Minden egyes alkalommal, amikor új asszisztensek kerülnek hozzám, azt remélem, hogy nem csak ők, hanem én is okosabb leszek: megfogadom, hogyha a jövevény nem válik be, akkor a saját kezembe veszem ennek az irányítását is és nem ügynökségekre vagy gyorsan felvillanó, egyszerű lehetőségekre fogok támaszkodni. Ha nem lenne szükségem egy segítő kézre, amelyik elintézi azokat a feladatokat, amelyekkel én nem értem rá foglalkozni, akkor nem is bajlódnék azzal, hogy ül-e a kisebbik iroda íróasztalánál valaki vagy csak a szobanövény lélegzik a teremben… csupán az volt az egyetlen probléma, hogy volt nekem elég dolgom azon felül, hogy papírokat rendezgessek és plusz lótás-futásból álljon ki a napom. - Ha nem lennék jó a munkámban, akkor nem foglalkoztatnék asszisztenst. – Valakinek el kellett végeznie az apróbb dolgokat, amelyek elengedhetetlenek voltam a gépezet olajozottabb működéséhez. Ezért lett volna jó találni egy olyan személyt, aki értett is ahhoz, amit csinált, nem csupán egy reggel 8-tól délután 4-ig tartó, komolytalanul vett hobbiként tekintett a munkájára. Mióta egyszer megégettem magam az asszisztensem felelőtlensége miatt, még jobban ki voltam hegyezve ezeknek a dolgozóknak a képességeire, éppen ezért nem tetszett, hogy Ms. Újonc már az első napján kinyilvánította, hogy nem hatják meg annyira a tennivalók, mint az szükséges lett volna. Nem lepődtem meg azon, hogy szinte felakadt a szemöldöke a közlésem hallatán. Mit várt? Hogy várok addig, míg betanul, belerázkódik az itteni életbe? Ez nem egy óvoda, ahol a dadák hozzászoktatják magukat a gyerekhez és csak azután kezdenek el fegyelmezni. Ha ebben az épületben bárkinek lett volna némi ráérős ideje, akkor biztosan nem égett volna a villanyom. - Esetleg van valami probléma? A tárgyalóterem a hatodikon van, benyit az ajtón és leül a mögé a szék mögé, ahol én fogok ülni. Nem túl bonyolult. – Őszintén, nem volt szükségem rá, de mivel jelenleg ő volt az egyetlen jelölt a posztra, amit betöltött, ezért már én is azzal számoltam, hogy megembereli magát és nem a holnapi lesz az utolsó munkanapja. Ha pedig az elkövetkezendő napokban úgy tűnik majd, hogy beválik, mint asszisztens, akkor hozzá kell szoknia, hogy nehezebb feladatokat fog kapni, mint azt először képzelte. - Frissen és feketén. – A kávé a napom szerves részét képezte, bár kevésbé a koffein, inkább az íze miatt ittam. Már megszoktam, nehéz lett volna lejönni róla, ennyi káros szenvedélyt megengedhettem magamnak. – Ajánlom, hogy Ön is igyon egy jó nagy csészével reggel vagy akár még ma éjszaka is, mert holnap reggelre szeretném, ha mindent tudna a holnapi ügyről. Vegye úgy, mint egy vizsgát. – Volt egy olyan érzésem, hogy őt lehetett tesztelni és a nyomás hatására sem fog megtörni, de jobb volt elébe menni a dolgoknak, minthogy elbíztam volna magam. Elvártam, hogy annak, akivel együtt dolgozom, jó meglátásai legyenek.
Mintha valamelyest változott volna a hangszíne. Bár erre nem vettem volna mérget, tekintve, hogy a helyiségben nemcsak egy fáradt személy osztotta az észt éppen, én sem voltam már a helyzet magaslatán fejben. De próbáltam kihozni magamból a legjobbat. Tényleg... csak nem szívesen tettem olyannak, aki egy normális szót sem képest kiejteni a száján. Igaz, nem tanulmányoztam át azt, hogy ki ő, mi mindent csinált azóta, hogy megszerezte ezt a pozíciót a városban, nem ismertem a háttértörténetét, de mindig is úgy voltam vele, hogy nem az a fontos, mit olvasunk vagy hallunk valakiről. Meg kell várnunk, míg előttünk milyen oldalát mutatja. És azt hiszem, ha tagadni akarnám se tudnám, hogy ezúttal sem okozott csalódást, legalábbis annak az énemnek nem, aki abban bizakodott, hogy most majd megismeri ezt az embert. Hát, ebben amúgy is felesleges lett volna kételkednem. Ahogyan abban is, hogy ha másképpen alakul az este, talán normálisan szólt volna hozzám. Így ezek után már nem nézem ki belőle, hogy tud máshogy kommunikálni emberekkel. Valószínűleg teljesen... eggyé vált a foglalkozásával. Egy államügyész, ahogyan egy ügyvéd sem, nem engedheti meg magának az érzelgősséget, pontosan az ilyet használják ki a bíróságon. - Jó meglátás. Nyilván jó a szakmájában is - biccentettem. Naná, hogy nem jöttem volna vissza ide, ha nem akarnám a munkát. Ahhoz pedig tényleg vissza kellett jönnöm, meg kellett csinálnom azt, amivel amúgy egész nap elszöszmötölhettem volna, csak éppen... lefoglaltak apró-cseprő dolgaim. Talán tényleg jobb lesz, ha netán egy esetleges kirúgás után a