- Mint az Ősi család egyik idősebb tagja, úgy hiszem, joggal várhatom el a tiszteletet, ebből kifolyólag nem tolerálom túl jól az ilyesféle kirohanásokat - reagálok Miss Charpentier szavaira. - Ugyanakkor, mint a farkasok királynője, ön is elvárhatja a tiszteletet, éppen ezért nem zárult olyan eredménnyel a meglehetősen vehemens reakciója, ahogy ez másokkal már előfordult - teszem hozzá. Nem cizellálom a dolgot, és nem kezdem részletekbe merően magyarázni, hogy akik ilyesmire vetemedtek velem szemben, vagy törött nyakkal, vagy a testükön kívül - még néhány másodpercig - dobogó szívükkel találták szembe magukat. Miss Charpentiernek azonban már elnéztem néhány húzását, azt is, hogy megtámadott farkas formájában, és a mostani késdobálását is. Még akkor is, ha ezt a legjobb öltönyöm bánta. Eszem ágában sem volt a véresen komoly megtorlás, alighanem elmondhatom, hogy öregszem. Vagy csak éppen szentimentálissá tesz a tény, hogy egy olyan lány iránt táplálok gyengéd érzelmeket, aki ugyanúgy a farkasok köreibe tartozik. - Tisztában vagyok vele, hogy sosem fog bennem megbízni, Miss Charpentier. Annak ellenére, hogy roppant módom szeretném magaménak mondani a bizalmát, mégis azt kell mondanom, hogy roppant óvatlannak mondanám, ha feltételek nélkül hinne bennem. Azt hiszem, talán nem is ön lenne teljes egészében, ha jóhiszeműen állna velem szemben - villantom fel újra a mosolyomat, pláne akkor, mikor egy fanyar fintor jelenik meg arcán, mintha csak azt mondaná, hogy természetesen mi mást is mondhatnék, mint hogy alapból azon feltételekkel érkeztem első alkalommal is, amikre most ő rávilágított. Nem kenyerem az önismétlés, vele mégis kivételt tettem, azonban nincs kedvem többször mantrázni a szükségesnél, hogy minden szavam tiszta és őszinte. Nyilván gúnyos felhördüléssel reagálná le, amihez semmi kedvem nem fűlik, ahogy ahhoz sem, hogy újfent verbális vitába keveredjek vele. - Elfogadom a kihívást, Miss Charpentier - hunyorítok felé jókedvűen. - Be fogom bizonyítani önnek, hogy nem minden vámpír szolgál rá a megvetésre. Lehet, hogy ön sosem fog felém olyan baráti jobbot nyújtani, ahogy én teszem ezt önnel szemben, de elfogadom, mintegy vezeklésképp a fajtám tagjai által elkövetett bűnökért. De kívánom, és bízom benne, hogy képesek leszünk a békés egymás mellett élésre... ha nem is magunk, hanem az elkövetkező generációk miatt. Én ígéretet teszek erre, ahogy ön is - biccentek, mikor nem Bibliára tett kézzel ugyan, de lényegében garantálja, hogy a farkasok is bírni fognak magukkal, legalábbis addig, míg a vámpírok fel nem rúgják a békét. - Úgy hiszem Miss Charpentier, ideje önt egyedül hagynom, és még egyszer bocsásson meg, ha megfosztottam a művészetre szánt idejétől. Ahogy látja, nyomós ok késztetett rá, és örömmel mondhatom, hogy a jelek szerint nem minden eredmény nélkül. Úgy hiszem, nemsokára újra találkozunk, remélhetőleg akkor már békésebb keretek közt, és nagyobb bizalommal fog fordulni felém, ahogy most tette. Öröm volt önnel találkozni - hajtom meg a fejem egy pillanatra kissé, mintegy búcsúzásként, és csak a küszöbről fordulok újfent vissza egy mondat erejéig. - Egyébiránt, ha megbocsát... nyilván nincs közöm hozzá, de kérem, értékelje jószándékom újabb jelenként a szavaimat - nézek hasa irányába, mert a vámpírhallásnak köszönhetően én része vagyok annak, amit ő nem érzékelhet - legalábbis nem úgy, ahogy én. - A gyermeke biztonságban van. Kitartó, és erős - mosolygom el magam, hallván az erős, ritmikus szívverések ütemét, majd nem várom meg válaszát, kisietek az ajtón. Nincs kedvem sokáig elmaradni, és hosszas magyarázatokkal szolgálni családom tagjainak, hol jártam, és milyen ügyben. Néha jobb, ha minél kevesebbet tudnak. Mindenki számára ez a bölcsebb megoldás.
