Ahogyan lépkedek mellette a folyosón és helyenként futólag pillantok rá, az jut eszembe, hogy ha tudná mit tettem, ha tudná, hogy ki is vagyok valójában, ha tisztában lenne azzal, hogy milyen múltam van, hogy honnan jöttem...vajon akkor is ennyire vidám és pozitív lenne, vajon akkor is egy kissé szétszórt, hozzá hasonlatos gyakornok lánynak vélne, aki az aktáival szaladgál az épületben és teljesíti Mr Horton kéréseit? Millió kérdés suhan át a fejemben, és magyarázatul szolgál arra nézve, hogy miért is vagyok még mindig egyedül. A legtöbben el sem hiszik, megint mások csak nevetnek akkor amikor arról beszélek, hogy egyedül élek minden városban ahol megfordulok, és semmi állandóság nincs az életemben. Tulajdonképpen ezt szoktam meg, ez az amiben felnőttem, ami számomra oly természetes volt, mint az, hogy levegőt veszek. Rupert és én vándoroltunk a nagyvilágban, és ha egyik évben még Bostonban kezdtem az őszt, lehet, hogy a nyarat már Drezdában fejeztem be. Hotelek, ismerősök szállásai, kissé lepukkant motelek, melyeknek a szoba sarkait minden alkalommal megszámoltam, és melyeket fogkefe-szállásoknak hívtam. Mert minden egyes új hely, egy új fogkefét jelentett. Tulajdonképpen még ez sem volt állandó az életemben, csak egy barna, fél szemű játékmackó, amelyet a hónom alá csapva hurcolásztam, és amelytől nem voltam hajlandó megválni. Egyszer ráborult Rupert arcvize, amikortól kezdve olyan illata volt mint neki, és minden este hozzábújva aludtam el. Ez jelentette nekem a biztonságot, és az otthont. Jobban belegondolva kizárólag csak ennyi. És amikor meghalt, amikor már nem volt tovább ki ezt biztosítsa számomra, kicsit vele haltam én magam is. Ekkortól kezdődött a vigasztalhatatlan korszakom, melynek végét egy füstölgő pisztoly csöve és Mr Grey ég felé meredő, üveges tekintete jelentette. Lépteim lassítom, amikor hallom Wally kerekes székének surrogását, és egy másodpercre meg is állok, visszautalva arra amit még bent mondott, mielőtt elindultunk. Ujjaim a dosszié tetejére simulnak, és lassan mozgatva őket beszélek hozzá. - Tudod….amúgy igazad van. Mármint a tökéletességgel kapcsolatosan. Azt szokták mondani, hogy az ember megjátszhatja magát egy ideig. De hosszú távon mindig lehull az álarc és megmutatkozik ki is lapul alatta.- kicsit talán tudat alatt utalok arra, hogy én is pontosan ezt csinálom. De nem azért, hogy tökéletesnek látszódjak, hanem azért, hogy ne láthassa senki azt a fenevadat, aki minden megtelő holdkor előbukkan, akit az erdő tavainak bármelyikében megpillantok, és amikor a ködpára jótékonyan gomolyog körbe rajtam, szinte fájdalmasan fel sem ismerek. Mitől van rajtam ez az átok….vajon ez ott volt bennem mindig? Vajon Rupert tudott róla? Ha tudott, ő éppen így szeretett? Vajon más is tudna ezzel a borzalommal együtt szeretni? Ebony...ő talán tudott volna...ő talán elfogadott volna. Persze hiú ábránd, mese és képzelgés,hiszen esélyt sem adtam neki erre. Még azelőtt elhagytam, még azelőtt kitaszítottam az éltemből, mielőtt egyáltalán beengedtem volna úgy igazán. Mert a titkok és a félelem megmérgeznek mindent: barátságot és szerelmet egyaránt. Tovább indulunk, hagyom, hogy vezessen a kígyózó folyosón, időnként odaköszönve ismeretlen ismerősöknek, futólag látott gyakornokoknak, pár postázóban látott félig-meddig kollégának, a fiúnak az ebédlőből, aki olyan kedvesen odanyújtotta a sótartót, a lánynak, akivel összecseréltük a hatodikon a kabátjainkat. - Én...hoppszi!- sikeresen majdnem elsodortam a fenekemmel egy cserepes virágot, amit az utolsó pillanatban sikerült elkapni, és egyenesbe állítani ismét a sarokban a helyén, mielőtt tovább haladtunk volna. -...szóval én úgy egy hete vagyok itt. Mármint gyakornokként...a városban inkább csak visszatérő. Én itt születtem….aztán...elköltöztünk- apró szüneteket tartok a mondandómban, talán keresem a megfelelő szavakat, amikkel még őszinte vagyok, de nem árulok el magamról túl sokat. Kérdezek helyette, mert az egyszerűbb, mert addig sem rólam esik szó. - Amúgy azért nem láthattál korábban, mert úgy tűnik más szakra járunk, és az igazat megvallva az infósok és a jogászok ritkán érintkeznek egymással. Mármint...szakmailag.- harapom be az ajkaimat, és próbálom nem felvenni Wally korábbi kétértelmű fogalmazási szokását.Esélytelen, legalábbis ebben a fél mondatba sikerül egy picit belepirulnom. Helyette inkább követem őt a kis birodalmába, ami látszólagosan tökéletes káoszban leledzik, de biztos vagyok benne, hogy Wally nagyon is tudja mit hol talál benne. Az ajtóban kicsit bizonytalankodom még, láthatóan feszengek egy másodpercre, hiszen ez a helyzet, ebben a formában még új nekem. Nem szoktam hozzá a fiúhoz hasonlatos, mozgásukban korlátozottakhoz, így aztán ennek tudom be a megtorpanásomat, amelyet egy röpke, köszönetnek ható mosollyal próbálok ellensúlyozni. Miközben ő bekapcsolja a gépet, én azon kezdek gondolkodni, hogy hol ülhetnék le úgy, hogy ne borítsak fel valamit, vagy ne verjek le, esetleg úgy egyszerűen ne tegyek semmiben kárt. - Igazán semmi gond...egészen..khm...egészen otthonos így.- pillantottam körbe, és bár inkább csak udvarias akartam lenni, azt hiszem sikeresen komplett bolondot csináltam magamból. Ma már másodszor a közelében. Nem messze az egyik asztaltól végül felfedezek egy puha plédet, amely úgy tűnik ülhető minőségben tesz szolgálatot egy fotelnek tűnő bútorra vetve, így aztán megpróbálok ráülni, miközben tovább beszélek. - Azon azért még gondolkodom, hogy mivel hálá..láááááláááá….- ahogyan a testsúlyomat a plédre helyeztem elég hamar világossá vált, hogy alatta temérdek könyv lapul egymásra rendezve, természetesen nem nagyság szerint, ez pedig instabillá tette a tákolmányt, ami a mondatom közepén szépen dőlni kezdett velem együtt, és megérkeztem a zuhanást követően éppen Wally tolókocsijának jobb oldali kereke mellé. A dosszié egy hangos koppanással landolt az orrom előtt, én pedig kezem és lábam ezer irányból próbáltam összeszedni. Harmadik idióta viselkedésem, és még egy órája sincs annak, hogy találkoztunk. - Mit szólsz? Most én heverek a lábaid előtt hálám jeléül..