Mindenki ismeri a két szerelmes történetét, vagyis a Rómeó és Júlia művet, hiszen megannyi feldolgozása volt már, de az emberek újra és újra megnézik. És ez nem volt másképpen Seattle lakósságával se, hiszen villámgyorsan elkeltek a jegyek a balettelőadásra, de ennek köszönhetően csak még idegesebbek voltunk, hiszen megannyi allergo, adagio vagy éppen ballon van benne; valójában még hosszasan lehetne sorolni a szakkifejezéseket a csöppet se könnyű lépésekre. Hosszú hónapokon át tanultuk mi is, de mégis ez a fellépés is olyan volt, mint a legelső, minden egyes fellépés számomra, hiszen túl hamar keveredhettem a nagyok közé. Míg mások csak álmodoznak, addig nekem teljesült az álmom ilyen téren egészen hamar. Lassan másfél éve voltam a társaság tagja, de mégis mindannyian tudtuk, ha az első előadásba hiba csúszik, akkor onnantól kezdve nagyon nehéz lesz megnyerni az embereket, hogy de megéri beülni rá és végignézni az elődadást.
Mennyei érzés a színpadon állni, hiszen egy pillanatra megszűnik a világ és nem marad semmi más, mint a tánc és te, vagy éppen olykor a partnered. Mintha csak egy álomvilágba kerülné, amelyért megdolgoztál, hiszen megannyi sérülést, fájdalom és próbatételen esik át az ember, mert tökéletes akar lenni, meg akarja nyerni magának először a rendezőt, utána a partnerét, majd pedig a közönséget. Elhitetni a világgal, hogy ők rövid időre másik világba csöppentek és itt minden lehetséges. Azt hinné az ember, hogy a verseny véget ér, ahogyan az álmai beteljesülnek, de nem… Az igazi verseny csak ilyenkor kezdődik és valójában sose ér véget. Ez pedig nem volt másképpen most se, amikor megkaptam Júlia szerepét.
Maxim igyekezet megnyugtatni, de valahogy még se ment, mert valamiféle megfoghatatlan rossz érzés kerített hatalmába, mint amikor érzed, hogy valami rossz fog történni, de magad se tudod, hogy mi vagy éppen kivel, de ennek ellenére, amikor kiléptem a színpadra, akkor igyekeztem elengedni és hagyni, hogy a zene, a tánc magával ragadjon és sajnos sikerült is. Hatalmas sikert aratott a társaság, a közönség állva tapsolt, de aztán minden romokba dőlt, mert az ünneplés helyett a veszteség lesújtó ereje csapott le, hiszen alig, hogy az öltőzőbe értem már rendőrök vártak rám, mert édesapámat baleset érte és meghalt. Nem akartam elhinni, hiszen nem történhetett ez meg. Apa mindig is óvatos volt és az előadásra igyekezett anyáékkal együtt, mint kiderült őket kihívták időközben, azért nem voltak már ott. Pedig csak arra vágytam, hogy újra édesapám karjaiba elveszhessek és láthassam a büszkeséget az íriszeiben megcsillanni, de többé nem volt ilyen… Ahogyan pedig egyre inkább tudatosult bennem, hogy úgy kezdett egyre inkább záporozni a könnyeim, hogy utána a lábaimról is ledöntsenek és úgy hulljak a porba, mint a szárnyát szegett madár. Éreztem, hogy valaki a karjaiba zár, de nem igazán fogtam fel, hogy ki, ahogyan arra se emlékszem, hogy miként kerültem haza. Hirtelen a világ megszűnt és csak sötétség maradt. Úgy éreztem, hogy a legnagyobb álmomtól fosztott meg az élet és többé már nem küzdhetek érte, mert elvették tőlem, elvették azt, aki legfontosabb volt…