- Az ember lánya azt hinné, hogy magának meg sem kottyan egy-két ilyen kirohanás. – Mosolyom kissé őszintébb volt, mint eddig, de a szintet, ami már a bratyizásé lenne, soha nem fogja elérni. Az előző közjáték annak ellenére, hogy vörös leplet lebegtetett a szemem előtt, elérte, hogy más irányba kattanjon az agyam és nyugodtabbá váljak. A férfi közelében ösztönös feszültség, ellenkezés, harag és védekezés lobbant fel bennem, amit nem tudtam leküzdeni és féken tartani egészen addig, míg veszélyben nem éreztem a fiam életét. A nyakamra kulcsolódó ujjak olyanok voltak, mint egy pohár jeges víz: elérték, hogy átlépjem a saját meggyőződésem korlátait és még jobban figyeljek a másik szavaira. Nyugodtabb lettem, de az érzékeim, a figyelmem kiélezettebbé vált, minden egyes elejtett szóra, hangra, mimikára, levegővételre kapható voltam. - Sohasem fogok megbízni magában. – Megkerestem a férfi tekintetét. Nem hinném, hogy magyarázatra szorult volna az állításom: nagyon szűkös volt a kör, amelyikbe azok az emberek voltak sorolhatóak, akikre az életemet is rábíztam volna. Belém volt programozva a kételkedés, az árulástól való félelem. Így születtem. Így nőttem fel. – Nem ismer még eléggé ahhoz, hogy tudja, én magam egy ellentmondásos ördögi kör vagyok. Nem hiszek a szavaknak, de ha nem hiszek bennük, akkor lehetőséget sem adok a tettekkel való bizonyításnak. Úgyhogy kemény harcnak néz elébe, Mr. Mikaelson. – Nem vagyok könnyű eset, ezt bárhol, bármikor és bárkinek elismerem. Az ösztöneimre hallgatok és éppen emiatt, a meggyőzésem bonyolultabb, mint egy túlzottan racionális gondolkodású emberé. Farkas vagyok, mi más lenne elvárható tőlem? Egyszerűen éreznem, tudnom kell a zsigereimben, hogy valaki megérdemli-e a rá fordított időt, energiát és nyújthatom-e felé a kisujjam anélkül, hogy letépné az egész karom, sőt, mellé a fejem is. Ezen nem Elijah Mikaelson és az ötletei fognak változtatni. - Csakis azért mondtam, hogy meggondolom az ajánlatát, mert míg maga az unokahúgának, én addig a fiamnak szeretnék jobb életet. Nincs arra biztosíték, hogy olyan habitusú lesz, mint én és lehet, hogy nem a legjobb ötlet egy háborút örökségül hagyni rá. – Kibukott belőlem, de rögtön rendeztem is a vonásaimat és egy mélyebb levegővétel kíséretében hallgattam őt tovább. Akár nevetni is elkezdhettem volna: hát persze, hogy ugyanezeket a jogokat biztosította volna nekünk, mit is gondoltam, amikor azt hittem, hogy ebben az alkuban ő lesz, a csúnya, rossz bácsi? Még a végén én leszek az, aki bocsánatot fog kérni. - Nem ígérek semmit. Ennek az alkunak az elfogadása egyet jelentene azzal, hogy szembeköpöm mindazt, amiért eddig harcoltunk. Mióta elbántak velünk, mi, farkasok, nem szívesen kötünk kompromisszumokat és nem hajlunk a megalkuvásra. - Ennek ellenére motoszkált bennem a lehetőség meggondolása: ha a vámpírok önkéntes küldöttje mégiscsak át akar vágni, ugyanott leszünk, ahol a part szakad, sőt... egy harcért kiáltó, nyomósabb okkal több lesz a listánkon. - Szeretném látni, hogy komolyan gondolja a terveit. Ne kérdezze, hogyan bizonyíthatná be, csak... próbálkozzon. És mi is azt fogjuk tenni. - Esetleg, de ezt már csak magamban tettem hozzá. Volt egy olyan érzésem, hogy a béke kicsikarása nehezebb lesz, mint maga a háború lenne.
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Május 02, 2017 4:41 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
- Kérem Miss Charpentier, elégedjen meg a verbális elismerésemmel - biccentem meg fejem halvány mosollyal. - Egyébiránt ugyanúgy elfogadom a bocsánatkérést a ruhám tönkretétele miatt, már persze ha ezt annak szánta. Mindenesetre kérem, a továbbiakban tartózkodjon a hasonló érzelemnyilvánításoktól. Nincs kedvem új gardróbra szert tenni, csak azért, mert ön hatalmas előszeretettel amortizálja le a legjobb darabjaimat - igazítom meg a zakómat, és kíváncsi érdeklődéssel fürkészem a farkasok királynőjének arcvonásait. A bizalom igénye elsősorban nem arról szól, hogy a másik fél megfelel-e várakozásainknak vagy sem, hanem hogy milyen ember válik belőlünk, ha képtelenek vagyunk megbízni másokban. A bizalom csodálatos érzés, hiszen szoros kapcsolatban áll a szeretettel és a biztonsággal, úgyhogy ostobaság lenne megtagadnunk önmagunktól, vagy akár másoktól. - Tudom, hogy ön most nyilván azon gondolkodik, vajon mennyire bízhat meg bennem, vagy hogy egyáltalán táplálhat-e felém bármiféle bizalmat. Nem esküdözöm önnek, Miss Charpentier. Ha ezt tudná, már nem hívnák bizalomnak - szélesedik ki a mosolyom. - Higgye el nekem, mert nem tudom csak elismételni azt, amit már elmondtam néhányszor: mindenki úgy csodálatos, ahogy van, a származásától, a külsejétől és korától függetlenül. Nem volna szabad, hogy bárki is másoknál többnek vagy kevesebbnek érezze magát. Töretlenül hiszek ebben a filozófiában, és biztos vagyok benne, ha idővel, ha bebizonyosodik, hogy semmiféle hátsó szándék nem vezérelt, mikor egy alkut ajánlottam, akkor ön is képes lesz osztani eme meggyőződésemet - fordulok háttal az