következő főnökömre jobban felkészülök. Miközben felvette a zakóját, követtem a tekintetemmel, és éppen akkorát sóhajtottam, hogy ne hallhassa meg. Vonzó férfinak tűnt, nyilván így tekintett rá mindenki. Egészen addig, míg meg nem szólalt. Az elég nagy illúziórombolás, de felesleges azon merengeni, hogy mi lett volna, ha időben megcsinálom a munkámat. Talán barátságosabb arcát látom. Vagy nem. Ki tudja? - Hogy... hogy mi? - kérdeztem vissza rögtön, miután információk hadát ömlesztette a nyakamba. Azt elkönyveltem magamban, hogy az élete nem a válásokról és a gyerekekről szól, de hogy rögtön magával is akar vinni... nem is ismerem a jelenlegi ügyeit, ahogyan azt sem, hogy miért megy holnap a bíróságra. Ez így... vagy újabb okot akar találni arra, hogy kikiálthassa az alkalmatlanságomat erre a munkára. - Mindig ilyen nagylelkű volt a kezdő asszisztenseivel, vagy csak engem részesít ebben a kegyben? - csűrtem tovább a dolgot. Nem hiszem, hogy fogok aludni ma este, túlzottan is elöntötte az agyamat az idegesség. Persze, nem nekem kell beszélnem, de mi a francot akar tőlem a bíróságon? Biztosan tesztelni akar. Én magam is elindultam, hogy felvegyem a kabátomat, hisz más vágyam sem volt, mint hazaérni, és végre kipihenni magam valamennyire... amennyire csak lehet. - Hogyan issza a kávét? - kérdeztem aztán pár másodpercnyi csend után, bár inkább a berögződés miatt. Az előző felettesemnek mindig én vettem a koffeint reggel, hogy mire beér az irodába, már a kezébe is vehesse. - Maga olyannak tűnik, aki... feketén issza, és nem a gyengébbik fajtából. Bár javítson ki, ha tévedek - tettem aztán hozzá, miután befejeztem az arca méregetését. Az előbb is kávézott, de nem figyeltem meg, hogy mi került a csészéjébe.
Kezdtem érezni, hogy én is fáradok. Hiába öntöttem le a torkomon még egy bögre kávét, az agyi aktivitásom koránt sem volt olyan, mint reggeliben, ezért nehezemre esett koncentrálni az asztali kupacból kiragadott papírokra. Amikor már csak a halántékom nyomkodásával tudtam elérni, hogy pár percig tiszta képet kapjak az elolvasott sorok tartalmáról, akkor tudtam, hogy a ma esti munkám nem hogy gyümölcsöző nem lesz, hanem sokkal inkább a pocsék és felületes szót lehetne rá alkalmazni. Ezért fogtam a papírokat és visszadobtam őket a helyükre, hátradőlve a székemben éreztem azt, hogy most már én is szívesen hazafelé vettem volna az irányt, ugyanakkor eszem ágában sem volt itt hagyni az újoncot addig, míg meg nem kaptam, amit az ajtón való belépéskor kellett volna megpillantanom. Sok mindent el lehet mondani rólam, de azt nem, hogy ne lennék szolidáris. És egyébként is meg akartam győződni arról, hogy nem hagyta felébe-harmadába a munkát, csakhogy a nő felettébb szorgalmasnak mutatkozott. Vagy egyszerűen nem szerette volna egy nap elteltével elveszíteni az állását, a motivációjának feltérképezése nem az én dolgom volt. Nekem az volt a lényeg, hogy elértem a céljaimat. - Nem kételkedem abban, hogyha itt szeretne maradni, akkor holnap reggelre minden kész lesz. Ha nem így lenne, valószínűleg nem jött volna vissza az irodába. – Felálltam a székemből és magamra kaptam a zakómat. Vetette néhány pillantást azokra a papírokra, amiket az előbb nyújtott át nekem: nem volt nagy ügy, tanúsítványok, kérelmek, de ha ezek az apró-cseprő papírok nem voltak rendben, akkor megnézhettem magam, emiatt tűnhetett úgy, hogy túl nagyot haraptam ma este. Pedig ha a nő tudná, hogy ma kifejezetten kedves voltam… - Nos, mellettem közel sem ilyen ügyekben lesz része. Azért remélem, majd tudja kamatoztatni a megszerzett tudását. – Talán az alapok valamennyire egyeznek, de mellettem inkább a gyilkossági ügyekbe és a komolyabb hangvételű bűncselekményekbe fog belekóstolni. Nem mintha egy válás nem készítené ki az ember idegeit, legyen szó arról, aki éppen válik vagy arról, aki intézi az ügyeket. Anno nem lettem volna az ügyvédem helyében. – Most menjen, holnap reggel szükségem van magára, viszont arra is készüljön, hogy délelőtt magammal viszem a bíróságra. – Volt asszisztensem, akinek ilyesmit meg sem említettem, mert ahhoz sem volt esze, hogy elhagyja az irodát, akiben pedig láttam egy kis potenciált rögtön azt hitte, hogy ő is ügyész vagy elkezdte húzni az orrát, hogy ilyesmi is a munkaköréhez tartozik. Kíváncsi voltam, ő melyik típusba fog tartozni. – Örülök, hogy végül befáradt, bevallom, azt hittem, hogy holnapra még egy felmondólevéllel leszek gazdagabb. Kezdem elhinni, hogy tényleg nem ma kezdte a pályát.
