Talán dacos gyerekként viselkedek, mégis, ahogy ránk szegeződik mindenki tekintete, s arcom rezzenéstelenül tart elé tükröt kevésbé érzek késztetést arra, hogy agyamra hallgassak és keresni kezdjem a kontrollt, ahogy ő tanította. vagy, ahogy próbálta. -Hozzá talán nem. De azt hiszem jogom van úgy kérdőre vonni, ahogy te szoktál tenni velem.-szembesítem vele, ő miként vélekedik erről az ügyről, hogy egy-két kihagyott éjszakáról mit gondol. Bemagyarázom magamnak, vagy sem, de látok valamit szemébe, amiről tudtam, jobb lett volna, ha tudomást sem szerzek. De mégsem tudtam megállni és észrevettem. Ez elég volt. Ködös agyam anélkül hagyta, hogy testem cselekedjen, hogy kimondjam, amit akartam, hogy felfogtam volna. A tény, hogy valahol mindig azt akartam, hogy csak az enyém legyen, hogy mindenki tudja, hogy ő az enyém, most egész testem átjárja és testtartásom pont azé a vámpíré lesz, akivé valahogy soha nem váltam igazán. Egy igazi ragadozóé, akinek szemében nem csillog félelem egy boszorkány láttán. És automatikusan kapcsol be a vészjelzés a fejemben: ha mindent tud rólam, az egész helyzetem veszélyben, a családom pedig épp olyan célkeresztbe kerülhet, amitől próbáltam a lehető leginkább óvni őket. -Oh, sose tévedtél még ekkorát.-fogom meg kezét határozottan, minden gyengeséget mellőzve, ahogy ellépne mellettem és anélkül, hogy foglalkoznék a környezetünkkel, hogy érdekelne ki figyel, ki mit fog fel ebből az egészből, felkapom és kihasználva pillanatnyi megingását, a lakásig suhanok vele. Itt senki nem lát, nem hall minket, itt vagyunk a világ számára senkik, láthatatlanok. És ez az egyetlen hely, ahol el tudtam hinni még, hogy Faye és ő is épp akkora biztonságban van, amekkorában tudni akartam őket. És az se érdekel, hogy milyen rövidre sikeredett is ez a látogatás, és az estét hogy húzta keresztül az alpolgármester. Az eredeti céljaim ugyanis nem igazán úgy szóltak, ahogy az este végül alakult.
Nem tetszett a viselkedése, egyáltalán nem tetszett és nem tudom, hogy minek kellett ennyire felhúznia magát ezen. Olyna, mint egy kibaszott gyerek és most semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy vele foglalkozzak és megnyugtassam. Belátom, Robert megjelenése nem volt éppen a legjobban időzítve, de ő sem mondott el nekem dolgokat és titkolózott előttem.. Én még sem műveltem le ekkora hisztit és nem is értem a durva viselkedését, sértettségét meg pláne nem tudom hova rakni. - szedd össze magad és hagyd abba ezt a viselkedést, kérlek. Semmit sem jelent nekem Robert és semmi közöm se volt hozzá, ahogyan hozzád van! - felelem neki kissé ingerültebben és mindenki már minket bámul.. Felhívja ránk a figyelmet.Legszívesebben felképeltem volna és elmentem volna innen, nem volt kedvem itt lenni tovább, nem is akartam vele maradni, már elegem van belőle. Csak hallgatom a kiakadását és érzelmek sora járja át a testemet, haragszom, utálom, gyűlölöm, megvetem és.. szeretem. Nem! NEM! Szedd össze magad Salome! Szóval nem is tudom, hogy mit kéne csinálnom, így mikor szavaiból a fenyegetést veszem ki, inkább csak csúnyán nézek rá, próbálok hasonlóképpen nézni rá, ahogyan ő néz én rám. - Nem akarok én senkinek sem a díszvendége lenni.. Aznap este kettőnkről szerettem volna beszélni, többet akartam tőled, de így ezzel a viselkedéssel már nem! Elég volt Matt.. Én most elmegyek és soha többet nem jövök vissza. - leszarom, hogy miket mondtam ki.. Talán megfogom bánni azt, de nem érdekel, mérges voltam és elakarok innen menni és el is fogok. Nem fogok vele egy perccel sem tovább együtt lenni, ameddig úgy viselkedik, mint egy hisztis óvodás. Nekem is van múltam, neki is.. Nem túrtam fel az ő múltját, de most már felfogom, valamit vagy lehet éppen valaki rejteget előlem.