ablaknak, és nekivetem fél vállamat a falnak. - Ön azt mondja, az igazságtalanság egy gépezet, de rajtunk áll, hogy hagyjuk-e azzá válni. Nos, itt a remek alkalom, hogy tegyen ez ellen, és megállítsa, vagy lerombolja ezt a gépezetet - velem egyetemben, kéz a kézben. Persze, csak képletesen - villan meg a mosolyom szélesebben, még mielőtt félreértené szavaimat. - A paranoid hajlamat illetően belátom az indokait. Tudom, hogy nem lehet az elmúlt évtizedeket egy intéssel félresöpörni, és az ezen időszakban elszenvedt fájdalmakat úgy elfedni, mikor egy ragtapaszt húznak a sebre. De valamikor el kell kezdenünk a békére való törekvést. Talán a mi életünkben nem lesz tökéletes, de az utódok már élvezhetik előnyeit annak, hogy őseik képesek voltak felépíteni együtt egy új világot - vágom zsebre a kezem, és sétálgatni kezdek, miközben Miss Charpentier beszél, aztán halkan elnevetem magam. - Bocsásson meg kérem - emelem fel a kezem. - Ez az önkéntelen gesztus nem önnek szólt, hanem a roppant fonák helyzetnek, amelyben éppen benne ülünk mindketten. Eszem ágában sincs önre hárítani semmiféle felelősséget, ennek ellenére azt kell mondanom, ha már az első alkalommal ápolt volna némi bizalmat irányomban, talán már előrébb lehetnénk. Ugyanis a helyzet az, Miss Charpentier, hogy pontosan ugyanezen feltételeket szerettem volna biztosítani önnek az alkunk keretén belül. Hogy részletesen válaszoljak kérdésére: először is, nem véletlen kerestem meg önt, és ajánlottam fel önnek ezt a tisztséget a városban, hogy vezesse a farkasait vállvetve a vámpírokkal és boszorkányokkal. Ezen okból kifolyólag eszem ágában sincs becsapni önt, vagy kimozdítani akár most, akár idővel a pozíciójából. Ami a próbaidőt illeti, természetesen megértem a kérést, és garantálni fogom, hogy ezen időszakban - és ezen túl se - érjen egyetlen farkast sem támadás a város egyetlen pontján sem. Harmadszor: amennyiben az alku életbe lép, a farkasai visszatérhetnek a mocsárból a városba, és folytathatják azt az életüket, amit néhány évtizede Marcellus elvett tőlük. Apropó, ha már szóba került Marcel Gerard, sajnálom, de ezen az egy ponton nem értünk egyet. Sajnálom, de nem ajánlhatom önnek fel sem az ő sem az emberi szívét, vagy bármely szervét sem. Családom egyes tagjai ugyan még mindig valamilyen szinten családtagnak tekintik őt - amolyan tékozló fiúnak. Nem szeretném kiásni a csatabárdot a Mikaelson família berkein belül. Másrészt, Miss Charpentier én a nemes bosszú híve vagyok. Higgye el, Marcel Gerard számára legnagyobb büntetés az lesz, hogy elveszít mindent, amit eddig felépített, és végig kell néznie, ahogy törvényei, szabályai, és szadista kegyetlenséggel vezérelt birodalma összedől.
- Ha írásba is adja az elismerését, a végén még meghatódok. És bocs az öltönyért. Elismerem, szép darab. - Ha mást nem, legalább annyit jelentettek számomra a szavai, hogy kezd magával egyenértékűnek tekinteni. Biztos voltam benne, hogy soha nem fogja elismerni, hogy nem csak a saját farkam után szaladgálok és feleslegesen szítom a tüzet, ezért is lepődtem meg kissé. Én még mindig nem álltam készen arra, hogy bármilyen pozitív tulajdonságát kiemeljem: ahhoz, hogy ilyet tegyek, találnom kellett volna benne valami imponálót, jelenleg az agyam nem erre volt ráállva. Az is csoda volt, hogy viszonylagos nyugodtsággal álldogáltam mellette és nem léptem el rögtön a közeléből, amint mellém sétált. Szerettem ezt a helyet, tökéletesen lehetett látni a folyó feletti naplementét. Még én is, aki egyébként nem vagyok odáig a teljes nyugalomért és állandó feszültségi és készültségi állapotban éltem, elismertem, mennyire szép tud lenni az a néhány pillanat, amit bárhol, bármikor, de a saját elméje lecsendesítésére próbál használni az ember. Nem hittem volna, hogy a mai napom társaságom is lesz, azt pedig főleg nem, hogy ez az ősi vámpír fog rávenni arra, hogy magamba nézzek és lelassítsak egy kicsit. - Én nem hiszek abban, hogy az igazságtalanságot csak menekülve vagy tűrve lehet elviselni. Maga szerint az igazságtalanság a gépezet, szerintem pedig a mi dolgunk lenne, hogy ne hagyjuk azzá válni. Ha a városban élők beletörődtek volna a sorsukba, most nem lennénk itt. - A férfi felé fordítottam a fejem. - A saját és mások tapasztalatai nem engedik, hogy bedőljek pár szép szónak és ígéretnek. Valószínűleg az is az egyik oka annak, hogy egy ideje a falkám vezetője és a farkasok egyesítője vagyok, hogy rendelkezem némi paranoid hajlammal. Nehezen bízok meg másokban és nem maga fogja megtörni a sort. - Sok, sőt rengeteg idő kell ahhoz, hogy valakinek megnyíljak és elhiggyem, nincsenek ellenséges szándékai, egy vámpírtól pedig feltűnően szokatlan volt, ha jót akart. A mögöttes szándékok ebben a városban olyan természetesek voltak, minthogy télen fázunk, az volt a fura, ha valaki totális jó szándékkal közeledett a másik felé. Az évek óta tartó radikalizmus és szeparáció ilyen szintre süllyesztette az általános bizalomra való képességet. - Azért ha lehet, ne szaladjunk annyira előre, hogy