Vörös tincseimen át figyelem, ahogyan a felkelő Nap sugarai, az ablakon beszökve megvilágítják. Ragyog. És Francine ragyogtat – engem. Általa jobb vagyok – de csak vele.
A szőke nem az én színem; ezt mondtam neki, amikor először találkoztunk és levettem a parókát, amit rögtön a szemetesbe is dobtam. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Macska módjára szökök ki mellőle, nesztelenül, hogy még egy egészen kicsit zavartalanul pihenhessen, és a konyhába megyek. Kávét főzök, mert máshoz nemigen értek a lakás e területén, de ebben ördögien jó vagyok. Legszívesebben itthon maradnék, és, bár a nyugodt, köznapi élet nem nekünk való, kedvem lenne megnézni vele egy filmet, vagy olvasni a társaságában, olyan kaját rendelni, amit imád, megbontani egy üveg vörösbort, és levendula illatú fürdőt venni. Néha jó ilyesmin ábrándozni, még akkor is, ha tudom, hogy ez csak egy ábránd; úgysem bírnánk sokáig, még együtt sem, mi nem erre vagyunk hivatottak.
Mellette megtaláltam önmagamat. Az vagyok, aki vagyok, és elfogad így, olyannak, amilyen vagyok. Amilyen talán mindig is voltam. Teljesen mindegy, hogy hol vagyunk, mellette otthon vagyok, legyünk akárhol a világon. És ezt bizton állítom, biztosan tudom.
Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hogy az élete része lehetek, hogy az életem része lett, hogy engem választott, amikor bárkit megkaphatna.
Amikor lefő a kávé, a bögréjébe töltöm, és visszamegyek a szobába, leülök az ágy szélére, a kávét az éjjeliszekrényre teszem. Egészen közel hajolok hozzá, kósza tincsei az arcomat cirógatják, mélyen magamba szippantom az illatát, miközben orrommal arcélét simítom, és lágy csókot lehelek arcára.
- Angyalom – szólongatom, duruzsolok, felkarját simítom, derekára fektetem tenyeremet. – Jó reggelt – dorombolom, amikor rám emeli azúrkék lélektükreit, amikben újra és újra elveszek. Puritán csókot lehelek ajkaira. – Készítettem kávét – mondom. – De el kell mennem hamarosan. Este lesz egy hülye buli – emlékeztetem. – Nem maradok sokáig. Semmi kedvem bájcsevegni a sok sznob fasszal – furcsa lehet ezt az én számból hallani, lévén valaha én is ezek közé a sznobok közé tartoztam, egy voltam közülük. Most? Hah! Szadista gyilkosnak titulálnak leginkább, bár erről egyedül Frankie és én tudunk, senki más, a rendőrség két, arctalan, névtelen bűnözőt keres már egy jó ideje.
Megiszom a kávémat, majd elmegyek fürdeni és sminkelni. Amikor a tükörbe nézek a procedúra után, egyszerűen... többé már nem tudom, hogy ki ez a nő, hogy ki ez az ember, aki visszanéz rám. Mintha fényévekkel ezelőtti önmagammal néznék farkasszemet. Ez a nő is én vagyok, de olyan távolinak tűnik, olyan elérhetetlennek. Nyilván azért, mert az voltam; elérhetetlen. Egy tüzes látomás, délibáb, megfoghatatlan lidérc. Soha, senkinek nem fedtem fel a teljes valómat, mert attól féltem, hogy az csak még sokkal ijesztőbbé tenne, mintha csupán a makulátlan, márványból faragott, már-már tökéletesnek látszó szobrot látnák. Az emberek köztudottan félnek a tökéletestől. Frankie nem félt, pedig akkor este is tökéletes voltam. És benne volt annyi, hogy a felszín alá nézzen, hogy repedést találjon a pajzson, amin keresztül a bőröm alá szökött.
Fehér blúzt veszek fel, és fekete kosztümnadrágot, hozzá illő blézerrel, és fekete szövetkabáttal. A fülembe lopott gyémánt kerül, a bal csuklómon ezüst, maszkulin karóra. Magas sarkúm még koppan párat a bejárat előtt, a járólapokon.
- Sietek – tűröm Frankie füle mögé a haját, és búcsúcsókot adok neki.
Egész nap ő jár a fejemben. Mindig ott van, mindig a gondolataim között cikázik. Hiába dolgozok, hiába teljesítek kétszáz százalékosan, akkor is. Mindig velem van, és bár én is vele lehetnék. Persze, tudom én, hogy neki is van egy élete, egy ritmusa, ami szerint élt korábban, még előttem, és elfogadom, hovatovább támogatom, és nem telepedek rá.
A cég, aminek éppen dolgoztam, végül megnyerte a tárgyalást – ami nem is volt kétséges, hiszen részben én képviseltem őket, és én készítettem fel őket a mai napra. Én pedig köztudottan verhetetlen vagyok. Szóval jogos az ünneplés. A kis-, pár fős csoporttal érkezem, akikkel megjelentem a bíróságon is a bárba.
Ösztönszerűen kezdek válogatni a férfiak közül. Mintegy gyilkos ösztönnel.
Az entellektüeleket és a hipstereket hagyom a picsába, csak olyanok közül szemezgetek, akiken öltöny van – egy kocsmában, baszki! -, vagy legalábbis smart casual szettben páváskodnak.
Nem beszélgetek egyikkel sem, csak hallgatom őket. A pultnál lelem meg az emberemet. A tökéletes seggfejt. Úgy osztja az észt, mintha neki olyan sok volna, és, természetesen bárki száll vele vitába, alul marad, hiszen az egyetlen igazság az ő igazsága, a véleménye mindenki másénál fontosabb. A többi – szám szerint két másik – férfi hamar lelépnek, ő meg marad a nők gyűrűjében. Én meg szeretem a kihívásokat.
Rondán belemászok a személyes terébe, a vállára támaszkodok, ellopom a figyelmét a többi nőtől. Úgy teszek, mintha intellektuális szinten a partnerem lehetne, de a kisujjamig sem ér fel a hólyag. Ez mindig is jól ment, kapcsolatot teremteni, kommunikálni – elcsábítani, esetenként elszeretni, felszedni, egyetlen éjszakára, eldobni, ha már használtam és kihasználtam. Csúnya dolog, mi? A férfiaknak persze szabad, sőt, milyen nagy király vagy, ha átvágsz egy nőt, ha kihasználod! Fordított esetben pedig mindig, mindig a nő a kurva. Tudom, mert számtalanszor mondták ezt nekem. Természetesen többségében férfiak.
Kimegyünk a kocsma elé, megkínál egy cigivel. Piros Malborót szív, de nem tüdőzi le, mert puhapöcs. Az arcomba fújja a füstöt, én meg majdnem elhányom magamat a ténytől, miszerint ez még menőnek számít.
- Van egy meglepetésem – suttogom a fülébe, és, tulajdonképpen még nem is tudja, hogy nem neki szánom-, hanem kifejezetten ő lesz a meglepetés a barátnőmnek.
Mielőtt elindulunk hozzánk, írok egy üzenetet Frankie-nek – hazaviszem a bulit, imádni fogod kicsinálni.
A kapualjban megpróbál lesmárolni, míg a kulcsomat keresem, én pedig ellököm magamtól, mire homlokán sekély barázdák húzódnak végig, ahogy kérdőn felvonja szemöldökét.
- Türelem – sziszegem, és nyitom a kaput, majd a saját ajtónkat is. – Menj csak – bezárlak – ezt akarom mondani, e helyett kétes, sötét vigyorra görbült ajkakkal azt mondom: - bezárom az ajtót.