- húzom el a szám, kezemmel pár elkóborolt barna göndör fürtöt seprek ki az arcomból, majd összeszedve magam tápászkodom fel. Újabb mosolyféleség, amolyan bocsánatkérő azért ahogyan viselkedem. Még néhány perc, és valószínű azt fogja gondolni rólam, hogy nem vagyok teljesen épelméjű. Elkerülendő a hasonló helyzetet végül az ablak felé indulok, a dossziét az asztalra helyezve éppen a fiú keze ügyébe, én pedig csípőmmel támaszkodom neki az alacsony ablakpárkánynak, a lábaimat pedig keresztbe pakolom egymáson. Karom összefűzve a mellkasom előtt. Innen talán már elesni sem fogok és úgy alapvetően semmiben sem teszek kárt. Körbe nézve elég sok hegyes, fémes és mindenféle ismeretlen eszközt látok, amelyek mibenlétével nemhogy tökéletesen, de úgy alapvetően semmiféle módon nem vagyok tisztában. -Remélem nem emberkínzásra használod ezeket itt!- ujjamat kissé elemelve a mellkasomtól egy bizonytalan eredetű, lapos eszköz felé mutatok, majd félrebiccen a fejem, és őt figyelem. Azon gondolkodom, hogy vajon hányszor látott ebben a szobában vendégül úgy alapvetően bárkit, vagy csupán én vagyok abban a kivételezett helyzetben, hogy behív ide? Magamból indulok ki, ami nem önző viselkedés, sokkal inkább természetes nálam. Én bizalmatlan vagyok alapvetően mindenkivel, és ha rajtam múlik nem biztos, hogy fordított helyzetben beinvitáltam volna abba a részlegbe ahol nekem szorítottak helyet. Igaz, ott nagyobb a rend, viszont jóval kisebb. Egy asztal, egy szék és egy könyvespolc tartozik hozzá, és egy kopott fejű porcelán bohóc a sarokban, amely egy kisgyermek méretű és leginkább azt a célt szolgálja, hogy távoltartsam vele Kyle-t. Ő ugyanis átmenet egy amorózó és Quasimodó között, és fél a bohócoktól. Ahogyan mondtam is, nem szeretem ha bárki túlságosan közel akar kerülni hozzám. - Egyszer szívesen megmutatnám az én részlegemet is.- csúszik ki a számon a mondat, és már késő lenne visszaszívni, bár lehet elutasítja és akkor nem is kell. - Feltéve ha szereted a rémesen hígra főzött kávét, és az ijesztően vigyorgó bohócokat. Nem félsz tőlük ugye?- kontrázom rá az előbbire, mintha csak egy ismeretlen erő vezérelné az ajkaimat, és szinte maguktól formálnak olyan mondatokat, amelyeket magamtól sosem ejtenék ki. Észbe kapok. Hisz én nem vagyok ilyen...nem ilyen vagyok. - Mondjuk úgy a vendégem vagy egy kávéra és egy szívességre és kvittek vagyunk!- azt hiszem ezzel némiképpen sikerült visszaterelnem hirtelen támadt érdeklődő gondolataimat a megfelelő mederbe terelni. -....mielőtt még félreértenéd.- tettem hozzá, csuda tudja, hogy miért. Jelét sem adta, hogy félreértené, csak talán én tettem volna így fordított helyzetben. Jobb lenne ezt az egészet rövidre zárni, mielőtt még túl kínossá válna, és nem csupán egy kávéra, de mindjárt egy komplett sütizésre is meghívnám a srácot. Azt hiszem volt benne valami, ami arra késztetett, hogy az átlagosnál egy hangyányival kedvesebb legyek vele...az a bizonyos optimizmus volt, amely szinte sugárzott belőle, mégis körül lengte valami megmagyarázhatatlan atmoszféra, ami viszont egy lépéssel hátrébb mozdította feltámadt érdeklődésem. - ...mármint nem szokásom mindenkit meghívni a gyakornoki szobámba...ami alapvetően nem is szoba, hanem egy térelválasztóval elkerített rész Mr Horton asszisztensének asztala mellett. Naaaaa jóóó...térjünk át arra amiért valójában jöttem és itt vagyok.- dörzsöltem össze a tenyerem, és ellöktem magam az ablakpárkánytól. - Mikorra tudok érte jönni? Úgy értem mikorra lesz kész ez így egyben? Mert ahogyan látom az arcodat, nem öt perces munka...szívesen várok rá, főleg mert tényleg szükséges lenne, és mert ez egy plussz pontot jelentene nekem Mr Hortonnál. Talán a következő alkalommal nem engem ugraszt majd fénymásolni. Az már egy fokkal jobb, azt hiszem.- léptem közelebb néhány lépéssel. Ez csak fizikailag csökkentette a távolságot közöttünk, de úgy tűnt személyesebb témába nem kezdek bele újra….ha őt kérdezem, akkor visszakérdez, én pedig nem szívesen mondok magamról többet. Mondjuk félő, hogy az első kávézás alkalmával így is több fog kibukni belőlem mint szeretném.
edöbbentem Noémie mondatán. Konkrétan köpni nyelvi nem tudtam, mert én vagyok az utolsó szerintem, aki bárkit külső alapján ítélne. Jó, persze vannak nekem is első benyomásaim mindenkiről, ahogy minden embernek. De ez nálam sosem terjedt ki addig, hogy valakit leszólnék vagy durvábban elítélnék a külseje miatt, főleg miután nem tudok járni, és nyáron 40 fokban is hosszú gatyát kell hordanom, mert konkrétan úgy néz ki a lábam, mintha egy maracujával létesített volna szexuális kapcsolatot. Úgyhogy abszolút nem az én asztalom elítélni másokat. -Ezt nem elítélésnek szántam, csak szimplán tudom, hogy nem szereti ezt a pályát –vontam vállat. Őszintén nem akartam vitába szállni a lánnyal, de azért tisztázni akartam magam, mert Conort ismerem és amit mondtam, azt arra alapoztam, amit már nekem is megemlített. Nyilván poénkodásnak is szántam ezt az egészet, de kicsit letört ez a támadó reakció, úgyhogy úgy döntöttem kicsit komolyabbra veszem a figurát, már amennyire a lehetőségeim adottak voltak. Igyekeztem mondjuk úgy megválogatni a szavaimat, hogy nehogy a következő mondatom után már nácinak is nézzen, aztán kilökjön a pics@ba az ablakon a tolókocsival együtt. Nagyjából olyan helyzet állt elő, mint mikor egy nagymacskát próbál megszelídíteni az ember. Na most ez eleve nem egy egyszerű hadművelet, főleg akkor nem, ha az a macsek még éhes is. Ráadásul ebben a szituációban nyilván én voltam a balfék ember, aki ilyen idióta feladatot elvállalt, a maga idióta fejével. A szerencsétlen poénok után ráadásul úgy éreztem magam, mint aki teljesen hülyét csinált magából azzal, hogy gumicsirkéket dobált az oroszlán elé, mondván, hátha attól majd megszelídül. -Hát, hidd el akkor én lennék a legboldogabb, ha ez tényleg meg is történne, de mindig nem játszhatom meg magam, hogy tökéletesen nézek ki még takarítás közben is - vontam meg a vállam újból. Bár tény és való, hogy hálás voltam Noémie segítségéért, azért bízok benne, ha tényleg álmaim nője sétálna be azon az ajtón, akkor személyiségileg is egy istennő lenne és ahelyett, hogy kiröhögve elsétálna mellettem, inkább segítene nekem. Legalábbis reménykedem benne nagyon. Meg abban is, hogy akkor már ő sem lenne teljesen tökéletes, hanem csinálna ugyanúgy hülyeségeket mint én, mert mindig nem tudnám hozni a legjobb formám. -Nekem ez is emberi nyelven van –mosolyogtam, miközben tovább nézegettem a lapokat. –De ha ennyire szükség van az elcsúfításukra, akkor persze segítek benne, csak nagyon melós lesz –hát, az biztos, hogy nem lesz könnyű. Mert az