- De az volt. - Felelem higgadtan. Tényleg nem szemrehányásnak szánom. Ez puszta tény. Az ő kovene volt. Ő hozta a fejünkre a bajt akkor is, ha belül tudom, hogy akkor sem akadályozhattam volna meg halandó emberként a történteket, ha ismerem Kayla múltját. És hogy... Akkor is szerettem volna őt és a gyerekét akartam volna, ha tudom, hogy egy nap eljönnek értünk. Akkor én is hibás lettem volna. De nem így volt. Csak ő tudott róla, nekem nem volt benne szavazatom. Pedig én voltam a családfő. Így a felelősség java az ő vállait kell, hogy nyomja. Kettőnk közül mégis ő az, aki tovább lépett és él, én pedig az, aki csak létezik. Nem hibáztatom érte, még ha a stílusom ennek az ellenkezőjét is sugallja. Sőt, talán neki van igaza. A természetfeletti berkeiben nagyobb dolgok is történnek, mint egy fiú elvesztése. Rég tovább léphettem volna, de minek? Hogy olyan jelentéktelen életet éljek, mint a néhai nejem? Vagy hogy sikátorokban halandók vérét szívjam? Utóbbi végképp nem az én stílusom. Jóval érzékibb vagyok ennél.
- Azért jöttem hozzád, - kezdem a ő szavait visszaadva - mert ketten vagyunk benne. Én viszem a keresztet, de a te fiad is volt. Azt reméltem, ez neked is számít még valamit. - Majd egy nagy sóhaj után oda a higgadtságom, ami eddig igazán jól előadott volt, s türelmetlenebbül folytatom. - Nézd, nincs időm kapcsolatokat kiépíteni. Egy rohadt vértenger felett egyensúlyozom és hamarosan elfogy a kötél, amin állok. - Nem kell erősebbnek lennem annál a háromnál. Csak az kell, hogy ne lássák majd, amikor jövök. Persze egyelőre csak meg kell húznom magam. Most túl erősek, ezt én is bevallom. - Egyetlen védelmi varázslatot kérek. - A mondat végén ott lebeg kimondatlanul, hogy ha ezt megteszi, eltűnök az életéből. Hisz az emlékeinken túl nincs már közünk egymáshoz. Legfeljebb az apró medál a nyakamban.
- Jó apa vagyok. - Jelentem még ki a semmiből. Bár láthatóan rágtam már a gondolatot egy ideje. Mintha bizonygatni akarnám, vagy egyszerűen csak kijelenteni, hogy ezt ne felejtse el. De a szavaim ellenére a hanglejtésem mégis egészen mást mond. Mintha nem azt mondanám, hogy én vagyok jó apa, hanem azt, hogy ő rossz anya. Ami azt illeti, valahol így is van. Csodás anya volt, míg én egy jó indulattal is középkategóriás apa. Ha a fiunk visszatérhetne, őt ölelné át, nem engem. De a halála után a szerepek mintha felcserélődtek volna. Az én szememben mindenképp. Én azóta sem engedem el a koven torkát, ahogy ők sem az enyémet. Talán csak a saját lelki békémért, de küzdök a fiam nevében. Kayla meg? Nézd ezt az otthonos nappalit. Hm, különös. Ez a nő a mai napig ilyen indulatokat vált ki belőlem. Nulla logika, csak az indulatok. Jobbnak látom felállni, egy másodpercre rá, hogy kimondtam a apás szavaimat. Nem esik jól ilyen kényes témánál a kanapén ücsörögni.

