Ha az életed elképzeled, mikor még alig éred fel a konyhapultot, nem gondolnám, hogy azt képzeled el, a harmincas éveid elején meghalsz. Azt pláne nem, hogy farkas génekkel az ereidben, amit sosem váltasz átokká, vámpírként térsz vissza. Hát pedig pajtás, a rohadt nagy helyzet az, hogy épp ez történt velem is. Vagy csak velem? Lehet, hogy a világ túl nagy és van még egy olyan balfék, mint én, sosem tudhatom.
Több, mint valószínű, de az egészet magamnak köszönhettem. Akkor este az elfogyasztott alkohol mennyiségének hála egy kedves, elbűvölő teremtés tévedt utamba. A nyelve csak úgy járt, csacsogott, nem kevesebb italt magába töltve, mint én. Éreztem, hogy farkas. Akkor kellett volna felállnom a székből, mikor megláttam, ezt ennyi idő után bármilyen gyors következtetéssel össze lehet rakni. De nem tettem meg, ellenben úgy döntöttem, jó poén lenne megismerni a kecses alakot tüzetesebben is. Miért nem lepődök meg? Az addigi életvitelemmel kicsit meglepett, hogy ellenállt és az alkoholnak hála ezt még kevésbé éreztem fair dolognak. Aztán képszakadás. Lezuhantam és mikor magamhoz tértem, nem tudtam eldönteni, rohadt nagy mázlim van és épp akadt némi vámpír vér a szervezetemben vagy akkora marha, hogy ez így van. Honnan gondoltam, hogy meghaltam? Az ájulást kizártnak tartottam, nem volt képszakadás, fejfájás, ellenben a torkom marta valami és nem egy epés káromkodás volt az. Hanem a fékezhetetlennek tűnő éhség. Az agyam hevesen járt,a  külvilág olyan gyorsan mozgó valaminek tűnt, mintha legalább egy csomag speed lenne a véremben.
Halovány emlék élt a fejemben a nőről, aki adott a véréből. Igaz, akkor a sajátomban nem speed volt, de tény, hogy a véralkohol szinten már akkor is verte az eget. Éhes voltam. Az átkom ugyan egészen sokáig magaménak tudtam, apám remélte, nem kell úgy élnem, ahogy neki, de azt kétlem, hogy ilyen életet inkább szánt volna nekem. A következő kép, hogy egy autóban ülök, fogalmam sincs merre tartok. Eleinte arra sem eszméltem fel, hogy a kocsiban irdatlan büdös van. Éjszaka volt. A csomagtartóban pedig egy nő holtteste pihent tegnap este óta. Nappal nem tudtam mozogni, de tudtam hol keressek olyan boszorkányt, aki ezen tud segíteni. a folyamatos éhséggel nem tudtam nem törődni, így egy napgyűrű megszerzése után kiraboltam egy vérbankot, feleslegesen. A tasaknak műanyag íze volt, az agyamnak pedig kellett valami, aminek hála felejteni tudok. Az anyám nem tudott engem, öngyilkos lett. Nem éltem velük, rég kirepültem, tekintve, hogy egyke voltam, én voltam anyuci szeme fénye. A gyász fájt, égette a mellkasom, a torkom meg az egyszerű, de elviselhetetlen, mindig jelen lévő éhség. Üdv a vámpír világban.

A sötétséghez hozzászoksz egy idő után. Elfogadod amit a jelen tartogat, valahol megbocsátod a múltat és tovább lépsz, haladsz a jövő felé. Elhiszed, hogy jobb lesz idővel. Faye az adósom volt, és ezt egészen sokáig, igen harciasan bizonygattam. Aztán elérkezett a pont, amikor nem volt több könyörgés, nem voltak szívességek. Éltem egy világban, amiről elhittem, hogy a sors adta a kezembe, csak, hogy ne kelljen újra és újra azt a furcsa egyvelegét éreznem a kínnak, a gyűlöletnek és valami megfoghatatlan hálának, ami ahhoz a nőhöz kötött, aki mellékesen az egyik legjobb haverom gyerekének az anyja volt. A titkot, amit mind a ketten lelkesen és a sírunkig őriztünk, csak reménykedtem, sosem kerül napvilágra. Apám elfogadott, már amennyire tehette a falka mellett. A vámpírok mit sem sejtettek, egy voltam a tucatból, aki rosszkor volt rossz helyen, más szempontból pedig jókor engedett egy vámpír kísértésének. Egy nőének, aki szintén az életem része. Kaland, vagy valóság, az a vékony határ sosem került elő. Az éjszakák épp úgy lehettek mellette forrók és hevesek, mint csendesek és békések. Az a típus voltam, aki élt, mindig is. Talán kicsit jobban benőtt a fejem lágya az elmúlt években, a változásnak hála, de bizonyos dolgokban nem változtam. A hűségem tudtam kihez húzott, bár nem voltam a falka tagja, nem tagadhattam a bennem élő vadat. A titkaim olyan jól tartogattam, hogy senki nem sejtett rólam semmit, annál többet legalábbis biztos nem, amit magamtól el nem mondtam. Ez lett az életem. Szövetségesnek lenni, de hazugnak sosem állítottam be magam. Amikor a tükörbe néztem, nem éreztem bűntudatot, amiért nem vagyok végtelenül őszinte. Hamar be kellett látnom, a világ, amiben élünk nem lehet olyan, amilyennek mi elképzeljük és a mi cselekedeteink csupán apró fogaskerekek a nagy gépezetben.
Telihold ideje alatt gyakran gondolok arra az időre, amikor azzal a gondolattal játszadoztam, én is olyan akarok lenni, mint a családom. De valamiért mindig ódzkodtam az öléstől. A cél viszont a túlélés, és ha ehhez most az kell, hogy öljek, megteszem. Csak tudnám, hogy a jelenleg mellettem ücsörgő nőnek mi a célja... s ha ő tudná az enyém mi... a hazugságokra épülő világ mégsem fordít ki magamból annyira, hogy végleg elfeledjem, aki voltam.