Tényleg az lett volna a legjobb lépés, ha szépen visszafogom magam, és nem adom elő rögtön az első napon azt, hogy amúgy milyen tudok lenni, ha nem minden úgy történik, ahogyan én azt szeretném. Ez a fickó megbotránkoztatott a modorával és a viselkedésével, habár elég idős vagyok már ahhoz, hogy tudjam, az élet nem tündérmese, és a világ tele van hozzá hasonló munkamániás bunkókkal. Én is szerettem a munkámat, ennek ellenére sosem jutott eszembe, hogy még jobban megrúgdossan a földönfekvőt. Azt hiszem, megtaláltam a férfi kedvenc hobbiját. Bele sem mertem gondolni, vajon milyen szavakkal illette az elődeimet, vagy hogy mégis hogyan küldte el őket melegebb éghajlatra. Én is voltam kezdő, egyikőnk sem úgy jött erre a világra, hogy rögtön mindent tudott a szakmájáról, de még a tanulmányok sem biztosították sok esetben, hogy tudjuk, miről is van szó. Ilyenkor pedig nem egy nagy úttorlaszra volt szükségünk, hanem segítségre. Olyan segítségre, amit láthatóan ez a férfi nem képes nyújtani. Vajon hogyhogy nem akadt még egy igazán bosszúálló, előző asszisztens? Vagy csak jól titkolja, hogy amúgy minden második felgyújtotta az amúgy bizonyára drága autóját. Tényleg kezdtem fáradni, ezen pedig nem sok dolog tudott volna segíteni. Nem így terveztem az estét, de ha az első napomon esetleg megtisztelt volna azzal hogy emberszámba vesz, minden máshogyan alakulhatott volna. Ezúttal sem lepődtem meg, hogy újabb akadályt gördített elém. Sajnálhatta, hogy nem ismer jobban, nyilván addig akarta folytatni, míg rá nem vágom azt a méregdrága fából készült ajtót, csak hogy ismét neki legyen igaza. Bár igaza... miben? Hogy kiállhatatlan? Ahhoz nem kell minden asszisztensében megtalálni a hibát. Bár tény, csinálhattam volna napközben a dolgomat is, de annyira meg akartam ismerni az itteni életet, hogy... inkább abba mélyedtem bele, semmint a hivatalos, éppen folyamatban lévő ügyeibe. - Elintézem, Mr. Turner - mondtam neki egyhangúan, de elég nyomatékosan, csak hogy lássa, rajtam nem fog ki. Nem volt családom, mindig is a karrier volt az elsőszámú, amit építeni akartam. A húgommal ellentétben, nekem már csak ő maradt, de nem voltunk összenőve. A fontos borítékokat ismét megfogtam, hogy aztán elinduljak kifelé, nem törődve a hangnemmel, amit az elején megengedett magának, de ismét megszólalt. Muszáj volt visszafordulnom. - Az előző főnököm válóperekre és gyerekelhelyezési perekre szakosodott - válaszoltam a kérdésére. Ismét próbáltam tudomást sem venni arról, hogy burkoltan mire is utalt ezzel a kérdéssel. - Jó, ha tudja... nem vagyok már fiatal. Nem tud csak úgy elijeszteni azzal, ahogy beszél velem. Elvégeztem a munkámat, és holnap reggel folytathatja a munkáját ezekkel - emeltem fel a kezemben tartott papírborítékokat. - Tehetek még önért valamit, Mr. Turner?
Amikor visszatértem a saját irodámba, csak akkor tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért is engedtem, hogy itt maradjon és megcsinálja a munkát, ami miatt egyikünknek sem kellett volna óra hosszakat elpocsékolni, ha időben végez. Könnyen hihette, hogy nincs jobb dolgom és szórakozásból hívtam itt és ültem az asztalnál, főztem kávét akkor, amikor a normális emberek éppen a családjukkal vannak vagy bármi mást csináltak. Nekem a munkám volt az életem, arra törekedtem, hogy minél jobb legyek benne és úgy voltam vele, hogy ráérek majd pihenni a sírban. A család gondolata nem ötlött fel a fejemben, ha néha lett is volna olyan pillanatom, amikor az alapításán töprengtem volna, a válásom teljesen elvette a kedvemet tőle. Nem mintha a volt nejem olyan nagy veszteség lett volna, sokkal inkább arra volt jó, hogy megmutassa, milyen életet nem akarok élni. Volt még néhány dokumentum, amit ugyan ráértem volna átnézni, de ha már itt voltam, akkor megkönnyítettem a saját dolgomat. A holnapi napom káosznak ígérkezett, túl sok mindent kell majd elintéznem ahhoz, hogy kár ebédelni is jusson időm, de ez egy ilyen időszak volt: nemsokára következnek a választások és nem terveztem lecsúszni arról a lehetőségről, hogy egy lépéssel ismét feljebb lépjek a ranglétrán. Ehhez nem volt másra szükség, mint eltökéltségre, kitartásra és egy jó kávégépre. Fél szemmel láttam, ahogy az újdonsült munkaerő is megtalálta a koffein illatának forrását és addig nem volt eszem ágában sem hazafelé indulni, míg azt nem mondja, hogy végzett a teendőivel. Ráérősen, alaposan nézegettem át a holnap délelőtt rám váró ügy iratait, elővettem a nyitóbeszédem kinyomtatott példányát, újraolvastam és kijavítottam azokat a sorokat, amelyek jelenleg nem nyerték el a tetszésemet és mire felkaptam a fejem amiatt, hogy a szomszédos szobában dolgozó nő bejött az irodámba, már nyilakkal és egyéb jegyzetekkel volt tele a lap. - Nagyszerű. – Kurtán bólintottam. – A