Felhorkantam gúnyosan, és a boszorkányra néztem. - Nos természetesen. A boszorkányok nem szeretik annyira a pénzt. Sokkal jobban szeretnek játszani emberi életekkel, sorsokkal és miegymással - címeztem ezt már az ismeretlen farkaslánynak. - Hidd el, jobb ha kétszer is meggondolod, alkut kötsz-e a boszorkányokkal, vagy kéred-e a segítségüket. Lehet, hogy mire megbánod, már késő lesz - húztam össze magamon a kabátot. - Nos, én mindenesetre szóltam. Most viszont mennem kell. Jobb dolgom is van, mint egy banyával egy levegőt szívni - eresztettem el egy kaján vigyort, majd kisétáltam a galériából. A társaság eléggé tönkretette a művészi ihletemet.
Elég érdekesnek tűnt az egész beszélgetés, hiszen bárhogy is nézem, ebben a társaságban ketten vagyunk olyanok, akik szívből utálják egymást, míg a harmadik fél egy vérfarkas, aki nem tudja, hogy kiben higgyen vagy miért kellene pont nekem hinnie? Talán több szól ellenem, mint mellettem, de mit tehetnék? Előveszem a legszebb mosolyomat, elbűvölöm őt ezzel és meggyőzöm arról, hogy Klaus Mikaelson a legszálszentebb szerzet, amely valaha betette a lábát a városba. Nem is tudom, hogy... ennél van-e jobb megoldás. De számomra nem nehéz megvalósítani azt, hogy higgyenek nekem. A külsőmről el lehet hinni, hogy ártatlan virágszál vagyok, mmíg csak a modorom árulkodott arról, hogy van oka kételkedni. De most szükségem van arra, hogy végre valami lekössön engem is. Addig sem arra gondolok, hogy miként támasszam fel a húgomat anélkül, hogy én magam ne haljak bele. Elég érdekes kérdések, nemde? - Ne aggódjon, Constance - súgtam, majd kedvesen fordultam felé, és végigsimítottam karján. - A pénz talán mások szemében nagy dolog, de a boszorkányság közel sem erre épít, így nincs miért aggódnia, amiért kevés a pénze - kacsintottam rá, majd Klaus felé fordultam. - Remélem, nem bánja, ha most arra kérjük, hogy hagyjon minket magunkra - beszéltem ekkor már eléggé megvetően felé, de cseppet sem gonosz módjára, nehogy a lány rosszat kezdjen sejteni.
Dühösen kezdett villogni a szemem Eva szavai nyomán. - Hogy jössz ahhoz - sziszegtem - hogy kioktass engem? - léptem hozzá közelebb. - Lehet, hogy a legutóbbi találkozásunknál te voltál erősebb, de én ma már más vagyok, mint akkor voltam - mondtam neki gúnnyal telve, majd visszanéztem a másik lányra. - Hidd el, jobban jársz, ha nem kötsz alkut vele. A vérfarkasok sosem jó, ha szövetkeznek egy boszorkánnyal. Főképp olyannal nem, aki az első adandó alkalommal felrúgja az alkut. Vagy épp túlságosan nagy árat kér - mondtam. - De ezt a te dolgod. Ha gondolod, magatokra hagylak, és rohanj csak önnön vesztedbe. Egyáltalán mi lehet olyan, amiben más nem tudna segíteni?
Miért érzem úgy, hogy elég kellemetlenül vibrál itt a levegő? Létezik, hogy ekkora balszerencsém van, hogy ők ketten még ismerik is egymást és éppenséggel nincsenek épp a legjobb baráti viszonyban? A szemkikaparás és társaik legalábbis nagyon nem arra utalnak, hogy jó barátok lennének. Pár pillanatba beletelik, amíg főként csak pislogok. Biztos, hogy mindehhez nekem hozzá kéne szólnom, hozzá... merek szólni? Végül kissé megköszörülöm a torkom. - Nem miatta hívtam, nem is... ismerem, csak most futottunk össze. - majdnem hozzátettem, hogy szereti a festményeket, de aztán rájövök, hogy ennek itt most nagyon nem lenne sok értelme, és helye sem. Van itt egy pasas, aki nem kicsit... hát hogy is mondjam, van egy érdekes kisugárzása, ami nem a legbizalomgerjesztőbb, aztán egy boszi, aki ha jól sejtem elég sok csúnyaságot tudna tenni, ha akarna. Vagy ne feltételezzek mindenkiről egyből rosszat? - Van, hogy a vérfarkasnak nem nagyon van más választása, ha valamire szüksége van. - pillantok újfent a fickóra. Eddig nem sikerült ügyesen eloldalazni, pedig isten bizony nagyon igyekeztem. Arra már persze nyelek egyet, amikor Eva megszólal, bár a fejemet még megrázom a kérdés hallatán. Nem kellenek nekem jó tanácsok, főleg nem ilyesmi. Tudom én, hogy mire van szükségem, vagy legalábbis... sejtem, azt hiszem. Jó nem vagyok a nagy önbizalom mintapéldánya ez tény és való. - Igen, tisztában vagyok vele, de ahogy mondtam a telefonban is... nem igazán van túl sok pénzem, de... biztos találunk valamilyen megoldást. - tudom, nem a legokosabb ötlet tartozni egy boszinak, vagy azt mondani neki, hogy kérjen cserébe valamit, de komolyan... mégis mi a fenét kéne tennem? Hagyjam az egészet? Talán hagynom kéne, próbáltam jó ideig, de csak emészt a tudatlanság.
Elhatároztam azt, hogy nem figyelek ezúttal erre a beképzelt fajankóra, aki nem képes látni a fától az erdőt. Számomra mindig ellenség lakozott benne, és ami azt illeti, az ilyen szeretem gyökerében kiírtani, mielőtt növekedni kezd egy konkrét helyen. - Ne haragudjon, de nem önhöz jöttem, szóval ha megbocsájt, elintézném Constance-szal azt, amiért idehívott. Vagy talán azért hívott, hogy kivéssem ennek az alávaló féregnek a szemeit? - pillantottam a lányra egyetlen másodperc erejéig, majd elnevettem magam halkan. Tudtam, hogy nem adja fel, hiszen mindig mindenbe van beleszólása. Minden, amihez hozzáér, kötődik hozzá. Minden, amibe belefogott, az ő keze alá kerül. Nem lehet egykönnyen legyőzni. - Szeretne még ilyen jótanácsokat kérni tőle? - sóhajtottam fel, a kérdést Connie-nak címezve, miután Klaus megjegyezte, hogy egy vérfarkasnak nem lenne szabad megbíznia egy boszorkányban. - Tudja, kedvesem, hogy nem dolgozom ingyen, igaz? - kérdeztem a barna hajú lánytól, kinek tekintete annyi kérdést küldött felém. Mintha az egész léte a bizonytalanságba merült volna. Képtelen voltam elfedni kíváncsiságomat, mely idáig űzött. S azt is tudtam, hogy egy nem kívánatos hallgatónk is akad.
Egy hang szólalt meg mögöttünk, és első reakcióm a meglepetés volt. Mert férfi hang helyett egy nőé szólt hozzánk. A szépség ezek szerint nem a barátját várta. Vagy éppen... nos, nem a férfiak társaságát kedveli. Ma már nem lepődni meg semmit... Mikor megfordultam, a meglepetés helyét átvette a harag és utálat. - Miss Fischer - mondtam ugyanolyan gúnnyal, ahogy ő. - Reméltem többé nem futunk össze egymással. Nem tudom, minek nevezzem a tényt, hogy a szemem elé kerül, bátorságnak, vagy botorságnak - morogtam, majd az eddigi társalkodó partneremre néztem. - Azt végképp fel nem foghatom, hogy fordulhat egy vérfarkas egy boszorkányhoz. Ritka ostobaság.
Sose voltam nagy műértő, vannak olyan képek, amikben nem is tudom meglátni a tartalmat, vagy a jelentést, miközben akadnak, akik milliókat is fizetnek értük, hogy aztán a falukon lógjon, vagy rosszabb esetben egy féltve őrzött páncélteremben. Ennek is mi értelme? Ha valami tetszik valakinek, akkor nézegesse, ha meg nem, akkor minek költ rá? Soha sem értettem azokat, akiknek túl sok a pénze, mintha nem is tudnának már mit kezdeni vele, ezért inkább marhaságokra költik. Nem az én dolgom. - Tudja kinek mi... nem vagyok nagy műértő. Szépek persze, de... - finoman megrántom a vállam. Most hogy mondjam el, hogy ha ott van egy virág a vázában, akkor az egy... virág a vázában. Képtelen vagyok többet mögé látni, aki meg ért hozzá képes fél órán át ecsetelni, hogy mi is a pontos jelentése. Néha felmerül bennem, hogy a "hozzáértők" néha még többet is látnak egyes alkotásokba, mint amit az alkotók mutatni akartak vele. Lehet, hogy az a virág, tényleg csak... egy virág. - De ha ön is fest, akkor már értem, hogy jobban ért hozzá és ha valaha az életben Párizsban kötnék ki feltétlenül ellátogatok majd oda is. - érezni a hangomból, hogy erre nagyjából annyi esélyt látok, mint hogy vérfarkasként valamilyen átlagos emberi betegségben haljak meg. Egyikre sincs túl nagy esély. - Nem a barátomról van szó. - tűröm kissé talán zavartan a fülem mögé az időközben előretolakodó tincset. Jobban szeretem, ha semmi sem zavarja a látóteremet, egyszerű megszokás. Az ajtó viszont a következő pillanatban már nyílik is és nekem itt az újabb lehetőségem rá, hogy kissé meglepődjek. - Öhm... igen, ön pedig akkor minden bizonnyal Eva, és... önök ismerik egymást. - ez már nem is kérdés, csak egy szimpla tényszerű közlés. A gúnyos hangnem pedig kicsit sem jelent jót. Vicces, hogy én még csak a nevét se tudom a fickónak, akivel eddig beszélgettem, erre megjön az, akit vártam és úgy fest, hogy még ismeri is vagy személyesen, vagy a hírét. Édes mindegy. - Akkor mi most, ha megbocsát... - csak szépen el kell oldalazni, a pasas meg nézegetheti tovább a képeit nem de?
Az utam ezúttal New Orleansba vezetett. Mióta majdnem megöltem Victort, Katherine neheztel rám, így... jobbnak láttam teret hagyni számára. Annak ellenére, hogy tökéletes ajánlat volt, amit kötöttünk. Nem bántom őt, s cserébe csupán pár csepp vér szükségeltetik tőle. De keményebb módszerekkel kellett megragadnom a lehetőséget, és Victor pont akkor volt kéznél. Jobbkor nem is jöhetett volna, nem igaz? Egy széles vigyor rajzolódott ajkaimra, ahogyan haladtam a helyi galéria irányába. Vegyült belé ravaszság, kegyetlenség, de ugyanakkor még így is meg tudtam tartani nőiességemet. Annak ellenére, hogy New Orleans nem kedvez sem boszorkánynak, sem vérfarkasnak. Marcel mindenen rajta tartja a szemét... és a kezét is nem mellesleg. De mióta Klaus Mikaelson is a városban van, a helyzet élessé vált. Azok a régi szép idők... gondoskodtam róla, hogy ne maradhasson rólam kellemes emléke, mikor legutóbb New Orleansban járt. Egy kis boszorkányság előtt még neki is meg kell hajolnia. Még ha varázslat miatt is hajlik meg. A karórám pontosan mutatta az időt. Három perces késésben voltam a megbeszélt találkozóról. A lány, aki felkeresett, számomra ismeretlen. De vérfarkas, fel fogom őt ismerni. Melengette önbizalmamat a tény, hogy valaki ajánlott engem neki. És hogy is felejthetném el a tényt, hogy ez egyszerűen... büszkeséggel tölt el? Beléptem az épületbe, majd körülnéztem, és ismét egy gunyoros, gonoszkás vigyor jelent meg ajkam jobb szegletében, ahogy rájöttem, hogy az általam keresett lány kinek a társaságát élvezni. Lassú léptekkel haladtam feléjük, beszippantottam a művészet illatát, mely úgy zsongott tüdőmben, mintha tényleg konktrét illata lenne, majd megálltam a páros mellett, és először a lány irányába fordultam. - Constance-hoz van szerencsém? - kérdeztem, elővéve az elbűvölő mosolyomat, majd egy pillanat múlva Klaus irányába néztem. - Lord Niklaus, ha az emlékezetem nem csal - súgtam ekkor már enyhén gúnyosan, főképp mikor a lord szót kihangsúlyoztam.
- Nem rosszak a képek? - vonom fel a szemöldökömet. - Ez meglehetősen...nos,hogy is mondjam... alábecslése szegény halott művészeknek. Persze, ezek csak másolatok - vontam vállat. - Egyszer el kellene mennie Párizsba, a Louvre-ba. Ott magát is rabul ejtené a festészet, elhiheti. Én is azóta festek, legalábbis némileg komolyabban - mérem aztán végig a lányt. - Nos, ha a barátjára vár, remélem nem lesz féltékeny, ha az én társaságomban találja majd. Bár meglehetősen különös helyszín egy randevúra.
Sose szerettem, ha csak azért mert valaki vagy kialakul rólad egy vélemény. Valaki több, mert magas rangú családból származik, mint én, aki árva vagyok? Nem, attól több, ha tesz érte! Vérfarkas vagyok, épp eleget kellett már szembesülnöm a ténnyel, hogy ez sajnos nagyon sokban alakítja az életem, megkülönböztetést szül, mert sok vámpír csak e miatt elítél, pedig én aztán semmit az ég világon nem tettem ellenük. - Hát rendben, megpróbálom akkor ez egyszer értékelni a pozitív diszkriminációt. - amúgy sem akarok ujjat húzni senkivel, nem lenne okos ötlet, ha egyszer csak várakozni jöttem ide nem? Nem ismerem a várost, nem tartozom ide, nem csoda, ha nem akarok bajba keveredni. Ő pedig nincs épp a legjobb kedvében, akkor inkább ez egyszer elfogadom más véleményét és nem szállok aktívabb vitába. Remélhetőleg ő sem erőlteti. - Igen, azt hiszem, de tudja az is benne lehet, hogy napközben sokan dolgoznak, de tény, hogy ma már olyan sokakat nem érdekel a művészet. - engem sem... mármint ez a fajta nem. Imádok olvasni és elnézegetek szívesen egy festményt, vagy egy szobrot, de nem viszem túlzásba. Nem vagyok a galériák hív. - Igazság szerint én csak várok valakire, de nem rosszak a képek. - teszem végül hozzá. Minek köntörfalazzak? Csak nem lesz ebből bajom igaz? Maximum odébb áll, ha rájön, hogy még sem vagyok egy nagy festmény fanatikus. Viszont így legalább nem annyira frusztráló a tény, hogy csak ketten vagyunk itt, mert esélyes, hogy hamarosan betoppan azon az ajtón egy harmadik is, bár rendkívül nehéz eldönteni, hogy a fura kisugárzású pasas a jobb választás, vagy az amúgy is rossz hírben álló boszorkány. Kell nekem a múltam után kutatni...
- Higgye el - hunyorgok kajánul, mikor meglátom a lány szája szegletében megbújó mosolyt - hogy örülhet, amiért a gyengébbik nem tagja. Egy férfi nem úszná meg ennyivel. Legfőképp úgy, hogy nem vagyok ma túl jó kedvemben - dünnyögöm még hozzá, ezt már szinte csak a magam számára hallhatóan, majd körülnézek. Ketten vagyunk az egész kiállítóteremben. - Elég kísérteties, nem? Nem maga a hely, hanem a tény, hogy manapság már senkit nem érdekel a művészet. Úgy látom, Ön kivétel. Már csak ezen okból kifolyólag is megbocsátom az előbbi "ballépését".