rendben van, hogy én értem, meg szóban megmondom mit jelentenek a szavak, na de ha tényleg még le is kell írni szofisztikáltan mindegyiknek a jelentését, akkor szerintem még 100 évesen is itt fogok ülni, de sebaj, megoldom. Egy ilyen feladat nem foghat ki rajtam és nem is fog, még akkor sem, ha itt fogok megöregedni. -Hát, a részlegemben még működik a gép –jelent meg egyfajta aggódás az arcomon. Mert nem mintha én többet takarítanék egyébként az asztalomnál. Mindig a takarítókra hagyom a nehéz munkát, akik már szerintem egy ideje nem jártak a környéken, úgyhogy azt nem mondanám, hogy minden tiszta a helyemen. Annyira engem sosem zavart egy kis rendetlenség és ez szerintem igazán a saját szobámban látszik meg otthon, az irodában még annyira talán nem. -Megoldom –vágtam rá, mielőtt még segíthetett volna Noémie. Mert nem vagyok béna. Az, hogy nem tudok úgy járni, mint mások az egy dolog. De attól még minden mást f@szán meg tudok oldani. Ahogy egy gép emelgetését is. A pukedlire viszont már elröhögtem magam. –Tudom, hogy király vagyok, de azért még nem hivatalosan –ez nagyon magas labda volt, úgyhogy muszáj volt lecsapnom, miközben nevetve kigurultam mellette. Jó, ezzel az akcióval fogjuk rá, hogy sikerült kiengesztelnie, úgyhogy ezzel a jókedvemmel haladtam tovább a részlegem felé, mutatva az utat. Közben persze odaszóltam a legközelebbi munkatársnak, hogy nemsokára befejezem a gépet is, csak más dolgom akadt. Nekem egyébként az sem lett volna különösebb gond, ha nem beszéltünk volna annyit a lánnyal, de mivel rengeteg kérdése volt, ezért sokat kellett dumálnom. -Mármint a városban vagy az irodában? Mert itt konkrétan pár hete kezdtem –visszatekintve már legalább úgy érzem, mintha évek óta itt melóznék. –De te újnak tűnsz, mert régebben nem láttalak, csak egyszer még előző héten a környéken –ha ő is akkor kezdett, mikor én, akkor pocsék megfigyelő vagyok. Mindenesetre szerintem újonc. -Ami gép, az sosem unalmas. mellesleg most sem vagyok egyedül –vontam vállat mosolyogva. Igaziból mindig is jól tűrtem a magányt, annak ellenére, hogy egyébként társasági embernek tartom magam. Szívesen lemegyek a haverokkal, még iszogatni is bármikor, de sorozatozni is tudok napokig. Szerintem ez a legjobb egyébként, amikor fel tudod magad találni egyedül is, és nem függsz másoktól. Mert egy időben én is nagyon kerestem a barátaim társaságát, most meg úgy elvagyok mint a befőtt. Persze szeretek ilyen-olyan helyekre járni, de már megtanultam ignorálni a magánnyal kapcsolatos szar érzéseimet. -Na jó, most már te is mesélhetnél, úgyhogy ha először elmondod hova jársz, akkor én is –már kezdtem kicsit túl soknak és erőltetettnek érezni ezt a nagy érdeklődést, úgyhogy inkább hárítottam udvariasan. Másrészt nem akartam, hogy minden körülöttem forogjon, hiszen Noémie-t is egyenrangú partnernek tekintettem. -Mondanám, hogy nincs mit, de lesz mit megköszönni –vigyorogtam a mondatára. Természetesen nem bunkóságból mondtam ezt sem, sokkal inkább poénból, hátha most már elmúlt a rossz kedve és díjazza, hogy ilyen a stílusom és próbálom oldani a feszültséget. –Menj csak, ez lesz az –kinyitottam volna előtte az ajtót, de tekintve, hogy a tolókocsival nehezebb manőverezni, ezért inkább csak simán előre engedtem, amint a részlegemhez értünk. Igen, ez is egy olyan dolog, ami miatt pocsékul érzem magam. Mert kiskoromban, ha nem voltam elég udvarias a női hölgyekkel, akkor olyan hegyi beszédet kellett végig hallgatnom, amitől még a nyálamnak is misebor íze lett, így nem meglepő, hogy később is tartottam magam ezekhez az elvekhez. Csak hát amióta nem tudok járni, általában mindenhol engem engednek előre, meg nekem nyitják ki az autó ajtaját, hogy segítsenek beszállni. Hát, ez van… -Bocsi a rendetlenségért –hát, húztam egy kicsit magam, de most már ezen úgysem tudok szépíteni, úgyhogy inkább odagurultam a géphez és bekapcsoltam, hogy el tudjuk kezdeni a munkát, még mielőtt Noémie kellemetlenül érezné magát.
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 04, 2017 10:32 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Wally & Noémie
Our first meeting
Mielőtt bárki azt gondolná rólam, hogy sótlan vagyok, vagy olyan aki nem ismeri a poént, vagy nem vevő rá, esetleg olyat nézne ki belőlem, hogy alapvetően egy magamnak való ember vagyok, azt gyorsan ki kell, hogy ábrándítsam. Azok, akik tisztában vannak még azzal is, hogy miképpen indult az életem, hogy Rupert milyen módon halászott ki a konténerből a temérdek romlott zöldség, használt óvszer és elázott kartondobozok közül, azokban még sajnálatot is ébreszthet a sorsom, és előszeretettel öltik magukra a keserű és együttérző álcájukat. Nem kérek belőle! Noha azt hiszik, hogy a fentiek miatt sanyarú gyerekkorom volt, és elsősorban azzal telt, hogy a nemtörődöm, mihaszna anyám után sírdogáltam azok szintén olyan messze állnak az igazságtól, mint a csiga a gerincesek osztályától. A világ legszerencsésebb emberének tartom magam, hogy egy olyan ember mellett nőhettem fel, mint Rupert Whitton. Nem volt tökéletes, sőt a maga nemében a világ egyik legrosszabb embere volt, aki mindennek alkalmas volt, csak éppen apának nem, én mégis benne láttam mindent amit egy lánygyermek csak el tud képzelni a valódi apukájáról. Megpróbált a maga módján terelgetni, még nevelni is, és sokszor azt gondolta, hogy pénzzel majd kiválthatja, hogy elkerüljenek a rossz vagy éppen nehéz dolgok az életben. Nem látta be helyenként, hogy ezeket az ember nem tudja kikerülni ha akarja sem, ahogyan azt sem tudhatta, hogy van még valami az életemben, jobban mondva bennem…egy átok, amivel együtt élek,és amely nem sokkal a halála után tört a felszínre. Még én magam sem vagyok vele tisztában, még én magam is csak próbálok rájönni ki is vagyok valójában, még én is ízlelgetem ennek az újfajta létnek a valódiságát, de azt már most tudom, hogy az átlagos fiatal lány eszményképének illúziójától mindörökre búcsút kell intenem. A vicces és mókás lányt akkor űztem messze az életemből, amikor fél évvel ezelőtt valaki az én kezem által halt meg. Oly súlyos titok ez, amelyet néha rémálmoktól terhes éjszakáimon verejtékben úszva és sikoltva felriadva élek át ezredszer is. Mégis…a mindennapokban igyekszem ezt elfelejteni, és megpróbálok éppen olyan normális életet élni, mint a hozzám hasonlóak…mint azok, akiknek az életében nincsenek ilyen szörnyű