halaszthatatlanoknak már délután 5 előtt három emelettel feljebb kellett volna lennie, hogy reggel nyolckor alá legyenek írva és akadálytalanul folytathassam a munkámat. – Legszívesebben sóhajtottam volna egyet és nem fél percig dőltek volna belőlem a becsmérlő szavak, ha nem fogtam volna vissza magam és nem kezdtem volna fáradni. Még a végén előcsalogatja belőlem a kisangyalt az, hogy tizenkilenc órája talpon vagyok. – Ha ezt elintézi, mielőtt holnap reggel bejövök, akkor talán megtarthatja a munkáját. – Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy állandóan asszisztenseket keresgéljek és mivel a nő bent maradt és végül megcsinálta a dolgát, nem pedig durcázva sarkon fordult, lehet, hogy megérdemelt egy esélyt. Egy felet. – Milyen ügyekkel foglalkozott eddig? – Azalatt a hat év alatt, mialatt nem tudta megtanulni, hogy a jog nem játszótér. Ezt nem mondtam ki, de a hangsúlyomon érezhette, mit gondolok.
Mondhatni, minden elfojtott dühöm és szomorúságom most jött ki rajtam, az ilyen modorú emberek varázsolták elő belőlem. Igaz, választhattam volna jobb alkalmat is arra, hogy levezessem magamat, semmint az első napomon, amikor a többség inkább bizonyít, beírja magát a történelem könyvebe a figyelmességével és a többi és a többi. Én erre nem voltam alkalmas, talán azért, mert már régen túl voltam a világmegváltáson. Talán azon a bizonyos koron is, amit egyesek virágzónak titulálnak, habár végig kellett volna gondolnom annak a lehetőségét is, hogy az elődöm csak bosszantásképpen választott egy már tapasztaltabb asszisztenst a főnöke mellé. Elvégre... én nem ijedtem meg tőle, mint ahogyan egy újonc tenné. Persze, megvolt benne az, ami egy főnököt ijesztővé tesz, de ha azt hiszi, hogy három mondattal mindent elintéz, hát téved. Engem nem könnyű kikezdeni, adott volt a nagy szám, és a mostanság cseppet sem jó kedvem ahhoz, hogy ha kell, lekapjam a két lábáról, miközben főnököt játszik. - Azt nem mondtam, hogy szívesen - ragadtam ki egy szót a mondatából. Szívesen elvégezni az egészségügyi alkalmasságát... ez inkább olyan, hogy ha kell, akkor kell, de nem szívesen. Amúgy nem tűnt szívbajosnak, kétlem, hogy ilyen eredetű problémái lennének. Ha valaki jobban szemügyre veszi, csak a homloka redőiből tudja megállapítani, hogy gondterheltebb életet él, de nyilván próbált figyelni arra, hogy ne egy szakadt ügyész benyomását keltse, ha már ennyire szereti a drága öltönyöket. Elég figyelmesen tudtam hallgattni, ha éppen úgy hozta a helyzet, az pedig, hogy verbálisan minden módját megragadta annak, hogy a sárga földbe tiporjon, még a legostobább embernek is nyilvánvaló lett volna. Hm, talán tényleg jó szakember. - És azt tudja, magának mi állna jól? - kérdeztem a kötényes megjegyzése után, hozzá hasonlóan rezzenéstelen tekintettel, negédes mosollyal a szám szélében. Ha arra tesz fel többet, hogy két nap alatt elüldöz innét, nagyot fog veszíteni. Nem adtam olcsón a bőrömet, még neki sem. Az igazát pedig főleg nem akartam, nem terveztem belátni. Folytathattam volna, de a következő pillanatban már csak a hátát láttam, ahogy eltűnik az irodában. Eddig is bírtam nagyjából, mert nagy levegőt kellett vennem, majd megforgattam a szemeimet. - Egy igazi mumus - hajoltam a papírhegy fölé, mielőtt az arcomra toltam volna a szemüvegemet, hogy jól lássam a sorszámokat, és az egybe tartozó papírkazalokat. Az elkövetkezendő másfél órában kénytelen voltam én magam is kiszolgálni saját magamat abból a bizonyos kávéból, különben már régen páraként használtam volna a jogi papírokat. Persze felettébb kellemes és szórakoztató időtöltés volt az összefirkált kis cédulák összegyűrése, miközben Garrett Turner fejének képzeltem őket, de egy idő után már azt is meguntam. Azt gondoltam, húsz perc után megunja, és hazamegy. Már ha van neki olyanja, és nem itt alszik. Talán lelóg az egyik gerendáról a tetőtéren, mint minden más vérszívó. Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, miután az utolsó papír is a helyére került. Felaggattam mindent kis cetlikkel, hogy melyik hová megy holnap - vagy már ma, mert az órát sem néztem - és a sürgőseket a kezembe fogtam. Nem nagyon voltam udvarias kedvemben, így egy egy másodperces kopogás után már be is törtem - engedély nélkül. Naná, hogy nem lógott még ki az ablakon. És a gerendákról sem ágaskodott lefelé. - Itt van minden, ami... nem tűrt halasztást - módosítottam végül a mondatom befejezését, bár látszott az arcomon, hogy nagy fájdalmak árán nyeltem le az eredeti verziót, majd letettem az asztalára. - A többit megtalálja a helyén - tettem még hozzá, ezzel utalva a kinti dossziékra, és egy éles fordulattal vissza is indultam a saját birodalmamba, hogy visszaüljek. Ideje lenne aludni, hazamenni... igazából mindegy, aludni bárhol lehet.