barátoknak nevezzük magunkat. - Magam elé emeltem a kezeimet és a szemeimben láthatta, hogy előbb töröm át az ablaküveget a saját testemmel, minthogy a kisujjamat nyújtsam felé. A példája, miszerint a szerelme félig vérfarkas, szintén nem segített a saját helyzetemen, mivel eleve hadilábon álltam a szerelem kérdésével, arról nem is beszélve, hogy elvileg azt a nőt is a gyermeke késztette olyan döntésekre, amelyet lehet, hogy magától nem hozott volna meg. - Először is, én leszek a farkasok képviselője. Nem próbál meg kitúrni a helyemről, a hátam mögött intézkedni és keríteni valami gyengeelméjűt, akit kedvére irányíthat. - Összevontam a szemöldökeimet. Nem szerettem volna, hogyha a "ha" valósággá válik, kicsúszna a kezemből az irányítás. Persze, még nagyon messze álltunk a gondolattól is, hogy ténylegesen belemenjek ebbe az ajánlatba. Nem enyhültem meg Elijah irányába, egyszerűen csak érdekes volt eljátszani a gondolattal, miszerint... máshogy is alakulhatnának a dolgok. - Másodszor, szükség lenne egy kis próbaidőre. Mondjuk úgy... hat hónapra. Ha a vámpírok addig nem balhéznak össze nyomós indok nélkül a farkasokkal, beszélhetnénk a következő lépésről. -Fél év múlva valószínűleg már a fiam is a világon lesz és jelenleg az volt az első, hogy őt biztonságban tartsam. Ha megszületik, nem kell fokozottan aggódnom amiatt, hogy elveszítem, fél év alatt pedig elég sok mindent ki tudnék találni abban az esetben, ha mégsem jönne be túlságosan a koalíciósdi. - A farkasok ugyanúgy élhetnek, járkálhatnak a városban, mint bármelyik másik polgár és meg sem próbálja senki direkt ellehetetleníteni a létezésüket. - Sóhajtottam egyet. - És még mindig csak elméleti síkon beszélünk annak a lehetőségéről, hogy feldobom az ajánlatát a többieknek... de ha mondjuk azon az ezüsttálcán kínálná fel Marcel Gerard és néhány csatlósa fejét, amire a húgomét akarta tenni, lehet előrébb mozdulna az ügy. - Apró mosoly húzódott az ajkaimra. Ironizáltam, nem akartam én a halálukat, elvégre, akkor elveszíteném a legjobb ellenségeimet, akik alapot adtak az évek óta tartó munkámnak.
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Ápr. 28, 2017 4:00 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
Miss Charpentier csípős nyelve természetesen nem változott az elmúlt percekben történtek hatására sem, ugyanakkor most először érzem, hogy - mintha a késsel dobálózás és a fojtogatás különös rítusa hozta volna magával - de talán egy milliméternyit, egész pontosan a milliméter tört részényit de közelebb kerültem volna a farkasok királynőjének lelkéhez. Csendes szavak hulltak köztünk a padlóra, tett utániak. Az előbb körülöttünk és bennünk égő tűz kialudt, hogy valami másnak adja át a helyét. - Köszönöm, Miss Charpentier. Bár az igazat megvallva, nem önmagam tartom ostobának, csupán a mostani tettemet - reagálok mindössze ennyit, mikor csodák csodájára, de megkapom azt a választ a bocsánatkérésemre, amiben reménykedni sem mertem. Minden szavam ugyanolyan komolyan gondolom, ahogy az előbb is, és legalább olyan komolyan, ahogy ő megadta nekem a feloldozást. Kétlem, hogy innentől kezdve a barátság oly fokára lépnénk kéz a kézben, ami magában hordozná a közös szórakozások vagy vadászatok lehetőségét, de talán már nem akarjuk az együtt töltött idő minden másodpercében hat lábbal a föld alá kívánni a másikat - legalábbis ami őt illeti. Én eddig sem hordoztam magamban ilyesféle vágyakat. - Természetesen csakugyan nem lett volna szabad kezet emelnem önre - biccentem meg a fejem, és a mosolyom visszatér az arcomra. - Ahogy késsel dobálózni sem volt bölcs cselekedet. Remélem elhiszi Miss Charpentier, hogy annak ellenére, hogy remek dobásával tönkretette az egyik legjobb öltönyömet, a legnagyobb elismeréssel szólok a vehemenciájáról. Mindeddig úgy hittem, a farkasok jókora hibát követnek el azzal, hogy önt követik. Beismerem a tévedésemet. Akibe szorult annyi bátorság, hogy egy Ősivel szemben is felveszi a kesztűt, mindenképpen elismerést érdemel - fűzöm tovább a szavakat, majd én magam is odasétálok az ablakhoz, és hozzá hasonlóan kibámulok a lassan alkonyati fénybe boruló városra. - Megértem az érzéseit Miss Charpentier. Ön beleszületett az igazságtalanságba, a legkevésbé sem vitatom. Az igazságtalanság olyan, mint az időjárás. Ha az ember nem tud vele együtt élni, akkor el kell költöznie. Az igazságtalanság nem a gépezet része, hanem maga a gépezet. A valódi tragikum nem az igazság és az igazságtalanság, hanem az igazság és igazság közötti összeütközésben van. Ezt azonban nehéz elfogadni bárkinek is, aki csak egyetlen abszolút igazságot ismer, a magáét. Az ilyen ember sorsa a rettegés. Nem kívánok rettegést senkinek, Miss Charpentier. Mindenkinek joga van a boldogsághoz, és a boldoguláshoz a városban - támasztom ujjaimat az ablak üvegének. - Én belecsöppentem egy olyan háborúba, aminek nem lesznek győztesei, csupán áldozatai. Marcellus olyan törvényeket hozott, amik még az én számomra is érthetetlenek, holott egy fajba tartozunk. Nem minden