titkok. Persze naivitás azt gondolni, hogy minden ember lelke egy hófehér felület, hova lábnyomát még nem helyezte a valóság árnyoldalának óriástalpa. Ha ezzel a sráccal normális körülmények között futok össze, ha alapvetően nem már órák óta csak keringek az épületben őt keresve, és hovatovább türelmemet veszítve, ha nem éppen azon kattog az agyam, hogy valóban ezt a lótifuti munkát akarom én csinálni a gyakornoki időmben, ahelyett, hogy hasznosabban tölteném….? Szóval ha valamivel nyugalmasabb körülmények között futunk össze, minden bizonnyal sokkal normálisabb, talán barátságosabb, vagy éppen mosolygósabb lennék. Bár jobban belegondolva, ehhez az állapothoz minimum két évet kellene visszaugrani az időben. Most azonban valami oknál fogva olyan hangulatingadozáson megyek át, mintha egy érzelmi hullámvasútba ültettek volna, és az egyik pillanatban még együtt nevetek Wallyval, a következőben már szinte letorkollom a poénkodása miatt, vagy éppen azért, mert megpróbálja tréfával elütni a bénázásom. - Hm…érdekes meglátás. Valószínű rólad sem az jutna eszébe az embernek, hogy programozóként dolgozol….jobbanmondva jelen pillanatban nekem úgy tűnik, hogy gépet takarítasz az ezredik emelet, ezredik irodájában, valamelyik kismenő kérésére. Nem gondolod, hogy te vagy az utolsó akinek bárkit is el kellene ítélnie a külseje miatt?- nem értem, hogy miből és honnan tör elő belőlem ez a fajta támadó viselkedés, de gyorsan vissza is veszek belőle. Nem Conort védem, és neki sem akarnék beszólni, ahogyan magamat sem akarom lejáratni még jobban, így aztán egy vállvonást követően igyekszem enyhíteni az előbbi szavaimat. - Bocs…hol is tartottunk? És nem ellened irányul ez az egész, csak éppen nincs jó napom….szeretnék minél hamarabb túlesni ezen a munkán.- nem elnézést kérek, csak magyarázom bizonyítványom, vagy legalábbis a helyzetből kihozni amit még lehet. Nem mintha lenne annak esélye, hogy valaha még összefutunk, de sosem tudhatja az ember, és nem akarom rögtön az első találkozáskor elásni magam. Ha esetleg még szükségem lenne a segítségére...mivel ugye egy helyen húzzuk az igát. Olyan dolgokon kattog az agyam, amiken alap esetben nem kellene, így aztán külön díjazom, hogy nem feszegetjük tovább a Conor kérdést. Nem tehetek róla, hogy a fogpaszta mosolyú srácok a gyengéim, ugyanakkor kész bunkóság lenne éppen ennek a srácnak ecsetelni, aki minden bizonnyal nem a táncos lábaival hódít. De valahogyan most nem tud érdekelni, hogy kedves legyek, ez ma nem megy nekem úgy látszik, és fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet, majd megrázom a fejem, és egy hatalmas levegővétel után mintha kissé megkönnyebbülten fújnám ki a levegőt. Valahogyan próbáltam oldani a kínos csendet, meg persze a Wallyból időnként előtörő beszédkényszert, ami sokszor nevetés, vagy éppen huncut pillantások követtek. Ez a srác most tényleg flörtöl velem, vagy alaphelyzetben is ilyen mindenkivel? A gondolat végül egy apró, tényleg a semmibe elvesző mosolyt csalt az arcomra, majd megvontam a vállam, mintegy megadva magam a helyzetnek. Menjünk bele az ésszerűség keretein belül. Ha végeztünk úgyis mindenki megy majd a dolgára. - Hát nézd...ahogyan én most betoppantam itt a nagy semmiből, lehet, hogy két percen belül azon a másik ajtón - böktem egy apró mozdulattal a szemben lévő tejüveg ajtó irányába- fog besétálni álmaid nője, és lássuk be, mégsem fogadhatod úgy, mint aki egy fél éjszakát fetrengett a szalmabálában. Szóval ha ez az ára a boldogságodnak, úgy nagyon szívesen kinevezem magam, és mind az öt ujjacskámat hevenyészett fodrásznak. Na muti!-engedtem, hogy a kezem befejezze a mozdulatot, és valamennyire rendbe szedtem a séróját. Engem is meglepett, hogy az egész, ahogyan történt kifejezetten jól esett. Azt juttatta eszembe, amikor Rupert iskola előtt mindig egyenes lófarokba fonta a hajamat, óriási piros szalagot kötve a végére. Miközben én egy kicsit elvesztem a régvolt emlékekbe, Wally a dossziét tanulmányozta, ezúttal úgy tűnt, valamennyire visszavett a korábbi tempóból és valóban a munkának szentelte a figyelmét. Értékeltem. De tényleg. - Hát leginkább az lenne a legjobb ha azok mellé a mozaik szavak mellé odaírnád, hogy mit jelentenek, minek a rövidítése, aztán egy pár mondatos jellemzést, hogy mégis mit takar. Szóval emberi nyelvre kellene fordítani. A helyzet az, hogy Mr Horton perbeszédéhez van rá szükség, és szeretné az esküdteknek, illetve a bírónak is elmagyarázni a tényállást, hogy tisztában legyenek vele miről is van szó. És nem utolsó sorban ő maga is tisztában legyen vele miről beszél.- miközben átvettem tőle a dossziét, és megvártam, hogy végezzen a maradék dolgával, tovább beszéltem. - Persze ha engem kérdezel néha ő maga sincs tisztában vele miről is beszél. Amúgy...mehetünk, mármint a részlegedbe. Azért bízom benne, hogy ott nem hasonló állapotok uralkodnak. Segítsek, vagy megoldod?- intettem a fejemmel a gép felé….nem mintha olyan baromi nagy segítség lennék, de azért valahogyan mégis illőnek tartottam megkérdezni. Amikor aztán végeztünk, az ajtóhoz léptem és kinyitottam előtte. Oldani akartam a helyzet kissé kifordított voltát azzal, hogy pukkedliztem, és a karomat kinyújtva, egy invitáló mozdulatot tettem kifelé. - Csak utánad. Mutasd az utat!- ha végül bezárult mögöttünk a helyiség ajtaja ott lépkedtem Wally kerekesszéke mellett, magamhoz ölelve a dossziét és haladtam arra amerre mondta. Néha persze próbáltam beszélgetést kezdeményezni ismételten, de ez inkább abból adódott, hogy nem nagyon szeretem a hosszú csendeket….az valahogyan feszültebbé tesz. Olyan kérdéseket tettem fel, hogy: -Régóta vagy itt? - Nem unalmas örökké gépeket bütykölgetni tök egyedül? - Hova jársz és milyen szakra? Csupa olyan dolgok, amelyek egy átlagos beszélgetés alkalmával elhangzanak….és nem, még véletlenül sem akartam arról érdeklődni, mi történt vele, vagy éppen arról, hogy mégis hogyan tudta így megőrizni a humorérzékét? Pedig igazán ez érdekelt volna, ugyanakkor még mindig tapintatlanságnak véltem feltenni. Végül, amikor a részlegéhez értünk, és mielőtt beléptünk volna, egy ritkán elhangzó, bűvös mondat hagyta el az ajkaimat - Amúgy köszi, hogy segítesz. Lehet más már elhajtott volna a dossziémmal, meg a mozaikszavaimmal együtt. Szóval csak azt akarom mondani, hogy értékelem.- bólogattam is mellé igen hevesen. Ennyi kedvesség még belefér.
