interview and new chance

Végtelenül sűrű napjaim voltak az elmúlt három hétben. Rengeteg dolgom akadt az irodában az ifjú tehetségek gondozásával, ráadásul egy újabb reklám filmet és egy feltörekvő zenész első videoklipjét is nekem kellett rendeznem. Nem panaszkodásból mondom, sőt! Mindig is szerettem az élet kihívásait és úgy érzem, hogyha van olyan híresség vagy éppenséggel gazdag ember, aki önmagához mérten és még sok másik mércével mérve is a lehető legtisztességesebb, akkor az én vagyok. S ezt most nem önimádásból vagy nagyzolásból mondom, hanem önnön magam és ennek a rivaldafényes életnek az ismeretében teszem ezt. Rengetegen nyúltak már drogokhoz és más élvezeti szerekhez eme színvonal töredékének jelenléte mellett is. Én nem ilyen vagyok… de, Ian vagyok. Hehe, viccet félre téve, azt hiszem kellően határozott vagyok és igen komolyak az elképzeléseim ahhoz, ne hagyjam magam mások bűvkörébe vonni. Ugyanakkor, éppen ez lehet a legnagyobb gyengém is. A másokon való segítés saját korlátjaim keretében mindig is megragadott. A vagyonon jelentős részét különböző segélyszervezeteknek adom, legyen szó afrikai szegényekről, katasztrófa sújtotta területekről, a bolygó védelméről, árvák és kórházak támogatásáról vagy az állatszervetek fenntartásáról. Ám, a kedvességemet és a nyitottságomat gyakorta elrontja a munka utáni ambíció és az annál is nagyobb maximalizmus. Úgy vélem, ez pontosan az a műfaj – bár az élet összes területe – ahol nem lehet hibázni vagy éppenséggel alulra helyezni a mércét. Noha, fontosak számomra az emberek, mégis gyakran a lelkükbe gázolok a kollégáimnak. Pontosan ez lesz az oka annak, hogy csak kevesükkel ápolok egészen aprónyival közelebbi viszonyt. A munkámat mindig is muszáj volt szétválasztanom az életem többi részétől, mert túlságosan is törődöm vagyok, amikor épp nem dolgozom. A kettő pedig szöges ellentéte a másiknak. Ám, ez a határozott világkép szükséges ahhoz, hogy ne járjak úgy, mint sok ifjú tehetség, akiket a menedzserük hajszol halálba. Nem csinálok olyat, amit jómagam nem szeretnék. Utálom, ha valamit rám erőltetnek csak a pénz vagy a hírnév miatt. Nem! Felnőtt férfi vagyok, azt teszek, amit akarok és szeretek, nem pedig azt, amit a nagyvilág „megkövetel” tőlem. Az már egy teljesen másik kérdés, hogy a munkámat, amit szívvel és lélekkel művelek a közönség is éppen úgy szeret és kér, ahogyan azt én kiadom a kezeim közül. Ha pedig a közönségnél és ott tartunk, hogy ők mit is óhajtanak… nos, múlt héten volt egy kisebb… problémám? Incidensem? Nevezzük annak, aminek jónak látjuk, akárhogy is, ez nem változtat a tényen, miszerint egyes rajongók – és nekem bőven akad nem csupán a rendezés vagy a modellkedés miatt, de színészként és énekesként is sikeresen befutottam, így van egy pár visítozó nő és talán néhány férfi, aki inkább elismerően tekint rám az elért céljaim végett – képesek túlzásokba esni. Ez ráadásul a lehető legenyhébb kifejezés erre az egészre. Két hete… nos, elraboltak. Egy megszállott, őrült rajongó valamilyen furmányos módon bejutott az épületbe és tett valamit az italomba. Mire magamhoz tértem egy ismeretlen helyen találtam magamat, megkötözve. Egy ágyon feküdtem, kezeimet a fejem fölé helyezve. Nem tudom, hogy ebben az egészben mi volt a legrosszabb; az, hogy a kiscsaj alig volt tizenhét éves és a szülei mit sem tudtak erről az egészről vagy az, miszerint meg akart erőszakolni! Mézesmázosan beszélt, mégis ördögien és őrülten egyszerre. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy az övé vagyok és együtt fogunk megöregedni, meg egyszer úgyis megszokom az ottlétet és még sorolhatnám a beteges kis dolgait. Azt a bizonyos három napos mizériát szeretném elfelejteni, nagyon, de nagyon messzire eltemetni. Arról már nem is beszélve, mennyire kiborultak a szülők és ha nem tussoltuk volna el az ügyet a sajtó orra előtt, akkor milyen hatalmas botrány kerekedett volna ki belőle. Még a hátamon is feláll a szőr, ha csak arra a hisztis, elkényeztetett elmebajos tinire gondolok. Valahogy, vele kapcsolatban egy cseppnyi együttérzés sem szorul belém. Nem is értem, miért!
