Ahogyan az életemet, úgy a személyiségemet is két részre tudom bontani. Van a jelenlegi életem, amely könnyednek ugyan nem tekinthető, de mára már szórakoztat. Nem könnyű minden reggel felkelni, tudván azt, hogy az álmaim egy részét folyamatosan halasztgatom, és nem sietek azzal, hogy megvalósítsam őket, de az egyetem egy ideje már nem fér bele az életembe. Sokat köszönhettem a barátaimnak, a kissé vadóc, szabadszájú stílusomat kevesen érezték magukénak, de találtam olyat, aki minden zokszó nélkül hajlandó volt velem egy padba ülni, ha közös asztaloknál kellett helyet foglalnunk egy előadáson.
De ott az a másik szelete az életemnek, amelyről nem szeretek beszélni. Egy élet, még azelőttről, hogy a húgom életét vesztette egy felelőtlen baleset következtében. Akkoriban próbáltam szelíd maradni, akár egy dalos kismadár, de nem voltam a helyzet magaslatán. A húgom halálát követően azonban már nem maradt miért szelídnek lennem. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a szelíd dalospacsirta megvadult, és szarvakat növesztett egészen addig, míg meg nem jött az esze, és valaki rá nem világított, hogy a húga nem lenne büszke rá, ha így látná. A baleset után a szüleimnek majdnem három naponta kellett bejárnia az iskolába, hiszen a lányukból a legnagyobb bajkeverő lett. Kaptam elég pofont, amellyel nevelni akartak, de csak azt érték el, hogy még inkább megvaduljak. Ekkor martuk el egymást, és a kapcsolatunk azóta is meredeken működik. Meredeken, értsd úgy, hogy a lejtőn lefelé.
A kapcsolatom majdnem az egész családommal szörnyű. Ott volt viszont Ew. Ő gondoskodott rólam akkor is, mikor más nem, mikor megismerkedtünk, habár mint más sem az életemben, ez sem indult zökkenőmentesen. S ő ott volt, mikor azt hittem, már senki nem lesz.
Nem akartam soha híres lenni, de túl átlagos sem. Vágytam valamire, ami nemes egyszerűséggel ad nekem némi hírt magamról. Hogy élek! Ez egy minimális szintű feltűnési viszketegség. Szeretem, ha néha rám is fordítanak figyelmet. Talán ezért annyira nagy a szám. De minden tettem ellenére, ez a nagy száj, és néha bántó modor egy érző szívet takar.
A külsőm átlagos, bár talán azt is mondhatjuk, hogy a koromhoz képest vézna vagyok, túl alacsony. A testem domború, igazán nőies tudok lenni, ha éppen akad egy olyan gönc, amivel ezt ki tudom hangsúlyozni. Az ékszerekért nem vagyok oda, egyedül a gyöngyöt szeretem, de abból is az igazit. Ócska utánzatok... mire jók azok?
Szoknyát nem hordok, a kényelmes farmer híve vagyok, és az ujjatlan toppoké, de néha egy-egy többet mutattató ruhát is hajlandó vagyok felvenni.

Név » L.
Kor » 26 év
Multik » már nincs

Néztél már a szemembe? Vagy csupán egy közhelyes skatulyába soroltál a kinézetem, etnikumom miatt anélkül, hogy valaha is a retináidba égettem volna magam?

Rám soha senki nem mondhatta azt, hogy nem vagyok egyedi stílussal rendelkező, modern felfogású lány. Ha valahol bárkinek is keresnie kellett, minden bizonnyal nem a pompom lányok közé kellett sétálnia. Mindig is utáltam azokat a színes szoknyákat, és ösztöndíjra sem pályáztam soha.
Nem, az én helyem a bajkeverők oldalán volt, mindenki tudta, hogy ahol baj van, ott én is ott vagyok. Ne érts félre. Soha nem ártottam senkinek, nem gúnyoltam senkit, nem firkáltam össze az igazgató autóját, és nem írogattam sértegető üzeneteket a mosdó falaira. Az én rosszaságom fogható arra, hogy még fiatal vagyok, valamint hogy a humorom eléggé páratlan. A móka éltet, és ez néha átlök egy bizonyos egyenesen, melyből nem tudok csak úgy visszakanyarodni... már több, nagy hibát követtem el.

Folyt.