Ez egy eszement, szinte végletekig kezelhetetlen kapcsolt volt, vagy azzá tettük, már nem tudtam volna eldönteni. A kezdeti könnyebbség talán az én igencsak ingatag természetemből fakadt. Nem mintha neki köszönhetően hagytam volna alább a gyilkolással, de amíg mellettem volt és vérét vehettem, amíg kiszolgálhattam és ő is kiszolgált, kérdések nélkül, nem foglalkoztam az agyam hátsó felén magyarázó kis szörnyecskével vagy a lelkiismeretemmel. Egész addig, míg meg nem untam, hogy csak ő irányít. A szabályokat onnantól ketten alkottuk. Legalábbis eddig. Most épp megszegtem egy alapkövét, ahogy félrehúzom a tömeg közepéről és kérdőre vonom. -Ebben az a nevetséges, hogy sosem gondoltam, hogy eltartanálak. Az meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg vagyok annyira férfi, hogy néha kedvesedjek neked ezzel-azzal? Kösz.-nem felháborodok, inkább sértettséget kezdek el érezni, ahogy szembesít az igazsággal. Vajon ha olyat is bevallana, amit én tudok róla, és közölném vele, hogy mondjon újat, ő hogy reagálna? -Úgy látszik mindkettőnknek vannak titkai.-vonom le a következtetéseket, hangom semleges, mindennemű érzelemtől mentes.-Nos, adjuk meg a módját, hogy ismét díszvendége lehess.-akartam-e erről most beszélni? Nem. Inkább csak álltam tekintetét, jeges, fagyos arccal. Pont, mint mindennek az elején.-Gyerünk, élvezd, hogy megint minden rólad szól ma este, hogy mindenki téged figyel.-engedem, hogy ha akar, el tudjon lépek mellettem, aki dacos gyerek módjára kezeli, hogy a kedvenc játéka fele annyira sem csak az övé az óvodában, mint azt képzelte.-Ameddig nem utánam nyomozol, azt csinálsz, akivel és ahol akarod, amit jónak látsz. Emlékszel? Nincs kérdés a válasz sem kötelező.-sejtettem, hogy hasonló ügyek előkerülhetnek, de ettől kicsit tartani is kezdtem. Ha Faye nyomára bukkan, ha visszakövetkezteti a múltam, és a jelenem, épp akkora veszélyforrás lehet az életemben, mint bárki más.-De azt hiszem, hogy annak a libának ezért fájt annyira a halála.-emlékeztetem a múltra, hogy mit tettem a jelek szerint egyik kedvenc, ha nem a kedvenc kis játékszerével, akit épp úgy használt információforrásnak, mint ahogy használhatott engem is.
Sok mindenen nehéz ma túllépnem, például, hogy ennyire beindult a piros ruhától és az is fura, hogy elhozott engem ide. Még sosem mutatkozott velem nyilvánosan és ez kicsit új volt, ám nem tudtam eldönteni, hogy kellemesen új vagy éppen zavarosan és bosszantóan új. Matt sosem kötötte nagyon az orromra, hogy mit csinál és hova járkál, de ha ilyen helyekre, akkor azt jelenti, hogy van kísérője is és miután itt végeztek biztos siettek a hotelszobába.. Nem, ez engem nem érdekel, nekem teljesen mindegy, hogy Matt mit csinál, ameddig megadja nekem azt, amire szükségem van. Bár nem mondta ki a kérdésemre a választ, mégis nagyon jól tudom, hogy ez egy igen és azt is érzem, hogy ebből még gond lesz. - Ha te mondod.. - forgatom meg a szemeimet egy halvány mosollyal az arcomon. Még hogy vicces.. Néha egyáltalán nem találom viccesnek azokat a dolgokat, amiket mond, bár én sem róhatom ezt fel, nekem is érdekes humorom van. Eddig minden rendben ment és tényleg minden jól ment, míg meg nem jelent Robert és el nem rontott mindent.. A gondosan felépített titkomat. Matt nem tudta, hogy nem csak otthon töltöm az időmet, hogy gyakran járok el és tűnök el órákra, de sosem kérdezte miért megyek, benne volt az egyességünkben. Kérdésére, hogy Phoebe csak bólintok és reménykedem.. Bakker, most komolyan ilyen féltékeny lesz? Látszik rajta, hogy ha az alpolgármester nem megy el hamar, fájdalmat fog okozni neki és nekem most nem hiányzik a botrány és a veszekedés, így amíg Robert beszél én megfogom a szabad kezét és ujjaimmal köröket rajzolok tenyerére reménykedve, hogy kicsit lenyugszik tőle. Szerencsére Robert távozik én pedig kapom is a kérdéseket.. Sóhajtok egyet, majd pedig bólintok egyet. Engedelmesen követem és megyek, ahova ő akar menni, nem gyakori, de ha nem akarom őt elveszíteni, akkor most beszélnem kell vele, el kel mondanom az igazat. És még azt is közli velem, hogy nem fogok csak úgy távozni.. nem, nem fogom most felhúzni magam. - Amíg te azt hitted, hogy eltartasz engem és nem csinálok azon kívül mást, hogy megkeserítem az életed és kitalálom aznap melyik pózban csináljuk.. Én magánnyomozóként dolgozom. - néztem rá, miközben beszéltem. Nem is tudom, hogy mit képzel, hogy honnan ismerem az alpolgármestert, de lenne egy-két sejtésem. Végül még mielőtt megszólalhatna, elkezdek beszélni. - Se escort, se prostituált nem vagyok.. Tényleg a felesége miatt keresett fel, tudta, hogy megcsalja és elakart válni, de nem megy az okok és bizonyíték nélkül. Így felbérelt engem, hogy nézzek utána a feleségének. Azóta meghív egy-két estre és néha engem jelent be, mint díszvendéget. - felelem neki és szemeim őszinteséget tükröznek, sokkal több érzelmet mutattam ma neki a szemeimmel, mint eddig bármikor.. Bár bosszant, hogy miket gondolhat rólam és félek, hogy lassan bejelenti, hogy a mi kis egességünknek vége.