Szerencsére, a héten sikerült visszarázódnom a dolgok menetébe és bármennyire is a magam ura vagyok, az általam felkarolt és többek között emiatt értem szörnyen aggódó titkárnőm, valamint a jó barátom folyamatos nyaggatására végre valahára rászántam magamat arra, hogy keressenek mellém egy testőrt. Persze, igen komoly elképzeléseim és kritériumaim vannak ezzel kapcsolatban. Még mindig én vagyok a „nagyfőnök”. Nincs menedzserem, olyan hivataloskodó alak, aki az én hátamon akarna a felszínre törni. Nem is fogom hagyni magam, hogy valaki a fejem felül irányítson. Jobb szeretek szabadnak lenni, ráadásul, ez az én pénzem. Én dolgozom érte, én kapom a számlámra és csak nekem van hozzáférésem. Ebből kifolyólag, tulajdonképpen senki sincs fölöttem a szamárlétrán. S ugyan itt van nekem a drága, vörös titkárnőm, alkalomadtán a régi barátom is, mégis, valójában teljesen egyedül vagyok. Hírességnek lenni felelősség. A fent említett esetből kiindulva, jó példát is kell mutatnom. Egyszerre kell önmagamat, a kedves és barátságos, segítőkész Ian-t adnom, másrészről az elérhetetlen és keménykezű bivalyt, aki nem adja meg magát egyetlen rodeósnak sem.
Hagytam, hogy elintézzék helyettem a jelentkezők és az arra „alkalmas” személyek értesítését. Csütörtökre esett az a nap, amikor minden más munka alól „felszabadítottak” és az irodámba szegeztek, hogy meghallgassam a kérdéses személyeket. Tízkor jött az első, majd a második, a harmadik, negyedik, tízedik és ki tudja hány embert kellett végig hallgatnom mire az utolsó is távozott. Az ajtón belépve az ember rögtön a hatalmas tárgyalóasztalt pillanthatja meg, melynek túlsó oldalán, balra ülök én. Fekete, elegáns nadrág és lakkcipő, hozzáillő zakóval, fehér inggel, valamint egy vékony, fekete nyakkendővel. A drága, márkás holmikat az egyszerű, szürkefém övcsat és a középhosszú hajam laza égre törése tette elviselhetőbbé. Ruhám ujja alól előbújt több éves, ám mégis elegáns karórám. Hátrébb gurulva ültem a székben, hogy kényelmesen keresztbe tehessem a lábaimat, olyan férfiasan, amivel combjaim egymás közelébe se érnek. Ölembe helyeztem a legfrissebb magazinok és lapok egyikét, melyek a máshol étkezésre használt bútordarab egyik távoli végében pihentek egy szép, nagy kupacban. Szórakozottan kezdtem el lapozgatni, míg a mellettem ülő merev férfi – ő volt a jó barátom – még nálam is komolyabbra vette az öltözetét. A titkárnőm fogadta az újonnan belépett jelentkezőt, aki rögtön egy kisebb viccel indított. Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki hangosan felkuncogott rajta, még ha fel sem néztem a színes lapok sorából. A nevem hallatán felpillantok, becsukom a magazint és kezet nyújtok a nőnek.