vámpír értékeli a jólétet és szórakozást mások rovására - teszem hozzá. - Tudom, nehezen hiszi el nekem az utóítéletek és tapasztalatok kapcsán, hogy szavaim őszinték, de nem tudok mást tenni ez ellen, mint újra és újra elmondani, hogy nem szándékom senki megkárosítása, vagy háttérbe szorítása. A nő, akit szeretek, félig vérfarkas, és egy ősi klán alfája. Ha létezhet szerelem egy farkas, és egy vérszívó közt, miért ne nézhetnénk egymásra barátokként is? - fordítom fejem Miss Charpentier felé, majd felkapom a fejem, ahogy utolsó szavait hallom. Minden eddig elmondott szavam és érvem ellenére gondolkodás nélkül söpörte félre baráti kézfogásra nyújtott kezem, most pedig képes lenne elgondolkodni a lehetőségen, hogy rábólintson az alkumra. Ha tudom, hogy ehhez némi közelharc szükségeltetik, talán az első alkalommal ehhez a módszerhez nyúlok. - Amennyiben az az erőteljes "ha" valóra válik Miss Charpentier, lekötelezettjévé válok. És természetesen már most kíváncsian hallgatom a feltételeit. Minden lehetőségre és eshetőségre nyitott vagyok - természetesen a józan gondolatok keretein belül. Kérem, ossza meg velem elképzeléseit. Amennyiben feltételei elfogadhatóak, és nem szerepelnek benne oly kitételek, mint önmagam vagy Niklaus szíven szúrása egy tölgyfa karóval, a becsületszavamat fogom adni ezen feltételek biztosítására.
- Végre beismeri, hogy ostoba. Már ezért megérte. - Megmasszíroztam a nyakamat. A gyors gyógyulásnak hála talán nem fogja napokig tenyérnyi folt csúfítani a bőrömet, bár arra még nem volt időm, hogy kitapasztaljam a testem valószínűleg megváltozott működését. Reméltem, hogy a gyerekem nem lesz ellenem, ha már elhatároztam magam a megszületésének támogatása mellett. Először észre sem vettem, hogy reflexesen kulcsolódtak a kezeim a hasamra, csak akkor vettem el őket onnan, amikor tisztes távolságba került Elijah-tól. Pár lépés hátra és rögtön jobb lesz minden, arról nem is beszélve, hogy az agyam is elkezdett kitisztulni és az előbb belőlem feltörő elemi düh csillapodása megengedte, hogy más megvilágításban lássam a dolgokat. Változatlanul ott lobogott a levegőben a húgom fenyegetése, azon pedig meg sem kellett volna lepődnöm, hogy a felé dobott késre szoruló marokkal reagált. Vámpír. Akármennyire próbálja nemesség és intellektus mögé bujtatni, az igazi énjében ott tombolt az agresszióra való hajlam. Sóhajtottam egyet, miközben a szabadkozását hallgattam. Lehet, nem ártott volna nekem is felelősséget vállalnom azért, hogy ugyan életveszélyes sérülést nem okoztam neki, én próbáltam először megtámadni, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a képtől, amit a férfi magáról festett le: a hidegvérű, megértő, másokkal törődő vérszívót, aki csakis akkor árt valakinek, ha az elkerülhetetlen. Ha tényleg annyi önmegtartóztatás lett volna benne, amennyit szeret magáénak hinni, nyelt volna egyet és nem foglalkozott volt a dühkitörésemmel. - Tényleg nem lett volna szabad. - Értettem vele egyet. Nagyon nyeltem és bólintottam egyet. Hallgatásba burkolóztam és az ablakhoz sétáltam, hogy a közelben kanyargó folyóra meredve próbáljam lecsendesíteni az elmémet. Eljött az ideje, hogy megszabaduljak a gondolatrohanásoktól és elkezdjem átrágni a történteket. Letisztultan, az elejétől a végéig. - Elfogadom a bocsánatkérést. - Nehezemre esett kiejteni ezeket a szavakat, mégis, összeszorított szájjal ugyan, de megtettem. Bíztam abban, hogy képes vagyok megállapítani, ki mikor gondolja komolyan a saját szavait és úgy véltem, most nem hazudik. A férfi arca kissé megrökönyödött, a hanglejtése megváltozott, én pedig nem lehettem annyira elvetemült, hogy ezt ne vegyem észre... talán nem azt a képet festettem le magamról, hogy szeretem elkerülni a felesleges cirkuszolást, ám az esztelen, logikátlan harag nem az én asztalom volt. Ha valakit gyűlöltem, megvetettem, annak volt oka... és egyáltalán nem csillapodott bennem a vágy, miszerint ismét rátámadjak a Mikaelson-ok szószólójára, de nem lett volna értelme. Semmit nem értem volna el azzal, ha hagyom átvenni az ellenszenvemnek az irányítást. - Én beleszülettem abba az igazságtalanságba, ami ebben a városban folyik. Mióta az eszemet tudom, azt látom, hogy semmi más nem számít, mint a vámpírok jóléte és szórakozása. Csodálkozik, hogy mindenáron változtatni akarok ezen? - Fordultam felé összevont szemöldökökkel. Nekem nem volt bajom a háború lehetőségével sem, sőt, ha az megoldás lett volna, kiálltam volna bárki elé, hogy szúrjon szíven, csak legyen jobb a helyzet. A családomnak, a fajtámnak, a közösségnek, ahová tartozom... de most, számolnom kellett egy új tényezővel. Mi van, ha a háború veszélyezteti a fiam életét? És ha nem lesz hová megszületnie? Ebben a "hormonok befolyásolják a gondolkodást" dologban kellett lennie valaminek, mert eddig nem igazán vettem figyelembe a "ha" lehetőségeit. - Ha gondolkozok az ajánlatán és ez egy nagyon erős ha... - Tettem hozzá rögtön. - Már most vannak feltételeim. Arról nem is beszélve, hogy a többieknek is lesznek.