Elmosolyodom, amit ha akar észrevesz, ha nem, hát nem. Vállat vonok, ami felér egy igennel is, tekintetem legalábbis ezt sugározza. Ilyenkor épp úgy akartam őt birtokolni, mint ahogy máskor ő engem. Az, hogy azt hitte, mindenféle nőcskékkel összefekszem, egyenesen szórakoztatott. Mindig elértem, hogy ezt higgye, hogy érezzen rajtam női parfümöt, de az elmúlt egy év során kifejezetten monogám lettem, magamhoz képest. Végül is, ő mindent megadott nekem, én neki, az élvezetek hajhászásával valahogy sosem volt bajunk. -Oh szívem, dehogynem.-vigyorodom el arcát látva, mint valami kölyök, aki előszeretettel húzogatja az előtte ülő lány haját. Lényegében ezt tettem vele is. Tulajdonképpen imádtam nézni, ahogy szikrákat szór a szeme. Hiába volt nálam idősebb, mellékesen boszorkány is, épp olyan volt, mint Faye. Csak ő még ennyi idő után sem szokta meg burkolt vagy kevésbé burkolt bókjaim és a hülye poénokat, amikkel magam is szórakoztattam. A kocsiban mégis jobbnak tűnt csendben maradni, ellenben most, hogy derekán pihen kezem, elég furcsa visszanézni arra a fél órácskára. -Phoebe?-szalad szemöldököm homlokom közepéig, de természetes bájcsevejt folytatni épp olyan jól tudok, mint leplezni az értetlenségem. Az alpolgármestert úgy tegezi le, mintha világi haverok lennének. A szemem most nekem kezd szikrát szórni, testtartásom egészen megváltozik a férfi jelenlétében. Közelebb lépek Sal-hoz, vagy ahogy imént mondta Phoebe-hoz. Elégedetten bólintok, amit elvár tőlem a férfi, de szerencséjére épp időben érkezik meg kísérője, így anélkül kibírom azt a pár percet, amit társaságában el kellett töltenünk, hogy elgondolkodnék, eltöröm a csuklóját és kicsit kifaggatom az egyik hátsó teremben arról, ki is az a Phoebe szerinte. -Mit szólnál, ha mondjuk most elmondanád, ki az a Phoebe, és miért hiszi rólad azt, hogy magánnyomozó vagy?-teszek úgy, mintha az időjárásról beszélnék vele és nem kérdőre vonnám a hazugság vagy igazság miatt, amit éppen most tárt fel előttem egy teljesen gyanútlan ember. Ezzel meglehet szabályt szegek, de nem érdekel. Látszólag gyengéden, mégis határozottan és keményen húzom a ránk meredő tömegből a terem egy csendes pontjára, a fürkésző szemektől távol, a poharam valahol útközben elhagyva.-Viszont most, hogy idejöttél, nem fogsz csak úgy távozni sem.-tisztázom gyorsan a jelenlegi játékszabályokat. Azokat, amiket én hoztam, amiket mi hoztunk. Semmi több, csak üzleti kapcsolat és szex. Ennyi. Nem, mintha nem tudnám milyen erő birtokában áll, de ez sosem érdekelt. Most se különösebben foglalkoztat.
Mintha előre megéreztem volna, hogy ebből a kirándulásból csak baj lesz.. Nem kellett volna vele jönnöm és erre a tény is rásegít, hogy még csak rám sem akar nézni, inkább elfoglalja magát mással, minthogy velem kelljen csevegnie. Na nem mintha én olyan szívesen csevegtem volna vele, most amolyan kínos csend telepedett ránk. Én kinéztem az ablakon, míg ő nem is tudom mit csinált, egyedül Carl bókja mentett meg attól, hogy fogjam magam és most lépjek le innen.. Nem tetszik, ahogyan beszél vele, legalábbis ez a hangsúly teljesen felhúz. - Minden egyes férfivel így fogsz bánni, aki észre fog engem venni? - teszem fel a kérdést, bár inkább költői, sejtem rá a választ, igen. Mindenkivel ezt fogja csinálni, aki engem néz, aki bókol nekem, aki odajön hozzám.. Mintha birtokolni akarna, de ha ezt akarja, akkor miért megy el napokig? Miért tart mellettem még ki tudja hány szeretőt? Én nem vagyok egy kibaszott tárgy, engem senki sem birtokolhat. Már kezdtem volna kicsit ellazulni, mikor azt mondja, hogy mindenkinek azt mondta.. Jézusom.. Felesége? A szemeim kikerekednek és még a vér is meghűl bennem.. Kissé vegyes érzések támadnak le és nem is tudom, hogy boldog vagy inkább mérhetetlenül mérges legyek rá emiatt. Kezét persze nem löktem le a derekamról, szerettem, mikor hozzám ért és csak hozzám, nem valami olcsó kurvához. - Nem vagy vicces. - felelem neki, miközben én is elveszek egy pezsgőt a tálcáról. Körbenézek.. sok ismerős arc, nagyon, de nagyon sok, gyorsan hátat fordítok, mikor az alpolgármester felém pillant. - Phoebe, te vagy az? - igen, neki így mutatkoztam be, mikor felbérelt a felesége után való kémkedésre. Le is közölték a hírekben, hogy elvált, elég nagy botrány volt. Én csak mosolyogva fordulok felé és reménykedem, hogy nem mond semmi olyat, amit nem akarok megosztani Matt-tel.. - Szervusz Robert. - köszöntöm a férfit a keresztnevén.. Vagyunk mi ilyen jóban, sajnos. Már éppen akarnék megszólalni, mikor Robert MAtt felé fordul, oké.. nekem itt és most végem van. - Ez a nő egy vérbeli profi, nem kellett két nap és megtalálta a feleségem szeretőjét és olyan sok mindent megtudott róla. Ő a legjobb erre felé, ő a legjobb nyomozó New Orleansban. - mondja mosolyogva, amikor egy nő ér a hátához rám pillant, majd Mattre. - Engedelmükkel én most távoznék, örültem a találkozásnak Phoebe. - mosolyog rám és már tovább is áll. Én jelenleg nem tudom eldönteni, hogy mit mondjak. Nem telne semmibe sem lerobbantani a fejét, mert túl sokat beszélt és olyan dolgokat mondott neki, amiket én nem akartam, hogy megtudjon. Emellett az sem sokat segít, hogy szinte mindenki engem néz. - Nem kellett volna idejönnöm.. - mondom neki, majd felhörpintem a pezsgőmet. Tudhattam volna, hogy valamikor belefogok botlani valakibe, aki.. majd lebuktat Matt előtt, éppen ezért nem szoktunk eljárni sehova, mert otthon nem lett volna senki, aki lebuktatott volna.