- Üdvözlöm! Kérem, foglaljon helyet! – próbálok valami komolyságot erőltetni magamra, de amint visszaülök a székembe és felveszem az iménti pozíciómat, jég kék íriszeim azonnal megakadnak egy cikken. Fejet csóválva, hangosan mondom magamnak a következő szavakat:
- Olyan, hülyén érzem magam! – hirtelen becsapom a sztárokkal és pletykákkal foglalkozó kiadványt és egy laza csuklómozdulattal a többi közé dobom. Felállok a székből és kollégáim felé fordulok – Menjetek ki! – értetlenül pislognak vissza – Igen, jól hallottátok. Sipirc! Gyerünk. – nem vagyok se utasító, se szigorú. Inkább szórakozott lazasággal a hangszínemben kitessékelem őket az irodámból, míg az éppen most érkezett hölgyemény továbbra is itt marad velem. Nem, nem azért, mert tipikus filmes sztereotípiákat hajtogatok és olyan undorító lennék, hogy akkor kapja meg az állást, ha most rögtön magamévá tehetem az asztalon. FÚJ! Hát, milyen alak lennék én akkor? El is ásnám magam menten!
Mély levegőt veszek, majd nagyot sóhajtok. Megropogtatom elgémberedett nyakamat, hátamat, végül egyenesen a nő felé fordulok. Alaposan végigmérem. Nem azért, hogy legeltessem a szememet, hanem az állásra való testi alkalmasságának felmérése céljából. Miután ezzel megvoltam visszaültem a székembe, félig oldalra fordultam vele, hogy laza, kényelmes testtartást vehessek fel.
- Tegeződjünk, rendben? Szereted a kutyákat? – kérdezem meg tőle a látszólag ide közel sem tartozó kérdést, ám számomra fontos, hogy allergiás-e rájuk valamilyen úton-módon avagy sem. Végül, tekintetét és a helyzet komolytalanságát látva témát váltok, de csak azután, hogy felelt az első kérdésemre.
- Képes lennél ártalmatlanítani egy nálad erősebb, testesebb személyt? – folytatom a formális kérdésekkel – Miért? Miért éppen ez az állás? Remélem, tudod, hogy ez napi 24 órás szolgálatot fog jelenteni. – könyökömmel a szék karfájára támaszkodtam, mutatóujjam oldalát az orrom és felső ajkam közé helyeztem, így támaszkodtam, miközben tekintetem egyenesen a másikéba fúródott.

♮music ♪note ♫1 275♮

♯ & ø

Adrian && Marvel

Honnan tudhatod, hogy a következő nap majd jobb lesz mint az előző volt? Elárulok egy végtelenül triviális tényt: sehonnan. Örülj annak, hogy még életben vagy, örülj annak, hogy vannak még akik figyelnek rád, már ha egyáltalán vannak, és örülj annak, hogy ha éppen egy megbízással hívnak fel. Nem mintha a pénz olyan nagyon számítana, hacsak azt az egyetlen szempontot nem vesszük alapul, hogy olyan kicseszettül vágyakozol arra a fehér kerítéses házra. Amit persze már vagy hatszor megvehettél volna. De ugyebár egyszerűbb kergetni az álmokat, mert addig is vannak, semmint beteljesíteni őket, és utána gondolkodni, hogy most mégis mi a francot kezdjél, a végtelenre tervezett életeddel. Mindezt persze úgy írom le, mintha nem éppen magamról értekeznék, mintha nem arról az életről írnék….már feltéve ha életnek lehet az ilyesmit nevezni, amit nap nap után megélek. És persze bemesélem magamnak folyamatosan, hogy egy napon majd elmúlik