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Ápr. 26, 2017 4:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
A test fő alkotóeleme a víz, a szív fő alkotóeleme a harag. Az indulat, amiből görcsbe rándul az állkapocs, amitől megcsikordulnak az összecsapódó őrlőfogak, és ami állandó rettentő helyzetbe sodorja az embert. Miss Charpentiert ismerve végképp nem szenved fentebb említett emberi tulajdonságból hiányt. Volt már alkalmam megcsodálni a vehemenciáját, bár eddig csupán dühös és megvető, vagy épp kioktató szavaival tette próbára türelmemet, a sérülést okozni képes tárgyak dobálása nem szerepelt a repertoárban. Meglepő teljesítmény, legalábbis részben. Be kell ismernem önmagam számára is, hogy szavaimmal jócskán tettem azért, hogy a lehető legközelebb sodorjam a feje és józan gondolatai mérlegelésének elvesztéséhez. Egy erkölcstelen cselekedet mindig magával vonzza a következőt, megmutatkozó tisztességtelen viselkedésünk pedig befolyásolhatja a moralitásunkat más területeken is. A harag viszont nem csupán rossz tanácsadó, hanem a leggyilkosabb vadász. Akkor csap le ránk, mikor a legkevésbé várjuk. Tüze elborítja a józan tekintetet, fekete-vörös felhőt vonva a lélek és a gondolatok elé, és szinte robotként irányítja minden mozdulatunkat és szavunkat. Jómagam nem értem, mikor és hogyan robban fel bennem a gyűlölet bombája, csak a félelem térít magához, amit Miss Charpentier szemeiben látok. Nem a haláltól való rettegés szikrája ez, nem önmagáért aggódik. Ismerem őt már annyira, hogy tudjam, képes lenne magát leönteni egy kanna benzinnel, majd gyufát gyújtani, ha ezzel előmozdíthatja népe sorsát és jövőjét. Az aggodalma és félelme ezúttal nem a saját életéért szól, kezem pedig szinte bénultan hullik le a nyakáról mikor rájövök, hogy felülírtam az önmagam számára legfőbb erkölcsi törvényt. - Bocsásson meg... - fordulok el tőle, mikor meghallom első szavait. Rekedten törnek elő torkából, és még mindig hevesen kapkod levegő után, de metsző éle hangjának nem változott, legfeljebb annyiban, hogy a megvetés helyett ezúttal az eltörölhetetlen gyűlölet ver gyökeret benne. - Ha az embernek útjába akad a harag, akkor vak, kegyetlen, rettenetes és tajtékzó, ám ha hagyunk rá időt, hogy elgondolkozzunk tettünkön, akkor rádöbbenünk, hogy ez a harag, amelyet látunk, álarc csupán, és a harag álarca mögött valójában más érzelem rejtőzik. Nevezze sértett önérzetnek, csalódottságnak, ostobaságnak, egyre megy - sétálok el a műterem sarkáig, mintha a köztünk lévő távolság növelésével szándékoznám megakadályozni hogy egy, az előbbihez hasonló jelenet megismételhesse önmagát. - Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mentség számomra. Semmilyen körülmények közt nem lett volna szabad veszélybe sodornom önt, és ön által a gyermekét - fordítom tekintetem a terem falán függő festmény felé. Niklaus lelkének mindig megnyugvást, és megkönnyebbülést jelent a művészet, talán én is elkezdhetnék élni ezzel a módszerrel. Jelen helyzetben legalábbis. A legpusztítóbb érzelem a harag, ami belebújt a testembe, a bal karom tövéből a bal kézfejemig haladva, elérve a körmökig, kígyózik tovább a combokba, egyszerre a bal és a jobb oldalon, kúszik, összegabalyodik a harag, s érzem, ahogy egyre szorosabban körülfonja a térdemet, a bokámat, a lábujjaimat, megtöri a lelket, és élvezettel nézi, ahogy elvérzik az, kit kezei közé szorít. Ízekre szedi és kifordítja önmagából. Olyanná válik, amilyenné soha sem akart. A változás pedig bennem szembetűnő, alighanem külső szemlélő számára is. Természetesen mentegetőzhetnék, és hosszú, cirkalmas mondatokban háríthatnám a felelősséget testvéröcsémre, rámutatván, hogy mióta kényszerű vendégszeretetének elszenvedője voltam, a lelki és mentális stabilitás, mi ezer éve a sajátom, meglehetősen ingoványos talajon nyugszik jelenleg. A történtek után, ha Miss Charpentier tudomást szerezne Kol öcsém tettéről, egyrészt alighanem kéjes kárörömmel tapsolna az események ismeretében, másrészt virágcsokorral, vagy épp egy üveg nemes borral honorálná öcsém módszereit, és annak eredményét. - A háború kémény és könyörtelen dolog. Ha nem akarjuk, hogy azok, akik kénytelenek reszt venni benne, vadállatokká váljanak, hagynunk kell, hogy amikor csak lehet, utat engedhessenek a természetük jobbik felének. Ismételten csak bocsánatát tudom kérni. Hatalmas hiba volt elragadtatnom magam. Ahogyan az is, hogy húga sorsával igyekeztem befolyásolni önt - fordulok aztán vissza Miss Charpentier felé. Azok után, hogy a