Az utat csendes békében töltjük, leginkább az én viselkedésemnek hála. Tekintetem mereven tartom a képernyőn, próbálom nem érzékelni a parfüm bódító illatát. A testéből áradó melegséget. Az őrületbe kerget, mikor ilyen kis helyen, épp ebben a ruhában ücsörög mellettem. A sofőröm vagy inkább rendszeres sofőrünk úgy tesz, mintha ott sem lennénk, útközben nem kérdezget, nem magyaráz. Mondjuk velem sose ment sokra, az "igen" és a "nem" válaszokon túl szinte sosem mondtam neki semmit. Amíg fizettem ő nem tette szóvá ezt, és attól nem kellett mellettem tartania, hogy fizetés nélkül marad. Amikor a kocsit nélküle használtam, szintén nem kérdezett. Faye esetlében jobb szerettem magam intézkedni, és nem rá hagyatkozni. Minél kevesebb ember tud róla és a kapcsolatunkról, a találkákról, annál jobb. Ehhez ketten elegek voltunk, több ember nem volt szükséges a képletbe, mert az csak még több hullát szült volna. -Elég lesz.-nézek szúrós szemmel Carl-ra, aki veszi az adást, és ahogy Sal kiszáll a kocsiból, ő visszaül és elhajt. Tudja mikorra kell értünk jönnie, addig azt csinál, amit akar. Biztos van jobb dolga is, mint az, hogy a sarkunkban legyen. -Barátnőm? Ugyan.-lépek mellé, s derekára csúsztatom tenyerem.-A feleségem.-mondom halálosan nyugodtan, ám tekintetét látva elnevetem magam, harsányan, őszintén és a két belépőt előhúzva zakóm zsebéből, a bejáratnál ácsorgó őrnek nyújtom. A terembe lépve szinte azonnal egy tálcát tartogató nő fogad minket, aki száraz pezsgőt kínál.-Nyugodj meg, csak annyit mondtam, hogy hozok magammal egy gyönyörű nőt, semmi többet.-koccintom poharam övének, ha eddig nem lökte el kezem, most magamtól húzom el azt derekáról, kigombolva öltönyöm gombjait, s lezseren zsebre dugom szabad kezem. A művészet az életem része volt, bár hasonló helyre még soha nem vittem magammal, itt volt az ideje, hogy tágítsuk a látókörét ezen berkekben is. Persze, nem kérdezünk a másiktól, így igen kevés, publikus információnk van arról, mivel is ütjük el napközben az időnk.
- Helyes.. - mondom, majd hát megyek is a fürdőbe készülődni. Nem tudom, hogy hova akar menni vagy miért kell éppen azt a piros ruhát felvennem, de hátha ezt akarja, akkor legyen. Ezen nem fog múlni a dolog. Igyekeztem ahogyan csak tudtam, próbáltam minél jobban kinézni, próbáltam a legszebb lenni, hogy csak engem tudjon nézni.. Nem, nem ezért csinosítom ki magamat, hanem azért, hogy mindenki lássa milyen gyönyörű vagyok, talán fogok találni egy nála jobb férfit, egy olyat, akivel tényleg menni fog a csak szex és semmi más, most egy.. életre megtanultam, hogy sokáig egy férfival kefélni nem jó dolog. Nagyon nem! Végül látom, hogy hogyan bámul, látom, hogy mennyire tetszik neki az, amit lát és én magam is elmosolyodom. Szeretem, amikor így néz rám és jól esik, ha ilyeneket mond, talán még el is hinném, ha nem járna el napokra más nőkkel kúrni. Sajnos sosem szerettem, ha valakinek nem én vagyok az egyetlen, nekem mindig volt más, de mellette.. Nem kellett más, elég volt ő nekem. - Te meg egészen jól festesz. - válaszolom neki és valóban jól nézett ki, elegáns volt és egyben laza is, amolyan vadítóan szexi és kívánatos. Szerettem volna megcsókolni, de nem.. jobb lesz kerülni az ilyen érintéseket és dolgokat, de amikor megint csak megjelenik mögöttem és megérzem az illatát.. Mikor pedig tovább bókol, én csak mosolygok tovább, bár nem tűnt még fel, hogy engedek érzéseket tükröződni a szememben, de most már.. visszafogom magamat. Végül elindulnak és beszáll a kocsiba, érzi, hogy a férfi kerüli a tekintetét és a látványát, így hát keresztbe dobva a lábait néz ki az ablakon és próbál távolságot tartani tőle. Aztán mikor megérkezünk a sofőr kinyitja az ajtót. - Köszönöm Carl. - vele ellentétben én nevén szólítom a férfit, ma különösen jó kedvem van és nem is zavar, hogy végigmér. - Igazán csinos ma kisasszony. - jegyzi meg, mire én csak rákacsintva indulok el a bejárat felé, aztán mikor Matt megjelenik mellettem rápillantok. - Mit keresünk itt? És ugye nem kell eljátszanom a barátnőd szerepét? - bár szívesen megtenném.