a vér iránti szüntelen vágyakozásom, hogy egy napon majd nem akarok olyan veszettül rámarni egy-egy vérszívó torkára, nem akarom lecsapni a fejét, és nem akarok többé arra ébredni, hogy már megint egy lepukkant hotelszoba olcsó minibárjában turkálok az utolsó kis innivaló után. Nem mintha annyira hatna rám, de a lelkiismeretem egy időre elnyomja. Könnyebb így mindent, csak az a probléma, hogy hosszú távon még mindig nem működik. Azon az éjjelen amikor kinyírtam az öregemet, felébresztettem magamban valamit, aminek soha nem lett volna szabad tudatára ébrednie. Rádöbbentem, hogy inkább emberi vagyok, semmint szörnyszülött. Mégis, amikor a tükörbe nézek, és megpillantom magam, az örök negyedszázadommal, amelynek már régen a föld alatt kellene lennie, mint minden halandónak, akkor jövök rá, hogy korcsabb vagyok mindegyiknél. Mert nem egyszerűen elátkozott vagyok, érzéketlen bábja a létezésnek, hanem egyben ember is, minden gyarlósággal és ostoba eszmények kergetésével együtt. Mit kell hát ilyenkor tenni? Mi az amivel a leginkább el tudom csendesíteni humánus énem üvöltését ott legbelül, hol a bölcsek szerint a lélek lakozik? Olyan dolgok után menni, olyan elfoglaltságot keresni, ami közben tökéletesen ki tudom kapcsolni ezt a gyarló, és haszontalan oldalamat. Újabb és újabb megbízásokat felhajtani, újabb és újabb esélyek után kutatni és reménykedni, hogy kellően hosszú időre szól majd ahhoz, hogy talán ne is legyek képes visszatalálni a gyengeségeimhez. Igen, azt hiszem ez lenne a legjobb, tán ez lenne a legegyszerűbb. Próbálom a lehetőségeimet kutatni, olyan helyeket felkeresni ahol régen nem jártam már, és olyan alakokkal találkozni, akiket legszívesebben kifordult aggyal látnék viszont a tányéromon, semmint egyezkedni velük. Nem vagyok a szép szavak embere, soha nem is voltam, a nyersességem születési rendellenesség. Lényegre törő vagyok, bár azért ha szükséges tudom csavarni a beszélgetést, vagy éppen ugyanolyan rébuszokban beszélni mint a másik. Nem volt mindig így….de változnak az idők és velük együtt változnom kellett nekem is. Mert ez a lényeg: az alkalmazkodás, különben beledöglesz szinte azonnal.
Lehetőségeket kapok füstös kocsmákban, olcsó és talán túlságosan is igénytelen örömtanyákon, vagy éppen csillogó luxusvityillókban is, ahol a pompa és a rongyrázás nem annyira státusz szimbólum, sokkal inkább a tulajdonosa nem tud mit kezdeni a könnyedén összeharácsolt vagyonával. És hiába fizetnének sokat, hiába tesznek olyan ajánlatot ami kellőképpen csábító ahhoz hogy egy időre kikapcsoljam emberi oldalamat, és a vér iránt elkötelezett szörnyszülöttet hagyjam érvényesülni….mindez hiába, mert nem látok bennük semmi mást, csak üresen és céltalanul tengetett napokat, amelyek semmiben sem különböznének attól, mint amikor egy bedeszkázott tanyaházban éppen az önsajnálatban fetrengek. Újabb esélyeket keresek, újabb lehetőségeket, amíg aztán egy kissé borongós reggelen el nem érkezik egy olyan, amire azt mondhatom, érdemes elgondolkodni rajta.