ogalmam sincs, hogy minek vegyem, rossz vagy jó tulajdonságnak, de szeretem elpoénkodni a dolgokat. Főleg akkor, ha kínos helyzetekben találom magam. Úgy érzem ez az egy dolog a mentőövem, aminek köszönhetően talán kevésbé néznek idiótának. Nyilván a lány sem hitte, hogy komolyan port szipuztam mielőtt bejött. Bár egyébként szerintem ha ez valakiből kinézhető lenne az pont én vagyok, de mindegy. Eddig majdnem mindig sikerült magam valamilyen formában megmentenem, kivéve pár alkalmat, de azokból meg tanultam legalább. Most még csak meg sem kellett magam erőltetnem, mert mielőtt még nagyobb baromságot mondtam volna, a lány már elintézte, hogy ő kerüljön kínos szituációba, ezzel némileg felszabadítva engem. Bár tekintve, hogy továbbra is érintett maradtam az ügyben, sajnos csak időt nyertem arra, hogy kitaláljam miként húzzam ki magam. Ezt körülbelül egy rossz passzhoz tudnám hasonlítani fociban. Attól, hogy a másik előrébb adta be a labdát, attól még ugyanúgy a te felelősséged, hogy legalább megpróbálj utána futni és odaérj időben még az ellenség előtt. Én jelen esetben annak a támadónak a szerepét töltöttem be, aki ezerrel elkezdett sprintelni, hogy még elérje azt a szaros labdát. -Ó, hidd el Conort előbb látnád te parasztszekérről félmeztelenül integetni, mint programozóként a gép előtt görnyedni –nevettem el magam Noémie mondatára. Őszintén, bírom Conort, de nagyon nem egy világ vagyunk. Sőt, az informatika és ő sem egy világ. Ha jól értettem, akkor a szülei miatt választotta ezt a pályát, ami meglepő, mert Conor pont nem úgy néz ki, mint aki engedné, hogy uralkodjanak fölötte. Persze nekem nyolc, nem az én életem, nem én b@szom el. Én a sajátomat már sikeresen megfúrtam azon az estén, amikor csont részegen beültem abba az autóba. Azon csodálkozom, hogy nem lett belőle komolyabb rendőrségi ügyünk. Mindenesetre nem ez a téma, amin adott körülmények között akartam rágódni, úgyhogy még a gondolatát is száműztem, hogy tudjam hozni a formám. Ami egyébként sikerült is, mert egy kis öniróniával könnyedén megnevettettem Noémie-t. -Figyelj, nálam minden megoldható. Ha szeretnéd külön időpontot is egyeztethetünk és készítek egy személyre szabott edzéstervet. De ha nem vagy benne érdekelt… -vontam vállat vigyorogva. Természetesen ez is ugyanúgy a szerep kedvéért volt, hiszen ha már elkezdtem, akkor fejezzem be normálisan. Legalább így remélhetőleg a látogatóm is feloldódik majd, mert nekem eléggé befeszültnek tűnt a megtévesztő ösztönei és a Conor-os jelenet miatt. Az pedig nekem sem érdekem, hogy valakit még alig ismerek és egy kínos történés után megpecsételődjön a munkatársi kapcsolatunk. Mondjuk ahogy érzékeltem nem minden rész tetszett neki a színjátékunkból, úgyhogy úgy döntöttem kicsit visszaveszek magamból és némiképp komolyabbra fordítom a szót. Talán valami hasznom is lesz ebben az irodában, ha segítek neki. -Hát, ha ennyire szeretnéd… –sóhajtottam. –akkor véget vethetsz a ragaszkodásunknak –tettem hozzá mosolyogva, miközben felnéztem a hajam felé. Eddig észre sem vettem, hogy rám szállt egy pókháló-darab, de ha már Noémie így megindult felé, hogy levadássza gondoltam megengedem neki. Ne csak azt lássa, hogy milyen bunkó vagyok az eltúlzott poénom miatt. –Köszi, ha legközelebb szabadságon lesz a fodrászom téged foglak megkérni, hogy tedd rendbe a séróm –a szemem sarkából rápillantottam az asztalon heverő tükörre és elégedetten nyugtáztam, hogy most már tényleg emberi formám van. Majd úgy döntöttem további viccelődés helyett inkább megnézem azt a dossziét, hátha tényleg tudok valamiben hasznos lenni. Csupa olyan kifejezésekkel volt teletűzdelve, amiket még az első egyetemi évem során kellet megtanulnom, úgyhogy ebben sem volt akkora kihívás. Bár azért néhány kifejezésnél már megvakartam a fejemet. -Persze, értem én. De azt szeretnéd, ha lefordítanám és táblázatba foglalnám vagy hogyan gondoltad? –amennyi kifejezésről beszéltünk… nincs az az ember aki első hallásra megjegyezné mindegyiknek a jelentését, úgyhogy ésszerűbb ötletnek tartottam ezeket inkább leírni. –Mert ezen a porfészken nem tudom neked megcsinálni –biccentettem a fejem a szerelés alatt álló gép felé- , de ha átjössz velem a részlegembe, akkor tudok segíteni –nyújtottam Noémie-nek a dossziét, majd ha elvette, akkor ideiglenesen visszacsúsztattam a rossz gépnek az oldalát és a helyére tettem. Ha pedig nem vette el, akkor az asztalra helyeztem a dossziét és csak azután foglalkoztam a PC-vel. Majd maximum szólok valakinek, ha itt kell hagynom, hogy folyamatban van a meló és ne nyúljanak hozzá.
Egykor tanácstalan voltam, amikor a pályaválasztásra került sor. Az a fajta ember voltam, akit sok minden érdekelt, úgy nagyjából egyszerre, és nem tudott dönteni, hogy melyiket válassza. Amikor Ebony-nak beszéltem erről, úgy jellemeztem mint egy óriási doboz süteményt, amelyben ott lapul vagy harminc féle, és te mindegyiket egyformán szereted. Nagyjából gyomorrontásig tudnád enni magad belőlük, mégsem tudnád eldönteni, hogy melyikkel kezd. Ebony…és persze Brüsszel ma már olyan távoli gondolatként jön elő csupán időnként az emlékeimből, mintha csak egy kis apró, kusza álom lett volna rövidke, negyed századnyi életem során. Azóta sem mentem vissza Európába, valahogyan még Seattle is nehéz falatnak bizonyult a számomra. Ettől függetlenül egyre erősebb késztetést éreztem arra, hogy a telefonomban előkeressem a számát. Legalább egy üzenet, vagy egy apró mondatocska formájában….fogalmam sem volt hogyan közeledjek újra hozzá. Gyaníthatóan úgysem venné fel. Persze mindez önámítás, vagy éppen belemagyarázás, és annak hárítása, hogy miért nem próbálom meg helyre hozni azt amit egykor olyan szépen összekuszáltam. A bocsánatkérések, vagy belátása annak, hogy hibáztam, soha nem az én asztalom volt. Ettől büszkébb voltam, vagy jobbanmondva fafejűbb. Ám kétségtelen, hogy amikor megakadtam azzal kapcsolatosan, hogy mivel is akarok foglalkozni a jövőben, egykorvolt barátnőm kisegített, és megpróbált a helyes irányba terelni. Így kötöttem ki a jogi pályán, és haladok rajta a mai napig töretlenül előre, noha már nem beszélünk egymással elég hosszú ideje. Mármint Ebony meg én. Árnyékként él a múltamban, és nem vagyok benne biztos, hogy vissza kellene őt onnan hozni. Megint hazudok magamnak, de az vesse rám az első követ akinek olyan könnyű lenne hasonló helyzetben. Van amit eltörni könnyű, megragasztani lehetetlenség. A barátság, vagy éppen a ragaszkodás éppen ilyen. No hát azt hiszem érthető egy kicsit talán, hogy miért nem akarok ragaszkodni. Néha, olyan alkalmakon bánom csak meg, hogy végül ezen a pályán kötöttem ki amikor tanácstalanul vergődöm, amikor elegem van az egészből, amikor a rám bízott feladatot hovatovább a képességeimhez mérten kevésnek érzem. Valahogyan van bennem valami rátarti büszkeség abból adódóan, hogy többre hivatottnak érzem magam. Hogy ez valóban így van, vagy csak én látom így, talán nem is lényeges. Most azt gondoltam, végre kaptam valami fontos feladatot, amelyből tanulhatok is a jövőben, helyette azonban már órák óta tekergem a csupa üveg irodaház megannyi emeletén, leszólítva mindenkit aki az utamba kerül, hogy megtaláljam akit keresek. Nem éppen felemelő feladat, ezt hamar be is látom, de ahogyan eddig is, úgy ezután is el fogom végezni a rám bízott feladatokat. - Port szipuzni? Háááát, kinek a pap, kinek a papné!