Nem voltam az a fajta, aki tanácstalanul álldogál, vagy akin kifog bármilyen alapvető probléma. Voltak gondjaim a problémakezeléssel, de azok nem ilyen eshetőségben fordultak elő. Szerettem túlreagálni a dolgokat, szenvedélyessé tenni azt, ami amúgy csak egy szimpla... dolog. Számomra nem volt öröm abban, ami másoknak igen. Engem valamiért így programoztak, de egy kicsit sem bántam. Meglátni a jót abban, amiben mások nem látnak semmit halálon, élettelenségen kívül... és teletölteni élettel. Már amennyire képes voltam rá. Az utóbbi időben már azért kellett küzdenem, hogy nekem is legyen egy kis életem, szabad levegőm... vágytam rá, hogy elfelejthessem azt, ami mérgez, de a megváltás nem jött el. Valószínűleg mert magamban kellene keresnem, nem pedig egy pszichológus szakkönyvében. - Ez... igazán kedves - bukott ki belőlem váratlanul, akárcsak az a mosoly, ami egy pillanaton belül már ott is volt a szám szélében. Ritkán mosolyogtam, de ez a férfi meglátta azt az értelmet, amit csak kevesen. Vagyis, remélem hogy meglátta, és nem tervezi összetörni ifjonc, még lelkes szívemet egy hamis kritikával. Az nem művészhez illik. Sőt. Épeszű emberhez egyáltalán nem illik. De hol találunk ma már teljesen normális, ép gondolatú embereket? Én egészen biztosan nem voltam az. - Örülök, Patrick! - Miután elengedte a kezem, kíváncsian néztem vissza a saját képemre. Már csak azért is, mert... mindig szerettem meglátni azt, amit mások láthatnak ebben. Még ha nem is láthatjuk ugyanazt. Mindannyian más képzelőerővel bírunk, más inspirál és más hoz tűzbe. - Nem kizárt, hogy láttam már egy pár munkáját. Elég gyakorta járok a városban kiállításokra. Remek... szabadidős tevékenység. - Azoknak, akiknek nincs más dolga, tettem hozzá még gondolatban, de inkább csak hozzám nem megszokott stílusban mosolyogtam. Nem is tudom, mikor beszélgettem utoljára idegennel. Ráadásul férfival. De mivel láttam, hogy végre egy nem úgy méreget, ahogyan azt most nem tudnám elviselni, máris könnyebbnek tűnt a kommunikáció vele. - El fogok pirulni - kuncogtam fel, habár tény, nem volt szokásom a pírfoltok produkálása, mintha ezt kihagyták volna belőlem. - Szóval Angliából származik? - kérdeztem kíváncsian. Én Franciaországban születtem, de nem kamatoztattam ezt az egészet semmiben.
Szórakozott vagyok, világ életemben az voltam. Különc, furcsa, kettyós, ha fogalmazhatok így. Sok embertől megkaptam már a legkülönfélébb és legcifrább megnevezéseket szerény személyemmel kapcsolatban. Eleinte bántottak, mára megszoktam, hogy azok, akik nem ismernek, és nem értenek, úgy néznek rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna, s épp ezért nem is nagyon szeretek emberek közelébe menni. Idefelé például láttam két férfit. Futó cipőben voltak és edzőnadrágban, mind a kettő egy-egy vízzel teli kulacsot szorongatott, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy bizonyára valami versenyre készülnek, vagy csak simán szeretnék kordában tartani a testüket, és akkor rájöttem, hogy én sosem leszek olyan fitt, mint ők és, hogy nekem sosem lesz energiám arra, hogy egy ilyen célt kitűzzek magam elé, és véghez is vigyem azt. - Komolyan? – kérdeztem meglepetten. Hiszen olyan fiatalnak látszott, bár a tehetség sosem függ össze a korral – akkor engedje meg, hogy gratuláljak. Nagyon inspirálóak a képei – mondom. Nem tegezem le, akkor sem, hogyha fiatalabb nálam jó pár évvel. A szüleim azt tanították, hogy mindenkinek meg kell adni a tiszteletet. - Oh, én voltam a faragatlan, végül is én volnék a férfi. A nevem Patrick Hawthorne – elfogadtam a kézfogást, és egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust – itt van a galériám a városban, néha tartok ott kiállításokat – bár az én kiállításaimat nem neveznem profi műalkotásoknak, de azért el szokott kelni pár kép, ha éppen jó napjuk van az embereknek. - Tényleg, nagyon szépek a képeid, régen láttam már ilyen ígéretes fényképészt, pedig Angilában találkoztam már néhánnyal – visszaemlékszem a régi szép időkre, amit még az otthonom közelében töltöttem. Az iskolára, ahol festészetet tanultam, és ahol egy egész osztálynyi fényképész tanult, de egyiküknek sem volt ilyen jó szeme egy pillanat lekapásához.
Nem volt szokásom az efféle ismerkedés. Nem elegyedtem szóba ismeretlenekkel sem ilyen helyen, ahogyan évekig kerültem az olyan bárokat és pubokat is, ahol egy férfi csak úgy mókázva leszólíthatna, abban a reményben, hogy nem egyedül távozik aznap este. És tény, hogy nem egyedül távoztak, de nem velem. Valami többre vágytam. Azt akartam, hogy fogjon meg a személyisége annak, aki tőlem akar valamit, és ne egy egyéjszakás kalandnak tekintsen. Ne egy sekélyes, felszínes mamlasz legyen, hanem több. Tudtam, hogy gyerekes álmot kergetek, mert az efféle férfiak talán tényleg csak a mesében léteznek. Én pedig már megtapasztaltam, milyen felnőni, méghozzá eléggé érdekes fejezettel az életemben, amire már nem emlékeztem vissza büszkén. Ostobának tartottam magam azért, amiért beleszerettem a tanáromba, majd mikor kiderült, hogy nincs jövőnk, mindent ott hagytam, és majdnem sikerült öngyilkosnak lennem. Nem ez volt az életcélom. Nem ezt akartam elérni, de mikor anya meghalt évekkel ezelőtt, úgy gondoltam, hogy a hercegnős álmodozás kora úgy ahogy van, végetért. - Öhm... én készítettem ezeket a képeket - ismertem be, miután befejezte. Nem tudom, minek kellett volna vennem a szavait, tényleg dicséretnek szánta-e őket, vagy esetleg így próbál bevágódni. Régóta nem voltam az a hiszékeny fajta, és megtagadtam magamtól mindennemű kételkedést, alattomos, sumák viselkedést. - Tényleg így gondolja? - kérdeztem némileg felcsillanó szemekkel, ahogy visszanéztem a képre, amit szemügyre vett, és a hátam mögött fontam össze ujjaimat. Egy halvány mosoly ragyogott fel az arcomon. - Sajnálom, még nem is mutatkoztam be. Nadiya - nyújtottam felé a kezem, és elgondolkodtam azon, amit az előbb mondott. - Láthattam már valahol a festményeit, Mr...? - néztem rá kíváncsian. Nem is a neve érdekelt, hanem hogy ismerhetem-e őt valahonnan. Rajongtam a festészetért, egy csomó kiállításon voltam, és remek terápiát jelentett az elmúlt hónapokban az, hogy láttam más művészek alkotásait. Kirántottak a tragédiával megtelt életemből.