Mit tudtam én eddig a rivalda és a csillogó sztárvilágról? Azon kívül ami végigsepert Amerikán az ötvenes évek ébredező beat és a rock’n’roll-ban dagonyázó és a hatvanas évekig elnyúló világában? Vagy a mozi, a nyálas revü, Vietnám és később a szeretkezz és ne háborúzz jelmondatoktól, a nyolcvanas évek neon és gépi világáig eljutott? Nagyjából körül is írtam az ismereteimet róla. Meg aztán talán csak annyi a különbség, hogy a vérük ezeknek az emberek körében oly népszerű nímandoknak sokkal mocskosabb és taszítóbb mint bárkié. Tisztelet persze a kivételnek. De megvan benne az izgalom, megvan benne a kihívás, ami az eddigiekből hiányzott. Egyetlen bökkenő van csupán, mellyel a lehetőséget felkínáló egykori lekötelezettem kénytelen szembefordítani: meg kell küzdeni a pozícióért. Mármint több lehetséges jelölt közül kell nekem magamnak megfelelnem. Kissé talán bizonytalanul húzom fel a szemöldököm erre az egyetlen apró feltételre, melyet a telefon vonal másik végén lévő nem láthat, csak a pár percnyi csend lehet az én oldalamról árulkodó a számára, hogy éppen megfontolásnak vetem alá az ajánlatát. Végül belemegyek. Nem azért mert sokat fizet, persze a tények mellett nem sétálhatok el olyan egyszerűen, hanem azért, mert egy olyan területre merészkedem, ahol korábban még sosem fordultam meg. Mondjuk nem is nagyon kívánkoztam eddig oda. Hazugabb és képmutatóbb mocska az emberiségnek, de talán pontosan emiatt passzolok bele. Meg aztán ha azt vesszük az érzéketlenség álarca mögé temetkezve mégiscsak hasznos lehetek valaki számára, ha már saját magam feladtam, hogy bármikor is jó lehessek. A jóságra születni kell, az önzetlenség belénk kódolt genetika, ami belőlem valahogyan kimaradt. Tévedése vagyok a létezésnek, egy bökkenő, egy hiba, valaki agyában megszületve, aki már nem teheti jóvá, hogy a világba köpött a kárhozottak istene.
Megkapom a címet, melyet egy néha megbicsakló fénnyel pislákoló lámpa mellett firkálok fel, egy maszatos papírfecnire. Néhány jótanács azzal kapcsolatosan, hogy miképpen öltözzem, vagy hogyan viselkedjem az illető közelében. Egy gúnyosnak szánt, de végül cinikus mosolyba hagyom futni ajkaimat, és csettintek a nyelvemmel miközben legurítom a kristálypohár aljáról a maradék, szobahőmérsékletűvé vált tiszta gint. Van az a pénz amiért akár hónapokra csendes és megfontolt kislánnyá változom, és van az a pénz amiért képes vagyok ezt a hallgatólagos megállapodást betartani. Minden munkám eddig tiszta volt, alapos, és soha nem hagytam magam után semmit, ami segített volna bárkinek is a nyomomra bukkanni. Nem szeretem a helyhez kötöttséget hosszú távon, de vagyok annyira kitartó és állhatatos, hogy egy ideig elviseljem. Most ilyesmire készülök, és kivételesen nem eltenni kell valakit láb alól, hanem éppen ellenkezőleg: megóvni. Valami olyasmi, amit baromira régen csináltam már, és olyasmi amiben meglehetősen jó voltam korábban. Gondoljunk csak annak a tábornoknak a fiára még a korai nyolcvanas években, akit Londonban szedtem össze egy ragasztóbűzös lepra tanyáról és vonszoltam vissza egészen New Orleans-ig, miközben vigyáztam a testi épségére. A parancs az volt, hogy tartsam életben. Az nem volt benne, hogy milyen áron. A visszafelé út veszteségeit annak a számlájára írtam végül, hogy a kis idióta nem volt képes megülni a hátsóján. Az volt az utolsó hasonló megbízásom, és csupán három hétre szólt, ha a sejtéseim igazak, akkor ez a mostani kicsit hosszabb időre foglalna le. A bökkenő az, hogy ez egy ingoványos talaj még nekem is. Nem szeretem ha a nap fényénél erőszakosabb és bosszantóbb fény vetül rám, vagy éppen benne van a pakliban, hogy valakinek feltűnik majd a jelenlétem. Ugyanakkor eszembe sem jutott jelen pillanatban álcázni magam, vagy másnak feltűnni. Szem elé helyezem magam, úgy talán kevésbé leszek majd feltűnő. Az emberek úgyis hajlamosak leginkább annak nem tulajdonítani nagy jelentőséget, amit egyenesen látnak. Nem viszem túlzásba az öltözéket. Ha ez alapján ítélnek meg, akkor bukjon az egész. Farmer, szürke női póló V kivágással, de azért a diszkrétebb fajtából, és a kissé nyikorgós, de szinte már hozzám gyógyult bőrdzseki, meg a fekete puha talpú bakancs teszi egységes egésszé a mai viseletemet. Hajam egyszerűen összefogva, semmi smink. Munka megbeszélés lesz, nem randevú, noha korábban a kettő nem minden esetben zárta ki egymást nálam.