A ház, ahol az utóbbi hetekben jól éreztem magam megtelt fagyos levegővel és baljós érzéssel, amit én engedtem át a küszöbön Esmond képében. Ő volt a hírhozó, a közvetett rossz, aki jelezte: ha ő itt van, a többiek is mindjárt a nyomomban lesznek és ezen jövőkép miatt borsózott a hátam. Ha eddig nem a mellkasom előtt összefont karjaimmal jeleztem volna, hogy nem érzem magam fényesen, most minden bizonnyal magam köré tekertem volna az összes létező végtagomat. Épp csak leráztam őket... az elmúlt egy évem annyira békés, annyira más volt és mire beleszokhattam volna életem legnyomorúságosabb és szívszaggatóbb története százkilencven centiben összpontosulva kopogtatott az ajtómon. Nehezemre esett bármit is mondani, ha akartam volna se jött volna ki hang a torkomon, Esmond a tekintetével, hanghordozásával, járásával, létezésével tett arról, hogy képes legyek egyik pillanatról a másikra beleugrani a megsemmisített nő képébe. Talán nem is ez a legjobb szó, sokkal jobban illene rám az elbukott jelző: ő volt az én két lábon járó emlékeztetőm arra, hogy kudarcot vallottam a saját életem vezetőjeként, feleségként, anyaként, sőt, boszorkányként is. Egy ideig csodálkoztam azon, miért nem tudok túllépni a családom elvesztésén, aztán rájöttem, hogy sem időt, sem lehetőséget nem adtam magamnak, hogy meggyászoljam őket... a létezésemnek nem csupán akkora részét képezték, mint a legtöbb újrakezdésem. Fontosak voltak, szerettem őket, bármit megtettem volna értük,ha rajtam múlott volna, Esmond és a fiunk békésen leélhették volna a nekik kijáró éveket. Sokféleképpen viselkedtem, játszottam az apátiást, összegörnyedtem fájdalmamban és bosszút is esküdtem annak ellenére, hogy a férfit mindig óva intettem a meggondolatlan hadjáratoktól. Végül a bűntudat győzedelmeskedett, azzal járok kéz a kézben hosszú ideje.
- Nem a kovenem! - Megjött a hangom, sértését képtelen voltam szó nélkül hagyni, lehet, hogy ő is azért forgatta meg a szívemben ezt a tőrt, hogy végre kinyögjek valamit. Eleinte felnéztem azokra a boszorkányokra, aztán megvetettem, majd gyűlöltem őket. Az utóbbin még most sem vagyok túl.
- Megkértelek rá, hogy hagyd annyiban. - Ezerszer. Kérleltem sírva, rimánkodva, fenyegetőzve, semmi sem használt, az utolsó próbálkozásom óta eltelt majdnem ötven év... azóta sem tett le a kiirtásukról. Az életben maradt boszorkányok és leszármazottaik nagyon erősek, képtelenség őket egyetlen, elpusztítható test segítségével legyőzni. - Azért jöttél hozzám, mert tudtad, hogy segítenék neked vagy mert azt hiszed, hogy megijeszt a tény, hogyha téged követnek és itt találnak rád, én is bajba kerülök? - Kérdeztem rá felé fordulva. Látszólag nyeregben érezte magát ahhoz képest, hogy minden további nélkül elküldhetném és a sorsára hagyhatnám.

Talán egy halk hümmögéssel, ha lereagálom Kayla szavait, miszerint ez egy átjáróház. Nem gondolok semmi különösre. Tudom, hogy mostanában pszichológusként éli a mindennapjait. A postás még azt is elárulta, hogy két hetente hoz neki szakmagazinokat. Nem mintha kérdeztem volna. Bár attól függetlenül, hogy szeretnék minél kevesebbet tudni erről a nőről, aki megmérgezte az életemet... Szükséges, hogy minél többet tudjak róla. Jelen esetben legalábbis. Hisz nem mindegy, hova sétálok be. Egy részem jól tudja azt, hogy milyen ember az ex-nejem. Legalábbis milyen volt, amikor szerettem. Egy részem tudja, hogy azt nem lehetett megjátszani, ami köztünk volt. Aki volt. A másik részem viszont, aki erősebb, azt mondja: ez a nő egy hazug. Igen, akkor talán érzett, de már rég nem vagyok része az életének, már nem áll érdekében, hogy hű legyen bármilyen értelemben is. Még a közös múltunkra való tekintettel sem. Mást sem érzek, csak az ellenszenvét. Hogy ez a saját kivetítésem-e, vagy tényleg így érez... Valószínűleg nem is számít. Persze, hogy ez az énem az erősebb. Nincs angyal a vállamon, aki jó irányba terelne. Mert mindkettőn ördög ül.
Szorosan mellette lépek el, amikor megkapom az engedélyt és már nem tart vissza semmi. Kimértek a lépteim, magasra szegett állal nézek körül a nappaliban. A tartásom semmit sem változott. A fiam halála óta harcolok a kovenjével. Meg sem tudnám számolni, hányszor voltam közel a véghez. De sosem tudták letörni a szarvam. Már emberként is konok egy természetem volt. Hisz feladtam mindent a bosszúért, az egyetlent, ami még az enyém volt. Az emberségem. Pedig a feleségem könyörgött, hogy ne tegyem. Nem tudta, pontosan mire készülök, de azt hiszem érezte, hogy valami... rosszra. Ez a hajthatatlanság vámpírként csak felerősödött.
- Szép ház. – Fejtem ki igazán bőbeszédűen a véleményem, ahogy kellemetlenül körülnézek ott állva mellette. Mit mondhatnék? Azt nem fogom megköszönni, hogy beengedett. Közben lenézek a néhai nejemre és látom, hogy összefonja a karjait. Ott akar álldogálni? Gondolja akkor én is itt maradok? Hogy minél kisebb részét érintse a lábam az otthonának? Hm.
- A kovened. – Felelek egyenesen, ahogy beljebb indulok és leteszem magam a kanapéra. Bevallom, nem tudnék így élni, ahogy ő. Túl... kényelmes. Ami a kovent illeti, valószínűleg minden egyes alkalommal megsértem Kaylát, amikor így ragozok. Az ő kovenje. Pedig mondhatnám azt is, hogy a koven, amelyik elvette tőlünk a fiunkat. De így érezheti, hogy azóta sem csillapodott bennem a kényszer, hogy őt hibáztassam érte.
- Hagyjuk a magyarázkodást. Mindketten tudjuk, hogy én azóta is a nyomukban vagyok. De most... – Hosszú másodpercekre elhallgatok. Láthatóan keresem a szavakat. Az utóbbi hetek, hónapok nyomán nem sok maradt már az önérzetemből, a koven lefaragta. Kis híja, hogy Törökországban nem tépték ki a gerincem, amikor megtaláltak. Azóta is ropognak a csontjaim, idő kell még. Így nem esik nehezemre bevallani, amit, miközben felnézek a szemeibe. – Nem tudom, mennyi időm van még. El kell rejtened, különben megölnek. – Szükségem van egy boszorkányra és senki más nem fog segíteni. Az ideiglenes rejtő varázslat, amit A dublini boszorkánytól kaptam annyira volt elég, hogy Amerikába jöjjek. Egyre halványabb. Valószínűleg már csak napjaim vannak hátra és aztán semmibe sem fog kerülni, hogy megtaláljanak.

A kérdésem akár költői is lehetett volna. Mi másért vette volna rá magát, hogy egy amerikai kisvárosba jöjjön, ha nem segítségért? Elmúltak az idők, amikor hittem és reménykedtem abban, hogy az először véletlennek tűnő találkozásaink mögött nem állt hátsó szándék, csupán annyi, hogy látni szeretett volna. Szép álom volt, ahogy a közös életünk is, meddig tartott. Felelőlen voltam, olyan dolgokat akartam magamnak, amik úgy tűnik, hogy felsőbb hatalmak szerint nem illettek meg és bőven meg is fizettem a vágyaimért. A fiam meghalt, a férfi, akit szerettem itt toporog az ajtómban és ismét bajba keverte magát és azért, hogy kikászálódjon belőle képes volt átutazni a fél világot, felkeresni engem, a nőt, aki tönkretette az életét. Nem lett volna muszáj beengednem. Az orrára csaphattam volna az ajtót, hogy visszakuckózzak a kanapémra és megvárjam, míg elslattyog: de ő is és én is tudtuk, hogy nem ez fog történni. Úgy éreztem, tartozom neki, ezért akárhányszor felbukkant bár húztam az orrom, végül mégis beadtam a derekam.
- Ha bárki is figyelne rám, megszokhatta, hogy ez egy átjáróház. - Jó értelemben vett, a betegeim házhoz jártak, állandó volt a mozgás és annyira paranoiás sem voltam, hogy azon töprengek, vajon figyelnek-e. Ez egy kisváros, a pletyka éppen annyira alapszükséglet, mint a víz.
- Gyere be. - Sóhajtva ejtettem ki a két apró szócskát, semmi értelme nem lett volna tovább kéretnem magam. Ha nem itt beszélek vele, akkor megtalál, amint kilépek a házból és legyen közöttünk akármilyen viszony is, jobban szerettem volna kettesben lenni vele, amikor elmondja, mi baja, mint egy nyilvános helyen forgatni a szemeimet.
- Segítség kell? Mibe keveredtél? - Kérdeztem aztán rá rögtön, ahogy besétáltam a nappaliba. Felé fordultam, összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és felettébb kellemetlenül kezdtem érezni magam. Kicsinek, elnyomottnak, mintha bármiféle megerőltetés nélkül, egyetlen szavával elő tudná csalogatni belőlem a megoldást a problémáira.