Eddig nem volt nehéz dolgom azzal kapcsolatban, hogy kiismerjem az asszisztenseimet. Mindegyik ugyanolyan volt: fiatal, kezdő, szófogadó, igyekvő... magas. Az előttem álló nőről egyik sem volt elmondható: azt hagyján, hogy attól függetlenül, hogy alig látszik ki a földből, de a csípős megjegyzésekkel és szúrós tekintettel nem spórol és első ránézésre sem olyannak tűnik, mint aki megrettenne. Azon kezdtem törni a fejem, vajon az idegesít-e jobban, hogy nem csinálta meg a neki kiosztott munkát vagy a pár perce megismert személye, viselkedése kezdett módfelett bosszantani? Nem voltam hozzászokva, hogy ne azt a választ kapjam, "igen, uram" vagy éppen "máris nekiállok". Ahelyett, hogy a száját jártatná, készen lehetett volna időben. - Aktát tologatni nincs ideje, de az egészségügyi kiértékelésemet szívesen elvégzi? Megnyertem magával a főnyereményt. - Azután a papír után nyúltam, amit ő ajánlott a figyelembe. Az életrajza sok újat nem mutatott, átlapoztam, míg vártam rá. Most már azt is tudom, hogy a keresztneve Wendy, egész jó egyetemen diplomázott és láss csodát, tényleg rendelkezik szakmai tapasztalattal. Ez még inkább kiborított, messze voltam attól, hogy lenyűgözzön. - Hat év nem volt elég ahhoz, hogy megtanulja, hogy működnek a dolgok? A maga helyében nem vágnék fel ezzel. - Ledobtam a papírlapot a többi közé, nagy jelentősége nem volt, hova esett. Már felvettem, de miért? A végén azzal is nekem kell foglalkoznom, hogy egy valamirevaló titkárnőm legyen. A közvetítők nem megbízhatók, pláne nem az előzetesen kirúgott munkaerő, mint a mellékelt ábra mutatja. - Hamar megjött a kedve a munkához. - A legtöbben sírva fakadtak volna, vagy mentegetőzni kezdenének a kirúgásuk tényét hallva, ő pedig úgy viselkedett, mintha teljesen természetes lenne, amit csinál. - Fogalmam sincs, hallott-e már rólam, de ha nem, elmondok valamit. - Figyeltem, ahogy az asztal mögé sétált, egy másodpercre sem vettem le róla a szemeimet, akkor sem, amikor az asztalra támaszkodtam, hogy nagyjából egy vonalban legyünk. - Nálam nincs majd, elnézést, legközelebb és társai. Ez egy munkahely, a komolyabbik fajtából, úgyhogy ha nem képes arra, hogy kövesse a főnöke utasításait, akkor ajánlom, hogy keressen egy gyorséttermet, ahol talán tolerálják a hozzáállását. Biztos vagyok benne, hogy a kötény jól állna Önnek. - Jelentettem ki rezzenéstelen arccal. Végigmértem az alakját, amikor bejött: csinos nős, ám túlságosan idegesítő. Ezzel a gondolattal fordítottam neki hátat és a saját irodámba mentem, ahol várt még rám némi elintéznivaló. Ha már visszajöttem, legalább töltsem valami hasznossal az időmet.