Egyszerre érdekes és figyelemre méltó, hogy egy embert mennyire be tud vonzani egy olyan hely, ami tele van az ember számára érdekes, és talán fontos dolgokkal. Éppen csak egy esti sétára indultam, úgy gondoltam, hogy szétnézek a városban, ha már ilyen csendes éjszaka telepedett a fejemre, s megláttam egy táblát, ami egy fiatal tehetség fotókiállítását hirdette. Egy ideje már nem festettem, nem volt ihletem ahhoz, hogy ecsetet ragadjak, így jó ötletnek tűnt, hogy engedjek kíváncsiságomnak, és betértem a kiállítás helyszínére. Megannyi érdekes festmény vesz körül, úgy érzem magam, mint a paradicsomban, csak sétálgatok és nézelődök, amikor hirtelen megakad a szemem egy fényképen. A képen egy szökőkútban játszadozó kisgyermek szerepel, s valamiért elragad a mosolya. Csak nézem és ámulok azon, hogy talán ezek a mosolyok az élet nagy csodái. Mikor valaki megszólít, kissé összerezzenek, nem vagyok hozzászokva, hogy idegen emberek szólítsanak meg különböző helyeken, de mikor a hang irányba fordulok, és meglátom a lányt, aki köszönt elmosolyodom. - Szervusz! – mondom neki, s alig észrevehetően megnézem magamnak. Nem azért, mert lenne valami hátsó szándékom, csak úgy szeretem megfigyelni magamnak az embereket. Annyira fiatal, és a szemében ott lobog valami tűz. Talán az élni akarásnak a tüze, talán a szenvedélyé, fogalmam sincs, de nagyon szimpatikus volt. - Nem tudod véletlenül, hogy ezeket ki készítette? Szeretnék gratulálni neki, mert nagyon jó munkák. Én magam festő vagyok, szóval észreveszem, hogyha valaki tehetséges. Legalábbis remélem – kacsintok, és kissé elnevetem magam. Sosem tartottam személyemet ígéretes festőnek, vagy valaki olyannak akinek tehetsége van a mázoláshoz, mégis csináltam, gyakoroltam, és most van egy saját galériám, szóval csak remélni tudom, hogy észreveszem a tehetségeket.
Gyerekes álom mindaz, melyet egy-egy ember dajkál magában. Gyerekes mindaz, amit megpróbálnak elérni csak azért, hogy boldogok legyenek. Egy autó megszerzése, egy gyermek születése... mind olyan kevés, mind olyan apróság, ahhoz képest, amire már én vágyom évek óta. Bár tulajdonképpen én egyedül arra vártam, hogy végre találjak olyasmit az életemben, amelyre büszke lehetek. Mikor állami gondozott lettem, nem tudtam sok olyat felmutatni, ami esetleg büszkeséget váltott volna ki saját magamból... aztán kaptam rá a fényképezgetésre. Sokan dícsérték őket, hogy... egyszerre túl realista, mégis érzelmes, és hogy erre születnie kell valakinek. Hát, komolyabban kezdtem foglalkozni vele, és évekkel később végre eljutottam odáig, hogy egy saját kis kiállítást nyithassak... ha nem is sokáig, de pár napig. Egy pohár italt tartottam az ujjaim között, úgy méregettem az egyik saját alkotásomat. A barátnőim voltak rajta, vidámak voltak, mosolyogtak egy innen távoli ponton. Kis kirándulás volt a hegyekben, amelyre hosszú könyörgés után tudtak csak rávenni. Nem szerettem elhagyni a főiskola falait, tekintve, hogy minden egyes reggel úgy keltem, hogy szeretett professzorom orra alá szeretnék törni egy kis borsot. Erről nehezen mondtam le még három nap erejéig is, de végül nem bántam meg a kis döntést. Szerettem őket, és mára csak ők maradtak nekem. A másik képen egy nő volt, méghozzá abban a kis városban, ahol pár hete éltem, miután megpróbáltam öngyilkos lenni, és kiszálltam a világ forgatagából. Szomorú volt az arca, és én tudtam, hogy miért. Beszélgettem vele, a gyönyörű, csokoládé barna bőre miatt viszont kevesen voltak hajlandóak leülni mellé. Az ilyesmi meg tudta érinteni azt a kővé aszott szívemet, és meleg, némi keserű mosoly húzódott az arcomra. Lépéseket hallottam a hátam mögött, hát kinyitottam a szememet, és megláttam egy idegen férfit, aki szintúgy az egyik képemet nézte. - Üdv itt - szólítottam meg, némi barátságosságot erőltetve magamra, mert sokakkal ellentétben ez nekem csak... erőlködve ment.