torka a kelleténél szorosabb ismeretségbe került a markommal, alighanem a falra hányt borsó kategóriájába tartozik minden egyes kimondott szavam nála, csak reménykedni tudok abban, hogy csakugyan elhiszi, hogy szavaim őszinték, és tiszta bűnbánatról tanúskodnak. - A magunk módján mindketten a várost védjük, pedig mindketten tudjuk, hogy igazából nem a város várhat tőlünk védelmet, hanem az itt élő és ide tartozó emberek - vágom zsebre a kezeimet. - Mind megtennénk bármit azért, hogy szeretteinket óvjuk meg elsősorban. De ha mi sem ismerjük, csupán a düh és harag irányította tetteket, hogyan várhatnánk el népünk tagjaitól, hogy ők maguk elássák a csatabárdot? - kérdezem, igazából választ sem várva. - Egy embernek nagynak kell lennie ahhoz, hogy beismerje a hibáit, elég okosnak ahhoz, hogy hasznot húzzon belőlük, és elég erősnek ahhoz, hogy kijavítsa őket. Kérem, adjon nekem lehetőséget rá, hogy igyekezzek javítani. Elsősorban azzal, hogy becsületszavamra ígéretet teszek önnek itt és most, hogy nem kell aggódnia Miss Hannah Charpentier testi épségéért, vagy épp életért. A legnagyobb hiba volt részemről túszként tekinteni rá. Kérem, ahogy én beláttam a hibámat, tegyen úgy ön is. Nézzen önmagába, és kérdezze meg: csakugyan ezt akarja látni a városban is, amit az elmúlt néhány percben köztünk lezajlott? Persze azzal a különbséggel, hogy odakinn - mutatok az ablak felé - önt és engem ezúttal százak képviselnének.
Talán kicsit meggondolatlan voltam. Csak egy kicsit. Egy ősi vámpírt késsel dobálni nem volt a legjobb ötlet, de előhozta belőlem annak az énemnek a szikráját, amit nem akart látni. Megfogadtam, hogy megfontoltabb és higgadtabb leszek, ha másért nem, a gyerekemért… furcsa, szinte még nem is érzem, hogy velem van és soha nem gondoltam volna, hogy valaki miatt változtatnék a hozzáállásomon, de egy alig létező lényecske máris képes terelgetni. Egy pont neki, az anyját eddig tényleg senki nem tudta rávenni a sajátjától teljesen különböző nézőpont elfogadására. Mire ez megfogalmazódott, addigra az ütő is megállt bennem, pedig nem voltam félős típus. Elijah Mikaelson egyetlen pillanat alatt termett előttem, erős marka a nyakamra kulcsolódott és éreztem, ahogy szorító ujjai elzárják előlem a levegő útját. Nem tudtam mást tenni, mint a csuklójába mélyeszteni a körmeimet és tartani a tekintetét. A hirtelen meglepődésemet elszántság váltotta fel, ismételten meggyőztem magam arról, hogy azért, mert a jó ég tudja, hány éves és istenkomplexusa van, nem lesz képes megfélemlíteni. Láttam már rosszabbat a vérvörösen izzó szemeknél, az eltorzult arcnál és megnyúlt fogaknál, volta már vámpírcsemege, ezerféleképpen törtek az életemre, a mostani megmozdulása csupán egy újabb felfirkantandó mód az egyébként is hosszú listámra. - Ennyi volt? – Kérdeztem, miután elengedett? A hangom nem volt az igazi, a szorításának hála karcossá vált, de miután köhögtem kettőt és megköszörültem a torkom, semmi bajom nem volt. – Kicsit többet vártam volna, de biztos én nem erőltettem meg magam eléggé. Karót barkácsolni feltűnő lett volna, ezért maradtam a késnél. – Bennem is dolgozott az adrenalin, eszem ágában sem volt visszavonulót fújni. Meglengette előttem a vörös posztót, fenyegette a húgomat, rám támadt és ha egy fél percig is, de veszélyeztette a fiam életét. – Mit gondol, mi lesz akkor, ha a testvéremnek vagy nekem egy hajam szála is meggörbül? Megoldódik a farkas-probléma és mindenki leborul, békéért könyörögve? – Kérdeztem felvont szemöldökkel. Tényleg ennyire ostoba lenne? Egy stratégától elvárná az ember, hogy logikusan gondolkozzon és a lehetséges kimenetelek ne mondjanak ellent a saját akaratának. Sajnos-nem sajnos, még mindig nem tudtam neki elhinni, hogy csupán a béke akarata vezényli. Hosszú évek óta senki sem volt, aki ezzel a szándékkal közeledett volna felém, nem fogom elhinni a csomagolópapírba bujtatott, néha eléggé lekezelőnek ható szavait. Sokkal több idő kell ahhoz, hogy egyáltalán nem ferde szemmel nézzek rá, nemhogy ahhoz, hogy megfontoljam az ajánlatát. - Amint a városban híre megy a fenyegetőzésének vagy akár annak, hogy megtámadott egy védtelen, terhes nőt, aki az egyenlőségért harcol, eldönti, hogy a bizonytalanok ki mellé fognak állni. Ha így folytatja, felment az alól, hogy nekem kelljen hadat üzennem... maga lesz a tűzgyújtó és nem lesz farkas, sőt boszorkány sem, aki a maga családját védené. Szóval, folytassa csak... hiszen maga sohasem veszít, ugye? - Mosolyodtam el halványan, széttárt karok kíséretében.