A vigyora kicsit sem tetszett. Általában ha valaki mosolyog, vagy jó a kedve, képes átragasztani azt másokra is, és mondhatni, ok nélkül is elkezd a másik somolyogni. Az ő gesztusa inkább volt félelmetes, mint ösztönző. Nyilván ilyen egy valódi ragadozó, aki azt hiszi, hogy minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Legalábbis sikerült ezt a benyomást keltenie azok alapján amit róla hallottam. El kellett volna gondolkodnom azon, hogy a pletykák ellenére betegyem-e ide a lábamat, vagy sem. De szerettem a kihívásokat, és nem engedtem lebeszélni saját magam arról, hogy ezúttal is kiálljam azt a bizonyos próbát. Egy ilyen ember nem teheti csak úgy próbára a képességeimet, sokat tanultam már. Nem egy kis fiatal, esetlen kezdő voltam, ezt ő is tudhatta volna, ha belenéz az ajánlólevelembe. Vagy szimplán annyit csinál, hogy elolvassa az életrajzomat. Meglepő dolgokat talált volna benne, de rá nézve pozitív értelemben, hisz lehúztam már pár évet ebben a szakmában, ismertem a jogot, és elviseltem egy nehéz modorú főnököt még évekkel ezelőtt. Mindezek tükrében tényleg minden képesítésem és gyakorlatom megvolt ahhoz, hogy itt legyek. Még akkor is, ha szerinte erre a munkára nem létezik megfelelő ember. Persze, hogy nem. Mindet elüldözi idő előtt. Már rettegve jönnek ide, hogy vajon rajtu milyen fogást fog találni. - Magas lehet a vérnyomása - sóhajtottam fel, a hangomban némi szemtelenséggel, és leplezhetetlen pimaszsággal. Nem kellett sokat látnom belőle ahhoz, hogy tudjam, mennyire komolyan veheti a munkáját. Ebben a szakmában amúgy is csak az maradhat életben, aki komolyan is űzi azt, a jog nem a gyerekek játszótere. És ki tudja, szegény flótás mikor szaladult ki innét úgy igazán, vagy hogy mikor vette le utoljára ténylegesen azt a nyakkendőt. Egy ideig figyeltem, némán hallgattam a gondolatmenetét, miközben egyik papírról a másikra bökött. Vele ellentétben még minidg elég nyugodt voltam, hiába hallottam a határidőt, az pedig, hogy mivel zárta a miniatűr monológját, mintha nem is lett volna olyan váratlan. Majdnem elég is lett volna ahhoz, hogy felmenjen bennem a pumpa, végül ismét nagy levegőt vettem, de ekkor már nem szakítottam meg vele a szemkontaktust. - Ez pedig... - vettem fel az asztal széléről egy papírost. - Az életrajzom. Amivel azt hiszem, még nem találkozott - tettem le elé, még mindig a szemeibe bámulva. - Ha mégis, már tudná, hogy hat éve dolgozom ebben a szakmában - tettem aztán hozzá, majd körbesétáltam az asztalt és leültem, az ujjaimat pedig összekulcsoltam az asztal lapján, határozottan bámulva rá. Ha eszi a fáradtságot legalább öt másodpercre, akkor belenéz abba, amit elé toltam. - Folytathatja, hátha egy kezdővel szerencséje lesz... aki egy napon keresztül bogarássza majd ezeket az aktákat, az összekevert ügyiratokat, vagy rám bízza. És reggel fél nyolcra már minden aláírásra készen lesz . - Engem sem kellett annyira félteni. Az utóbbi időben csak nagyobb szám lett. Sok időmbe tellett, mire rájöttem, hogyan is álljak ki magamért, de még mindig nem a legjobb módját választom a játéknak. Persze jogosan merül fel a kérdés, miért nem csináltam meg ma, egy egész napom volt rá. Bár nem saccolom két óránál többnek ezt a munkát. A válasz viszont egyszerűbb volt. Másra számítottam az első napom kapcsán, ilyen kezdésben sosem volt részem, és attól, hogy egy cetli utasítás várjon, minden értelemben viszketett tőle a tenyerem.
Csak akkor nem hallhattam volna meg az apró sóhajt, ami elhagyta a száját, ha süket lettem volna. Nekem sem volt kedvem itt lenni, még inkább nem vele beszélgetni: nappal időm nem volt a titkárnőimmel foglalkozni, este pedig sokkal szívesebben csináltam volna mást, minthogy az ő ostobaságuk miatt idegesítsem fel magam. De nem fogom visszafogni magam akkor sem, ha ezzel nem éppen jó véleménye alakul ki rólam az első benyomás alapján: soha nem izgatta fel a lelki világomat, hogy az emberek mit gondolnak rólam, nem egy újonc irodista gondolatai miatt fogok elkezdeni aggódni. Viszont az tény, hogy felvágták a nyelvét, normális esetben lehet, hogy el is mosolyodtam volna a csípős ki megjegyzésén, sőt, így is azt vettem észre magamon, hogy vigyor kúszott az arcomra. Csakhogy ez a vigyorom nem a jókedvemről árulkodott, sokkal inkább a vadászó, harapós kedvemhez kapcsolódott. - Nem lennék itt, ha rajtam múlna. De mivel Önön múlott, ezért kénytelenek vagyunk egymás társaságát élvezni ahelyett, hogy bármi mást csinálnánk. – Ha nem láttam volna meg az asztalon éktelenkedő kupacot, akkor egy gyors vizit után hazafelé vettem volna az irányt, ám a papírhalmaz olyan hatással volt rám, mint senki másra. Gyűlöltem, ha semmibe vették az utasításaimat, az pedig, hogy valaki annyira vakmerő legyen, hogy az első napon nézzen semmibe, vastag bőrről árulkodott. - Nem hinném, hogy ért a munkámhoz és az ügyeimhez. A maga dolga az lett volna, hogy elintézze a papírmunkát, nem az, hogy véleményt alkosson. – Az asztalhoz léptem. – Főleg, hogy ennek a mappának holnap reggel nyolckor már az államügyész előtt kell lennie, hogy elolvashassa a benne lévő dokumentumokat és aláírhassa őket. – Odébb csúsztattam a barna borítékot és egy másik akadt a kezembe. – Ez pedig egy kérelem a fő gyanúsított műhelyének újbóli átkutatására. Szintén nem tűr halasztást. – Minek is törtem magam? Kezdtem hozzászokni, hogy mindig olyan nőszemélyeket kapok a nyakamba, akiknek aztán teljesen mindegy, mit mondok. - Mivel nem tartozok Önnek magyarázattal, legyen elég annyi, hogy ezek a papírok nem azért vannak itt, hogy legyen oka siratni az esőerdőket. De ne aggódjon, holnaptól nem a maga dolga lesz ezzel foglalkozni. Ki van rúgva. - Miután kiittam a kávésbögrém tartalmát, ismét a nőre pillantottam. Nem gyanúsíthatott meg azzal, hogy bunkó módon telefonon közöltem vele a hírt.