- rántom meg a vállam, az idegen, szinte allergiás köhögő rohamot kapott srác viccelődésére. Vevő vagyok én a tréfákra, de tényleg, ám most ez nem az a helyzet, amikor hosszú távon képes lennék elviselni. Noha még számomra is meglepő, hogy az első pillanatokban, magam is kicsit mókásabbra veszem a figurát, és egy leheletnyit, mintha belemennék a tréfálkozásba. Mindez tart egészen addig amíg egy helyzetkomikumnak is beillő jelenet egyik főszereplőjévé nem avanzsálom magam, néhány pillanat erejéig. Életemben ritkán kerültem ilyen kínos helyzetbe, és legszívesebben a dossziémmal, meg a kérdéseimmel együtt sarkon fordulnék, véget vetve a kellemetlen szituációnak, aztán amíg az adoniszt bámulom és a nevetésére csak egy elnagyolt szájhúzással, és félszeg vállvonással reagálok, valami ismeretlen oknál fogva mégis ott maradok. Még azután is, hogy a Conornak nevezett srác hűlt helye után bámulok, fél füllel hallva csak Wally válaszát a bemutatkozásomra, és persze a magyarázkodásomra a tévedésem okán. Összerázkódom és végre a figyelmem immár neki szentelve fordulok felé és ha akarnék sem tudnék a továbbiakban ettől tapintatlanul viselkedni. Az igazat megvallva nem sűrűn futok össze mozgássérült emberekkel, így nem nagyon tudom miképpen kell viselkedni a társaságukban. Így aztán próbálom a helyzetet úgy felfogni, hogy ha én lennék ilyen….no az lenne az utolsó, amit szeretnék, hogy szánakozva nézzenek rám. Meg aztán…nem szánom őt. Leginkább azért, mert nem én tehetek arról, hogy nem tud járni…akkor meg miért kell valakit sajnálni? - Hogy mi? – csak arra a mondatára kapom fel leginkább a fejem, hogy Conor után szólna a kedvemért, ám csak mosolyogva hárítom a felajánlását. Legalábbis egyelőre nem élek ezzel a privilégiummal. - Igazán kedves tőled, más formában lehet elfogadnám, de jelen pillanatba téged kereslek. Hacsak informatikában nem olyan verhetetlen a srác mint amennyire a külsejében.- replikázom az élcelődő hangnemre. Igazán nem szükséges helyettem pasizni, még a gyertya tartásától is megkímélném. Ugyanakkor a következő reakció, ha akarom ha nem elkerekedő szemeket, majdnem tátott szájat, és egy komoly másodpercet követően igazán szívből jövő nevetést vált ki belőlem, némiképpen enyhítve annak a bizonyos dossziénak a szorításán. A bicepszét puszilgató, kerekes székes fiú látványa, több mint pazar, egyszerűen nem lehet rajta nem nevetni. No lám, legalább van öniróniája, ez mindenképpen értékes tulajdonság. Legalábbis a szememben. És ha az enyhébbnél is önteltebb lennék, azt gondolnám, hogy Wally nekem akar imponálni vele. Elismerő fintorba futnak az ajkaim, vékony pengévé szorítva össze és mellé még bólogatok is. - Igazán mutatós ez aaaaa….kipattintott darab, és adott esetben szívesen értekeznék veled edzéstervekről és hasonlókról, de jelen állás szerint nem annyira bicepszed látványa, sokkal inkább a fejedben lévő tudás vonzott ide, szóóóóóóval.- kocogtattam meg újra a dossziémat, és nem is nagyon kellett kínálgatni, már maga ajánlotta fel, hogy vet rá egy pillantást. Tehettem volna úgy, mintha nem hallottam volna meg a mondatából sütő kétértelmű utalást, és tehettem volna úgy, mintha ez engem zavarba hozott volna, de nem így volt. Sosem voltam az a tipusú lány, aki a véleményét véka alá rejtette vagy éppen ne mondta volna ki, ha a helyzet úgy kívánta. Mondjuk sokszor volt már gondom abból, hogy előbb járt a szám, minthogy gondolkodtam volna, ami elég macerás, ha a jogi pályán képzelem el magam, ahol diplomatikusnak kell lenni helyenként. Simulékonynak és dörzsöltnek is. Felé nyújtottam a bordó bársony dossziét, mely néhány A4-es lapot tartalmazott kinyomtatva és rajta pár kifejezés, amelyet az informatikában, elsősorban a játékfejlesztők használnak. - Igen, tudsz rajtam segíteni, a munkával kapcsolatosan. Ha egyéb mással is szeretnél így tenni, annak nem itt és nem most van itt az ideje. Nem mellesleg ahogyan látom te és a por hosszútávú ragaszkodással viseltettek egymás iránt, ahová én már nem nagyon férek be.- nyúltam előre a kezemmel a haja felé, és fél úton megálltam. - Megengeded?- biccent oldalra a fejem, jelezve, hogy pár pókhálót akarnék kiseperni a tincsei közül ha erre engedélyt ad. Más formában nem a haját akarom tapenolni, még csak egy fürtre sem vágyom belőle. Ha nem tiltakozott, akkor az ujjaimból fésűt formálva igyekeztem valami emberi alakzatúra lőni a piszoktól, portól és pár pókhálótól díszelgő sérót. Ha azonban nemet mondott, akkor visszahúztam a kezemet és magam előtt összefűzve tartottam tovább. Tulajdonképpen kínos csend állt be a beszélgetésben, legalábbis az én részemről, mert most mégis mivel folytassam? Kérdezzem meg, hogy milyen az élet informatikus gyakornokként? Ahogyan látom őt sem éppen olyasmire alkalmazzák, amiben fejlődhetne. Jobban körbepillantva, és persze az őt borító koszrétegből ítélve gépeket takarít. Én meg iratokkal loholok egyik helyről a másikra. Gyakornok sors. Gondolatban felsóhajtottam és elvetettem a témafelvetést. Egyelőre. Aztán miről kérdezhetném még? Hogy hova valósi, hogy miért ül tolószékben, hogy mi történt vele és hasonlók….de az igazat megvallva én sem nagyon díjaztam volna, ha fél perces ismeretség után valaki ennyire durván tolakodna be a magánszférámba. Szóval ez sem bizonyult a legjobb beszélgetési témának, így aztán ez is egy képzeletbeli kukában landolt. Maradt a kuka csend, a körbenézelődés, meg néha rápillantottam, ahogyan a dossziémban nézelődik, vagy éppen felnézett rám. Felsóhajtottam. Nem megy nekem ez a csendkirályosdi. - Szóval…azokat kellene ott elmagyarázni nekem. Érthető nyelven van leírva, nem ezzel van a gond, csak egyszerűen nem tudom mit takarnak pontosan. A legtöbbje mozaikszó, én nem értem az informatikában miért kedvelik annyira ezeket a rövidítéseket. Jóóóó mondjuk a jogászok meg szeretnek mindent barokk körmondatokkal elmagyarázni. Az lenne a legjobb ha valahol megtalálnánk az aranyközéputat.- nyeltem egy nagyot és megint elhallgattam. Téma kellene, legalább arra az időre amíg várok arra, hogy átfussa a papírokat. Vagy egyszerűen fogjam be? A számat rágcsáltam zavarodott és ideges várakozás közepette.
