. Meg se lepődöm rajta, nem is tudom, hogy jelenleg ismerek-e olyat, aki boldog a bőrében, talán nincs is ilyen ember. Végül csak leülök, de nem rendelek semmit, még nem, hiszen ha tényleg csak az kell neki feloldozás azt e nélkül is megadhatom. Miért vonjam meg tőle? Ha nekem rossz, akkor automatikusan legyen az másnak is? Én sosem gondolkodtam így és nem fogok gyökeresen megváltozni mások miatt... nem én! Lehetek csüggedt, lehetek reményvesztett, de nem leszek gonosz és nem fogom másokon levezetni a bajaimat, legalábbis remélem, hogy nem jön majd el ez a pont.
Hibár elkövetni, vétkezni.. emberi dolog, ahogyan azt mondani szokás, de sosem éreztem magamban azt az ösztönt, hogy kövessem azt a bizonyos csordát, csak hogy egyforma lehessek másokkal. Egyediséget követeltem magamnak, és ezt sokan nem nézték jó szemmel akkoriban, mikor elkezdtem foglalkozni a boszorkánykodással. A vámpírság nem volt betervezve az életembe, de ha már becsúszott valahogyan kezelnem is kellett. Nem volt más megoldásom, a megélhetésem is múlott rajta, hát úgy döntöttem, azok táborába fogok tartozni, akik életük végéig hibridként élnek, annyi kivétellel, hogy bennem nem vérfarkas tulajdonságok tomboltak, hasnem boszorkányok furcsa mágiája adta az éltető erőmet napról napra. És ezzel az erővel annyi de annyi ember életét nehezítettem meg, tettem tönkre, hogy arra megfelelő szavakkal reagálni sem lehetne. - Elmondanám, ha ők küldtek volna. A hazugság nem erényem. - Ő volt az egyik. Adeline. Máshogyan is dönthettem volna, de akkor még nem volt tudás, ép ész az agyamban. Nem törődtem azzal, hogy ki ő vagy mi ő, az hajtott, amit magam előtt láttam, egy kisebb vagyon, amit érte ajánlottak, pontosabban azért, amit tennem kellett vele. A szülei nem bízták a véletlenre, de ezek szerint már réges régen nem problémája az, amit én okoztam neki. Ez pedig... megesik. Senkinek nem ígértem életreszóló megoldást, csupán egy kis varázslatot, ami átmenetileg megoldhatja a problémákat. - Mindig is feladatokat teljesítettem, mert ehhez volt szükségem ahhoz, hogy életem lehessen. - A szavak elég hamar törtek fel a torkomból, nem rágtam meg őket teljesen, de itt lett volna az ideje annak, hogy gondolkodjak, mit is mondok el neki. Ezzel az egésszen nyíltan felvállaltam azt, hogy soha egyetlen percig nem élvezetből tettem, amit tettem. És ott a másik oldal, normális munkám is lehetett volna. De akit már a szülei is arra képeztek ki, hogy hogyan varázsolon megélhetésért, az nem könnyen nő ki belőle. - Túl sok megbocsájtást kellene kiérdenelnem. Sokan nem voltak olyan szerencsések, mint te. - Végignéztem rajta, ahogy egy másodpercre felemeltem a fejem. Hallottam pár múltbéli ismerésöm sorsáról, és még inkább súly nehezedett a mellkasomra a hírek után. - A szüleid kegyetlen emberek. -Csak ennyit tudtam még hozzátenni, aztán belemerültem az asztalon hagyott italom elfogyasztásába.
Hibák... azt hiszem az egész életem egy hatalmas nagy hiba. Nem sok jó döntésem volt eddig és talán ha visszamehetnék akkor sokat megváltoztatnék belőlük, talán máshogy tennék dolgokat, talán nem jönnék el ide, talán nem adnék fel mindent egy olyan férfiért, aki... fáj ki mondani, de lehet, hogy nem is volt rá érdemes, hiszen képesek voltak ellenem fordítani, pedig neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy mire képes a családom, vagy épp az övé. Mégis nekik hitt és nem nekem, pedig épp eleget bizonyítottam, hogy bennem bízhat. És most halott, még a fejéhez sem tudom vágni, hogy mennyire megbántott, hogy nem hitt nekem, hogy nem hitt bennem. Fáj a múlt és abban sem vagyok biztos, hogy sokáig el tudom viselni a mindennapokat, ezért adnám be a derekamat, ha most azért lenne itt, hogy újra megtegye, annak ellenére, hogy egyben meg is ijedek tőle először. - Nem tudhatom... hogy van erényed is. - állati alakba kényszerített, talán ártott is nekem, erre már nem emlékszem és higgyem el, hogy nem hazudik? De tényleg nem érdekel, hiszen azt tesz, amit akar. Elhitetheti velem, hogy nem akar ártani nekem, hogy úgy tegye meg, hogy észre sem veszem, mégis az ösztöneim tényleg azt súgják, hogy igazat mond. Nem hallom, hogy gyorsabban verne a szíve, hogy izgatottabb lenne, mint máskor, bár vannak profik is hazudozás téren, akiknek nem esik nehezére rezzenéstelen arccal kimondani akár a legnagyobb képtelenségeket is. Mégis követem, pedig talán nem kellene, de... elveszettnek érzem magamat és nem tudom, hogy mit tegyek, hogy mi lesz holnap és mintha ő is épp olyan elveszett lenne, mint én, csak tudnám miért. Talán kíváncsi vagyok... magam sem tudom. - Ez csak kifogás. - válaszolok szinte azonnal. Nem ismerem az életét, nem tudom, hogy mi van mögötte, nem tudom, hogy mik történtek vele, de én biztos, hogy képtelen lennék másoknak ártani azért, mert ezért kapok pénzt, vagy mert nincs más választásom. Biztos, hogy nem tudnék ilyen útra lépni és biztos, hogy nem tudnék ilyen életet élni. Ő képes volt rá és nem biztos, hogy csak a pénzért tette, vagy ha igen, akkor arra rámehet az ember lelke, most még is úgy tűnik, hogy már nem akarja, hogy bűnbánata van... miért? Még sem kérdezek vissza azonnal, csak leülök szépen vele együtt. Nincs italom, de nem is vagyok benne biztos, hogy most kelleni fog, már ittam egyet, lehet hogy csak ártana. Eltompítaná az érzékeimet és mint mondtam még nem bízom benne teljes mértékben, sőt... Az előttem lévő tálka sós mogyorót nézegetem, csak akkor nézek rá újra, amikor a szüleimet említi. Halk sóhaj csak, szinte érzem, ahogyan összeszorul a lelkem. - Tudom... tudom, hogy azok. - nem hittem, tényleg nem hittem volna, hogy képesek erre, hogy tudnak így ártani nekem. Azt hittem erre azért nem lennének képesek és lám mégis megtették. Elvettek tőlem mindent, hogy megbüntessenek és mit hittek? Hogy majd sírva megyek vissza hozzájuk, mintha azt várnám ők segítsenek? Hogyan hihettek ilyet? - Miért? Miért bánod, amit tettél? - éreztem a hangjából, minden egyes szavából, hogy így van, de úgy fest már régóta teszi ezt, régóta él így és mégis bánja azt, amit eddig tett, de vajon miért? Valami oka biztosan van rá, hogy változtatott, hogy változtatni akar. Már nem kell neki a pénz, vagy valamiféle hatás érte, ami miatt úgy gondolta, hogy elég volt, hogy sok volt? Nem tudom mennyi idős, lehet akár vámpírboszorkány is, aki már ezt műveli hosszú évtizedek múlva, de magától az ember nem változik, nem bánja meg, amit tett, mindent valami kivált.