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 24, 2017 4:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
- Kérem, tételezze fel, hogy nem szokásom a sorban állás. Ha valamit akarok, minden körülmények között elérem - jegyzem meg Miss Charpentier mondataira. - Másrészt úgy látom, bárkik is próbálkoztak eddig a megváltásával, mindannyian kudarcot vallottak. Higgyen nekem, én ezen térem sem alkalmazkodom másokhoz - igazítom meg mandzsettámat. - Tudja, számomra némileg megdöbbentő, és ugyanakkor némi meggondolatlanságra is vall, hogy az emberei úgy döntöttek, épp a leglobbanékonyabb hölgyet választják vezetőjüknek. Félre ne értsen, ez olyan jellemvonás, amit nagyra értékelek, már természetesen ha nem hoz magával olyan eredményeket, amiket általában Niklaus mondhat magáénak, gondolok itt többek közt a gyilkolás és vérengzés néha kelleténél elhamarkodottabb rítusára. De sajnálatos módon néha a harag és az ösztönök nem épp a nemes út irányába indítanak el bennünket. Ez egy átlagos közösségben és városban is generálhat előre nem látható problémákat, nem még egy olyan megbolygatott méhkasban, mint New Orleans - állok meg aztán fel-le sétálás közepette, és szembe fordulok Miss Charpentierrel. - Fájdalom számomra, hogy ismét ellent kell hogy mondjak önnek. Tisztában vagyok vele, hogy az ön számára fajtám minden tagja az ördög cimborája, vagy egyenes ági leszármazottja, de bármennyire is kételkedik szavamban, őszinte voltam önnel. Nem tartok Marcellustól, sem a seregétől. Tagadhatatlan tény, hogy vannak az emberei közt olyanok, kik szívvel-lélekkel szolgálják a despotát, de a többségük úgy hajlik, mint a nád: amerről az erősebb szél fúj. Egyszerű, átlag vérszívók, dekadens korok és eszmék rabjai. És bármennyire is nehéz legyen ezt feltételeznie, de tudják, miféle tisztelettel tartoznak családunk számára - mosolygom el magam. - Azért kerestem fel önt Miss Charpentier legutóbb, és azért kénytelen újfent velem megosztani a társaságát, mert egyetlen célom van: a háború befejezése, megismétlődésének teljes kiküszöbölésével. Nem érdekel, mit kell érte áldoznom, vagy hogy mit kell tennem. Minden magasztos cél kíván nehéz szívvel meghozott áldozatokat. Érdekel a farkasok sorsa, mert családunk története összefonódott a farkasok történetével azáltal, hogy a félholdasok falkájának királynője immár családunk tagja, és unokahugom édesanyja. Ahogy ön érthetően óvja és védelmezi magzatát, úgy óvom én is Hayleyt és az unokahugomat - nézek ki az ablakon egy pillanatra. Látom a lassan lejjebb ereszkedő nap koszorúját, ahogy megcsillan a házak tetején, és a Mississippi kanyargó vonulatán. Egy pillanatra elönt a béke érzése, ahogy belefeledkezem a természet csodájának látványába. Megjelenik lelki szemeim előtt, vajon miféle életet élhetnénk, ha körülöttünk béke honolna, és nem kellene erről a lélekbe ivódó látványról visszarántanom magam a valóság ingatag és bűzös mocsarába. - Kérem, Miss Charpentier... bocsássa meg nekem, hogy arra vetemedem, hogy elismételjem az ön által nemrég hangoztatott szavakat. Ne nézzen engem hülyének. Önnek egyetlen pillanatig eszében sem volt, hogy megfontolja az ajánlatomat. Hetek teltek el azóta, hogy élvezhettem becses társaságát, és otthonának vendégszeretetét. Ha ön is a béke pártján állna, már megkereshetett volna, és nem ütné félre újra és újra az ön felé nyújtott kezemet. Sajnos azt kell mondjam, az ön gyűlölete oly mélyről, és oly mérvű elkeseredettségből fakad, ami esélyt sem ad a józan ész szavának - vonom fel szemöldökömet. - Önre várni olyan, mint esőre várni aszályban: hasztalan és időrabló. Mindenki veszít néha. Nem kapja meg, amit akar. Barátai, szerettei távoznak. Megbán korábbi döntéseket. