A tűz forróságát érzem bőrömön. Szinte fáj. Látom anyám testét nem messze tőlem. Érzem a levegőben kavargó energiákat, mintha magába szippantana valami örvény. Minden csontom fáj, egész testemben remegek. És az éhség... az a maró fájdalom, ami mintha agyamban is ott motoszkálna. Aztán újabb képszakadás jön…
Egy kanapén fekszem, mikor magamhoz térek. A puha bársony kellemesen öleli testem, de az a mindig üres tekintet most sem változik. Bár anyám keze gyengéden simít végig arcomon, sajátján nyoma sincs semmi érzelemnek. Szinte mindig ilyen arcot visel. Visel, mert ez inkább egy maszk, egy tökéletesre faragott márványlap, amit folyton maga előtt tart. Szerettem volna ilyen lenni. Ahogy vonásait fürkészem, eszembe jut, ahogy kiskoromban a tükör, akkor még elképzelhetetlenül életlen, csupa hullámos felületén azt tanulmányoztam, hogyan tudom vonásaim uralni. A tökéletes tesztalany pedig a húgom volt. Ahogy telt, múlt az idő, egyre távolabb sodródtunk egymással, részben anyámnak is köszönhetően. Ha ő nem volt mellettünk, a koven más tagjai választottak szét minket. Körbenézek a szobában, szavak nélkül ülök fel. azt hihetné mindenki, hogy nem fogom fel, mi történt velem, hogy őrült vagyok, amiért nem őrjöngök, pedig legbelül… ha bárki a lelkembe nézne, most minden bizonnyal sikítva menekülne el előlem. A mellkasom egyenletesen emelkedik és süllyed, kezeim nem remegnek, arcom nem rezdül. Mintha testemnek mi se lenne természetesebb, mint ez az állapot.
-Mond, hogy végeztetek vele.-első szavaim anyámhoz intézem, mire ajka sarka megrándul, majd gyengéden ismét végigsimít arcomon, végül homlokomra nyom egy csókot. Nem vagyok már gyerek. Dacolok ellene, mégsem mozdulok. Feláll, elfordul tőlem, kimért mozdulatokkal néz körbe.
-Ő a testvéred.-mondja hűvösen. Nem bírom tovább, úgy szállok vele szembe, mint még soha előtte. A testem átjáró fájdalom, düh és kétségbeesés, hogy nem érzem az erőm, ahogy ereimben cikázik, félelmet generál bennem. Gyerekesen viselkedem. A nélkül taszítom torkánál fogva a falhoz, hogy felfognám mit is teszek. Hogy végiggondolnám, az engedetlenség mely ösvényére léptem.
-Ne csinálj úgy, mintha ez bármiben befolyásolna bármit is. Csak a dicsőséget akarod? Vagy a lelkiismeretem megvédeni, mert tudod, neked már nem maradt belőle semmi?-sziszegem dühösen, de nem sokáig. Erős, erősebb, mint én. Boszorkány, akit sokan támogatnak is ebben. Arcán nem ül ki rémület, pedig tekintetében látom a szörnyeteg arcát, amivé lettem, részben neki hála. Mindenki egy emberként cselekszik, kántálva szegezik rám tekintetük. Orrom vére elered, fejemen irdatlan fájdalom lesz urrá.
-Elég.-szólal meg halkan a kör közepre lépve. -Gondold át mely útra lépsz leányom.- néz kínoktól csillogó szemembe, de könnycseppet nem tud fakasztani belőle. Felemel, szívem lüktetni kezd kezében, pedig nem is mozdul. A mágia, amit használ szinte kicsavar, kínoz, égeti egész testem, mintha forrna a vérem. Rájövök, ujjamon lévő gyűrűm a földre gurul, a fájdalom még élesebb lesz. szavak nélkül sétál ki a szobából, engem fájdalommal átitatott testtel hagy a földön feküdni. Tudta, ha valami, ez a lecke elég lesz. Mindenki látta mit teszek, és ő mit tesz. elégtétel ez mindenki számára. Ha velem megteszi, mással is.

