Megváltoztak a játékszabályok. A válasza ott visszhangzik a fejemben és a lelkemben sötéten, ijesztően. Ennél jobban nem is fogalmazhatta volna meg a helyzetet. De nem igazán tudom, miért történik ez. Miért kell mindennek megváltoznia? Részben ugyan megválaszolja a ki nem mondott kérdéseimet, de akkor sem igazán értem.
- Tudom... tudom, hogy nagy nyomás nehezedik most rád. És meg is értem. Vagyis... próbálom megérteni, tényleg. Csak... - Kicsit közelebb hajolok, hogy a szemébe nézve tehessem fel a következő kérdésemet. - Csak azt nem tudom, miért kell, hogy mindez kihatással legyen ránk is. Annyira... - Nyelek egyet, és egy pillanatra lesütöm a szemem, aztán újra felnézek rá, és folytatom. - Annyira távol érezlek magamtól mostanában. És... nem csak arra értem, ami a minap történt. - Ismét muszáj lehajtani a fejem, mert képtelen vagyok ránézni. Bevallom, kicsit ideges vagyok ettől az egész témától, és már csak ezért is nevetséges, hogy éppen én hozom fel, de most úgy éreztem, mondanom kell valamit. Ki kell mondanom. Közben már zavartan törölgetem a tenyerembe gyűlt nedvességet a nadrágomba a combomon. Ez a helyzet kikészít. Az érzés, hogy menekülnék, el akarok tűnni innen, de közben menteném is, ami menthető, próbálnám visszaállítani a kapcsolatunkat, segíteni Vittoron, hogy megbirkózzon a teherrel, ami a nyakába szakadt. Nem adhatom ilyen könnyen fel. De ugyanakkor félek attól, hogy ha túl sokáig játszom itt a bátrat és a kitartót, még az eddigieknél is jobban megsérülhetek. És most nem külső, fizikai fájdalmakra gondolok. A lélek az, ami nehezen gyógyul. Néha elgondolkodom, hogy az én lelkem gyógyulásához vajon mire van inkább szükség? A szabadságra és távolságra? Vagy arra, hogy minden olyan legyen, mint régen? Hogy újra érezzem, hogy bízom Vittorban és ő is bennem? Fáj, hogy kizár engem, és nem értem, miért. Mert tény, hogy távolságot tart, most is. Talán bűntudata van. Talán másról van szó. Akarom én tudni egyáltalán, hogy miről?
- Sosem mondanék ilyet – mondom elborzadva. Való igaz, féltem őt, főleg amikor mámorban tölti odakint az estéit a nehézfiúk között. De még ha aggódom is, nem mondanék ilyet, nem festeném az ördögöt a falra. Nem akarnék neki rosszat. Soha. Csak elkeserítő ez a bénító tehetetlenség, hogy itt hagy magamra rövidebb-hosszabb időkre, egész éjszakákra vagy napokra, és csak várom, hogy jelentkezzen, hogy tudjam, hogy minden rendben. És esélyem sincs tenni érte bármit is. Összeszorul a szívem attól is, ahogyan az apjáról beszél. Vajon tényleg ennyire gyűlölte őt? Vagy a gyász tölti el ilyen haraggal? Inkább nem felelek semmit erre a megjegyzésre. Nem fogok vele ellenkezni, de helyeselni sem. A végtiszteletadást minden ember megérdemli, még az ő apja is.
A kérdésemet bár nem támadásnak szántam, de az egész éjszakán át tartó őrlődésem után valahogy mégis vádlóra sikerül a hanglejtésem. Amint a szavak elhagyják az ajkaimat, már érzem, hogy ezt jelen esetben nem kellett volna, hogy felbosszanthatom vele, arra mégsem számítok, hogy így kifakad. Összerezzenek, majd vele együtt pattanok fel én is, és megrettenve figyelem a kitörését. A dühös fenyegetőzése, és ahogy megragadja a vállaimat, egyaránt félelmet ébresztenek bennem, és ez kiül az arcomra is. Ha nem fogna le, nem tartana, és nem bénítanának le az érzéseim, valószínűleg össze is rándulnék, elhúzódnék, attól tartva, hogy újra megtörténik az, ami pár nappal ezelőtt. Végül mégsem üt meg újra, de ennek ellenére nem tudok azonnal megnyugodni. Viszont legalább a hangomat sikerül újra megtalálnom.
- Sa... sajnálom. Én nem akartam... Nem akartalak kérdőre vonni, csak... Sajnálom, Vittor. - A könnyeimmel küszködök, és úgy érzem, hogy lassan ketté szakadok. El szeretnék menekülni, nagyon szeretnék, de ugyanakkor felelősnek is érzem magamat, és túlságosan szeretem őt. Ez az egész kimerít. Valahogy rendbe kell hozni a dolgokat. Valahogy ki kell engesztelnem. - Ne haragudj, kérlek. Mi lenne... Mi lenne, ha átmennénk a konyhába, és csinálnék neked valami reggelit? – ajánlom hirtelen. A főzőcskézés legalább kicsit lefoglalna, plusz ennünk amúgy is kell, és remélhetőleg ő is lenyugszik, rendbe jön valamennyire, ha már lesz valami a gyomrában az alkoholon meg a drogokon kívül, amit éjjel magába tömött.

Szótlanul tisztogatom a kezét, ő pedig egyelőre némán tűri. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van erre. Egy kis csendre, hogy picit letisztuljanak bennünk a dolgok, mielőtt megszólalnánk. Lehet, hogy csak én érzem így, de ahogy lassan lecsendesülnek belül a háborgó, viszolygó érzéseim, és már felőle sem érzem az áradó feszültséget, a pillanat egész meghitté válik. És közben örülök, hogy a sebe fertőtlenítése jó ürügyet szolgál arra, hogy ne kelljen felnéznem. Így nyugodtabb vagyok, csak a feladatra koncentrálok. Aztán megtöri a csendet. A szemem rebben a magyarázatára, de még mindig csak lefelé nézek. Félreteszem a véres gézlapokat, és kötszert veszek magamhoz a dobozból, de a látszat ellenére nagyon is figyelek arra, amit mond. Na igen, tudom, hogy milyen heves természetű néha, és rosszul viseli, ha nem az elképzelése szerint alakulnak a dolgok. Főleg ha drogok hatása alatt áll. Már nem kérdéses, hogy tegnap este is ez történt. Hisz hogyan máshogy feledkezhetne meg az időről egy egész éjszakán át? Amikor rákérdez, hogy dühös vagyok-e, végre felpillantok rá, mert erre késztet a hangjából kicsendülő enyhe megbánás. Nagy hiba. Szarvashiba. Amint belenézek abba az igéző kék szempárba, kicsit mintha megolvadnék belül. Főleg azoktól az érzésektől, amik belőle áradnak. Nem tudnám megfogni, leírni, hogy mit is látok. Nem könnyű belőle olvasni. De már az is lenyűgöz, hogy valódi érzések vannak a jeges üresség helyén, amit az utóbbi időben leginkább mutatni szokott. Egy pillanatra ismét lehajtom a fejem, de ezúttal nem azért, hogy bármit is elrejtsek. Csupán szükségem van egy-két másodperccel, hogy átgondoljam a válaszom.
- Nem vagyok dühös – mondom végül. És ez az igazság. A harag nem olyasmi, amit sokáig viselni tudok. Sosem szoktam haragudni sokáig senkire. Sem gyűlölködni. Ezek olyan érzések, amelyek tönkreteszik, meggyengítik az embert. Viszont sajnos vannak olyan érzések, amiktől nem tudok ugyanilyen könnyen megszabadulni, mint a félelem, a szomorúság, a bizonytalanság. Jelenleg is épp ezek a dolgok mérgezik az iránta érzett szerelmemet. Csalódtam benne, és ezt egyelőre nem tudtam kiheverni.
- Tudod, én csak... szeretném... szeretném megérteni, hogy mi is történik velünk. - Mondom őszintén a szemeibe. Régebben mi sokkal jobbak voltunk ennél. Boldog voltam vele, mert... úgy éreztem, hogy ő megért engem úgy, ahogy más nem. Végre nem voltam magányos. Biztonságban éreztem magam mellette, mert hittem, hogy vigyázni akar rám, hogy mindig megvéd majd. Ki gondolta volna, hogy éppen ő lesz az, akitől meg kell óvni engem? Hát nem ironikus, hogy milyen féltő óvatossággal látom el ugyanazt a kezet, amely nem rég engem ütött meg? Ki kellene vernem az egészet a fejemből. Hinnem kellene, hogy csak egyszeri alkalom volt, és továbblépni. De mi van, ha nem? Hiszen azóta is ugyanúgy tömi magát azokkal a hülye drogokkal. Kábultan pedig senki nem beszámítható. De nem csak magamat féltem. Mi van, ha legközelebb magának árt, még ha nem is szándékosan? Vagy valaki őt találja meg előbb?