Felsóhajtottam. Ösztönös reakció volt a részemről, nem érdekelt az, hogy esetleg megjegyzést fűz hozzá. Ráadásként a helyiséget kávé illata töltötte be, úgyhogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem most készült nyugovóra térni, ha még ilyenkor is koffeinbombát szürcsölt. Ráadásul úgy tűnt pár másodpercre, hogy meglepődött, mikor meglátott. Nyilván másra számított, azok után, amit az előző asszisztense elmondott róla. Én már egy kicsit más korosztály voltam, mint amihez ő szokott hozzá, de úgy véltem, ez nem fogja akadályozni abban, hogy a föld alá döngöljön, ha éppen úgy tartja kedve. Nyilván szeretett változást látni az irodájában, másképpen miért üldözte volna el ilyen nagy szeretettel az összes lehetséges munkaerőt? Tényleg örömét lelte abban, hogy senki nem tudja elviselni? Bár azt mondják róla, hogy jó szakember. Ez nyilván így is volt. De a sikeres karrierhez általában kiállhatatlanság párosult, ez az utóbbi években népbetegségnek tűnt, nemcsak esetében. Ez a tekintet pedig nagyjából elárulta, hogy még csak az életrajzom elolvasására se vette a fáradtságot. Na, hát ezért kellett volna nekem rendet tennem az asztalán? Vagyis, tulajdonképpen már az én asztalom. De az utóbbi idő után az a kis káosz olyan otthonos érzést adott az irodának is. - Magán kívül? - kérdeztem, miután összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, és fáradtan pillantottam az asztal felé. - Lenne egy második tippem is - tettem aztán hozzá, mielőtt ő maga mutatta volna be, mi is az irodai etikett. Bár valahogy odakerült az a kupac, tehát hiba került a gépezetbe, nem működött a rendszer. Meglep? Nem, azt hiszem, hogy nem. Az persze nem segített a helyzeten, hogy olyan volt, mint egy vadászó keselyű, mikor közelebb lépett hozzám. Kedvem támadt volna hátrálni, pont olyan mértékben, ahogy ő közelebb jött, végül nem tettem. Annyira ijesztő azért nem volt. Engem pedig nem olyan fából faragtak, mint az elődeimet. Nem adom fel könnyen. - Azt hiszem, túl sokat aggódik. Ha mindenképpen túlórázni akar, ne azzal a kupaccal foglalkozzon, ami holnap délben már nem lesz ott, hanem az ügyével - fűztem tovább a gondolataimat. Miért is mentegetném magam? Én csak őszinte voltam, magamat adtam, még ha az első megjegyzésem némileg csípősre is sikerült. Az említett asztalhoz sétáltam, hogy felmérjem, ténylegesen mekkora az a bizonyos káosz. Kinéztem belőle, hogy most rögtön rám parancsol, és letakaríttatja az egész dombot innét, de esélyes, hogy az ölében landolt volna a kávéja, ha megteszi. Igaz, holnap ismét munkanélküliként kezdeném a napot, de nem megérné? Sok időt húztam már le ügyvédek mellett, találkoztam más és más modorú emberekkel, megedződtem. Nyilván ez hiányzott az elődeimből. - Még mindig aggódik? Vagy csak pusztán elégedetlen? - kérdeztem aztán. Na igen. Nem aggodalom volt, amit produkált, inkább elégedetlenség, bár attól nem féltem, hogy elégtelent kapok a bizonyítványomba.
Délelőtt felborult a napirendem, ettől kezdve nem állt fenn a lehetőség, hogy holnap reggel felkelve kellemes huszonnégy órát tudjak magam mögött. Szerettem a spontán dolgokat, de a munkában a rendszerre és a tökéletességre törekedtem, ehhez ki kellett használnom minden rendelkezésemre álló percet. Hogy várhatják el, hogy felmossam egy bűnelkövetővel a tárgyalóterem padlóját, ha egyik pillanatban még nem tudok semmiről, a másikban pedig már a beszédemet adhatom elő? A profizmusomnak hála az ilyen esetek már nem fogtak ki rajtam, mégis képesek voltak megkapargatni bennem a dühös ördögöt. Az sem segített, hogy az ügy nem várt fordulatot vett, a védő egy új, állítólag megdönthetetlen bizonyítékot húzott elő valamelyik zsebéből, ezzel elérve, hogy a tárgyalást berekesszék és további vizsgálatok után tűzzenek ki egy másik időpontot, amikor talán végre pontot tehetnénk mindennek a végére. Tizenhárom hónapja jártam a bíróságra amiatt az ostoba miatt, aki megölte a neje szeretőjét: kétségtelenül ő a tettes, az egyetlen baj az volt, hogy nem a gyilkosság előtt jött le a falvédőről és volt pénze egy piszok jó képviselőre, akit az egyetem óta ismertem és mit ad Isten, gyűlöltük egymást. Ez a tényező nem volt a bajaim közé sorolható, sokkal inkább ösztönzött a jobb munkára. Viszont látva, hogy belépve az irodába nem az a látvány fogadott, amit elvártam, felszökött bennem a pumpa. Az új asszisztensem itt járt, láttam a nyomait az asztala körül, de azon kívül, hogy néhány papírt megmozdított, nem