Utálok várni, de már megtanultam, hogy azok, akik nagyon soknak érzik magukat, általában többnek, mint az átlag... na jó az ember nem lenne ide jó szó, maradjunk csak annyinál, hogy az átlag, tehát ők szeretnek késni. Nem érzik, hogy nagyon sietniük kell, hiszen nem tartoznak felelősséggel senkinek sem. Na pont ezért tartok kissé a nőtől, mert ilyen hozzáállással még belegondolni sem merek, hogy mit kér majd cserébe, ha egyáltalán hajlandó segíteni. A fickó elsőre persze nem tűnik valami lelkesnek, hogy sikerült a lábára lépnem, pedig nem vagyok egy súlyos darab, de attól még ugyanúgy tud fájni. Épp indulnék tovább, de úgy érzem, ha már szólt hozzám, akkor nem illene. Amúgy is legalább ha beszélek valakivel nem lesz olyan feltűnő, hogy feszülten várakozom. - Pedig biztosan ő se tette volna szándékosan, mint hogyan én sem. - csökik fel kissé a szemöldököm. Ez azért mégsem túl kedves tőle, hogy csak azért nézné el nekem, mert nő vagyok. Abban viszont egyre inkább biztos vagyok, hogy olyan... nem, inkább olyasmi, mint én. Sosem kértem Christől különórákat természetfelettiből. Elég nekem a tény, hogy vérfarkas vagyok, ő meg vámpír és kész, de ez a pasas... valahogy egyik sem, és mégis mindkettő a szaga alapján. Fura. - Nem szép, hogy csak azért nézi el nekem, mert nő vagyok. - mondom egészen komolyan, de a szám szegletében mégis csak egy halvány mosoly játszik.
Épp egy Rembrandt-másolatot néztem teljes átéléssel. Nos... ha annak idején kissé jobban figyelek a művészetre, alighanem az én képem is itt lógna. Vagy mondjuk a Louvre falán. Az elismerés minden jelképével körülvéve. Olyannyira megfeledkeztem magamról, hogy csak arra riadtam fel, hogy valaki a lábamra taposott. Morcosan fordultam arrafelé, de a haragom - legalábbis egy része - elpárolgott, ahogy megláttam, ki az elkövető. - Ha ezt most egy férfi követte volna el, nem lennék ennyire elnéző - mormoltam, és végigmértem az illetőt. Már csak azért is, mert az első érintésnél megéreztem benne a fél-fajtámbelit.
Egy újabb boszorkány, komolyan kezd elegem lenni belőlük, de ha egyszer csak így van esélyem rá, hogy végre megtudjak valamit magamról, akkor ez van, meg kell próbálnom. Ezt a nőt is úgy ajánlották és még arra is képes voltam miatta, hogy kidugjam a fejem a városból. Nem jó ötlet tudom. Mystic Fallst legalább már elég jól ismerem, ha valami baj van, ott jobban meg tudom oldani és Chris is segíthet, de itt egy másik városban már sokkal bonyolultabb. De ki tudná, hogy itt vagyok? Persze ezen a nőn kívül, akivel egyelőre még csak telefonon egyeztettem. Fura találka hely egy galéria, de végülis ide elég sokan járnak, és akár úgy is tűnhet, mintha csak összefutottunk volna. Még mindig bizonytalan vagyok, hogy kell-e ez nekem, de nem tarthatok örökké attól, amiről még csak nem is tudok semmit. Könnyen lehet, hogy semmi szörnyű nincs a régmúltban, egyszerűen csak valami miatt az agyam letiltotta azt a pár évet és kész, vagy csak rossz a memóriám. Ne ringassam magam buta vágyálmokba igaz? Egyszerű farmerben, könnyed barackszín blúzban, alig magas sarkú cipőben lépdelek be az ismeretlen helyre. Viszonylag kevesen vannak, én pedig persze idegesen lesek újra és újra az ajtó felé, miközben a képeket nézem, vagyis... inkább csak úgy teszek mintha nézném őket, mert igazság szerint nem fogom fel, hogy mi vetül a szemem elé. Mint ahogyan azt se egy könnyen, hogy a nagy figyelmetlen hátrálásban könnyedén lépek rá valakinek a lábára. Egy pillanatra fagyok csak le, aztán máris zavart mosoly kerül az arcomra. - Elnézést, nem figyeltem! - oh, gratulálok, erre magától nem jött volna rá igaz? Aztán már oldalazok is tovább. Mennyivel egyszerűbb lenne megállni és meredten nézni az ajtót. Csak épp úgy kissé feltűnő lenne, hogy várok valamire és nem a képek miatt vagyok itt. Nem mintha így annyira úgy festene, hogy a művészet köt le.
Egy kocsmát akartam. Nem, ezúttal nem elegáns bárban akartam iszogatni, hanem egy valódi, füstös kocsmában, ahol a harmincas évek óta mi sem változott, ahol még mindig szól a jazz és a swing, ahol piszkos, fekete üzleteket kötnek, és ahol érezni a sör szagát, ami a bárpult sok éves fájába ette be magát. Egy sikátor felé haladva viszont elmentem egy kirakat mellett, és úgy álltam meg, mintha a lábam földbe gyökerezett volna. Art Gallery. Művészeti kiállítás. Ha volt valami a hatalom mellett, ami engem érdekelt, hát ez volt az. A festészet, amit én magam is űztem. Szinte öntudatlanul mozdult a lábam, és indultam be az épületbe. A belső terembe vivő ajtónál aztán megálltam, és bámulva néztem a falakon elém tárulkozó festményeket. Számomra ez a hely volt a mennyország... a pillanatnyi megnyugvás oázisa.
Zárás után kényelmesen mentem még haza a ma esti program előtt. Igen, a galéria szombaton is nyitva van, szóval kora délutánig ott tengettem az időt, aztán pedig a nap további részét a készülődésnek szenteltem. Igazából csak egy tust szerettem volna, majd ruhát választani és sminkelni, de Soph szó szerint parancsolt a fürdőbe egy borotvával, hogy igenis mindenhol! tessék fel és elkészülni. Én meg vörösre vált képpel válaszoltam, hogy hátde hátdehátna!!! nem úgy van az, egyfelől, mert egyébként sem hanyagolom el magam, másfelől meg mert nem készülök én semmi olyasmire! Ő viszont láthatóan erre készül, mármint, hogy én… bahh. Végül aztán az orromra csukta a fürdő ajtaját és nem eresztett ki, amíg úgy nem ítélte, hogy eleget áztam a kádban. Azt meg megtartottam magamnak, hogy végül mit készülődtem és mit nem, hála az égnek ellenőrzést nem akart tartani, bár azt biztosan nem hagytam volna neki.
No lényeg a lényeg, hogy maradtam a klasszikus kis feketénél, magyarán egy fekete koktél ruhára esett a választásom, hozzá fekete szandál, a hajamat feltűztem és egy kevés sminket is tettem magamra. A tükör előtt vagy negyedórát pózoltam, hogy vajon átmegyek-e így a csini rostán, vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy ez van, ennyit hoztam ki magamból és miután Soph is azt mondta, hogy így el mer engedni, fogtam a táskám, na megy kendőt is, hogy ne fázzak és kiléptem a lakásból, hogy visszamenjek a galériához. Kicsit hamarabb értem oda, mert utálok késni és azt sem szeretem, ha mások késnek egy megbeszélt találkozóról. Ameddig a fél nyolcat vártam, bent még elrendeztem pár számlát, majd ahogy közeledett az idő, elpakoltam bent, összeszedtem, amit kellett és már indultam is kifelé a helyiségből. Bezárom az ajtót magam mögött, majd megfordulok és nem kell sokáig keresgélnem Marcust. Halvány, de kedves mosoly kúszik fel a vonásaimra és ahogy jobban megnézem őt magamnak – és a szívdöglesztő mosolyát is – hamarosan meglátom a rózsát és a bonbont is. Hűha… Ha jól rémlik én csak vicceltem azzal hogy ez egy randi, de most már határozottan annak tűnik. Melyik nőnek ne tűnne annak, ha egy férfi ezzel állit be érte??? Lassan indulok el felé, kendőmet kissé összehúzom magam előtt. - Szia. – köszönök rá. - Örülök, hogy látlak. – teszem még hozzá. Kissé furcsán érzem magam, mert még mindig nem tudom, hogy hová tegyem ezt a pasast és egyáltalán ezt az egészet. De igyekszem túl lenni ezen az érzésemen, hiszen Soph szerint rendes fickó, csak egy kicsit „sótlan”.
A pontosság világ életemben nagy erényem volt, így nem csoda, ha fél nyolc előtt öt perccel parkolok le a galéria előtt - elvégre nem szeretném, ha akár csak egy percet is várnának rám, inkább én várok. A mattfekete Audi R8 fenséges dorombolása abbamarad, én pedig kiszállok. Megigazgatom a sötétkék zakó amúgy tökéletesen álló gallérját, és így teszek a szürke nyakkendővel is. Megszokás már ez a mindenre kiterjedő, gyors ellenőrzés, de mindig is odafigyeltem a részletekre. Mielőtt becsuknám az ajtót, a másik ülésről elveszem a vörös rózsát és a kis boboz belga bonbont. Nem akartam túlzásba vinni.
Nem megyek be a galériába, megvárom idekint, hiszen így beszéltük meg. Addig kényelmesen nekitámaszkodok a autó oldalának, és várok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De hát végülis az, nem igaz? A nőkre várni kell, ettől lesznek nők. Persze nem csak ettől, de ez is hozzájuk tartozik. Kíváncsi leszek erre a vacsorára. A bálon kifejezetten érdekes fejlemény volt, hogy végre egyszerre találkozhattam Sanne-nal és Alienával. Noha a kijelentésem ellenére sejtettem, hogy a régi barátnők újra összeköltöztek most, hogy egy városban laknak, ha elmondtam volna, az felesleges kérdéseket indukált volna. Így pedig még jól is jön, hogy ismerik egymást, hiszen Sanne egy olyan oldalamat ismeri, amit nem sokan. Talán sikerül akaratlanul is az én malmomra hajtania a vizet azzal, ha eloszlatja Aliena kétségeit. Nekem csak jól kell játszanom ma este is. Ha nyílik az ajtó, kiszakadok a gondolataimból és elővarázsolom azt a sármos mosolyt amiről tudom, hogy sok női szívet megdobogtatott már. Ugyan, hiszen a nők is bevetik az alattomos kis eszközeiket, miért ne tegyem én is, ha már rendelkezésemre állnak?
- Egyetértek veled. Nos, én művész vagyok, szóval azt hiszem, abból katasztrófa lenne, ha másokat kellene igazgatnom magam helyett… – nevetem el magam bájosan. Örülök annak, hogy a galéria megy a kezeim között és ennél többre nem is nagyon vágyom.
Oké, belátom, hogy meglepett azzal, amit mondott és a reakciómon ez meg is látszik. Tényleg kicsit zavarba hoz, de gyorsan túl teszem magam rajta. Mindazonáltal szerintem nincs olyan tisztességes nő, aki ne jönne kicsit zavarba, ha azt közli vele a másik fel, hogy régen volt már amikor nem egy éjszakára akart valakit megfűzni. Én pedig természetesen úgy értem ezt, ahogyan hangzott (számomra). Szóval mindenképpen akar valamit, bár azt eddig is sejtettem, hogy nem feltétlen első körben (vagy akárhányadikban) az ágyamba bújni. Az egész találkozásunk nem ennek „fényében” telt, szóval nem is merült fel bennem ez az ötlet. Na nem mintha nem lenne helyes férfi… Bólintok egyet, amikor elveszi a névjegykártyát, még arra, amit mondott. - Rendben. Igyekszem nem csalódást okozni. – nézek rá kedvesen, szóval akkor azt hiszem, hogy valami klasszikusabb szabásvonalú ruhát keresek majd, nem túl rövidet és nem is hosszút, azzal nem nagyon lehet mellényúlni. - Igen, nekem is tökéletesen megfelel. Fél 8, itt a galériánál. – mondom vissza a „leckét”, hogy nem felejtem el, mikorra kell itt lennem, csinosan. - Szívesen. – bólintok a képpel kapcsolatban, majd elköszönök tőle. Ahogy kilép a helyiségből, nem tudom miért, de egy kicsit megkönnyebbülök. Kissé megrázom a fejem, majd összeszedem a táskám és a kabátom, hogy aztán leoltsam a villanyt és kilépve a galériából, bezárjam annak ajtaját magam mögött. Érdekes egy este volt, annyi biztos. Kíváncsi vagyok milyen lesz a folytatás…
***
szószám: passz; zene: -; megjegyzés: én is köszönöm a játékot, várom a következőt *-*
Ha magamat kellene besorolnom bárhova, akkor inkább a rosszak közé sorolnám magam. Nem, ez így nem is egészen pontos. Valószínűleg mások sorolnának a rosszak közé, holott én sem vagyok ördögibb, mint bárki más, sőt… csupán vannak olyan elveim, amit a társadalom legszélesebb rétege elítélendőnek tart. Ettől azonban nem gondolom úgy, hogy változtatnom kellene a - jól bevált - szokásaimon, vagy meg kellene felelnem másoknak. Én egyszerűen ilyen vagyok, és nem is akarok más lenni.
Végülis egyetértek azzal, amit mond, így csak udvariasan rábólintok a szavaira. Örülök, hogy talán sikerült enyhíteni a feszültségen, és egy kicsit megnyugtat, hogy tördelem a vámpírokkal kapcsolatos előítéleteit. Cseppet sem okot bűntudatot, hogy talán meg sem érdemlem a bizalmát, még ezt a keveset sem. - Azt hiszem, a vezetésre születni kell. Mármint arra a felelősségre, amivel egy hivatalos vezetői poszt jár. Nem mindenkinek való, és ez így is van jól. Így is elég nagy a verseny a munkaerőpiacon, mi lenne, ha mindenki ugyanazokra a munkákra pályázna? Mosolygok, aztán észbe kapok, hogy ez túl… komoly téma egy ilyen estéhez. Mármint… közgazdaságtan… komolyan erről beszélek egy nőnek. Talán tényleg ideje lenne felfrissítenem magam kicsit többet női társaságban. Különben is, ha tisztában lennék azzal, hogy még arra sem vagyok képes, hogy lekössem egy nő gondolatait legalább addig, amíg a társaságomban van… a végén tényleg letörne egy darabka az egomból. Elnézem, ahogy nekiáll csomagolni a képet, de a kérdése után már úgy lesem a reakcióit, mint egy vérbeli ragadozó, aki szagot fogott. Mindez természetesen eltűnik a zavart udvariasság álarca mögött. Élvezem a helyzetet, hogy zavarba hozom, hogy meglepi a feleletem… látszik, hogy nem erre számított. ~Egy-null, Kisasszony!~ Magamban mosolygok a helyzeten. Egészen aranyos, mikor zavarban van. - Rendben, nem fogom. Ez egy kicsit… megnyugtat. Teszem hozzá kedvesen. A kellemetlen érzet a lányban bizonyára valami boszorkány-dolog lehet. Sosem értettem az ilyesmit. Tőlem olyan távol áll a boszorkányság, mint ide a Déli sark. Átveszem a névjegykártyát, és egy sármos mosollyal köszönöm meg, majd miután megnéztem, és elsüllyesztettem a zakóm belső zsebébe, felveszem a szállíthatóvá varázsolt képet. Még szerencse, hogy nem esik. Nem kell sokat gondolkodnom a helyszínen, így rögtön válaszolok. - Hogy hova megyünk, az legyen meglepetés. Annyit kérnék, hogy öltözz csinosan, de ez azt hiszem, menni fog. Mosolygok rá. - Ide jövök érted a Galériához fél nyolcra. Csak hogy ne nézzen zaklatónak, hogy egyből meg akarom tudni a lakcímét… nem mintha nem tudhatnám meg máshonnan, de ez csak részletkérdés. - Persze ha ez így neked is megfelel. Úgy tűnik, határozott elképzeléseim vannak a vacsorát illetően, de ez nem olyan meglepő. Ha valamit kiválóan megtanultam az évszázadok alatt, akkor az a szervezés. Amennyiben rábólint, úgy egy udvarias biccentéssel köszönök el tőle. - Akkor a szombati viszontlátásra! A képet pedig még egyszer köszönöm! Hónom alatt a festménnyel lépek ki a galáriából, és őszintén szólva fellélegzek egy kicsit, és nem csak a friss levegőtől. Rég voltam már huzamosabb ideig ilyen kedves és figyelmes.
Véleményem szerint a bárány és a ragadozó esete – ha már ez volt a két példa – nem feltétlen fedi le a jó és a rossz két pólusát. Ugyanis nem feltétlen jó a bárány és rossz a ragadozó, ilyet sosem állítottam. A dolog fordítva is igaz lehet, mint ahogyan ezernyi árnyalat is megeshet a két véglet között. A világ valóban nem csak jókból és rosszakból áll. Példának okáért magamat egyik táborhoz sem sorolnám több minden miatt, ezek azonban most lényegtelenek ahhoz, hogy fel is soroljam, vagy egyáltalán megosszam vele. - Mint ahogyan mondtad, „csak azon múlik, honnan nézed”. Én csak annyival egészíteném ki, hogy azon is, mit is nézel. Nem állítottam, hogy egyik példa a rossz lenne, míg a másik a jó. De a legszelídebb farkas is csak farkas marad, függetlenül attól, hogy hová sorolja önmagát, vagy mások őt. Csak, hogy egy újabb példát hozzak. Mindazonáltal egyetértek veled abban, hogy koránt sem csak két színből, azaz, hogy a színek összességéből és hiányából állnak a dolgok. Ha szabad így fogalmaznom. – míg beszéltem a képre függesztettem a tekintetem, de most felé fordulok és kissé talán bocsánatkérően mosolyodok el. Festésből élek, szóval ez a két szín nálam egyébként sem kifejezetten azt jelenti, mint másoknál, azt hiszem. Ez azonban most mellékes. Értettem mire utalt és remélem, hogy talán ő sem ért félre engem. - Nem az volt a célom. Ha ez lett volna, egyértelműbben hoztam volna a tudomásodra. De tényleg nem ide akartam kilyukadni. – valóban nem rajongom a vérszívókért, de ettől még nem utálom mindet egytől-egyig. Könnyedebb témára evezünk át, ami kis megkönnyebbülést is ad. Nem azért, mert képtelen vagyok kiállni a magam véleménye és gondolatai mellett, de nem feltétlen szeretnék most nehéz témákról csevegni egy hosszú és fárasztó nap után, ráadásul valakivel, akit még alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerek. Nem szoktam meg, hogy bárkivel hosszasan csevegjek arról, hogy miről mit is gondolok. Leginkább csak hallgatni szoktam másokat. - Valahogy nem is vágyom arra, hogy ezernyi ember megélhetése függjön tőlem, vagy a döntéseimtől. Azt hiszem elég nyomos okot kellene találnom ahhoz, hogy valaha is vonzzon ez a dolog. – újabb mosolyt eresztek meg felé. Sosem vágytam arra, hogy ennyi élet felett döntsek. Egyszerűen nem érdekel az ilyesmi és nem is vonz. Elvagyok én a magam dolgaival, ráadásul senki dolgait, vagy életét nem akarom én megváltoztatni. Nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy észérvekkel bárki rá tudna venni arra, hogy olyat tegyek, ami sok ember életére van érdemben kihatással. Az már persze egy egészen más dolog, ha nem az érvek útján „győznének” meg, de tekintve, hogy eddigi életem alatt még nem találkoztam senkivel, aki ilyen hatással lett volna rám, talán nem is létezik az ilyen személy. És ahogy ez a gondolat átvillant a fejemen, megint bekúszik lelki szemeim elé egy olvadt csokoládé szín szempár… Ohóóó, na álljunk csak meg! Vissza Marcushoz. - Nem, egyáltalán nem probléma. Akkor egy pillanat… – a kép! Azaz, hogy a csomagolása. Örülök, hogy felajánlottam és elfogadta a dolgot, mert így van néhány lélegzetvételnyi időm arra, hogy összeszedjem a gondolataimat és ne olyasmi „úszkáljon” most a fejemben, aminek semmi köze jelenleg… semmihez. Leveszem a képet és elkezdem elcsomagolni, de valami mégsem hagy nyugton, ezért is kérdezek rá arra, hogy vajon nem véletlen volt-e a találkozásunk. A kérdés halk és rá sem nézek közben, helyette a csomagolással bíbelődök, noha sokkal jobban érdekel a válasza. Egy pillanatra bennem akad a lélegzet, viszonylag feltűnés nélkül, vagyis remélem, hogy úgy, amikor a válasza egyértelműen nem. Talán válaszolnék is, de amíg épp a normálissá varázsolandó légzésemmel vagyok elfoglalva, folytatja a mondandóját, szóval csendben hallgatom őt és most már rá is nézek. Viszonozom a pillantását, egészen addig a pontig, amíg el nem jutunk – vagyis csak ő, mivel én csak hallgatok – addig a pontig, hogy már egy ideje el akart hívni ide-oda. Mi van?!!? Lehunyom a szemeimet egy pillanatra és kissé lassan meg is rázom a fejem. Ha ennél vehetett volna abszurdabb fordulatot ez az este, akkor… nem, olyan nem nagyon létezik. Na jó mégis, de most ezt az egészet is annak veszem, mert egy kissé az is. - Nem… én igazából… huhh… – na hát ez rettentő értelmes volt részemről. Amíg ő tarkót dörzsöl, addig én retardált halat játszom kicsit, aztán összekapom magam. - Általában bizalmatlan vagyok szinte… mindenkivel… – nézek ki az ablakon, majd vissza rá. - … szóval ne vedd magadra. – fejezem be a mondatot. Nem azért vagyok ilyen, mert naiv lennék, vagy egy kis fruska. Hanem, mert kissé furcsán érzem magam és még nem sikerült mindent a helyére pakolnom. Az egész este végigpörög a fejemben újra és újra, és egyszerűen csak nehezen akar a kép egy egésszé összeállni. Mintha a kirakós jelentős része hiányozna, mégis csak az adott darabokból kell kitennem a képet. - A vacsora szombaton áll. Itt a névjegyem, azon rajta a telefonszámom. – teszem oda a már időközben becsomagolt kép mellé az asztalra. Még egy mosolyt megeresztek felé. - Gondolom, majd megbeszéljük a részleteket. Vagy ha tudod, hogy hová menjünk és mikor, akkor most is megtehetjük ezt. – mert hát ezeket sem lenne rossz tudni, mármint, hogy mikorra kell elkészülnöm, illetve tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy ott akar-e találkozni, vagy sem. Igazából ezeket a részleteket nem én szeretem eldönteni, vagyis jobban kedvelem, ha a hagyományos férfi-női szerepek szerint nem én választok sem helyet, sem időpontot – mármint a napnál és napszaknál konkrétabbat – és azt sem nekem kell eldöntenem, ott találkozunk-e?
Pontosan ezért kell megtanulni bármire, mindenre felkészülni. Akkor nem nagyon érheti meglepetés az embert. Persze ez nem egyszerű, hiszen ha beleivódott a létedbe a figyelés, a kockázatok és lehetséges helyzetek értékelése, az egyrészt rettenetesen fárasztó, másrészt pedig ijesztően könnyen csaphat át paranoiába. Ez utóbbit is megtapasztaltam egy időben, de azóta tudom, hol a határ, amire oda kell figyelnem. Érdeklődve hallgatom, amit mond, és nem tudom, hogy valójában igazat adok-e neki. Bárányok, farkasok, emberek, vámpírok… ugyanolyan az összes. Egyik sem szent, mindenhol találni olyanokat, akik a saját anyjukat is eladnák a megfelelő árért.
- Megértem, de ez azért elég feketére és fehérre osztja a világot. Minél tovább élsz, annál többször ráébredsz, hogy a jó és a rossz sokszor csak azon múlik, honnan nézed. Elmosolyodom megint, enyhítendő a szavaim élét. - Ennél több kell azt hiszem, hogy bármit magamra vegyek, és örülök, ha nem az volt a célod, hogy elküldj a fenébe. Még akkor sem, ha vámpír vagyok, és utálja őket. Ez már egy jó pont így kezdésnek, nem igaz? - Igen, az nyilván könnyebb, ha a saját főnököd vagy, és a döntéseiden sem ezer, hanem csak egy-két ember megélhetése múlik. Bólintok rá könnyedén a témára. Igen, ez kevésbé kényes talán Aliena számára is, mint némely másik dolog. Szokatlan számomra, hogy ennyit játsszak egy nő kedvéért. Fárasztó dolog kiismerni a szeszélyeiket annyira, hogy észrevétlenül lehessen a vámpír ujja köré csavarni őket. Sajnos az őszinteség is relatív fogalommá vált már számomra. Az igazság apró részleteit elhallgatni vajon hazugságnak számít? Erre általában mindenki rávágja, hogy nem, kivéve akit személy szerint érintene a dolog. Kényelmetlen, de számomra nem zavaró. Azt is megtanultam már a saját bőrömön, hogy az ég világon semmit nem adnak ingyen. Hogy Aliena mit vár majd a képért… kíváncsivá tesz. A valódi céljaimat azonban nem szívesen osztanám meg vele. Most semmiképpen, s talán később… meglehet. Majd kiderül. Az, hogy nem látta a szememben ezt a fajta érdeklődést, inkább az én ügyességem, és nem az ő figyelmetlenségének eredménye. Egyébként pedig messze nem mustráló pillantás volt ez, csupán valami egészen halvány jele az érdeklődésemnek irányában. Hogy miért most? Mert valószínűleg ha az elején így közeledtem volna felé, akkor nem csak hanyatt-homlok menekült volna el előlem, hanem perverz állatnak is tartana. Úgy éreztem, most megengedhetem magamnak ezt az apróságot, és úgy tűnik, célba is talált, még ha bele is ütköztem abba az ösztönös gyanakvásba, amivel felém - s talán mindenki felé - viseltetik. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem tud rólam semmit azon kívül, ami mondtam neki magamról, s ki tudja, azt a keveset is elhiszi-e. Nem mintha törném magam, hogy teljes mértékben meggyőzzem. - Igen, azt megköszönném, ha nem túl nagy probléma. Bólintok rá az ajánlatra, hogy most elvinném a képet, és indulnék is talán, hogy a közeli festmények között körbenézzek, de a hangja megakaszt. Rápillantok, és az udvarias álarc mögött magamban farkasvigyort húzok. ~Nem, drága Aliena, ez még nem az a pillanat. Ezt a játszmát az én szabályaim szerint játsszuk.~ - Nem. Legalábbis azt hiszem. Mosolyodok el kedvesen, hiszen sejtem, hogy most valami gigantikus összeesküvés leleplezését várja, valamiféle magyarázatot.... - Nem hiszek a véletlenekben. Teszem hozzá jellegzetes baritonomon, és tapintatosan a pillantását keresem. - Valójában már egy ideje el akartalak hívni egy vacsorára, vagy egy kávéra, de mindig arra jutottam, hogy az olyan furcsán hatna egy olyan férfitől, akit nem is ismersz. Nem úgy nézek ki, mint akinek önértékelési problémái vannak, de dilemmái mindenkinek lehetnek. Még akár ennyi idősen is. - De ezt a találkozást egy jelnek vettem, és végülis pontosan azt tettem, nem igaz? Meghívtalak egy kávéra és egy vacsorára. Az én türelmem végtelen, ha játszmákról van szó. - Igazából… kis híján elbizonytalanít, hogy ilyen bizalmatlan vagy, és tudom, néha én sem segítek ennek legyőzésében, lásd az előbbi szerencsétlenül elsült mondataimat. Dörzsölöm meg jobbommal a tarkómat, majd ismét leengedem a kezem. - Rég volt már, hogy egy nőt nem csak egy éjszakára próbáltam megfűzni. Az valahogy mindig könnyebben megy. Bármennyire is visszás lehet ez a megjegyzés, abszolút őszinte. A vállalatvezetés mellett nem volt időm akár egy nővel is hosszabb távon foglalkozni, de férfiből vagyok, nekem is vannak… igényeim. Az más kérdés, hogy a hátam közepére sem kívántam a ragaszkodó, szerelmes nőket, és most is így vagyok vele. Sosem voltam az a gondoskodó, jó férj… vagyis talán régen, nagyon régen, egy ideig, de már alig emlékszem rá.
- Máskor pedig épp ellenkezőleg, sokan túlságosan lebecsülik. – vonom meg a vállam a meglepetés erejét illetően. Elég kevesen vannak, akik képesek kezelni tapasztalataim szerint. Ha pedig számítottak a lépésre, akkor aligha lehetne a meglepetésnek nevezni. No mindegy. Gyakran néznek naivnak, könnyelműnek, ostobának, túl kedvesnek, vagy éppen egy földre szállt angyalnak, pedig egyik sem vagyok. Noha joggal tűnök annak mások szemében. Nem véletlen van ez így. Nekem jó, ha mások téves képzelgésekbe ringatják magukat és sosem derül ki, hogy milyen vagyok. Én nem vagyok olyan, mint Soph barátnőm, aki olyan amilyen, ahogyan viselkedik az ő maga. Nem mondom, hogy ez rossz, vagy jó, főleg mert ezt a csajt nagyon szeretem, azonban én más vagyok, mint ő és azt hiszem ezzel nincsen semmi gond. Más körélmények közül jövünk, mást tanultunk meg és mást tartunk fontosnak, noha a bosszú utáni vágy mindkettőnk életét erősen átszövi. Talán ez is összeköt minket, nem csak a gyerekkori emlékeink, hogy együtt nőttünk fel, szinte összenőve, akár a testvérek. Ez azonban most egyáltalán nem lényeges, így gyorsan verem ki a gondolatokat a fejemből és figyelek Marcusra. - Én ezt egy szóval sem állítottam. Mindazonáltal a vétkes bárány még mindig bárány marad. Ezzel együtt talán nem kellene ennyire általánosítanom?! Meglehet. Bár ahhoz előbb egy erős ellenpéldát kellene találnom vagy tapasztalnom. – fejtem ki a gondolataimat, aztán észbe kapok. - Ez nem neked szólt, ne vedd fel. Csupán nincsenek jó tapasztalataim, ezért vélekedem így. – toldom meg a dolgot még egy kis magyarázattal. Még akkor is ezt gondolom, ha éppenséggel az egyik legjobb barátom is vérszívó. És még ha nem is ő választotta ezt a létet, attól az még nem változtat a tényen, hogy micsoda. És őt aligha nevezhetném ártatlannak, vagy báránynak. Ragadozó ő is. Amit képes voltam elfogadni és ma már egyáltalán nem zavar, az ő esetében. Még a varázserejét is én adtam vissza, ahogyan egy egész dobozra való napfény ékszert is kapott, hogy tudja őket kedve szerint váltogatni. Marcus kedélyes mosolyára egy hasonló a válaszom, aztán már túl is lépünk a dolgon. - Nem tudom, hogy másnak milyen, de nekem nem nehéz. Vagyis… a hely az enyém, egyedül vagyok egy személyben a főnök és a beosztott, szóval nem különösebben okoz ez problémát. – nevetem el magam kissé. - Gondolom egy nagyvállalat esetében ez már merőben más lehet. Nem volt szerencsém azt az oldalt megtapasztalni, bár őszintén szólva nem is vágyom rá. Jó nekem, hogy a festésnek élhetek és hoz is a „konyhára”. – életemnek legalább ezen része rendben van, úgy ahogyan annak lennie kell. A személyes kérdéseket ilyen korán, ennyi ismeretség után nem szeretem. Sajnos, vagy szerencsére olyan vagyok, aki a direkt kérdésektől inkább válik zárkózottá, semmint nyílttá. A kulcs megvan persze hozzám is, mint mindenkihez, az egyik ilyen pedig nem más, mint az őszinteség és az, ha nem akarnak átejteni, vagy a hátam mögött szervezkedni. Ez ugyanis elvágja nálam a szálakat, még akkor is, ha én magam sem vagyok a világ legegyenesebb embere. Sőt. Általában, ha akarok valamit, azt megkapom, mert ilyen vagyok, ilyennek gyártottak le. Az évek és életem történései pedig azt hozták ki belőlem, hogy ma már ritkán teszek meg bárkinek bármit ok vagy viszonzás nélkül. Ez pedig most is igaz, hogy Marcusnak felajánlottam a képet grátisz. Egyfelől benne van az, hogyha valóban annyira élvezi a képeimet, akkor miért is ne, másfelől pedig… erre talán később térek vissza. - Nem történt semmi, szükségtelen bocsánatot kérned. Csupán ilyen vagyok, nem könnyen nyílok meg. – tudom ezt le egy másik vállrándítással. Van vele kapcsolatban egy egészen furcsa érzésem, amit most még nem tudok megmagyarázni vagy definiálni. Azt hiszem ezért is akarom tudni, hogy mit akar, mert a sok bók között valahol elveszett azt hiszem a valódi cél. Vagy legalábbis ebbe a hitbe akarna ringatni? Vagy egyáltalán nem veszett el, csupán én nem veszem észre? Kissé összeszűkült szemekkel figyelem őt, ahogyan a képet nézi és azt mondja azt szeretné. - Nem szándékozom a vacsora meghívásodat lemondani. Csupán… – nyitva hagyom a megkezdett mondatot. Talán értelmetlen is lenne befejezni, azonban, ahogyan a pillantását nézem olyasmit vélek felfedezni benne, amit eddig még nem láttam. Mármint ezen az estén tőle. Azt mondta, hogy mennyire ínyére vannak a képeim és talán ez igaz is. Beszélgettünk, kávéztunk, de ez alatt a talán két órahossza alatt egyetlen egyszer sem láttam azt,hogy bármiféleérdeklődéssel lenne irántam úgy, ahogyan most néz. Miért most ez a pillantás? Miért nem korábban, már az első pillanattól kezdve? Azonban a válaszokat (még) nem tudom, ezért csak kissé megrázom a fejem. - El akarod vinni a képet most? Ha gondolod szállíthatóvá varázsolom. Az egész pár perc csak. – szólalok meg újra és ha vinni akarja, akkor előkészítek mindent, ami a kép csomagolásához kell, hogy ne sérüljön meg. Ha nem akarja még vinni, akkor mindkét karommal átölelem magam, mintha csak karba fonnám a kezeimet és bal lábamra helyezem a testsúlyomat. - Ma este… nem véletlen futottunk össze, igaz? – nem nézek rá és a kérdés is halkan hangzik el. Valamiért azaz érzésem, hogy… valami nem áll össze ebben az egész történetben. Ha végiggondolom az este eseményeit, akkor van valami, ami zavar, de még nem tudom, hogy mi.
Számomra mindig így volt a legérthetőbb az egész érzelem-dolog. Muszáj volt összekötnöm valamivel, mert ez az ész-szív ügy badarságnak tűnt. A legtöbb tettemet a logika irányította az egész életem során, a hideg tények, amik között az érzelmek olyan kevés helyet kaptak, hogy másképp nem tudtam kezelni őket. Muszáj volt megmagyaráznom magamnak, miért megyek szembe olykor a saját logikámmal. Tudom, hogy ezt sokan ostobaságnak tartják, de ők nem ismernek. Számomra néha a legegyszerűbb dolgok tűnnek a legbonyolultabbaknak. - Óh, igen, a meglepetés ereje…
Mosolygok rá kedélyesen. - Időnként túl sokra tartják, de tény, akár életet is menthet, ha elég ügyesen játsszák ki ezt a lapot. Nem akarom túlragozni a témát, ahogy a következőket sem. Nem állt szándékomban ráijeszteni, csupán kíváncsi voltam, mennyire könnyelmű, és örömmel látom, hogy nem annyira, mint amennyire először tűnik. Hogy az életet hány testből loptam már el az életem során… talán összeszámolni sem tudnám, de ez… hozzá tartozik a sajátos szabályaimhoz. Ő is mondta, hogy táplálkoznia mindenkinek kell, és jó ideje már elég kevés olyan eset volt, hogy elragadtattam volna magam evés közben. Az a néhány alkalom is szándékosan volt. Mindez azonban nem tartozik rá. Senkire nem tartozik. Egy ilyen hosszú élet már átok, és ez sok mindent megváltoztat az emberben. - A ragadozó… hát persze… mintha az összes bárány ártatlan lenne. Általánosítgatások… apró szálka a körmöm alatt, de a szavak élét egy kedélyes mosollyal nyomom el. Még talán őszinte is a gesztus. Azonban úgy tűnik, Aliena sem gondolta egészen komolyan, így ejthetjük az “összetűzést”. - A festést még sosem próbáltam, de a vezetés kemény feladat, ezt tudom. Tapasztalat. Sétálunk a kép felé a geléria hátsóbb részére, és mikor megtorpanunk, védekezőleg felemelem a kezem a szavaira. - Bocsánat, bocsánat, nem akartam a magánéletedbe gázolni, vagy faggatni, csak kíváncsi voltam. Nyilván ha anyagi gondjaid lennének, ez a galéria sem lenne itt, nem állt szándékomban udvariatlannak tűnni. Már-már kisfiús a mozdulat, ahogy a nyakam a két vállam közé húzom egy pillanatra, aztán a lány arcáról a képre emelem fürkésző tekintetem. Minden cselekedetem logikusan indokolható, ebben biztos vagyok, de tudom jól, hogy a nőknél a logika sokszor… mindegy is, de ha érzelmi alapon “támadnak”, az felettébb… kellemetlen. Mindig felborítja a dolgokat. A dicséretem valóban a műveinek szól. Na jó, igazából egészen csinos teremtés, szóval őt sem esik nehezemre dicsérgetni, még ebben is őszinte vagyok. Mondhatni. Az “agyarak villantgatása” a határok feszegetáse, azé, hogy mi enged még, hogy hol húzza meg a határokat egy idegennel, hogyan reagál dolgokra. Ki akarom ismerni, és ez a legjobb módszer erre. A kérdés egy pillanatra elbizonytalanít, de számítottam rá, hogy fel fogja tenni. Az arcomon nem látszik habozás, előzékeny mosollyal fordulok felé. - Most éppen ezt a képet szeretném. Ez egészen egyszerű, hiszen ezért jöttünk, és valóban akarom ezt a festményt. - Hogy ezen kívül mit szeretnék tőled? Könnyed, elegáns mozdulattal vonom meg a vállam. - Magam sem tudom, de egy vacsora még nem a világ, nem igaz? Bár ha szeretnéd, még visszamondhatod, nem haragszom meg érte. Ennyi év alatt nem egyszer utasítottak már vissza, nem fog különösebb törést okozni a személyiségemben, ez biztos. Azt azonban tudom, hogy Alienát nem szabad “letámadnom” semmiféle értelemben, ezért is vagyok jelenleg a türelem és a könnyed jókedvűség mintaképe. Zöld tekintetem nyugodtan pihen meg az arcán, elnézve a spotlámpák fényének játékát a vonásain. Valóban egészen kellemes látvány. Nem kapom el a pillantásomat, ha néha akad is valami fiús a mozdulataimban, a gesztusaimban, az általában szándékos, még ha oly természetesnek tűnik is. Határozott céljaim vannak, és egyébként is régóta férfinek tartom magam, nem holmi zavart suhancnak. Hagyom, hogy a pillantásomba leheletnyi vágy kússzon, de csak annyi, amennyi inkább tűnik hízelgőnek egy nő számára, mint tolakodónak.