Két hete történt az eset, azóta pedig teljesen kifordultam magamból. A szobámat megannyi firka tarkítja, ahogyan nem egyszer tört vagy éppen borult tárgy, ha éppen felhúztak, mint még előtte sose. A szelíd lányból egy megtört és lázadásba menekülő nő lett, aki közel került ahhoz is, hogy a másik álmát elveszítse, hiszen a balettől is egyre távolabb keveredtem, mintha hirtelen nem érdekelt volna az se. Mindenki feketét ölt, ahogyan én is, de még se megyek. Nem tudom átlépni a lakásküszöbét, pedig most kéne búcsút venni apától, de még se tudom megtenni. Nem tudok a tömeggel együtt menni, helyette inkább, mint egy kisgyerek futok el, messzire, nem tudom, hogy merre megyek, csak nem akarok ott lenni. Talán már félórája is futok, amikor is belépek egy hatalmas teremben. A díszítése gyönyörű, tükrök pedig megannyi oldalon ölelik körbe. Egykoron jól ismertem, de most mégis ismerős idegenként köszönt vissza. Magassarkú, a fekete szoknya könnyedén hullik a földre, mintha nem jelentene semmit se. Sietve gombolom ki a hosszabb ingemet, ami alatt inkább a táncosokhoz illő fehérnemű lappangott, mintha csak mélyen legbelül tudtam volna, hogy itt fogok ma kikötni.
Zene se kell, hiszen mélyen legbelül magamban érzem a ritmust, mire szép lassan minden porcikám megmozdul és reagál, hogy újra táncolni kezdjek. Azóta az eset óta nem táncoltam, magam mögött hagytam a balettet, de most még is szép lassan újra magával rántott és a bennem lakozó elveszettség, fájdalom pedig utat tört magának, míg végül szép lassan meg nem repedtek a tükrök, hogy aztán milliónyi darabra törjenek, ahogyan egy kisebb ordítás keretében a földre rogytam ismét. A fájdalom könnyedén tört pontosan annyi darabra, mint az erőm azokat a tárgyakat. A legrosszabb pedig az volt, hogy egyre gyakrabban történt ilyen, mintha hirtelen csak elfelejtettem volna azt, hogy miként is kell kontrollálni az erőmet, hogy miként lehetek erős és jó boszorkány, amit édesapámtól tanultam. Azt pedig továbbra se tudtam feledni, amit ma reggel hallottam… Nem baleset volt, hanem valaki megölte édesapámat. Tudni akarom, hogy ki és miért tette, meg akarok fizetni neki… Azt akarom, hogy ő törjön ennyi darabra, mint amennyire engem tördelt egyetlen egy tettével.
Léptek zaja hallatszott, mire sietve töröltem le a könnyeimet, az üvegszilánkok könnyedén törtek még tovább, ahogyan az illető átvágott rajta.
- Ariel, gyere. Haza kell menned, itt nem vagy biztonságban. – azzal a lendülettel úgy kapott a karjaiba, mintha csak egy ötéves kislány lennék, pedig inkább talán mások nincsenek biztonságban az én közelemben, hiszen pár napja majdnem farkasként rontottam valakinek.... Pontosan tudja, hogy mi vagyok, de az életemből úgy zártam ki, ahogyan mindenki mást. Az ajtók bezáródtak, a kulcsokat pedig eldobtam. Vissza akarom kapni az életemet, de mégse tudom, hogy miként kellene. Nem tudom, hogy merre kellene indulnom, csak azt tudom, hogy most túlzottan is remek érzés elveszni abban az ölelésben, ami azon van, hogy hazavigyen, mint oly sokszor mostanában. Túl sokszor kapart már össze mostanában, de én mégis csak újra és újra megszúrtam a bennem lakozó tövisekkel.

Kedves Ariel!

Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak, ma valahogy minden és mindenki összeesküdött ellenem, de hidd el, hogy hősként küzdöttem, hogy végre ideérjek hozzád.
Az arcodat látva - akarva-akaratlanul - egyből beugrott a Royals című sorozat, amit nagy lelkesen követek, és imádom benne Eleanor karakterét, tökéletes választás a te karakteredhez is. Tragikus sorsú főhősnő, de azért remélem, hamarosan elkezd pislákolni ott még a remény és kilábalsz a gödörből.
Azért valljuk be, nem minden nap olvassa az ember egy balerina et-jét, de azt kell mondanom, szépen megoldottad, külön megnyerő volt számomra, ahogy a karaktered színpadi jelenlétét írtad le, illetve ahogy megjelenítetted a fájdalmát. De azt hiszem, hogy ha azok az óvó kezek mindig hazacincálnak, nagy baj nem történhet.

Nem is tartalak itt tovább, bőven el is vagyok késve, úgyhogy utadra engedlek, már biztosan várnak rád. Fuss egy kört a foglalóknál, aztán tiéd a játéktér.
Jó szórakozást kívánok!