ost megmondom, a hátam közepére sem kívánom a különféle allergiás dolgaimat. Főleg úgy, hogy igaziból nem is tudom pontosan milyen allergiám van, de ha jól tudom a jó öreg poratka köztük szerepel. Igen, a régi szerelmem. De tényleg imádom. Meg imádtam már akkor is, amikor még régebben diákmunkára jelentkeztem az önkormányzaton keresztül különféle iskolákba. Aztán ha éppen nem volt férfias meló, akkor rám bízták, hogy ganézzam ki az alagsort. Hát, én ott vagy hatszor meghaltam és feltámadtam. Mire végeztem az egésszel, már taknyom nyálam egybefolyt. Képzelem milyen bizalomgerjesztő látványt nyújthattam. Egyébként azóta már majdnem el is felejtkeztem arról, hogy van ilyen problémám. Tulajdonképpen eszembe sem jutott volna, ha nem kellett volna azt a retkes gépet szétszednem. Dehát máshogy esélytelen, hogy hozzáférjek a merevlemezhez. Legrosszabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen luxusirodában tele lesz porral ez a szar. Ja, és akkor még rám is nyitnak, mikor úgy nézek ki mint egy fogyatékos a könnyező szemeimmel meg a fintorral az arcomon, amit az orromat tekerő por váltott ki. Miért? -Persze, csak jó ötletnek tűnt port szipuzni –röhögtem el magam a saját szerencsétlenkedésemen. Bár egyébként azt továbbra sem láttam tisztán éppen kihez beszélek, de próbáltam egy kis poénnal menteni a helyzetemet, hátha nem lesz olyan kínos. Persze nem mintha ebből már ki lehetne hozni bármiféle jót, miután sikeresen bebizonyítottam, hogy nagy esélyekkel indulnék az év lúzere címért. Ez még annál is gázabb, mint mikor még a kamasz éveim kellős közepén sikeresen levett a lábamról egy lenge öltözékű bombázó nő a metró kellős közepén és hát mondjuk úgy, hogy nem igazán tudtam parancsolni az ösztöneimnek. Ezzel még önmagában nem lett volna gond, mert éppen olyan gatya volt rajtam, amiben nem látszott annyira, de az már problémát jelentett, hogy egy kanyarnál kissé elvesztve az egyensúlyom beletolattam hátulról egy öreg nénibe. Sajnos, tudta miről van szó… azóta sem szeretek metrózni. Én naív meg azt hittem ennél szerencsétlenebb szituációt már nem tudunk kihozni ebből a lánnyal, aki betévedt az irodába. Erre megjelenik Conor. Az iroda „kandúrja”, akire ahogy eddig megfigyeltem minden csaj nyáladzik. Persze nem mondom, hogy teljesen jogtalanul, mert tény, hogy jobban néz ki nálam. De amilyen vállai vannak, hát öcsém… tuti kokszol a csávó. De milyen meglepő is lenne, ha egyszer valaki nem őt nézné meg helyettem. Igen. Persze az ilyen helyzetekre már teljesen fel vagyok készülve, így nem is ért váratlanul, hogy a lány konkrétan legalább úgy nézett rá, mintha azonnal meg akarná… „szeretgetni”. Hanem az meglepett, hogy velem keverte össze Conort. Pedig ha még nem ismerném a srácot, akkor is azt mondanám, hogy ilyen kokszosnak biztos, hogy még a legrosszabb forgatókönyvben sem Wally a neve. Mindenesetre Conorral párhuzamosan én is derültem egyet ezen a helyzeten, már csak azért is, mert nekem is roppant kellemetlen volt meg persze vicces is. Még azután sem tudtam levakarni az arcomról a vigyort miután Conor elhagyta a helyiséget. -Üdv Noémie, ezek szerint ma mindenki engem keres. Örülök, hogy ilyen értékes ember lettem megmondom őszintén, de legközelebb beküldöm Conort magam helyett is dolgozni. Szólhatok neki most is –tettem hozzá kissé élcelődő hangnemmel, miközben az ajtó felé döntöttem a fejem és szemtelenül vigyorogtam. Persze ettől eltekintve továbbra is kínosan éreztem magam, de magamat ismerve mindent meg fogok tenni azért, hogy legalább humorral megpróbáljam oldani a feszültséget. -Hát, általában azt sem említik, hogy ki vagyok pattintva –feszítettem be a bicepszem és a szerep kedvéért még meg is pusziltam. Utána nem bírtam tovább és megint előtört belőlem a röhögés. Egyébként meg szoktam edzeni, sőt, egy időben még kondiba is jártam, de nem olyan jók a génjeim, hogy ez látványos méreteket öltsön. Meg nincs kokszom se –Na, add inkább azt a dossziét hadd nézzem meg hátha tudok rajtad segíteni valamilyen munkával –vágtam nagyon elgondolkodó fejet miközben a hangsúlyokkal viccelődtem, majd a papírokért nyúltam.
Pech-széria extrákkal. Így hívtam azokat a napokat, amikor a jóistennek nem akart összejönni semmi. Kifordítva vettem fel az alsóneműt, a pólót az első korty kávéval telibe küldtem, és mindennek tetejébe, még azt a bravúros manővert is sikerült véghezvinnem, hogy a hűtőből magamra rántottam egy egész doboz tojást. Ott álltam indulás előtt fél órával, csontig leöntve tojással. Szóval nem indult a legjobban a napom, és ezen még az a tény sem segített, hogy reggel jártam a temetőben, Rupert sírjánál. Nem tudom…valahogyan megnyugtató ott állni a márvánnyal bevont gödör felett, és ezen még az a tudat sem képes változtatni, hogy tisztában vagyok azzal: üres a sír. Nem itt temettük el, mert a kívánsága az volt, hogy a hamvait szórjam az óceánba, jelképéül annak, hogy világ életében nagy csavargó volt. Mélyet sóhajtottam az őszbe csavarodó Seattle nyugalmas temetőjének levegőjébe, és legalább két órán keresztül magyaráztam a vázába helyezett vérvörös szegfűknek, hogy mennyire hiányzik, hogy mennyire pokolian tud hiányozni a süteményről az általa készített rémes vanília sodó és mennyire hiányoznak azok a reggelek, amikor újságot olvasott a konyhában, és fél óra múlva megállapította, hogy megint zuhantak a részvényei. Apró dolgai az életnek, mégis rettenetesen tudok szenvedni attól, hogy már nincs mellettem. Ez azonban olyan érzés, mint sok más is, amelyet mélyen eltemetek magamban legbelül, és a cinikus, kötekedő mosollyal palástolom, hogy én is tudok ragaszkodni. Tudok, csak nem akarok. Nem akarom, hogy szeressenek, nem akarok állandó dolgokat az életemben, mivel tökéletesen tisztában vagyok a dolgok, az emberek és minden változásával. Minek illúziókba ringatni magam? Rupert is megígérte, hogy mindig velem lesz, és mégsem tudta betartani…ennyit az ígéretekről. Sokat és sokáig gondolkodtam azon, hogy valóban jó ötlet e visszatérni Seattle-be, és olyan dolgokat bolygatni a múltban amelyek adott esetben csontvázként zuhannak majd ki a szekrényből, én pedig ott fogok állni értetlenül magyarázatot kapva ugyan a kérdésekre, de összetört illúziókkal. Néha a jótékony tudatlanság kifizetődőbb. De egy ideje már ez sem igaz egyébként, és pontosan ez volt az oka annak, hogy úgy határoztam két szemeszter gyakornoki idejét itt fogom tölteni. Ingázva Mystic Falls és a város között. Ez az a helyzet amikor két fontos dolog is szerepet játszik az életünkben és nem tudunk dönteni melyik legyen a fontosabb. Én sem tudtam. A gyakornoki időmet egy ügyvédi irodában fogom tölteni, ahol egy lángos képű hájpacni ügyvéd mellett fogok bojtárkodni. Szép kifejezés ez arra, hogy a lótifutija leszek…de a jövőmre nézve elég erőteljesen meg tudja tolni a szekeremet, kivált ami azt a szakot illeti ami engem érdekel. Persze semmi mást nem bízott rám csak papírmunkát, nyomtatást és fénymásolást, néha egy kis adatgyűjtést, de a komolyabb részébe azoknak az eseteknek amivel éppen foglalkozott nem avatott be. Épp ezért volt különösen fontos az a kérés, amit két napja bízott rám egy új üggyel kapcsolatosan. Hogy a rengeteg loholás gyümölcse érett be, vagy a kitartó konokságom volt ami végül meggyőzte az ügyvédet, hogy komolyabb dolgokat is rám bízzon, nem tudom. Az ügy, amelyen dolgoztunk, egy középkorú férfi ügye volt, aki egy elég komoly piaci részesedéssel bíró játékcéget perelt, mert állítólag az általa megálmodott, de le nem védett VR játék jogaira rátette a mancsát. Na ezért választottam én ezt a szakot. Hihetetlen kihívás szellemi termékeket védeni, és bebizonyítani, hogy az valóban azé, aki állítja, hogy ő találta ki. Hogy mi lesz ebből nem tudom, de tegnap éjjel elakadtam. Olyan informatikai