Érdekes dolog összekötni az érzelmeket és a logikát, mert véleményem szerint ez lehetetlen. Gyakran van, hogy tudjuk mi lenne a logikus, elvárható és normális reakció és érzés valamivel kapcsolatban, de aztán valahogy a dolog mégsem jó, mert a szívünk egészen már diktál, mint amit az eszünk súg. Ezt azonban nem teszem neki szóvá, nincs okom rá. Tiszteletben tartom, hogy egészen máshogy gondolja, ahogy én és azt hiszem ezen nincs is mit tovább ragozni. Bólintok arra, amíg a dolgaimat pakolom le, hogy ő szereti a csendet és a magányt. Azzal nekem sincs gondom általában, de hullaház, vagy múzeum jellegű csend és magány nem feltétlen tartozik a kedvenc helyeim közé… - Vagy éppen, hogy igen… Pusztán abból, hogy valakin nem látszik, felkészült, még nem jelenti azt, hogy nem az. Különben hol maradna a meglepetés ereje? – kérdezek vissza általánosságban. Megszoktam már, hogy a viselkedésem miatt egy földre szállt angyal benyomását keltem, némi naivitással megspékelve. Az pedig már egy egészen más kérdés, hogy szándékosan szeretném, ha ezt hinnék rólam. - Ezt azért jó tudni. – még ha talán nem is igaz, amit állít. Attól, hogy azt mondja nem szokása lopni, még nem tudhatom, hogy ez valóban így van-e, ráadásul a fajtáját ismerve, vajon tényleg nem lopott-e el egyetlen életet sem valakitől? Ugyan… ezt nem hiszem… - Talán vannak. Bár ez hihetőbb lenne egy olyantól, aki mondjuk nem a ragadozó szerepét tölti be. – vonom meg a vállam és még egy mosolyt is megeresztek felé. Talán nem volt túl kedves a megjegyzésem, de azt hiszem azután, hogy azzal viccelt, egy vérszomjas vámpír és valóban az is – mármint ami az utóbbit illeti, az egészen biztosan – valahogy nem sikerül visszakanyarodnunk arra a „sarokra” ahonnan elindultunk. Régóta nem szokásom már általánosítani és beskatulyázni, főleg, hogy Soph is vérszívó lett, ezért a találkozásunk eleje sokkal könnyedebb volt, mint amilyennek most érzem. Valami zavar vele kapcsolatban, bár azt nem tudom, hogy mi. Még. Mikor elindul a képhez, hogy megmutassa, megyek vele, hiszen elvégre ezért vagyunk itt. - Köszönöm. Bár nem bonyolultabb, mint összehozni egy képet. – bólintok, hiszen ez számomra nehézséget sosem okozott. A közhiedelemmel ellentétben vannak olyan művészek is, akik két lábbal képesek a földön maradni, nem mindegyikünk maximálisan elvarázsolt, aki két lábbal mindig a valóság felett lebeg. - Ohóó… kicsit sok a személyes kérdés Marcus. – pillantok rá, mert ez egy éles kanyar volt a magánéletembe, amit nem feltétlen osztanék még meg vele. - Mindazonáltal nem jelent gondot a költségeim fedezése. – nem akarok udvariatlan lenni, szóval igyekszem valahogyan válaszolni a kérdésére. A kép előtt megállva nézem a sok lilát, bíbort, valamennyi feketét és fehéret is viselő képet. - Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? – csúszik ki a számon a kérdés, ami már azóta foglalkoztat, hogy kávéztunk, nem is olyan régen. Nem tudom, hogy miért teszem fel vagy, hogy honnan is jön ez a kérdés, de most itt a kép előtt állva, a bókjára egyszerre csak kimondtam. Furcsán érzem magam, nem tudom mit akar, az egyik percben nagyon nyájas, a másikban, mintha meg akarná csillogtatni az „agyarait”, aztán személyes kérdésekkel oldaná a hangulatot, miközben folyamatosan dicsér. Az egész kezd a fejemben egy furcsa egyveleggé formálódni, amit nem igazán tudok hová tenni…
***
szószám: passz; zene: -; megjegyzés: borzalmas lett, ne haragudj
Való igaz, valószínűleg ha lenne valaki, nem ajánlotta volna a szombat estét, de olykor a hallgatás beszédesebb, mint a szavak, a finoman elkerült témák sok mindent megmutathatnak. Egyelőre azonban nem akarok semmit kezdeni ezekkel az apró információmorzsákkal, csupán elraktározom magamban, hogy később előszedhessem, ha szükségem lenne rá. - Rendben. Bólintok rá mosolyogva az időpontra. A festést illetően szabadkozok egy kicsit, pedig talán valóban nem lenne miért. Tényleg szívesen megnézném, ahogy fest, de tudom, hogy ez nem olyan “első perces” dolog, és nem is várok semmit a megjegyzéstől, csak gondoltam megéri kifejtenem. Csak elégedetten mosolygok a válaszán. Lehet, hogy huszadszorra akár unalmas is lehet, de egyszer mindenképpen érdemes lenne beülni, és megnézni. Akár titokban, úgy lesni ki a felszabadult alkotás élményét, hogy ne zavarjon bele semmi az idillbe. Talán bunkóság, netán zaklatás, vagy hasonlók? Csináltam már rosszabbat is, nem hiszem, hogy megbánnám, ha megtenném. Persze ez csak puszta filozofálás, semmi több az ég világon. Egyelőre. Mondjuk kíváncsi lennék a reakciójára utána, mekkora perverz dögnek nézne… biztosan szórakoztató szituáció lenne.
A gyors elemzés után amolyan “ugyan-ugyan” mozdulattal ingatom meg a fejem. - Nincs ebben semmi boszorkányság. Az érzelmek többsége számomra, mint férfi számára ingoványos talaj, de ha logikával össze lehet kapcsolni valamivel, onnantól sokkal könnyebb és ésszerűbb. Merész dolog az érzelmek és az ész kapcsolatáról beszélni, hiszen sokak szerint közük sincs egymáshoz, de szerintem igenis van. Ha nem akarta volna, be sem kellett volna vallania, mennyire találó volt a jellemzésem, egyszerűen elsiklottunk volna efelett is, ahogy a “pasis” téma felett. Mégis elárulta, hogy talált a jellemzés. Ez is olyan könnyelmű dolog, mint hogy megbízik bennem annyira, hogy kettesben maradjunk a kihalt galériában. Talán hízelgő lehetne, hogy ilyen bizalomgerjesztő vagyok, ha nem tudnám be mindezt a naivitásának. - Nekem így is tetszik. Egy ideje szeretem a csendet, a magányt, amikor senki nem szól hozzám, amikor békén hagy mindenki… azt hiszem, túl sokat éltem mások mellett. No nem közvetlenül, de egy idő után a társasági élet is csak púp lehet a hátunkon. Tűnődve veszem szemügyre a közelebbi képeket, és magamban újra igazolást nyer az elméletem, amit a nappalimban lógó festményről mondtam. Ezek mind sokkal… szolidabbak és nőiesebbek, jobban illenek Alienához, mint az. Élvezettel figyelem, ahogy a szavaim után úgy fordul hátra, mint akit áram ütött. Pontosan ilyen reakcióra számítottam. Minden esetre elég különös dolog, ha az óvatosságra nekem kell felhívnom a figyelmét. Nem mintha nem lenne számomra is előnyösebb és egyszerűbb elaltatni a gyanakvását… - Valószínűleg ha bármelyik lennék is a kettő közül, nem szólnék róla előre. Csupán… felvetettem, hogy mi lenne, ha… elvégre sosem lehetünk elég felkészültek, nem igaz? Vonom meg a vállam mintegy mellékesen. - Nem szokásom semmit ellopni, mert tudom, milyen meglopva lenni. Hogy milyen értelemben, az maradjon inkább az én kis titkom. - Ami a táplálkozást illeti, azt valóban nem lehet hanyagolni, még a magamfajtának sem. De persze ezt sem mindegy, hogy oldjuk meg. Vannak kíméletes, sőt, egészen élvezetes formái is… Rejtelmes félmosolyt húzok az ajkaimra, szándékosan hagyva kétértelműre a mondatot. Nyilván az áldozat számára élvezetesre értettem a dolgot… - Erre van. El sem tudnám téveszteni. Indulok el készséggel előtte, mintha mit sem éreznék a benne megbújó feszültségből. - Azt már leszűrtem, hogy egyedül vezeted a galériát. Elismerésem, nem lehet egyszerű. Csevegek könnyedén, mintha mi sem történt volna az imént. - Egyedül is élsz? Netán lakótárssal? Sok egyedülálló lány választja ezt a lehetőséget, hogy csökkentsék a költségeket. Mindegyik kérdésem olyan, hogy nem muszáj válaszolni rájuk, ha nem akar. Inkább csak oldani próbálom a hangulatot. Közben odaérünk a Szenvedély elé, és újra elmerengek a képen. Lenyűgöz, ahogy a másik is anno, mégis egy kicsit másképp. Más helye is lesz, mint annak. Egy helyiségben nem férnének meg. - Egyszerűen remek ez a kép is. Pillantok Alienára elismerően.
Kezdőlap