- Jogos. - biccentettem elismerően, majd egy halk sóhajt követően leszegtem fejemet. - A legutóbbi találkozásunk során nem egy pohár kakaó társaságában vitattuk meg azt, hogy melyikünk milyen elvek és erények között nőtt fel. - A szülei ajánlata alapján ez az alma eléggé messze esett a fától, hacsak nem azt jelentette az egész azt, hogy netán örökbefogadás áldozata lett volna. Ezt alapvetően kizárt alternatívának tekintettem, elvégre ha így lett volna, a szülei nem fecséreltek volna energiát arra, hogy ilyen módon tegyék tönkre az életét. Én viszont nem lehetek okos mások életében, a múltam bizonyította azt, hogy megannyi hülyeséget elkövetve most legnagyobb ellenségemmé is váltam. Álmatlan éjszakák voltak mögöttem, a szemeim alatt vastag karikák húzódtak, s a kortyolgatott kávéval az ég világon semmit nem értem el, még fáradtabb lettem, már ha az lehetséges lett volna. Minden gond, gonoszság az utóbbi időszakban tetézett, és megterhelte azt, amiről nem tudtam, hogy létezik. A lelkiismeretemet. Kegyetlen világban éltünk, és lehetőségem adatott arra, hogy eldöntsem, én magam is gonosztevő akarok-e lenni vagy inkább hőssé válok, s megmentem pár ember életét. - A sors furcsa fintora, mikor egy gonosz párnak életrevaló, bátor csemetéje születik. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ha meg tudtál szabadulni az átkomtól, hát nem ejtettek a fejedre. - Őszinte szavak voltak ezek, de tényleg nem volt kenyerem a köntörfalazás, és mit értem volna el azzal, ha most a szemébe mondtam volna egy hazugságot? Több lettem volna tőle? Nem. De egy indokkal több lenne az álmatlan forgolódásra. Ezt csak olyan érthette meg, aki járt már hasonló cipőben. Aki volt már gonosz, szívtelen a pénz miatt, majd változott, mert a hite a helyére került. De hitből sosem éltem meg. Megráztam a fejem, és ismét lehajtottam fejemet, hogy ne kerüljek szemkontaktusba vele.- Nem tudom. - válaszoltam. Egyszerűnek tűnt a kérdés, valahol a válasz is annak tűnhetett volna, de nem állt rendelkezésemre a megfelelő szókincs ahhoz, hogy el tudjam ezt neki magyarázni. - Túl mélyen érintettek meg azok, akiket legutóbb bántottam egy-egy ügyem során. Már nem tudtam rájuk egyszerű alanyként tekinteni, megérintettek, és.. onnantól fogva már nem volt kiút ezekből a gondolatokból. Már csak jóvá akartam tenni mindent. - kortyoltam bele az italomba. - Még ha soha nem is nyerhetem el mindenki bocsánatát.
Nem, az azért nem várható el tőlem, hogy kedves legyek vele, hiszen amit tett velem az cseppet sem volt kedves és hiába mutat most megbánást ez még nem tünteti el a bűnt, amit elkövetett. Hogy ennek ellenére mégis miért vagyok itt és miért nem léptem ki azon az ajtón, amikor megtehettem? Magam sem tudom, talán... nem tudnék akkor sem hová menni, talán úgy se tehetek mást, mint hogy itt maradok. Őt legalább ismerem és van olyan élethelyzet, hogy még egy ellenség, vagy egy vélt ellenség egy múltbéli is jobb, mintha senkivel sem beszélhetsz és őszintén kivel beszélhetnék? Honnan tudhatom, hogy a kivel megpróbálom azt nem újfent a szüleim fogadták fel, hogy az illető ártson nekem. A bizalom drága kincs és én nem bővelkedem benne. - Az biztos, pedig a kakaó sokkal kellemesebb lett volna, mint... - megvonom a vállamat, hiszen ő is tudja, hogy mi történt. Nem vitattunk meg semmit sem, csak megkaptam a futtában átadott üzenetet, hogy legalább tudjam miért is kapom azt, amit kaptam és kész, ennyi... onnantól már csak a kínzó napok jöttek, amikor nem voltam ura önmagamnak, amikor nem is tudtam igazán magamról. Szétesett minden, elveszítettem mindent, amit csak ember elveszíthet... milyen jó is lett volna e helyett egy kakaó, de az élet sajnos ritkán osztogat ilyesmit. - Talán csak szerencsém volt. - valahol a nyelvem hegyén van az is, hogy reagáljak arra, amit a szüleimre mondott, de még sem megy. Ösztönből kellene megvédenem őket, de hát miért tenném, amikor igaza van? A szüleim miatt történt, ők akartak nekem ilyen sorsot. - Honnan tudod, hogy nem én vagyok a gonosz és ők csak jogosan megbüntettek? - néha már magam sem tudom. Ellent mondtam a családomnak, az elvárásoknak, olyat tettem, amit nem engedtek volna. Így voltam boldog igen, de... aztán az akit szerettem mégis képes volt elhinni, hogy én valaha is ártottam neki. Ezzel lényegében meghazudtolta az egész életünket, a döntéseimet, hiszen ő nem állt ki mellettem minden áron, ő elhitte a hazugságokat, pedig tudnia kellett volna, hogy képtelen lennék ártani bárkinek is. Megtörtem, összeomlottam, de az előttem ülő vajon miből gondolja, hogy ez nem csak színjáték, hogy nem én vagyok a rossz és a szüleim jól tették, amit tettek velem? Meglepetten hallgatom a szavait és most már rászánom magamat arra is, hogy vegyek abból a mogyoróból, ami a tálkában pihen előttem, legalább amíg beszél és ki nem derül, hogy tényleg mire ez a nagy pálfordulás. Az ember életében mindig valaminek a hatására történik, soha sem csak úgy magától. - Minek? Értük, vagy magadért? Feloldozásért, hogy megnyugodjon a lelked? És ha nincs is értelme? Nincs értelme... jónak lenni, úgy is megjárod a végén. Ez... - megrázom a fejemet, aztán csak felkönyökölök az asztalra és inkább egy maréknyi mogyorót tömök a számba, hogy azzal is elvonjam a figyelmemet. Pillanatok múlva szisszenek csak fel, amikor rájövök, hogy a sós rágcsálnivaló nem a legjobb ötlet akkor, ha nem rég még sebes volt a szád is. - Csináld amit eddig, ne törődj senkivel, sokkal könnyebb, akkor nem is ejthetnek át, hidd el... jobban jársz. Ha képes lennék rá, ha olyan lennék, mint a vérszívók én biztos, hogy kikapcsolnék mindent... és nem érdekelnének a következmények. - keserű szavak és hogy vajon komolyan gondolom-e? Nem számít, mert úgy se vagyok rá képes, de ez, ami most van... Nem tudom, hogy mi lesz holnap, nem tudom, hogy mit kezdjek magammal és azt sem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán az egésznek. Jónak lenni nem éri meg, bizalmat adni felesleges, úgy is csak rossz vége lesz.