Egész életemben a halál elől menekültem, és erősen kapaszkodtam az életbe, mert az egész világot egy nagy csodának láttam. Mindenben a jót kerestem. Még mindig szeretném ezt tenni, csak hát... Vittor körül minden annyira bonyolult és... veszélyes. Sötét. Rajta keresztül időközben megismertem a világnak egy olyan oldalát is, ami elbizonytalanítja az embert a jóságba és emberségbe vetett hitében. És az utóbbi időben mintha csak egyre inkább elveszne ebben a bizonyos világban. Segíteni szeretnék, de közben attól félek, hogy magával ránt, ha nem menekülök el még időben.
- Hogy veled mi történik – egészítem ki a korábbi mondatomat, hisz első sorban ő az, aki valamiféle változáson megy keresztül, én pedig csak alkalmazkodni próbálok. Bár az is lehet, hogy ő eddig is ilyen volt, csak én nem láttam tisztán? Remélem, hogy nem így van, mert az előbbi esetben még talán helyre hozhatjuk a dolgokat.
Miután kötés került a kezére, a szeme feletti vágást igyekszem kitisztogatni. Elég mély, az is lehet, hogy nyoma marad. A vért nagyjából már le is szedem az arcáról, amikor a kezeimet egyszerűen visszaejtem az ölembe.
- Én... én csak azt nem értem, hogy... Én csak nem értelek mostanában. Nem értelek, mert én fél életemben a halál elől futottam. Te pedig... mintha egyenesen elébe mennél. - Jó, persze ezt eddig is tudtuk, hogy mennyire különbözőek vagyunk, de ez most mást. Vagy én vagyok az, akinek túl későn nyílt fel a szeme? - Most is be vagy lőve, igaz? - Teszem fel végül a kérdést kicsit vádlón, de aztán meg is bánom. Az iránta érzett aggodalmam keveredik a félelemmel, amit viszont ő ébresztett bennem, és már nem tudom, meddig mehetek el a kérdéseimmel. Eleve sosem voltam egy erélyes vagy akaratos típus, nem vagyok túl domináns, nem szoktam másokra olvasni a hibáit, és most még inkább félek ezt tenni, de ugyanakkor ha nem teszem, mégis hogy téríthetném őt észhez?

Az ember azt hinné, hogy közelmúltban történtek fényében élveznék egy kis magányt. Örülnöm kellene az egyedüllétnek, kiszellőztethetném a fejemet, nyugodtan átgondolhatnám a dolgokat, aztán békésen elaludnék. Ilyesmi. Hiszen azt tervezgetem, hogy elmegyek. Ha egyszer tényleg lelépek innen, akkor onnantól minden éjjel üres marad majd mellettem az ágy. Ezt akarom, nem? Itt hagyni. Egyedül maradni. Megszabadulni tőle. Akkor miért foglalkoztat annyira, hogy nem jött haza? Miért voltam annyira nyugtalan? Miért aggódok? Nem kellene, hogy aggódjak, nem kellene, hogy érdekeljen. Talán megint belőtte magát. Talán ismét megütött valakit. Örülnöm kéne, hogy nem én vagyok az, hogy nincs a közelemben. És mi van, ha egy másik nővel van? Nem, azt nem tenné, igaz? Akármilyen őrültségen is megy keresztül mostanában, szeret engem. Azt hiszem.
Idegesít a bizonytalanság, idegesít, hogy nem tudok semmit. És idegesít, hogy idegesít. Majdnem az egész éjszakát átforgolódtam, és a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Egyik pillanatban még utáltam, el akartam menni, a másikban meg már nem érdekelt semmi, csak azért imádkoztam magamban, hogy végre hazajöjjön hozzám, hogy mellettem legyen. Folyton ezek az érzések váltják bennem egymást. Egy részem nem akar tovább tűrni, a másik felem viszont azt mondogatja, hogy meg kell őt értenem. Hiszen most veszítette el az apját. Segítségre van szüksége, a támogatásomra, nem pedig a hátba szúrásomra.
Hajnalra, azt hiszem, kimerített a sok belső feszültség, és végül elnyomott az álom, de nem aludtam túl sokat. Egy-két órát talán. Amint megéreztem a reggeli nap simogató melegét az arcomon, máris újra ébren voltam, az előző gondolataim visszatértek, és már nem tudtam visszaaludni. Egy idő után rávettem magam, hogy felöltözzek, megmosdjak…  A tükörképemmel találkozva szabályosan felnyögtem a borzalomtól. Ha értenék a sminkeléshez, megpróbálhattam volna elfedni azokat a karikákat, de egy kis szájfényt és szempillaspirált leszámítva sosem igazán adtam az ilyesmire. Tudom, foglalkozhatnék többet a külsőmmel, de az én tini korom nem arról szólt, hogy divattippeket kérjek anyámtól vagy a barátnőimtől, hanem arról, hogy megpróbáljak életben maradni. A szépséget csak a gépem lencséin keresztül kerestem, és nem magamon. Különben is, akár van rajtam smink, akár nem, mindenhogy szürke kisegérnek érzem magam. Nem is igazán értem, még ma sem, mit eszik rajtam Vittor. Vagy, hogy miért ragaszkodik úgy hozzám.
Hmm… talán egy kis kávé segít. Nálam tulajdonképpen általában az is tiltólistás a cigivel és az alkohollal együtt, a drogokról nem is beszélve, hiszen nekem különösen figyelnem kell az egészségemre. És többnyire ezt is teszem. De néha tehetek egy kis kivételt. Lesétálok a konyhába, és öntök magamnak egy bögrével az előre lefőzött feketéből. Reméljük, ez majd helyre tesz. Végül is, ez egy új nap. Új kezdet. Valahogy vissza kellene szereznem valamicskét a régi optimizmusomból. Keresni mindenben a szépséget, a csodát, ami mindenhol körülvesz bennünket. Ha én pozitívan állok a világhoz, talán a világ is úgy áll hozzám, és a dolgok lassan helyre jönnek maguktól. Később kimehetnék egyet fotózni. Attól biztos jobb kedvem lenne.
A bögrével a kezemben visszaindulok a háló felé, hogy begyűjtsem a fényképezőgépemet, de félúton megtorpanok, amikor nyílik a bejárati ajtó. Ahogy megpillantom őt, a csodálkozástól kissé elnyílik a szám. Pedig nem kellene meglepődnöm, nem először látom hasonló állapotban. Véresen, gyűrötten. Gondolom nem is teljesen józan. Másnapos… vagy ami még rosszabb: még az éjszakai drogok hatása alatt áll. Elég egy pillantás rá, hogy a nagy nehezen összegyűjtött jókedvem elillanjon. A szívemre súlyos szomorúság telepszik, de igyekszem ezt nem kimutatni. Elnézek a vitrin felé, amikor a dobozt említi, majd némán teszem, amit kér. Ne kérdezzek. Mi sem egyszerűbb! Nem mintha nem érdekelne, hogy mi történt vele, de egyébként is annyi kérdés zsong a fejemben, hogy úgysem tudnám most eldönteni, melyiket is tegyem fel először. Előbb csak leteszem a bögrémet a dohányzóasztalra, majd elsétálok a kért tárgyért, és azt is lepakolom. Aztán csak állok ott, mint akit odaszögeztek a padlóhoz. Nem tudom eldönteni, hogy segítsek neki a sebeit kitisztítani, vagy inkább hagyjam rá az egészet, és üljek a lehető legtávolabb? Szeretnék segíteni, hisz mégis ki ne akarna segíteni egy sérült szerettén? Ugyanakkor még nem igazán tudom eltalálni, hogy milyen hangulatában is van. Azon kívül, hogy kicsit nyúzott, és morcos. Nem akarok ismét okot adni neki, hogy megüssön. Azt nem viselném el még egyszer. És ezt nem fizikailag értem. Így is már úgy érzem, valahányszor a közelében vagyok, hogy a kettőnk kapcsolata határozottan borotvaélen egyensúlyozik. Mintha bármelyik pillanatban eldönthetném, hogy bedobom a törölközőt. Kész vége. De nem akarom, hogy így legyen. Végül leülök vele szemben az asztalra, az ölembe veszem a dobozt, és kiválogatom belőle azt, amire szükségünk lehet.
- Aggódtam érted – vallom be, anélkül, hogy felnéznék rá. Így mégis csak könnyebb. Nem akarom, hogy a lelkembe lásson, és felfedezze azt a zűrzavart, amit odabent okozott. – És úgy tűnik, nem hiába – lesek fel rá enyhén vádló tekintettel, aztán újra lesütöm a szemem. Gézlapot veszek kézbe, fertőtlenítőt locsolok rá, és mivel még nem állok rá készen, hogy az arcát fürkésszem, a kezét fogom meg, hogy az ökléről tisztogassam le a verekedéssel szerzett sebeket.