úgy tűnt, mint aki érdemi munkát végzett volna. Tízeske tényleg ki akart szúrni velem, utódjául egy tőle is haszontalanabb nőszemélyt varrt a nyakamba. Bosszúállásból jeles, de az nehezére esett neki, hogy megtegye, amiket kértem tőle? Tét nélkül túl sok ember tudott keménykedni. Főztem magamnak egy kávét, míg arra vártam, hogy a telefonhívás után befusson az illetékes. A városban éppenhogy lézengtek az emberek, az irodaházat körülvevő épületek helyiségeiben világítottak a lámpák és rájöttem, hogy régen a köröket kellene futnom a sportpályán vagy a hosszokat úsznom az uszodában, de egyszerűen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a bennem felbukkanó elégedetlenséget. - Örülök, hogy befáradt, Ms. Palmer. - Felé fordultam és egy röpke pillanatra meglepődtem. A dinamikus hanghoz egy apró termetű harmincas nő képe társult, ami azért volt szokatlan, mert a titkárnői állást betöltők nagy része egyetemista vagy pályakezdő volt. Lehet nem ártott volna elolvasnom az életrajzát. - Egyetlen kérésem lenne: nézzen körül és mondja meg, minek nem kellene itt lennie. - Léptem hozzá közelebb.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 24, 2016 10:37 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
garrett & wendy
it's not the beginning of a beautiful friendship
Sokat hallottam a modoráról, arról, hogy hogyan bánik másokkal. Főképpen az asszisztensekkel, akik gyakran adogatják egymásnak a kulcsot. Fiatal kislányoknak képzeltem őket, akiket könnyű feldühíteni, de egy szép szótól már vörös a fejük, és egész nap azon vigyorogtak, hogy velük milyen simogató kezekkel bánt az élet. Magam sem tudom, hogy miért voltam olyan elvetemült vagy elkeseredett, amiért megpályáztam az állást. Talán az előző munkahelyem elvesztése miatt, ami már alapjaiban véve túl magasra tette azt a bizonyos lécet. Nem vártam jobbat, és ahogy utólag mérlegeltem, ha várnék is, nagyon nagyot puffannék az amúgy elég drága kövezeten. Amikor beléptem, csak egy nagy halmaz papírt láttam az asztalon, egy címkét az egész tetején, hogy ennek meg kell lennie. Tehát sem egy jól indított bemutatkozás, sem körbevezetés... nyilván olvasta az életrajzomat. Vagy az elődöm, inkább erre saccoltam, hisz nyilvánvalóan egy elfoglalt ügyészről beszéltünk. Neki pedig már bárki megteszi, aki képes összepárosítani két papírlapot, aztán eltenni az útból, de úgy, hogy később, ha szükséges, rögtön meg lehessen találni. Mindenesetre kíváncsi lettem volna arra, milyen indokokkal mondtak fel neki, azon kívül, hogy nem tudták elviselni. Már előre elkönyveltem, hogy minden, amit itt tapasztalhatok, más lesz. Talán rosszabb, mint eddig bármikor. Nem mintha az utóbbi időszak után engem annyira könnyű lenne csak úgy félrelökni egy kósza - vagy éppen nem kósza - morgással. Soha nem voltam könnyű eset, bár idővel valamennyire sikerült komolyodnom, főleg azután, ami Whitney-vel történt fél éve. A férfi egész nap nem mutatkozott. Én inkább ismerkedtem a közeggel, persze anélkül, hogy átkutattam volna a saját placcomat, vagy behatoltam volna az ő irodájába. Nem akartam rögtön rosszul indítani, de még nem ismert, nem ismerte a képességeimet, az a kazal egy délelőtt alatt elintézhető, és holnap is lesz nap. Ennek fényében mentem haza a munkaidő végeztével, már nagyjából felvilágosultan arról, hogy mi is lesz a dolgom, és hogy a férfi valójában milyen területeken jeleskedik. Bár könnyebb lett volna felsorolni azt, hogy milyen területekre nem terjed ki a figyelme és a hatásköre. Annál inkább fájt a telefonhívás vacsora közben. Lényegében szóhoz jutni sem hagyott, csak beparancsolt. Este. Amikor normális ember már nincs az irodájában. Sőt. Nekem mindenesetre egy jelző jutott eszembe. Seggfej. Aztán az, hogy arrogáns majom. Már én morgolódtam, miközben magamra kaptam a ruháimat, és az éjszakai mérsékelt forgalomban visszajutottam az irodába. Az egész földszint kihalt, a legtöbb emeleten sem égett már a világítás. Kivéve egyet. Nagyot sóhajtottam, és szemforgatás közben megnyomtam a lift hívógombját, majd három perc múlva kikászálódtam a megfelelő szinten, és benyitottam a tágas irodába. Gutaütést tudtam volna kapni, főleg mikor megláttam az öltönyös fickót, az arcán valami hasonló érzelemmel. - Mr. Turner, igaz? - kérdeztem, és a többit inkább magamba nyeltem, mielőtt okot adnék rá, hogy kirúgjon. Na nem mintha az a papírhegy nem lenne neki elég indok. De jó ideje nincs már megfelelési kényszerem.
Kezdőlap