Bólintottam. A kakaó majdnem minden helyzetben jobb ötlet, mint egy átok kiszórása, de én hittem abban, hogy képes vvagyok a változásra, és ha ebben kudarcot fogok vallani, tudni fogom azt, hogy az élet milyen szerepet írt meg nekem. Be kellett volna vallanom azt is, hogy elkéstem egy kicsit már ezzel az egész megbánósdival. Amellett, hogy mi irányítjuk az életünket, egészen más az, ahogyan a külvilág megpróbált beleszólni az enyémbe. A gyerekkori környezetem kapzsivá tett, először piti zsebtolvajjá, majd pár évre rá már abból éltem, hogy a hozzá hasonlóakra szórtam ki kegyetlenebbnél kegyetlenebb igézeteket. Nem az ovlt a legrosszabb, hogy ő állatbőrbe kényszerült. Ennél ezerszer mocskosabb és különlegesebb, bizarabb "rendelések" is voltak, így utólag pedig mindig elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha közben mondtam volna azt, hogy nem csinálom, nem teszem meg? Hol volt a szívem? Hiába kutattam akkoriban utána - bár nem is nagyon kerestem, mert tudtam, hogy ha ilyen mázsás súly nehezedik majd rá, sokkal rosszabb lesz minden. Megköszörültem a torkom, majd előre dőltem, hogy valamivel közelebbről vizslathassam a tekintetét, de tettem ezt azért is, hogy válaszom őszintén csengjen. - Én tudom, hogy ki a gonosz. Az emberek gesztusai, reakciói... elárulnak mindent. Te nem vagy gonosz, és úgy gondolom, hogy soha nem fordult meg a fejedben egyszer sem, hogy kárt tégy valakiben, hacsak az tényleg kellőképpen rá nem szolgált. Világosíts fel, ha tévedek. A szüleid valódi szörnyetegnek bizonyultak, az undor és a könyörtelenség nem tűnt el a hangjukból egy pillanatra sem. Tán elégedetlen szülők voltak, és nem azt kapták tőled, amit akartak? Előfordulhat. - Hosszasan beszéltem, pedig nem állt szándékomban. És visszagondolva elég összefüggéstelen beszédnek gondoltam, holott értelmesen akartam megnyilvánulni, de még zavarban voltam attól, hogy ő ül velem szemben. Sokat ártottam neki is. - Mert úgy gondolod, hogy nincs értelme jónak lenni? Érezted úgy valaha, hogy felesleges minden törekvésed? - Hangosan gondolkodtam, közben ismét tekintetében kutatva. - Joggal mondják, hogy a rossz a könnyebbik út. Nehezebb jónak maradni. Áldozatokkal jár. És nagy szívás tud lenni. Én még nem vagyok teljesen jó. Talán sosem tisztíthatom meg a lelkem annyira, hogy a feketéből akár egy kicsit is, de világosabb szürke legyen. De ami egyszer fekete lett, soha nem lesz teljesen fehér. - Elfordítottam egy pillanatra a fejem.Őszinte vallomás volt, de miért vele osztottam meg? Aztán rájöttem hogy bárinek ugyanezt mondtam volna, akivel szemben olyasmit követtem el, amit nem érdemeltek meg. - De te jó vagy. Vagy a hited már nem csak ebbe az irányba húz? Annyi gonoszság után hidd el, én már látom, hogy ki jó, és ki velejéig ocsmány. - Nagyot nyeltem. A szavai azonban megpecsételték azt, amit gondoltam. A nő valami tramuát élhetett át, amiért hirtelen azt gondolta, hogy az élhető élet, amit én éltem. Hogy könnyebb érzések nélkül élni a napokat. - Miért gondolod ezt? Mindig vannak következmények.
Nem értem, hogy miért vagyok itt, azt sem, hogy miért beszélgetek azzal, aki a végső csapást mérte az amúgy is darabokra hullott életemre, de mégis itt vagyok. Talán válaszok miatt, talán kíváncsiságból, talán azért, mert nincs hová mennem, vagy mert képtelen vagyok kezdeni magammal valamit. Minden széthullott, elveszettnek érzem magamat és ilyen esetben az ember képes olyasmit is megtenni, amit máskor teljes képtelenségnek vél, mint például pont azzal az emberrel beszélget el, aki állati testbe szorította nem kevés időre. Rettenetes volt, de most még sem látom rajta, hogy újra ártani akarna nekem. Tényleg úgy tűnik, mintha bánná, amit tett, mintha megbánta volna az eddigieket... mindent, de miért most? Mi vitte rá a változásra, miért nem eddig mondott nemet? - Elégedetlenek... azt hiszem jól határoztad meg és ők úgy is gondolják, hogy jogosan bűntettek meg, mert vétettem a családom ellen, csak mert... - sóhajtok és megrázom a fejemet. Nem hiszem, hogy kíváncsi életem kálváriájára és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy én mesélni akarok-e róla és fel akarom-e idézni azt, ami történt. A fájdalmat, a kínt, mindazt ami ezzel járt. Én feladtam mindent és nem volt értelme, hogyan is gondolhattam azt, hogy a szüleim majd simán engedik, hogy tovább lépjek és hagyják, hogy új életet kezdjek? Miért voltam ennyire naiv? A többit viszont nem cáfolom meg. Igaza van, soha sem akartam ártani másoknak, soha sem tudtam volna, ezért nem voltam való a saját családomba és ezért kapta ma büntetésemet is. - Nem tudom, hogy minek van értelme. Látod, hogy mi lett a vége, mi volt a jutalma annak, hogy jó voltam. Nem akartam ítélkezni, nem akartam azt, amit a családom, én... olyan sok mindet kockáztattam és feladtam és elárultak, akkor nem volt felesleges? - oh de most úgy érzem. Felesleges volt minden törekvésem, nem volt értelme jónak lennem, mert nem értem el vele semmit. Csak a mesék működnek úgy, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését. A élet viszont nem egy mese. Az életben, hiába vagy jó, végül úgyis valami rossz lesz a végeredmény akármit is teszel. Ő most próbálkozik, feketéből szürkévé válni és... van értelme? Mondjam ki nyíltan, hogy úgy sem érhet el vele semmit sem? Hogy úgyis csak rosszat kap azért, ha megpróbál jót tenni? - A következmények fájnak. Én már azt sem tudom, hogy miért érdemes jónak lenni. Azt sem tudom, hogy... ha felállok ettől az asztaltól, akkor hová megyek majd és mit csinálok. Nincs célom... nincs életem... nincs semmim. Mire jó akkor jónak lenni? - csalódtam, sérültem, túlságosan sok fájdalmat éltem át és úgy érzem, hogy képtelen vagyok ezt kezelni. Nem tudom, hogyan kell, nem tudom, hogy mitől lenne jobb, nem tudom, hogyan kezdjek egy új életet. A szüleim nem tennék meg újra? Elég volt ennyi büntetés, vagy ha kiderül, hogy kiszabadultam, akkor újra megkapom, maximum majd mástól? Lehet, hogy most itt van ő, aki nem akar már fekete lenni, de vannak mások, akik megteszik helyette. Miért törekedjek a jóra, a boldogságra, ha aztán úgyis elveszik tőlem? Úgy érzem egyszerűen csak nincs semmi értelme az egésznek.