Bár mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül Kayla az erősebb – akkor is, ha az én karom képes arra, hogy ketté tépjen egy farönköt – mégis mindig én voltam a dominánsabb. Ő annyira nő és finom. Legalábbis én ezt az arcát ismerhettem meg. A jelenlétemmel most is szinte fölé tornyosulok, akkor is, ha a védelmező küszöb másik oldalán áll. Butaság lenne pont nekem bevallanom, de valahol szükségem is van erre a hamis képre, hogy én vagyok az erőteljesebb. A férfi. A sok szőnyeg alá söpört rossz dolog között ez is ott hever bennem. A fájó pont, hogy akinek egykor a férje voltam, sőt akkoriban maga az ura, valójában sosem szorult a védelmemre. Hogy amikor a viharos éjjeleken lementem a pajtába, hogy megnézzem, csak a szél borított fel valamit, nem pedig tolvajokkal van dolgunk, neki akkor sem volt szüksége rám. Mert már az ágyból tudhatta, hogy nincs gond. A titka kiderülte után sok hasonló kérdés halmozódott fel bennem kimondatlanul. Mindből újabb és újabb tüske lett, ami a gyászommal együtt távolabb taszított tőle. Pedig neki is szüksége lehetett rám. Hisz Edward az ő fia is volt. Nem csak az enyém.
Kayla kezdeti szavait most aligha reagálom le. Rám vallana, ha hetvenkedve máris rávágnám, hogy ez nem a közepébe vágás, mert ha a közepébe vágnék, már nem a küszöbén állnék. De nem teszem. Azt meg végképp nem veszem a szívemre, hogy elhagyta a nevem. Azt hiszem, ő is halad a korral. A mi időnkben talán nem tehette volna, de ma már egészen más évszámot írunk.
- Segítséget. – Felelem a szemeibe nézve. Nagyzolás helyett az igazat mondom. Ha ez nem, hát mi adna bizonyítékot arra, hogy nem holmi nosztalgia miatt vagyok itt? Segítségre van szükségem, bevallom. Pont tőle. – De mindenek előtt azt, hogy beengedj. Felteszem rád sem vet jó fényt, ha egy idegen férfi álldogál a küszöbödön. – Persze már emberi értelemben sem, de ennek tetejébe, Mystic Falls híres a vámpírjairól. A vámpírok pedig nem léphetnek be egy otthonba csak úgy. Ki tudja, hogy mondjuk a szembeszomszéd nincs-e kapcsolatban vadászokkal. Tényleg szeretne okot adni a pletykákra és bajt hozni a saját fejére? Tessék, szinte még meg sem érkeztem, máris kezdődik Kayla érzelmi zsarolása. Hidd el, hogy nem direkt csinálom.

Nem szerettem, ha valaki derült égből villámcsapásként lemondja a megbeszélt ülést. Persze, nem gondolhattam rögtön a legrosszabbra: lehet, hogy később derült ki, hogy az illetőnek rossz az időpont, ezért első alkalommal nem is szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani a kimaradásnak, de a harmadik halasztás már az ellenállás jele volt, ami miatt gondolkodóba estem és elővettem a jönni nem akaró betegről készített feljegyzéseimet. A nappalit választottam az olvasgatáshoz, ebben a helyiségben sokkal jobbak voltak a fényviszonyok, mint a dolgozóban és kényelmesen el tudtam helyezkedni a kanapén, a hátamat és vállaimat megtámasztva nyálaztam át a lapokat. A lehető leglassabban haladtam, minden egyes szót elolvastam és átrágtam: válási krízis, szorongás, negatív jövőkép, csökkent önértékelés, depresszió közeli állapot és most, hogy éppen csak áttértünk az önkép erősítésére és a képességek kibontakoztatásának lehetőségére, a kompetenciák növelésére, jött a hirtelen kimaradás. Éppen ráfirkantottam az utolsó lap végére, hogy "függetlenségi törekvései nincsenek", amikor  a csengő hangja megtörte a szoba csendjét. A naptáramat sem kellett a kezembe kapnom ahhoz, hogy tudjam, ma már senkit sem várok, ezért rendezgetni kezdtem a papírjaimat, amiket egy mappába süllyesztve csúsztattam a dohányzóasztal aljába. Nem akartam megvárakoztatni az érkezőt addig, míg visszamegyek a dolgozóba és a helyére rakom a dokumentumot és érdekelt is, ki állhat a küszöböm másik oldalán. Érdeklődésem egészen addig a pillanatig virágzott, míg le nem nyomtam a kilincset, kinyitva az ajtót az arcvonásaim inkább a döbbenet érzését alapul véve kezdtek átrendeződni. Egy röpke másodperc erejéig Esmond arcán is ugyanezt véltem felfedezni, mégis ő volt az, aki néminemű higgadtságot magára erőltetve megszólalt. Az én szám csak a meglepődéstől nyílt el, hang csak azután jött ki rajta, hogy elkezdtem győzködni magam: nem hallucinálok. Talán. Nem teljesen voltam benne biztos, hogy nem csak az agyam szórakozik velem.
- Egyből a közepébe? - Nyögtem ki úgy markolva belülről az ajtófélfát, mintha az életem múlana rajta. A körmeim belevájódtak a fába, óvatosa húztam ki őket. Kellett valami kapaszkodó, ami jelzi, hogy még a saját világomban vagy és nem kerültem hirtelen egy párhuzamos univerzumba vagy ami egyszerűbb, nem álmodom. - Csupán visszavettem az eredetit. - Fél perc leforgása alatt kezdtek el zsibbadni a lábaim és olyan szerencsétlennek éreztem magam, mint legutóbb, amikor találkoztunk. Elég egyetlen pillantás, annyi, hogy a tekintetébe mélyedjek és rögtön egy másik élet kezd el üldözni, ami elől soha nem fogok tudni elbújni. - Mit szeretnél? - Kérdeztem aztán egyszerűen, annyira mély levegőt véve, amennyire a tüdőm kapacitása engedte.

Dublinból repültem egészen idáig, hogy felkeressem a néhai nejemet. Néhány alkalommal keresztezték egymást az útjaink az elmúlt emberöltők során, de aligha volt egyikük is szándékos. A mostani az lesz, mert szükségem van rá. Félre értés ne essék, nem számítok arra, hogy örömmel fog fogadni, vagy segíteni. Én sem tenném. Kétlem, hogy több vagyok számára egy sötét árnynál a múltból. Olykor azt is megkockáztatnám, hogy sosem szeretett minket, csak egy átlagos életet akart, aminek mi voltunk a kellékei. Úgy, ahogy most én akarok lekerülni a radarról azért, hogy hetek múlva is lélegezzek. Még nem vagyok erőm teljében, hála a koven nem hétköznapi eszközeinek, amik a vámpírt is úgy sebzik, mint a halandókat. Szóval óvatosabb vagyok, ami nekem kissé nehezemre esik. Elvégeztem a házi feladatot, utána néztem néhány dolognak a várossal kapcsolatban. És amit hallottam, az határozottan nem tetszik. Ez pont egy olyan kígyófészeknek tűnik, amit messziről el kellene kerülnöm. Mit keres egyáltalán Kayla egy ilyen helyen. Ki tudja. Talán már nem is ismerjük egymást. De ha ő itt van, nekem is ide kell jönnöm, ha tetszik, ha nem.
Egyelőre biztonságban tudhatom magam. Nincs „vámpírszagom”, hála Carla kis trükkjeinek. És a küllemem is egyszerű, mint mindig. Sötétkék pulóvert viselek, alatta szürke pólót. Egy vékony ezüstlánc lóg a nyakamban, a végén pedig a körömnyi medál a kis elefánttal. A fiunké volt. De ez sem látszik, csak annyi a láncból, amit nem rejt a póló a nyakamnál.
Nem kellett keresnem Kayla otthonát, mert a koordináták pontosan szóltak. Megigéztem egy postást és egy környéken lakót, hogy némi információhoz jussak a körülményekről. Így csak másnap jöttem el hozzá. Az érkezésem napján igyekeztem elkerülni a nyilvános helyeket, hogy ne fussunk össze. De most itt állok az ajtajában, teljes válszélességgel és megnyomom a csengőt. Nem tudom, mit kellene éreznem. Különösen apatikus minden. Így kell kezelnem a dolgot. Valamit akarok tőle, azt megszerzem, és ennyi. Egy másodpercre mégis eláll a lélegzetem, amikor meglátom őt.
- Kayla Wraith? Szóval elhagytad a vezetéknevem. – Jön higgadtan. Nem mondom, kezdhettem volna egy sziával is. De mi már rég túlléptünk az emberi kapcsolatok egyszerűségén és szokásain. Egy vámpír és egy boszorkány kapcsolata, akik egykor házastársak voltak... azt hiszem, jóval komplikáltabb. Nincs helye sem sziának, sem viszlátnak.