Most kezdem magam pocsékul érezni azért, hogy szó nélkül leléptem. Legalább neki szólhattam volna, mert így nagyon úgy fest, mintha számításba sem vettem volna a döntésemnél, a szomorkás arca pedig csak tetézi éledező bűntudatomat. Nem akartam őt így látni, mikor olyan mélyen az életébe engedett és megbízott bennem.. Így azért érthető, hogy nem ugrik ki a bőréből, mert újra találkoztunk.. - Jó látni téged.. Úgy értem egy ismerős arc.. - próbálok javítani a helyzetemen azzal, hogy végre én is minden köntörfalazást mellőzve nyíltan beszélek. De azt hiszem ezen már az sem segítene, ha cigánykereket vetnék. Tartozom egy vallomással, és ahogy ismerem ezt mindenáron be is fogja hajtani rajtam. - Ha nem jelent terhet a társaságom, akkor elfogadom a meghívást.. - alakítom úgy, hogy neki is nyilatkoznia kelljen. Nem szép dolog, de az élet néha igazságtalan, én már csak tudom. - Esetleg tudsz egy helyet, ahol isteni lattét adnak? - mosolyodom el és úgy fordulok, hogy őt is lássam, mégis megindulhassak kifelé.
Kutattam a tekintetét, mintha bármit is mondani tudnának. A szem a lélek tükre? Badarság! Nem tudnak beszélni, és mi több, nem is értem hogy mit is olvashatnék ki ezekből a szemekből. Nem szimpatikus a tény, hogy.. kérdőre kell vonnom, habár a kérdés, mely elhagyta a számat, nem is kérdőrevonás céljára szolgált. Próbálkoztam elnyomni éledező rosszkedvemet, hiszen annyira ígéretes barátnak tartottam őt, de végül mégsem sikerült. Kiült az arcomra, hogy szomorkás vagyok, és mosolyomba is szomorú él költözött. - Nem gond. Csak... szóval... mindegy. - legyintettem végül egy mély sóhajt követően, és elbámultam a távolba. Az isten szerelmére, szeretnék végre egy baráti kapcsolatot valakivel, de az egyetlen esélyes - vagyis ő - köddé vált. Mit kellene most tennem? Nyilván okkal ment el. - Ha gondolod, elmehetnénk meginni egy kávét. Közben elmondhatod, mi az, ami túlmutatott rajtad, és amiért le kellett lépned. - magyaráztam már kissé élénkebben. Egy nő miatt sem fogom pocsékul érezni magam, ezt már évszázadok óta tudom. Pontosabban, próbálom betartani.
Véletlenek márpedig igenis vannak.. Mi másnak lenne köszönhető, hogy éppen itt és most futunk össze annyi idő után? Eszembe sem jutott a lehetőség, hogy újra felvehetném vele a kapcsolatot, de nem azért, mert nem hiányzott.. Nem tudom megítélni, mit váltott ki belőlem az, hogy eljöttem egy szó nélkül, a mai napig nem is tudom megfogalmazni teljesen épeszűen. Hiszen terveztünk. Curtis ellen is és nem is akármit. Ahogy az is cél volt, hogy újra beengedjem az anyámat az életembe. Sajnos ez utóbbi miatt ment fuccsba minden, amit Mystic Fallsban magam mögött hagytam akkor. Köztük az egyik legfájóbb pont, a mi .. kapcsolatunk.. - Sajnálom, hogy eltűntem.. - szakad ki belőlem csak úgy, annak ellenére is, hogy hangja nem vádló. Meg is lep vele, mert fordított helyzetben én nem így viselkednék, és emiatt csak még rosszabbul érzem magam. Még a vonásaimon is látszódhat, hogy most aztán pláne nem vagyok a helyzet magaslatán, de most nem vártam el tőle, hogy a segítségemre siessen. Ezt én főztem magamnak, kénytelen leszek meg is enni. - Nem így terveztem, csak... Tudod, ez túlmutat rajtam. És bonyolult is. - állok egyik lábamról a másikra és messze kerülöm a pillantását. Ez a hely közel sem alkalmas arra, hogy mélyenszántó beszélgetésbe kezdjünk.
Kérdések egyelőre nem záporoztak számon, habár fejemben megannyi lehetőség fogalmazódott meg. Vártam, s hogy mire, az momentán maga volt a rejtély, még magam előtt is. Hogyan lehet üdvözölni valakit, akiről már régen lemondtunk? Azt sem tudtam, hogy hová tűnt, s hogy... egyáltalán valaha látom-e még. Igaz, én voltam naív - annak ellenére, hogy sosem voltam az életemben -, hogy beengedtem valakit az életembe, ám nyilván alapos magyarázata van arra, hogy miért és hov tűnt el. Ezt az ő tisztje közölni velem, s nekem jelen helyzetemben nem áll módomban vagy jogomban követelőzni. - A számból... vetted ki a szavakat. - szakítottam el végül tekintetemet tőle, s megköszörültem a torkomat. Nem akartam túl feltűnően bámulni, bár azt hiszem, ez akaratlanul is sikerült jelenleg. Az emlékezetemben is szép volt, de így élőben... felülmúlta önmagát. - És.. mi van veled? Amikor utoljára láttalak, még.. nem hittem, hogy akkor látlak utoljára. - fogalmaztam kissé bonyolultan, de a gondolataimat még nemigen tudtam rendezni.