iTunes... ha nem lennének bizonyos kellemetlen, (többségük) két lábon járó, fejfájást és viszkető tenyeret okozó kvóciensek, amik megakadályozzák a szabad szellemem szárnyalását... ssz, biztosan a függője lennék. (Stikában már az is vagyok.) Az aktuális slágereknek vallott darabok kreálóit nem minden esetben vagyok képes megérteni miféle sanyarú sors kényszerítette őket arra, hogy a világra okádják a szemetüket, azokkal a felettébb primitív szövegalkotásokkal, amiknél egy ördögi kilenc éves is összeszedettebben rak egymás után... így most is megmaradtam a régi klasszikusoknál. Az öreg Ray Charles tökéletes gondoskodik a kedélyemről, egészen feldob a szörnyű délután után, amit a fivérem társaságában kellett töltenem kényszerből fakadóan, anyám utasítására. Többek közt emiatt mutat az óra mindössze fél hetet, amikor a bárhoz érek: mielőbb szabadulni a társaságukból, másra sem vágytam. Untattak, bosszantottak a kritikusan felügyelő tekintetükkel és az időrablással, amit már-már művészi tökélyre fejlesztettek, hogy véletlenül se adódjon lehetőségem a saját részemre malmozni a visszatérésemet követően. A kis boszorka megtiszteltetésnek veheti, hogy a napom frissítő színfoltjaként van bejegyezve a napi rendi pontjaim közé az engesztelő találka... még akkor is, ha a rám kiosztott feladat részének számít, a közelebbi szemmel tartását egy szóval nem ellenezte a bájos pofi mögé bújt szipirtyó: ez a kis szórakozás vele, pedig kijár nekem az üvegházban bonyolódó ügyletek után. Anyám porhüvely-választásának köszönhetően nem kell a gyerekszekcióból választanom, minden gond nélkül adom le a rendelésemet egy pohár félszáraz vörösre a pultnál, ami remekül illik a még szémban lévő édesség utóízéhez - nem tudtam lemondani a bűnös élvezetről, mielőtt ideértem volna. A pohár megkapásakor azonban felmerült egy mostanában vissza-visszaköszönő kellemetlenség... a természetes csáberőm már nem elegendő fizetségül a kapitalista szemléletmódúak számára. Mély sóhajjal gyászolom a vámpírlét egyik hasznos előnyét, de nem nyújtom hosszúra a majd' nosztalgiába ejtő gondolatot: olyannyira nem hiányzik, mint ez. Egy könnyed mozdulattal billentem ki egyensúlyából a pincérlánykától jobbra lévő üveget, ami vészes gyorsasággal enged a gravitáció húzóerejének és alig egy másodpercnyi idő hagy, mielőtt ezer szilánkra törne. Egy másodperc, pedig elegendő idő ahhoz, hogy a betérő kisebb csoportosulásnak teret hagyjak magam mögött és kényelmesen helyet foglaljak az egyik asztalnál. Ezt az egyszerű kis trükköt bármikor újra bevethetem, ha épp nincs kedvem a fejemet fájdítani és mint általában... nos, nincs.
Meglepően hosszúra sikeredett az öltözködés folyamata. Tekintettel arra, hogy ma Klaus betoppant, kissé lelohadt a kedvem és igen nehezen szedtem össze a gondolataim. Mégis... egy kis kikapcsolódás csak jót tehet, nem? Davina Claire szórakozni megy, de legalábbis nem a négy fal között tölti a szombat estéjét. Ez nagy szó. A tükör előtt ácsorogva nézek magamon végig, s fújom ki a levegőt egyenletesen, végül a kis táskám vállamra dobom és elindulok a Rousseaus's felé. Nem sietek, bőven van még időm. Tegnap este óta -függetlenül a mai kissé zavaros nap után- nem jutok túl azon a gondolaton, hogy Kaleb warlock. Nem is éreztem igazán, hogy az lenne, s ez volt a furcsa. Régebben már akkor kiszúrtam az ilyesmit, ha kinéztem az utcára. Persze akkor négy másik boszorkány ereje is az ereimben keringett, most pedig csak magamra számíthatok. És ez sok másban is hátrány. Más lányok, korombeliek, ilyenkor órákig segítik elkészülni a barátnőjüket, hogy tökéletesen fessen, de legalábbis segítenek neki ruhát választani. Jelenleg senki sincs, aki azt mondhatná, hogy ezt ne vedd fel ezzel, ezt meg ezzel, ellenben Josh-t zaklattam a délután folyamán, hogy próbálja elterelni a gondolataim, mert kezdem magam úgy érezni, mint holmi éretlen tinilány. Közel sem voltam már az. A bár ajtajához érve veszek ismét egy mély levegőt és mikor belépek megcsap a hely valószínűleg mindennapos szaga. Az olcsó és kevésbé olcsó italok, az emberek parfümének illata, a dohánytermékek füstje és ehhez társul az utcáról beszűrődő kellemes jazz zene is. Nem kell sokat nézelődnöm, meglátom Kaleb arcát, és vágok át a tömegen, hogy helyet foglalhassak vele szemben. -Szóval a zenei ismereteken kívül a pontosság is jó tulajdonságod?-nézek az órámra, még én is előbb értem ide, mint a megbeszélt időpont. A táskám ölembe veszem miután helyet foglalok, és hajamba túrva nézek körbe. A zsúfoltság megszokott lehet, számomra kicsit furcsa és ez érzem, hogy arcomra is kiül. Hiába, nem tudom levetkőzni olyan könnyen a saját gátjaimat, pláne nem úgy, hogy eleve fogalmam sincs róla, mit kezdhetnék a helyzettel.-Szóval...-kezdek neki, de mivel fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, ez a szó is csupán egy szisszenésnek hat, mintha nem is igazán tudnék dönteni, hogy mit is akarok. Menni vagy maradni. És őszintén? Magamnak köszönhetően vagyok ebben a helyzetben, s csak magamra számíthatok. De nehezebbnek tűnik, mint szembenézni Klaussal. Ami egyszerre abszurd és érthetetlen. Más ilyen esetbe hogy gondolkodhatna? Az, hogy az élettapasztalatom másra irányult eddig, most szinte szembe csap és ez tulajdonképpen jobban zavar mindennél.
Az élet gyakorta szólt közbe. A szülők képesek voltak tönkretenni, megfertőzni mindent saját eszméikkel, vallásukkal, csak hogy gyermekük is olyan torz arcot öltsön, mint amilyenek ők maguk voltak. Adeline szüleit nem ismertem sokáig. Fizettek, elmagyarázták, mit vártak tőlem, majd mielőtt követelhették volna, hogy eleget tegyek nekik, már meg is volt a lehetőség, megteremtettem. Lecsaptam az előttem ülő nőre, csak azért, mert nem volt előttem más lehetőség. Sosem akartam kiismerni azokat, akikre rászabadítottak, hisz nem ez volt a feladatom. Nem ezért kaptam a jussomat. - Mi oka volt a szüleidnek azt gondolni, hogy büntetésre szorulsz? - kérdeztem. Nem volt kenyerem a mások életében való áskálódás, elszunnyadtam ott, ahol helyet találtam, sosem élősködtem, ám arca több fájdalmat árult el, mint ahogy azt én emberen még eddig láttam. Előfordulhatott, hogy rossz megfigyelő voltasm, vagy csukott szemmel jártam a világban. Esetleg magyarázatként szolgálhatott még az, hogy féltem együttérezni másokkal, belépni abba a terebélyes nagy kapuba, ami az érzelmek országába vezetett volna. Meggátolt volna abban, hogy elvégezzem a hivatásomat. Sosem voltam üres, a szívem a helyén dobogott, de nem voltak választási lehetőségeim. Sokáig azt hittem, ez csak egy mókuskerék, de ki tudtam ugrani belőle. Még nem volt esélytelen a jobb élet. - Értelme lehet annak, hogy hiszel a saját döntéseidben. - mondtam halkan, bár elég furcsának tűnhetett, hogy pont én hoztam fel ezt a példát. De nem készültem indoklás nélkül hagyni. - Hosszú ideig azt gondoltam, a jó döntés, ha azt teszem, amit veled is tettem. Hosszú ideig tartott megtalálni a saját utamat, meghozni ezt a döntést, rálépni majdnem a semmi nélkül. Megtettem, csak hogy még egyszer szembe tudjak nézni olyanokkal, mint te. Azokkal, akiknek tönkretettem az életét. - Lehajtottam fejem, és gőzölgő italomat nézve tűnődtem. Nem tudtam, ki mentette meg. Hogyan ülhetett itt előttem így, és még abban sem voltam biztos, hogy jól tenném-e ha rá kérdeznék. - Hinni sosem késő. Remélni sem. Én ezt teszem életem minden szekundumában, bízom a megbocsájtásban. - emeltem fel aztán a fejem. Nem akartam látni azt a sok érzést, ami arcára volt írva, szinte nekem fájt, ahogyan néztem őt, s tudtam, hogy már nem tehettem semmit azért, hogy neki jobb legyen. Pedig megtettem volna, csak hogy egykori hibámat kijavítsam. Felsóhajtottam. Nagy levegő volt, ami kitört belőlem, majd váratlanul nyúltam át az asztasl lapja fölött, és fogtam szorításomba ujjait. - Nem lennél képes rossz lenni. Érzem rajtad. - böktem tekintetemmel a kezeinkre. Nem volt benne semmi rossz. Semmi olyan, ami képes lett volna ártani násnak. - Osztozom veled a kilátástalanságon. Én, mint valami egészen új jó... - néztem magamra. -, szükségem van valakire. Aki osztozik velem bizalmában. Nem akarok letérni. - vallottam be nyugodtan. Életcélt akartam. S úgy láttam, ő is híján van ennek. - Hogyan törtétek meg azt, amivel sújtottalak téged? - fűztem még hozzá egy ártatlan kérdést.