A vér lassan csorog végig torkomon, lassan, ha nem is elnyomva, de csillapítva a maró éhség jelenlétét. Minden apró rezdülésre figyelek, nem hagyom, hogy a mámoros érzés elvegye eszem. És hallom áldozatom még dobogó szívének ütemes lüktetését… lassul, ahogy szívom magamba vérét, egyre lassabban és lassabban. Ahogy az óra másodpercenként kattan egyet. Aztán egyszerűen megáll. Az élettelen test nem több már, mint egy porhüvely, ami egykoron valakinek jó célt szolgált. A férfi talán fogorvos volt vagy ügyész? Már nem is emlékszem. Elengedem, hagyom, hogy lábaim elé rogyjon, az elernyedt izmoknak hála kicsavart, embertelen formát ölt előttem, azon kevés vére, ami még testében volt, apró patakként csordogál ki nyakából. Finom mozdulattal, mutatóujjam hegyével letörlöm ajkam széléről az odatapadt vércseppet és összedörzsölve hüvelykujjammal. A sétány szélén ácsorgó lámpák fényében vére, akár az áttetsző rubint csillog ujjaim hegyén. Kár érte. Leguggolok mellé, fehér ingébe törlöm ujjaim, tekintetem elmereng arcán. Talán jó célt szolgált volna mellettem.
-Menjünk.-állok végül fel, vállam fölött hátrapillantva, és eltűnök az éjszaka, a park sötétjében. A bensőmben dúló düh, a tűz nem oltható ki egy elveszett lélek vérével. Célom sem ez volt. Vissza akartam szerezni az életet, ami az enyém volt. Bár így erősebbek lettünk, nekem hála, velem, a testvérem mégis szégyenfolt volt a családunkban.
Belépek a hatalmas házba, a szűrt, esti fényt pár tucat gyertya biztosítja. Pár tekintet rám szegeződik. Várnak, majd felállnak és távoznak, egyedül hagyva anyámmal. Beljebb sétálok. fekete kabátom az egyik boszorkány kezébe adva, aki kérdés nélkül akasztja fel vállfájára és helyezi anyámé mellé. A pár időnek hála, hajam egész hullámos, kusza zuhatag lett, porcelánszín, fagyos bőröm és arcom köré keretet ad. Nem nézek anyámra, a tüzet pásztázza, makacsul és még akkor sem emeli el róla tekintetét, mikor mellé állok, kihúzva magam, fejem felszegve.
-Ne aggódj, eljön az idő, mikor visszaadjuk az erőd.-hűvös hangja úgy cseng, olyan halkan, mégis betöltve a szoba csendes terét, mintha minden érzés kihalt volna belőle. Nem mozdulok. Tudom, ha első felindulásból szólnék, kicsattanó, heves leánygyermekre emlékeztetném, aki akaratos, makacs, dacol szavával. Olyan lennék, mint a húgom. A tüzet kémlelem továbbra is, állkapcsom szorosan összezárva, minek hála, arcom erős élt kap.
-Tudom anyám.-De valóban így volt?. A kérdés egyre többször fogalmazódik meg bennem, mégsem teszem fel. Lenézek anyámra, majd hátat fordítok neki és a tűznek. -Jó éjt.-ahogy elindulok szobám felé, felfelé a lépcsőn, hallom, hogy megmozdul a székben, tekintete hátamba fúródik, de nem állok meg. Nem szólal meg, mégis tudom, mit mondana. Hisz olyan vagyok, mint ő. Neki hála élek. De az őszinte hálám jó ideje nem érezhette ezért. Vámpír vért itatott sokunkkal. Erősek és szinte sebezhetetlenek lettünk, elhittük, hogy így van. De ahogy arcára nézek semmi mást nem látok, csak az ürességet. Mintha nem érdekelné mivé lettem. Mintha számára ez egy elfogadható állapot lett volna. És csak arra várt, hogy felemeljem a hangom, hogy megmutassam neki a dacoló gyermeket, aki lelkemben lakott. Ezt az örömöt senkinek nem adtam meg. Örülök, hogy a szobámra vezető lépcsősor vége elkanyarodik, így perzselő tekintete, figyelő szeme nem kísér tovább.
-Ő az anyád, és a vezetőd. Ezt ne felejtsd el.-tudtam, hogy figyel, hogy egy pillanatnyi hibát vétettem. Hagytam, hogy vonásaim átrendeződjenek, eláruljanak.
-Nem kértem ki a véleményed és a figyelmeztetésedre sincs szükségem. Pontosan tudom, hogy ki ő és mit köszönhetek neki. És tudom a helyem. Neked is tudnod kellene.-nézek a férfi szemébe sötét íriszem dühtől csillog. Erősebb, mint én, bár vámpír vagyok, az ő ereje sajátja, gyakorol, táplálja, életben tartja. Megölni viszont ő sem mer. Hiába próbál engem újra és újra megtörni, kettőnk közül ő az, aki szerint nincs itt helyem többé. Nem mondja ki, de nem csak nekem esik nehezemre néha az arcomra kiülő gondolatokat elrejteni.
Ellépek mellette, de elkapja kezem és magával húz szobájába, kihasználva pillanatnyi fölényét, két kezemnél fogva szorít a falhoz.
-És azt se felejtsd el, ki az, aki ezt készítette neked.-a gyűrűm égetni kezdi ujjaim, fogaim olyan erővel préselem össze, hogy a csikorgó hang lassan hallhatóvá válik.
-Eressz!-szűröm fogaim között az apró szót. Nem könyörgök, mégis elenged. talán mégis pontosan tudja hol a helye. -Ha valaha emlékeztetetőre van szükségem, a tiéd lesz a feladat, kérdés nélkül.-tépem ki kezem kezéből, mire a gyűrűégető érzése alábbhagy. Az együtt töltött heves éjszakákat talán hajlamos elfelejteni, nem mintha ezek bármit is jelentettek volna valaha. A szerelem és a szeretet könnyen válhatott az ember gyengeségévé. Nem volt rá szükség a mindennapokban. A tisztelet, a mai szóval presztízsnek nevezett létezési forma volt az egyetlen, ami életben tarthatott. Pláne olyan boszorkányok között, akik úgy itták anyám szavát, ahogy én is. De valahol tüske lettem, aki a koven teljesen tiszta, csupa boszorkányokból, legfőképp erős boszorkányokból álló láncolatát, a fogaskerekek folyamatos forgását megakadályozta.
Tekintetem izzik, hiányzik viszont az ereimben fortyogó erő érzése. Hogy érezhessem, erősebb vagyok, mint ő. Hogy mindegyikük közül én vagyok a legnagyobb tudással rendelkező, a kivételezett. Reménykedtem, hogy nem taszít el senki az útból, amit magabiztosan építgettem ki magamnak, hogy a helyem megmarad. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy tetteim is ezt támasszák alá, hogy a hűségem megkérdőjelezhetetlen és fedhetetlen legyen mindenki szerint. A reménykedés nem a mi fajtánk, a mi életünk jellemzője volt. De vámpírként kaptam valamit, ami mindenben segített. Erősen foglalkoztatott a gondolat, és a kísérletezéseimnek hála egyre inkább rálátást nyertem az érzelmek nélküli élet szépségeire. Mindezt viszont úgy kívántam kivitelezni, hogy eközben én lehessek az az egy, aki mégis képes befolyással bírni. Részben sikerült. Azok, akik az én véremnek hála változtak át, ha nem is tiszteltek még úgy, ahogy én anyám, és nem mindig közvetlenül tőlem kaptak véremből, de valamivel közelebb álltak már hozzám. Türelmesnek kellett lennem, az érzéseim elrejteni. Talán előbbi ment nehezebben, pedig mindig is én voltam az a lány a családban, aki végtelen precizitással, pontossággal és türelemmel kezelt minden helyzetet, és próbált megoldást találni a leghamarabb, de a legkörültekintőbben adott problémákra. Minden bizonnyal, ahogy ez is megváltozott bennem, hisz mindent hevesebben éreztem, mint korábban.