A modern világ egyik építészeti remekművébe érkezem meg végül nem sokkal a megbeszélt idő előtt. Mintha az egek állnák csak útját a masszív felépítménynek, mely akár a felhőkre is köphetne egyet amilyen magasra kúszik. Szemre nem lehet száz emeletes, de elég közel jár hozzá, nekem pedig éppen a 33-on lesz dolgom. A lifteket gyűlölöm, mégis bepréselem magam az egyikbe, ahol már tartózkodik egy finom, pézsma illatot árasztó ifjú kis csinibaba, meg egy karót nyelt negyvenes kopasz fickó. Köszönés nélkül szállok ki elsőként a doboznak is szűkös ketrecből és veszem az irányt a megbeszélt hely felé. Minden annyira steril, csupa fehér, csupa ezüstös és kissé az én ízlésemnek vegytiszta közeg. Én jobban megszoktam magam körül az igénytelen mocskot….persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám az ilyesmit megszokni. Pár évtized alatt minden bizonnyal. Egy mosolygós asszisztens köszönt, egyenruhának tetsző azúrkék kosztümben, ami még inkább kiemeli szemének állhatatos smaragdját. Egy szájrándulással nyugtázom, hogy várnom kell egy kicsit és helyet foglalok az ajtó mellett, egy kényelmetlen, de a célnak megfelelő széken. Nem tudom mennyi időt ücsörgöm ott, szokatlanul türelmesen viselem, hogy megváratnak, amikor nyílik az ajtó és egy huszas éveinek végén járó férfi távozik onnan. Idáig érzem a szagán az idegességet, az izzadságot, és a márkás kölnit, amit ezen a napon magára locsolt a hatás fokozása érdekében. Ember. Ezt ennyiből is viszonylag könnyedén megállapítom.
Fél percen belül záródik mögöttem a tárgyaló ajtaja és a helységben hárman tartózkodnak rajtam kívül: két férfi, és egy vörös hajú hölgy, minden bizonnyal vele beszéltem korábban telefonon, amikor az időpontot egyeztettük.
- Marvel? Marvel York? Micsoda határozott, férfias, név!- üdvözöl a vöröske, és a kezét nyújtja felém. Félrebiccentem a fejem, és elhúzom a számat.
- Nem rosszabb, mint az anyám, akit Richardnak hívtak.- jegyzem meg rezzenéstelen komolyságot erőltetve az arcomra. Látom a nőt, ahogyan elkomolyodik az arca, a döbbenet ül ki rá, mire én csak a szemeimet forgatom meg. Nem érti a tréfát, milyen kár. A két férfira nézek, és valahogyan megérzéses alapon a fekete hajú alak felé indulok, tisztes távolságot felvéve tőle állok meg, kezem lazán összekulcsolva a hátam mögött, enyhe terpeszben.
- Adja az ég, hogy ne nyúljak mellé, és maga legyen Mr. Adrian Herondale.- nézek rá, igyekezve felvenni a szemkontaktust, és meg is tartani azt. Tényleg nem sűrűn csinálok ilyesmit, és a franc a megmondhatója miért mentem bele...a pénz...hát persze! Csakhogy ez olcsó kifogás. Ettől még igaz lehet, mert ezek az olcsó kifogások tartanak életben.