Nem gondoltam volna rá pár napja, sőt hete sem, hogy pont valaki olyannal ülök le majd iszogatni, aki a szüleim kérésre megadta nekem az utolsó döfést lényegében. És még csak láthatóan azt sem tudja, hogy miért. Csak kapott érte egy adag pénzt, vagy ki tudja milyen fizetséget és megtette, pedig azt sem tudta, hogy mi az ok, hogy ki vagyok és hogy milyen következményei lesznek a tettének. Még mindig alig tudom felfogni, hogyan lehet valaki ilyen szinten érzéketlen, vagyis... hogyan lehetett, hiszen láthatóan mostanra változott. Úgy tűnik, hogy a szemeiben érzelem csillan, megbánás minden egyes szónál, amit kiejt a száján. - Nem azt tettem, amit akarnak, nem... ahhoz mentem, akihez akarnak, mert ők úgy gondolták a szív irányítható. Hát végül is nem, de rommá lehet törni könnyedén. A családom gyűlölte a családját annak, akit szerettem. Elszöktünk... megtaláltak évekkel később. Őt ellenem fordították, hogy aztán úgy haljon meg, hogy gyűlöl és ez önmagában még... nem volt elég büntetés. - nagyot nyelek, csak aztán szorítom össze a számat. Erről nem éppen könnyű beszélni és hogy pont neki mondom el... elég képtelen egy helyzet igaz? Mégis rákérdezett és úgy tűnik, hogy érdekelte is őszintén. Ez vajon bármin változtat. Talán csak még inkább kutyául érzi majd magát és végül is mondhatni meg is érdemli a sorsát. Nem lehet csak úgy büntetlenül varázsolgatni, csak mert valaki fizet érte. - De egyáltalán miért tetted? Miért léptél ilyen útra? Mások helyett bosszút állni, olyanokon, akiknek nem is ismered a történetét. Valami okod kellett, hogy legyen rá, hogy ilyen... - elharapom a mondatot. Igaza van, nem vagyok rossz ember és még azt is nehezemre esik kimondani, amiben igaza van. Aljas lett, érzéketlen, hogy ilyesmire képes volt, de biztosan nem így született, biztosan volt valami az életében, vagy valaki, aki miatt ilyenné vált. Pedig a boszorkányok az egyensúlyra törekednek nem? Én valahogy mindig így gondoltam, de az ember téved és a súlyosabb tévedésekért keményen meg is fizet. - Hinni... miben higgyek? Ha képes is lennék tovább élni, mi van, ha újra jön egy olyan, mint te? Ha nem megyek haza és nem teszem, amit várnak tőlem, akkor... - megvonom a vállamat, hiszen ő is sejtheti nem ő az egyetlen, akit effélére felbérelhetnek. A szüleim fenyíteni akarnak, így nevelni, ami persze semmit sem ér, csak végső kétségbeesésbe sodor és talán olyan lépésekre sarkall, amire végképp nem számítanak. Na, de a remény... távol áll tőlem ez a szó. Épp e miatt lep meg az, amikor megszorítja a kezemet. Egy pillanatra remeg csak meg a szám, majd újabbat nyelek. Nem húzom el a kezemet. Igazság szerint talán fogalma sincs róla, hogy csak ez az apró érintés is milyen jól esik most. Azóta, ami történt az ég világon senki nem volt, aki segített volna, aki csak azt mondta volna nem lesz semmi baj, nyugodj meg, vagy szavak nélkül ezt sugallva megölelt volna. - Pedig jobb lenne. Amíg rossz voltál... nem érezted azt, amit most igaz? Nem... fájt semmi. - hiszen nem gondolt bele, de így nem is szenvedett, én viszont szenvedek, de úgy istenesen és ha lenne rá mód megállítanám valahogy, de nem lehet és így nem marad más, csak a fájdalom. - Azt szeretnéd, hogy segítsek neked? - jól sejti, én se tudom, hogy mit tegyek, nincs célom, ahogyan neki sem, de igen talán ő adhat. Az... nem is lenne rossz, azt hiszem. - Nem tudom. Nem emlékszem rá. Egyszerűen csak magamhoz tértem az erdőben. Csapzottan, ázottan, sebesültem és csak halványan derengett mindaz, ami állatként történt. Fogalmam sincs, hogy mi történt. Talán valaki segített. - valószínűleg igen, de hogy kicsoda, azt nem tudom. Nem mutatkozott meg, nem jelentkezett azóta sem, én pedig nem tehettem mást, mint hogy megpróbálom összeszedni magamat. Szállást keresni, pénzt... életet, hiszen jelenleg nincs semmim... és senkim.
Nem gondoltam volna, hogy nem én leszek az egyetlen, aki korábban érkezik a megbeszéltnél és ez a gondolat hízelegve terpeszkedik el a többin, kényelmesen ül ki az arcomra egy féloldalasnak induló somolygás képében, ahogy meglátom a szemem sarkában közeledő lányt. Talpélén táncoltatott pohárral fogadom és az az addig szerénynek nevezhető ívelődés, mintha csak varázsszóra húzódna át a másik oldalra is, szélesebben, mint előtte. - Egy a sok másik közül, igen. - hagyom el az eddig támasztékomul szolgáló széktámlát, hogy az asztal lapját használjam ugyanerre a célra az alkarjaimra nehezedve, ujjaimmal könnyedén ölelve az üvegpoharat. A figyelmem az övé, ha a tartásom nem teszi egyértelművé tán a leplezetlen pillantás, amivel a helyfoglalás közben illetem. Távolról, közelről... nem ugyanaz, nem igaz? Utóbbi... részletgazdagabb, ahogy többek közt egészen kikristályosodik a szemeiben ülő zavar, amit nem hagyhatok kihasználatlanul magára. A nyomába szegődő kényelmetlenség, amire a táska elhelyezéséből tippelek, pedig feltétlen orvoslásra szorul. - Szóval... - zongorázó mozdulattal kísérem a szóismétlést. - Mit hozhatok a most sem kevésbé elragadó hölgynek? Talán ezzel lesz a legegyszerűbb kezdenünk, mielőtt belefogunk az érdekesebb részbe. - szabadon hagyom a kínálatot és megadom a választás jogát. Láthatja, hogy előttem nem egy puritán 'frissítő' pihen, de ennek nem kell befolyásolnia őt... rajtam kívül semminek és senkinek nem kell. A meglepetés ajándékától nem fosztom meg magamat vagy éppen őt, csak a megfelelő irány felé akarom terelgetni, mert mint azt az előző alkalommal remekül megmutatta: szórakoztató daccal hozza meg a döntéseit, áll a saját lábára, de még ezeknél is szórakoztatóbban ismeri fel, majd javítja ki a vétett hibáit. Finn szenvedése után talán ezt követem legszívesebben figyelemmel... anyánk bosszankodása mit sem ér önmagában s testvéreim nyaka körül nem szorul még olyannyira a hurok, hogy akárcsak egy csipetnyi élvezetre is okot adjanak. Egy gáláns lovag türelmével várom a feleletét mit választ. Sürgetni? Ó, nem Nik vagyok, hogy már mielőtt elérném a küszöböt ajtóstul be akarjak rontani a házba. Többre megy azzal a szövetségessel az ember, aki a bizalmának egy részét is belé veti, nem igaz? A boszorkány mivoltamat felhozza témaként, mikor úgy kívánja... a hamarosan elérkező 'érdekesebb rész'-nél, amire ha rákérdezne, őelőtte sem tagadnám: direkt adtam a tudtára legutóbb. Nem csak egy csinos pofi, hogy véletlennek higgye azok után a nyílt érdeklődésemet, de az ő taktikája szerint játszunk... csak a megfelelő pillanatban fedünk fel értékkel bíró lapokat.