Hátrébb lép, utamra enged, amit további kérés, kérdés és kommunikáció nélkül ki is használok, magam mögött hangosan becsapva az ajtót, egyenesen a szobámba megyek. A helységbe hűvös levegő kúszik, a kitárt ablakoknak hála. Az erkélyre sétálok, mélyen beszívom az éjszakai, párás, szinte vizes levegőt. A Hold teli tányérja mintha csúfot űzne velem, megvilágítja kezem, a gyűrű körül felfedve az iménti incidensnek odaszáradt vért. Dühösen remegő kezem ökölbe szorítom. Mérhetetlen dühöt érzek a testvérem iránt. És immár nem csak anyám miatt, magam miatt is. Elvette azt, ami az enyém volt. A jóslatot ismertem. De valahol eddig legbelül élt bennem egy naiv remény, hogy a húgom nem az, aki. De ez a remény réges-régen meghalt.  Eszembe jut az egyik kedvenc versem egyik sora: „Hová szökött az üdvösség s az álom?. És milyen igaz. Már semmi sem olyan, mint rég. Én sem, a történetünk sem.
A ház csendes lesz. Hallom, ahogy mindenki nyugovóra tér. Órákig ácsoroghatok az eget kémlelve, végül belépek a szobámba, becsukom az ablakot és hatalmas, egybefüggő tér sötét sarkában magányosan ácsorgó zongorához lépek. Végighúzom ujjaim a billentyűkön, próbálom elnyomni a kísértést, de nem sikerül. Lehunyt szemmel, merev, egyenes háttal, de finom csuklómozdulatokkal ütöm le egyik, majd másik billentyűjét. Az emlékek könnyedén szívnak el a jelenből, egy alternatív valóságba. Valahová a múltamba….

Egy tizennyolc éves, kócos hajó lány és egy nála valamivel fiatalabb másik egy hatalmas, üres térben figyelik egymást. De nincsenek egyedül. Nem messze tőlük egy náluk idősebb fiú ácsorog az ajtóban. Míg a nagyobbik lány játszik a zongorán, a másik kislány csillogó szemekkel nézi. Aztán megjelenik az anyjuk és egy bólintással kitessékeli a szobából a figyelő szemeket. A kislányt egy másik nő kíséretére bízza. Tekintete már a zongoránál ülő lányt pásztázza.
-Húzd ki magad és ne billegj, mint valami báb.-szólal meg, keményen hátrafeszítve a lányka hátát, ujjait mélyen a vállába nyomja. -Emlékeztetnélek, azért vagy itt, hogy tanítsd, nem azért, hogy álmodozva hallhasd. A játéka továbbra sem tökéletes.-anélkül szól a férfihoz, hogy a lánya játékát megzavarná. Mintha hozzászokott volna már a kislány, hogy a csend kiváltsága gyakorlás közben nem illetheti mindig.
-És figyelek is rá. Ha eljön az ideje, minden rendben lesz.-a ködös szavak mögött furcsa gyengédség fedezhető fel. A nő pupillája kitágul, orrlyuka kiszélesedik. A lány vállába még erőteljesebben vájja ujjait, de az nem mozdul.