Hiába szeltem át a helyiséget, nem leltem lelki békére, de még csak le sem kötöttek a képek, festmények. Többnyire realista alkotások, amik annyira nem illettek az életembe, hogy nem is tudtam igazán befogadni őket. Pedig már azt hittem, hogy kikapcsolódásra lelek és ha nem is túl sokáig, de sikerül gátat szabnom a gondolataim vadul hömpölygő folyamának. Tévedtem, mint már olyan sokszor előtte. Túl naiv ez a feltételezés. Lemondó sóhaj szakad fel torkomból, ám mielőtt végérvényesen is távozásra adnám a fejem, még körülnézek, mintegy próbaképp, hátha akad valami, ami magára vonzza a figyelmem. És ha nem is valami, de valaki akad... Bár nehezen veszem észre, hangja segít, hogy elhiggyem, tényleg Sébastien áll előttem. Talán már azelőtt éreztem a jelenlétét, hogy ez tudatosult volna bennem, hisz épp az imént gondoltam rá. Kérdő tekintetét látva viszont elbizonytalanodom. Hiába nem önti szavakba, vehetném akár számonkérésnek is, arra pedig jelenleg egyáltalán nincs szükségem. Közelebb lépek hozzá, az sem érdekel, hogy egyik-másik festménybe beletakar kettősünk. - Nem hittem volna, hogy itt találkozunk majd.. Azt sem, hogy találkozunk még.. - nézek rá enyhe, leplezetlen zavarral. Tudom, hogy az elválásunkra azt sem lehetne mondani, hogy zökkenőmentes volt, hisz lényegében nem volt semmilyen, most mégis tartok egy kicsit a viszontlátástól. De nem hátrálok meg, jöjjön, aminek jönnie kell alapon várom, hogy hangot adjon kérdéseinek, vagy esetleg vádaskodjon. Lehetséges, hogy megérdemelném.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 20, 2014 7:28 pm
Egy festmény őrületes vonásait figyeltem éppen, mikor ismerős illatot éreztem meg a levegőben. Nem volt túlontúl kifinomult a szaglásom, főleg mivel nem vagyok sem kutya, se vérfarkas, csak hogy közelebb kerüljek a természetfelettihez.. de ezt a parüfmöt azt hiszem, hogy ezer közül is bármikor felismerném. Hogy miért? Remek kérdés, de tényleg! Annak ellenére, hogy talán összvissz egyszer éreztem igazán... abban a hotelszobában ott.. Mystic Fallsban. A tekintetemet arra fordítottam, és megpillantottam a parfüm tulajdonosát. Magam se akartam elhinni, hogy tényleg itt van. Itt, New Orleansban! Tényleg, idáig kellett eljönnöm, hogy ismét találkozhassak vele?! Mégis, hová tűnt el annak idején, mikor csak úgy.. egyik napról a másikra nyoma veszett? - Molly? - kérdeztem, miközben a lábaim felé indultak, és nem tudtam mosolyogni. Csak kérdésekkel volt teli a tekintetem.. úgy fürkésztem némiképpen megváltozott alakját. A haja más lett.
Az anyám eltűnt.. Ismét. Igazából nem vártam én mást. Hiába gondoltam, hogy majd megbeszéljük a dolgainkat, hogy minden jobb lehet és helyre jöhet. Egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű menet. Pedig eleget szenvedtem már miatta. Talán azért hagytam ott néhány napja Mystic falls városát. Nem végérvényesen, de néhány hétre, annak reményében, hogy egy kis békére lelek közben. Akárhol jobb, mint voltaképp teljes tudatlanságban és letargiában leledzeni.. És hiába láttam már világot, most is ez tűnt a legjobb választásnak. Elvégre nincs, aki ott hiányolhatna. Jeremyvel nagyon régóta nem beszéltem, más pedig.. Esetlegesen Sébastien, aki ugyancsak nem hallatott magáról életjelet. Nem terveztem sokáig maradni, és azt hiszem legjobb módja ez annak, hogy kikapcsolódjak. Csak egy kicsit. Nekem is jár. New Orleans főutcáján sétálva hamar akad is program, ami felkelti az érdeklődésemet. Új kiállítás nyílt, a helyi művészek alkotásaiból.. Én pedig élvezettel sétálok be, legalább eltereli valami a gondolataimat.
Teljesen kivoltam az átállás végett. New York nem két perc innen, hát még mennyire bekavar, ha arról van szó, hogy míg ott hajnali öt van, itt meg... hagyjuk. Nem ezen akarom törni a fejemet. Most, mikor itt állok a cél előtt... nem, most másra kell koncentrálnom. Egészen másra. Valami olyasmire, amitől más undorodva, megvetne engem. De nekem már az a szokásos, ha úgy nézzük. Szeretem a nőket, hát ekkora bűn ez ebben az életben? Ha mások nem, én elveszem, amit képesek nekünk adni azok a szőke libák. Bár a szőkék nem is kedvenceim, ha jobban belegondolok. A Hazel-típusú lányokat csípem. Nem szokásom az utóbbi időben gondolkodni, annak ellenére, hogy keresnem kellene a húgomat. Vagyis... tudom, hogy hol van. Csak nem tudom, hogí kíváncsi-e még rám egyáltalán. Tudtam, hogy a főnököm sosem viccel. Ha ő komolyan gondol valamit, hát akkor azt egyértelműen be is tartja, ez az egyetlen, amit róla mindig is örökérvényűnek titulálhattam. Imádtam ezt a második életmódot. Volt egy életem messze innen... amit az átlag kisemberek nem remélhetnek, és nem ismerhetnek. És itt van ez... amit mások nem tudhatnak. Maga Angelique sem tud arról, hogy milyen szörnyűségeket tudok művelni, ha arról van szó. De hát... egyértelműen meredek történet. De okom volt ilyenné válni. Beavattak... és ez fontosabb volt nekem minden egyes magam alá tepert nőnél is. Csak egy festmény bámultam. Közben elgondolkodtam azon, hogy vajon mi folyik mystic Fallsban. Mikor legutóbb ott jártam, nem egyedül voltam... de Molly eltűnt, s utána úgy döntöttem, nekem sincs ott maradásom.. .de mégis reménykedtem, hogy egyszer még látom őt..
Kezdőlap