A pontosság nem volt olyasvalami, amit tanultam, egyszerűen sosem kellett sehová sem sietnem, így megtanultam időben érkezni. Igazság szerint ez a fajta szabadság még furcsa is volt. De nem számoltam olyasmivel, hogy ő még engem is megelőz. Mikor pedig ezt szóvá is teszem, a kezdeti, féloldalas mosoly helyére egy elégedett, kissé talán önelégült mosoly is szökik. Az igazság az, hogy én is felengedek, ha ilyesmit látok, holott tudom, hogy az ördög álarcban képes kedves és lehengerlő mosolyt virítani, míg mögötte gonosz és alantas a vigyora. Viszont most nem gondolkodtam olyasmin, hogy kinek mi a hátsó szándéka velem szemben. Elég erős voltam, hogy megvédjem magam és mivel senki sem akart tőlem semmit mostanában erőszakkal, így kicsit fellélegeztem. Persze csak a magam búskomor, kissé gyászos módján. amiből jelenleg nem éreztem semmit és ez elég jó érzés volt. Valami megváltozott, mintha nyitottam volna a világ felé. -És a magabiztosság is ilyen lenne? Mert vékony a határ e és az önelégültség között.-jegyzem meg amolyan mellékesen, míg végül helyet foglalva hagyom, hogy a zavarodottságom és a tehetetlenségem kiüljön szemembe, arcomra, táskám fülét pedig úgy szorongatom, míg az ölemben pihen, mintha abból bármilyen nemű választ kipréselhetnék ily módon. Viszont kudarcba fullad a próbálkozás és egy esetlen szón túl semmi más nem jön ki számon, mintha megnémultam volna. Pont én, akinek mindig volt mindenről véleménye, egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Semmi kétség, sosem voltam még hasonló helyzetben, hát mégis kell kis idő, míg ráérzek erre a társalgásra is. Őszintén szólva ez tőlem volt egy bocsánatkérő iszogatás, legalábbis valami ilyesminek terveztem. A helyzetből kiment a felajánlás, igaz kicsit döntésképtelen vagyok és esetlenül nézek a pult felé, majd vissza Kaleb arcára. Elmosolyodom, és fejem kicsit oldalra döntöm. -Lepj meg.-magamat is sikerül meglepnem azzal, hogy a döntés jogát most neki adom, ugyanakkor a mosolyom már sokkal könnyedebb, mint volt, és táskám fülét is engedem, már nem ragaszkodom hozzá görcsösen, inkább csak nem óhajtom könnyű célponttá tenni azt, amiben kicsit több is lapul, mint egy átlagos táskában. -Csak kérlek ne legyen vas íze.-teszek apró célzást, kicsit balul elsült szóviccszerűségem ismét visszalök a kellemetlenebb helyzetben lévő énemhez, aki visszafogottabb és amíg az érzelmi tengeren himbálózok egy ingatag csónakban, addig nem lesz felhőtlen ez az este. -Elismerem, ez szörnyű volt. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit kezdjek a helyzettel. Ne haragudj. Úgy hagytál ott a bolt előtt, hogy tudtomra adtad, hogy warlock vagy. Ez már csak a saját történetemből fakadóan is kicsit meglepett, még nem sikerült megszoknom ezt az új rendszert...-kezdek fecsegni, majd alsó ajkamba harapva fojtom magamba a szót, hogy ne érezze elnyomva magát, és fejem kicsit lejeb hajtva, szemem lesütöm, majd ismét felemelem és egyenesen az engem pásztázó tekintetbe botlok. Érzem, ahogy arcomra szinte kiül egy pír, pont az, aminek jelenlétét a legkevésbé sem akartam magaménak tudni. De már késő ezen gondolkodni, ha képtelen vagyok jelen helyzetben uralkodni a saját arckifejezéseimen, gondolataimon, s igazából más se süt rólam, csak a mérhetetlen kétségbeesés, hogy ismeretlen terepen sétálok egy idegennel...
Szinte szíven döf a megjegyzésbe bújtatott játékos feltételezéssel, de mivel elég sokszor volt már részem a tortúrában... azt hiszem ezt a mostani elkönyvelhető egy ártalmatlan csiklandozásnak. A vonásaim sem a fájdalomtól moccannak el, nem amiatt húzom hátrébb leheletnyit a fejemet, hogy egy centivel odébbról ismét végigmérjem az asztal túlfelén trónoló bájos kihívómat. - Kétségtelenül vékony, de te magad válaszoltad meg: ez még magabiztosság és mióta számít az rossz tulajdonságnak...? A történelem során is azok érvényesültek, akik nem voltak önbizalom híján... - kúszik akaratlanul is a gondolataim közé néhány mementó. - ...már amikor a libidójuk nem járt kéz a kézben ellenfeleik alábecsülésével. - teszem hozzá a pillanatnyi elmélázást követően rögvest. A határon innen és túl... valóban lényeges, ha ész is társul hozzá? Ezt a széljegyzetet azonban megtartom magamnak és ahelyett, hogy a megosztásával rombolnám a képet, az események továbblendítésén munkálkodom, előzékenyen felajánlva az italfogyasztás lehetőségét, melyet első körben természetesen én állok. Nem feledem el a meghívást, ó, dehogy! Csak későbbre tenném el, talán más formában és talán ahogy enyhül az izmokba beivódó feszültsége, erre nem is kell utalásokat tennem. Eleresztem a poharamat, ahogy felállok azzal a levakarhatatlan sunyisággal a szám sarkában - ha tudnád Davina mekkora meglepetéseket fogok még okozni neked... - Csak ne feledd: nem ér leplezni, ha sikerül. - egyezem bele a feladatba, de ahogy megtoldja egy kis kiegészítéssel... már épp mondanám, hogy hallomásból tudom a nullás vér ízében kevésbé dominál a nyelvfacsaró fémesség, téve az ártatlant némi önszórakoztatással az igazság ismertetés képében, de rútul megelőz. Nekem, pedig el kell tennem a vasízű humort legközelebbre. Szelidült mosollyal tekintek le rá, majd kedélyesen sóhajtok, rájátszottan, egy csipetnyi nehezményezéssel fűszerezve a jelenetet. - Davina Claire... - szólítom szánt szándékkal a teljes nevén, melyet alapesetben nem tudhatnék, nem így mutatkozott be a lemezboltban. - ...céltudatos, eszes boszorkány hírében állsz és kár volna tagadnom, hogy nem ez az egyik oka, amiért megkörnyékeztelek odabent. Hallottam mi minden történt veled az utóbbi időkben, de remélem ezalatt nem feledkeztél meg az egyik legfontosabb dologról: lazíts egy kicsit. Rád fér. - nézek rá jelentőségteljesen, mi szerint a jó szándékkal elejtett javaslatomat komolyan gondoltam, ám nem kioktatóan. - Mindjárt jövök. - szúrom közbe, amint úgy látom elfogadta az előbbi szavaimat vagy szólni kívánna. Az időzítés fontos, ehhez, pedig piszok jó érzékem van - többek közt ehhez is, de a legjobban a lehetőségek kiaknázásához értek. A lány, pedig tele van velük és szükségem lesz valamennyire a jövőben. A pultnál vissza-visszanézek az alakjára, míg a kirendelt italára várok. Nehéz elhinni, hogy egy ennyire törékeny teremtés rendelkezik jelenleg az ősök erejének egy nagyobb szeletjével... a gondolatszálat a közbeszóló pultos hessinti el, mire beközlöm, írja a többihez. Be kell lássam, ez nem olyan egyszerű már, mint régen. Az asztalt, pedig vélhetően látja, nem tűnik vaknak. - Azt mondták ez segít ellazulni a legnagyobb morfondírozások közepette is. - koppan előtte a magas falú pohár. Látszólag egyszerű jegesteának tűnhet, mentalevéllel, jéggel... és az is. Fekete tea, némi kandírozott cukorszirup és a benne látható menta. Frissítőbb nem is lehetne, nagyobb meglepetést okozó, pedig... hamarosan kiderül. Csak mert én alkoholt iszom nem jelenti azt neki is arra van szüksége, az pedig túl egyértelmű lenne, ha égetett szesszel dúsított frissítővel tértem volna vissza. Ellazulni? Sajnálom Kedves, egy késhegynyi görbület a szád sarkában nagyobb oldódást fog jelenteni számodra is, mint egy meglepetéstől azt remélni mernéd.