-Túl sokat képzelsz magadról.-figyelmzetető hangneme megakasztja a lányt, aki összeharapott szájjal tűri a testét átjáró fájdalmat. A nő elengedi. -Találok jobbat a lányomnak, és sose kapod meg, amire vágysz. Ezt a kovent nők uralják, amióta létezünk. És nem fogom hagyni, hogy egy fiatal ficsúr oktasson ki vagy szegüljön ellen.-azzal az időközben előrébb lépő fiút a szoba falához vágja. A lányhoz indult, ez nyilvánvaló volt. De senkinek sem számított ez. A nő megpillantja azt a csillogást a szemében, amit el kellett volna mindig is rejtenie.
-Sosem fog úgy szeretni, ahogy te szereted őt.-azzal elengedi a lányt és távozik, lecsapva a zongora tetejét, végszavazva ezzel a gyakorlást. A lány értetlenül néz a fiúra, mozdulni akar, de nem tud. Erőt vesz rajta valami megmagyarázhatatlan erő. Felemelkedik, lassan lép egyet előre, csak ekkor veszi észre a fiú ajka vérzik. Ez megállítja. Bár már nem fiatal, látott halált, ismerte a gyógyítás, a kínzás és a boszorkányság szinte minden bugyrát, látta, ahogy az anyja azokkal bánik, akik rossz emberek. Szavak nélkül lép el a fiú mellett, majd annak hangjára megtorpan és felé fordul. Érzi az arcára kiülő pírt, ahogy az időközben felálló fiú zsebéből előhúz egy apró dobozt.
–Viseld ezt, kérlek. Sokat jelentene.-fogja meg óvatosan a lány remegő kezét és húzza gyűrűsujjára a ragyogó gyűrűt. A lány szemében megcsillan valami, a fiút hirtelen férinak látja. Magasnak, kedvesnek, figyelmesnek… de megrázza a fejét és kitépi kezét a fiúéból, az ajtót kicsapva elrohan az éjszakába…

Megérzem vállamon az ismerős érzést és bár először azt hiszem, újra csak a múlt szippant be, most valódi emberi kéz érint. Kinyitom a szemem, a szemem érzem, nedves, nem merek pislogni. A szerelem és a sírás is a gyengeség első lépcsője. A gyűrűmre nézek, a ragyogó áttetsző kékes-zöld követ mégsem látom olyan csillogónak, mint az imént.
-Hát emlékszel még rá.-szólal meg a mély búgó hang, de ahogy az érintés nyakamra siklik, lecsapom a zongora teteét és felállok mellőle, egyenesen a szemébe nézve.
-Csak egy emlék. Minek a múltban élni, nem igaz?-tekintetem fagyos lesz, sötét, mint az éjszaka. -Mindenki változik.-a gyűrűm, amit tőle kaptam, ma a napfénytől véd, de csak emlékeztet mindarra, amit nem tudok kitörölni az életem lapjairól.
-Igaz. De senki sem felejt.-én akartam előbb távozni. Meg akarom tenni a lépést, de lábaim nem mozdulnak. Állom tekintetét, figyelem, ahogy akaratom ellenére csókot lehel arcomra és visszaindul a szobámba. Végig figyelt, hogy lehetek ilyen vak? És ilyen gyenge. Ujjaim ismét ökölbe szorulnak. Üvöltenék, utána indulnék, kitörném a nyakát, de nem tehetem. A koven tagja volt. A férjem… és titkon talán az egyetlen ember a húgomon és anyámon kívül, akit igazán szerettem. De erről ő soha nem szerezhet tudomást. Hisz abban a pillanatban belelátott szívembe, mikor a gyűrűt nekem adta. Mikor megkérdőjelezte anyám viselkedését és próbált ellene tenni. Az egyetlen volt, aki erre vetemedett. És mintha vámpírrá változásom estéjén mégis megváltozott volna valami. Elkezdett tisztelettel fordulni felém, mégis dacolva velem is. És emlékeztetni kezdett szinte minden nap: kettőnk közül most ő az erősebb… Meg akartam ölni. A szívét a kezemben akartam tartani, hála a ködös elmémnek, amely azt súgta, nem kellene éreznem semmit.