szakkifejezések útvesztőjében találtam magam, hogy ha hónapokig olvasgatok utána a neten böngészve, akkor sem feltétlen érteném meg. Éppen ezért Mr Horton (így hívták a „mesteremet”, aki mellett gyakornokoskodtam) azt tanácsolta, hogy az irodán belül keressem meg Wally-t, mert a neve és a segítőkészsége fogalom a hozzám hasonló gyakornokok között. Hogy éppen hol találom meg őt, arra nézve nem hagyott semmiféle információt, ahogyan a külsejét, a pontos személyét is homály fedte számomra még ma reggel is, amikor a szokásos loholással nekiindultam a hatalmas és modern épületnek. Néha megállítottam embereket, érdeklődve Wally után, akinek a nevét ma reggel már többször ejtettem ki mások számára, mint amennyiszer szerettem volna. Lassan mantrikusan ismételgetem, ha akarom ha nem. Végül az egyik szinten egy csontkeretes szemüvege mögül bölcs bagoly módjára figyelő középkorú bírósági gépíró útba igazított, merre is keressem ezt a bizonyos fiút. Végül az egyik nagyobb irodába belépve egy kicsit megakadva torpantam meg az ajtóban: szinte hisztérikus tüsszögés, fújkálás, köhögés hangja, majd egy nagyobb kattanás, mintha kerekek súrlódtak volna valaminek. Ekkor pillantottam meg, kitől is érkeznek ezek a nem mindennapi zajok…a látvány döbbenetes volt egyszerre, és mulatságos. Feltéve ha az embernek kedve támad nevetgélni egy kerekes székes alak szerencsétlenkedésén. Szemét húzás és nem tehettem róla, de engem is halk, alig hallható nevetésre ingerelt. A kerekesszék egy dupla fordulata után borult az egyik lemez szerű tárgy, ő pedig feltette azt a kérdés, amit éppen én készültem volna mondani neki. - Hát nem tudom…jelen pillanatban úgy tűnik te szorulsz nagyobb segítségre. Jól vagy?- még mindig derültség sugárzott a hangomból, de nem az a fajta amivel az ember ismerkedni, barátkozni akarna, sokkal inkább a helyzet suta volta okozta derültség rezonált benne. - Én egyébként csak keresek valakit, és nagyon remélem megtalálom ebben az istenverte labirintusban, mert már kezdem feladni, hogy valaha is….- elakadtam a mondatom közepén, mert a hátam mögül, szinte a semmiből viharzott be egy…hát fogalmazzunk szépen: félisten. Vagy egész. A kaliforniai nap jótékony aranyában barnult arc mögött ezer wattos hófehér mosollyal sétált el mellettem, hóna alatt egy csomó könyvet szorongatva. Az egyik szalagcíme vonta magára a figyelmemet: „Java programozás –haladó és félprofi szint-„. Azt hiszem célba értem, és megtaláltam végül azt a bizonyos Wally-t és méghozzá nem is akármilyen külsővel megáldva. Na nem mintha…és igen…nem szokásom az ilyesmi, mégis tovább nevetgélve, szinte a továbbiakban tudomást sem véve a kerekes székes srácról fordultam a másik felé. - Ehmmm…azt hiszem megvagy! Ha ösztöneim nem csalnak akkor te vagy Wally, akit lassan már két órája keresek!- na és ez volt az a pillanat, amit az elején azzal a bizonyos „extra” jelzővel illettem a pech-széria kapcsán. A félegész isten hangosan, gyöngyözőn nevetett fel, majd a fejét rázva a másik fiú felé mutatott, aki az előbb olyan őrületes lendülettel temetkezett a porba, és próbálta felborítani mindazt ami az útjába kerül. - Akkor dobd ki az ösztöneidet angyalom, mert nem én vagyok….hanem ő itt Wally. Vagy ahogyan mi hívjuk Double W. - Oh!- hirtelen ennyit tudtam kinyögni, és szinte érezhető volt, hogy másodpercek alatt a legrémesebb állapotban érzem magam annak okán ami történt, és persze azért is, mert komplett hülyét csináltam magamból. - Bocs, mennem kell! Várnak rám!- a továbbiakban ügyet sem vetve ránk indult tovább, én meg csak bambán figyeltem távolodó alakját, és végül fejrázva fordultam a másik felé. Nem tudom mit kellene ilyenkor mondani mindazok után ami történt, így egy laza köszönéssel próbáltam korrigálni az előző csorbát. - Üdv! Én…nos én…Noémie vagyok, Mr Horton gyakornoka és…hát akkor ezek szerint téged kereslek.- pillantottam végig rajta, majd cseppet sem leplezve meglepettségemet, és tapintatlanságom teljes pompájában tettem hozzá - Igaz, senki nem mondta, hogy nem tudsz járni. Úgy értem…tolókocsihoz vagy kötve….mármint nem mintha probléma lenne…végülis csak egy kis segítséget szeretnék kérni…mármint tőled. Egy munkához…tudod- nyekegtem egy kicsit, nincs erre jobb kifejezés, és nyomatékot adva a szavaimnak meglengettem felé az ügy aktáját, amibe összegyűjtöttem pár kifejezést, amihez a segítsége kellett volna. Feltéve, ha nem ástam el magam eléggé. Számít ez valamit? - Mondjuk ha nincs időd vagy ilyemi, kereshetek mást, nem gond! Csak mire téged is megtaláltalak…egy örök élet meg egy nap!- legbelül magamra parancsoltam, hogy igazán befoghatnám már, nem kell annyit fecsegni, majd magamhoz húztam a dossziémat, és a mellkasom előtt két kezemmel szorosan magamhoz öleltem. Védekeztem, vagy elbújtam. Nem is tudom, talán mindkettőt egyszerre.
szintén szólva ha valaki azt mondta volna nekem két évvel ezelőtt, hogy egy ügyvédi irodában fogok dolgozni, biztos, hogy körbe röhögtem volna. Sosem érdekelt a jog, sem az ehhez tartozó kín és szenvedés. Az egyedüli, amire azt mondom, hogy tényleg érint és nem hagy hidegen, az az igazságszolgáltatás, azon kívül viszont semmi. Így egy fikarcnyi érdekem sem fűzött volna ide bejutni, hacsak meg nem látom azt az álláshirdetést, amiben adminisztrátori pozícióra keresnek gyakornokokat. Ugyanis a vizsgaidőszak vége felé már kis túlzással már vagy tíz helyre bedobtam az önéletrajzomat, többek között az IT Services-hez is, szoftverfejlesztői állásra, azonban mindenhonnan elutasítottak. Legtöbbször azzal az indokkal, hogy már beteltek a helyek. Hát ez van, végül is nekem itt számítógépes adminisztrátorként is jó sorom van. Adatokat gyűjtök, kezelek, feldolgozok egy-egy ügyhöz vonatkozóan és adatbázisokat készítek, frissítek meg hát ilyen-olyan karbantartási feladatok is rám hárulnak. De igazából nem megerőltető meló, sőt, egy programozáshoz képest például semmi. Tulajdonképpen egyáltalán nem gyakorlok vele, leginkább untat az egész. Az egyetlen ami motivál az a pénz amit ezért kapok, na meg a társaság akikkel együtt kell dolgoznom. Mert ahhoz képest, hogy „csak” egy ügyvédi irodáról van szó, elég nagy területről beszélünk, több egybenyíló helyiséggel. Ebből adódóan minimum négyen mindig vagyunk itt, természetesen az ügyvédekkel együtt. Eddig akikkel találkoztam mind jófejek voltak és nagyjából el is tudtam velük beszélgetni. Csak ugye most több gyakornokot is felvettek velem együtt, ráadásul váltásban dolgozunk így mindenkit még nem sikerült annyira megismernem. A mai napon a munka mennyiségéhez képest eddig nagyon pöpec tempóval megcsináltam mindent, amit kértek. Pár vendég adatait kellett bevinnem az adatbázisba meg információt gyűjtenem egy bizonyos ügyhöz, de mivel hamar végeztem az egésszel, ezért át kellett gurulnom egy másik részbe, ahol állítólag elszállt egy gépnek az operációs rendszere, anélkül meg rohadt nehéz bármit is csinálni. Ráadásul állítólag egy csomó fontos, még fel nem töltött adat rajta volt, aminek nem kéne elveszni, úgyhogy végül is nekiálltam. Először is szétkaptam a gépet, amiben nem hazudok, legalább annyi por volt, hogy szerintem még Alien is kényelmesen menedéket talált volna magának benne. Ahogy dőlt ki belőle a dszuva, úgy egyre jobban tüsszögtem, a végén már folyt a könnyem is tőle. Ebben a legyengült és védtelen állapotomban lépett be valaki a helyiségbe és hozta rám a szívrohamot, de úgy, hogy véletlen sikerült meglöknöm a kart a kerekesszékemen és amellett, hogy tettem egy dupla fordulatot, még a gépháznak az oldala is a földön kötött ki. -Miben segíthetek? –kérdeztem, miközben továbbra is azzal küzdöttem, hogy lássak valamit normálisan. Őszintén, el is felejtettem ki dolgozik velem, de abban reménykedtem, hogy legalább a hangja alapján beugrik.
Kezdőlap
⋮ 