Halovány mosoly kúszik ajkaimra, ahogy azonnal felveszi azt, amit mondok neki, és mivel úgy látom, hogy jelenleg emberemre találtam e témában, hát csak aprót bólintok. A történelem...mely folyton csak ismétli magát. Elgondolkodtató, amit mond, és valójában sajátjaim egy része olyan irányba megy el, melynek központjában Klaus áll. Érvényesülés. Mellette akár tudnék, ha egyenlő félként kezel, nem holmi boszorkányként, aki a Félhold város uralta boszorkányok félője, és nem holmi piti ellenségként, akiről azt hiszi, hogy olyan könnyen legyőzhető. A gondolatfolyam nyomán ajkaim kicsit összeszorítom, bár arcom minden vonásai továbbra is kifinomult és inkább arról árulkodó, hogy zavarban vagyok, mintsem arról, hogy valójában gondolataim zöme egyáltalán nem erre jár. A pillanatnyi zavarodottságból egy egyszerű kérés húz ki, mely engem is meglep, de ahogy látom, talán még kicsit ő is. Mégsem rest cselekedni, saját poharát eleresztve áll fel az asztaltól, valami van a mosolyában, amit nem tudok hová tenni. Így tekintetem akaratlan elidőzik arcának vonásain és mivel a keringőbe belekezdünk, csak elkapom tekintetem. -Nem fogom leplezni.-a furcsa viccelődésem, mely inkább esetlen próbálkozás valamiféle hangulatoldásra, magam is belezavarodom és fogalmam sincs, hogy magyarázkodásom mire lesz elég, mégis teszek egy próbát, hogy kihúzzam magam a csapdából, amibe saját magam sodortam. A reakciója, ahogy kimondja a nevem, mely zavaróan csen szájából, elmélázom. Nem tudhatná, hisz nem így mutatkoztam be. De mégis csak én vagyok a negyed híres boszorkánya, aki boszorkányok között nem rejtőzhet el, nevét vállalnia kell és viselnie az ilyen fajta híresség következményeit. Múltam, leginkább a közelmúltam említésére, és a kérésre, hogy lazítsak, csak próbálok elmosolyodni, s mikor irányt vált és eltűnik, nagyot sóhajtok és lehunyom a szemeim pár pillanatra. Koncentrálj! De minden hiába. A gondolataim megannyi helyre szélednek szét és visszahozni őket nem sikerül. A próbálkozásba pedig csak bele fogok bolondulni. Látom, ahogy felém-felém pillant, mire kicsit lejjebb hajtom fejem, és óvatosan kipillantva hajam takarásából, elmosolyodom. Máris elkezdenek kiürülni gondolataim, ám ahogy elindul felém az itallal, kicsit fészkelődöm a széken és az idegesség ismét visszatérni látszik. -Köszönöm.-természetes gesztus, hogy ha hoznak valamit, azt illik megköszönni, de a tea illata, ahogy megcsapja orrom, összevont szemöldökkel billentem oldalra fejem és mosolyom kiszélesedik.-A magabiztosságod egyenlőre jó tulajdonságnak tűnik. Pláne, hogy még csak meg sem akarsz próbálni leitatni. Kedves. És igaza van annak, aki azt állítja, hogy a fekete tea segít ellazulni. Igaz másra is kifejezetten alkalmas, de...-keveredem bele megint a mágikus dolgok világába, ahogy gondolataim között ismét megfogan valami, amit hatásosan és gyorsan elhessegetek.-Miért mondtad azt, hogy rám fér a lazítás? Tudod, hogy ki vagyok, hogy mivel bírok, s gyanítom annak, akinek hasonló adottságai vannak, nem kell elmagyaráznom, hogy miért is nehéz ezt elérni.-emelem meg poharam, s kortyolok bele a teába, míg tekintetem le se veszem róla, s azon kapom magam, hogy vonásait vizslatva igyekszem megfejteni azt, amit látok. A furcsa bűvkörbe esve a zavarodottság helyére egy biztos kíváncsiság kerül, amit kielégíteni... nos, nem lesz egyszerű.
Azt hittem, hogy már régen lejárt az elrendezett házasságok ideje. Éppen ezért ülhetett ki megdöbbenés arcomra, mikor megosztotta velem azt, miért is került sor erre az egészre a szülei részéről. Sosem éreztem még azt a mindent elsöprő szerelmet, amelyről sokan beszéltek. Csak könyvekből ismertem, esetleg ahogy végignéztem egy-egy előttem sétáló párocskán, megállapíthattam, hogy valószínűleg ez az az érzelem. De nem tudhattam magaménak egészen addig, míg nem találtam meg saját magamat. Nem is volt közhely az, hogy előbb magunkat kell szeretnünk, csak azután próbáljunk meg másokat. Nem volt ez olyan könnyű, mint amilyennek hangzott, de még nem is sokszor gondolkodtam el rajta, hogy itt lenne az ideje. Abban pedig főleg igaza volt, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. A szív visz bennünket előre, néha helytelen döntéseket ültet a fejünkbe, és hat az érzéseinkre, hogy még véletlenül se a józan ész érvényesülhessen. - Tehát a szüleid azért átkoztattak meg, mert... nem úgy táncoltál, ahogy ők fütyültek. És emiatt lényegében bármit megtettek volna ellened. - biccentettem, jelezve, hogy felfogtam a szavakat. Ez már nagyjából eddig is világos volt, de egyre inkább értettem az okokat, már abban az értelemben, hogy a szülei jogosnak gondolták ezt a döntést. Pedig nem volt az. Hiába születtünk az ő vérükből, még nem rendelkezhettek velünk kényük-kedvük szerint. Lehajtottam a fejemet. Nem volt szokásom magamról beszélni, sosem kérdezte senki, így nagyon okom sem volt elgondolkodni ezeken a dolgokon. Pedig rám fért volna, hogy megtaláljam a magyarázatot a szörnyűségekre, amiket tettem ellene vagy a hozzá hasonlók ellen. - Nem emlékszem, mikor tértem rá erre az útra. Talán mikor rájöttem, hogy képes vagyok varázsolni. Azt hittem, ha hasznosítom a képességeimet, könnyebben veszem majd az élet akadályait. De eldurvultam. Magam sem vettem észre, milyen torz lett a lelkem azoknak a hatására, akik arra kértek, hogy bántsak valakit. Ne érts félre, az én szerepem mindig is közvetett volt, úgy értve, hogy fizikailag sosem emeltem kezet senkire. Mégis, többet ártottam pár apró szó elkántálásával, mintha hasba szúrtam volna őket. - nyeltem hatalmast. Nem volt ez olyan kézenfekvő magyarázat, vagy indíték. Még a saját fejemben is zavaros volt a történet. Szégyelltem magamat előtte, ez tehetett arról, hogy nem akartak jönni a szavak. Bár jobb lett volna, ha nemcsak előtte, hanem minden hozzá hasonló előtt elsüllyedtem volna, mert ez lett volna a rendeltetésszerű sorsom. Ujjaim a kávésbögre kövé csavarodtak, hogy melegítse a nedű a lassan kihűlő testemet. Odakinn még mindig hűvös szél fújt, de maga a szituáció sem melegített, az idegesség, ami a gyomromba költözött, gondoskodott arról, hogy rázzon a hideg. Ezt nem a személye váltotta ki, hanem a saját tudatom. Az, hogy tudtam, mit tettem ellene. - Csak magadban kell hinned. Mindenki okkal jön világra. Én későn jöttem rá, hogy nem azt csinálom, amiért ide rendeltek. Talán egész életünkben a saját szerepünket kutatjuk majd... de nem muszáj hazamenned. - dőltem előre, belenézve a szemeibe. Túlságosan igaza volt. Sok olyan volt, aki olyan babérokra hajtott, mint én, és a pénz elvakította az agyukat. - Elrejthetlek előlük, ha akarod. Nem találhatnak meg többé. - tettem hozzá, mintegy biztatásul. Nem tudtam, mennyire kérne ismét egy varázslatból, de nem veszíthettem semmit azzal, hogy felajánlottam neki. Még jó is lett volna, ha elfogadja... nem éreztem volna akkora bűntudatot, ha egy kicsit is tehettem volna valamit érte. - Nem, nem fájt. Amikor egyedül vagy, az... szörnyű. - ráztam meg a fejem, majd keserűen elmosolyodtam. - De nem akarok többé egyedül lenni. Sosem voltak barátaim, mert... még a saját tükörképemtől is rettegtem, nem még másoktól. Ki fogadta volna el, amit tettem az emberekkel? - kérdeztem, habár inkább költőinek bizonyult a kérdés. Nem volt olyan igazszívű barát, aki elfogadta volna azt az életet, amit én éltem. - Csak egy másik boszorkány tudta megtörni az átkomat. - tettem még hozzá. Nem lettem közelebb, ahgyan ő sem. Sötétben tapogatózott, és éppen ezért sem akartam tovább csavarni a történetet. Ki tudja, mit válthat ki belőle.
A legnagyobb jutalmam eléréséért még gondoskodnom kell a bizalom kérdéséről, de addig sem maradok üres marokkal: kis-kis adagokban érkezik a jussom a zavarba esésének formájában. Bűntudat nélkül hagyom hátra a kétségeivel hadban állva, újabb okot adva azokon felül a seprűs pilláinak lesütésére a rávezetett tekintetem megpihentetésével. Persze, nem kizárólag emiatt tartom rajta a szemem... nevét sokan szajkózhatták már, kik ezért, kik azért és meglehet az egyik másodpercben eldől jó néven veszi-e avagy a vonakodás végére érve a távozás mellett dönt. A logikus lépések közé könyvelhető, nem hagyom ki a számításaimból. Kétélű penge a kíváncsiság, mindkettőnket ugyanúgy meg tudja vágni... remélem azért inkább őt fogja majd helyettem. A barátias tortúrának a megérkező pohár vet véget, melynek a megköszönésére csak egy biccentéssel felelek, önmagában felér egy 'szívesen'-nel. Kényelembe helyezem magam a langyosra hűlt széken, mialatt azt figyelem miként csap le a jeges hűsítőre. Újfent alkarjaimon lelek támaszt, kortyközelbe terelgetve a saját italomat, de egyelőre nem nyúlok hozzá, ha úgy tetszik... várok a megfelelő alkalomra. - A leitatás tequilával kezdődne, valóban. - adom meg magam alázattal a dicséretnek és megragadom a lehetőséget hasznosítani a filmek világából szerzett tudásomat. Párdon, ragadnám, mielőtt ismét elkapja a gondolatfonalát Davina és továbbfűzi mondandóját. Immár sokkal, sokkal izgalmasabb vizekre evezve kettőnk számára - a türelmetlenül várt kezdet... A két tenyerem közé veszem az egyenes falú poharat, úgy játszadozok vele, mikor előre, mikor hátra forgatva a súrlódás következtében. - Nehéz, de nem lehetetlen... viszont elengedhetetlen. - teljes komolyság mostanra sem telepedik rám, mégis messze járok a komolytalanság határától. - Én nem tudnám elképzelni egyetlen napomat sem, hogy ne élvezném ki minden lehetséges pillanatát és lépten nyomon a rosszakarók, nehézségek felbukkanására ügyeljek... nem, mintha a helyzetemet a tiedhez hasonlíthatnám.- ...pedig.- Most is feszült vagy, amit betudhatnék szimplán annak, hogy az elképesztő személyemről szó... de az ugyebár már önteltség lenne. - csatolok vissza somolyogva a korábbi szálra a beszélgetésünkből. El kell ismernie, nagyvonalú húzás volt. Egyben pofátlan. Csodálatra méltóan pofátlan és nagyvonalú. Ez a fajta beismerésre történő sarkallás, pedig rajta ül a vonásaimon... ám ez kifejezetten az oldódásának érdekében szúrom be. Nagyobb levegőt veszek. - Szóval... tudtam milyen erők vannak a kezedben Davina Claire, veled ellentétben azonban azt is tudtam, hogy van bennünk közös. Egyikünk sem szereti, ha megmondják mit csináljunk és hogyan. Ez tetszett, még ha csak a szájról szájra terjedő hírek közül is vontam le következtetésként és így jön képbe a találkozásunk... - kertelhetnék, de mindenki vágyik arra, hogy megcsillogtassák előtte az igazság egy részét, ami által könnyebben tud hinni a másikban, az ügyében. A lányt, pedig túl sokszor kerülték meg ahhoz, hogy a másik módszer működjön nála. Az igazság egy morzsájáért cserébe egy késhegynyi bizalom. Ez a célom, amihez viszont hagynom kell emészteni a hallottakat, hogy feltegye a kérdéseit... mert természetesen, amellett, hogy tudom nem áll szándékában megfeledkezni róluk, el is várom, hogy feltegye őket. Hideg zuhanyként nem zúdíthatom rá. Az a módszer ódivatúvá vált a középkor lezárása után.
Kezdőlap
ϟ 
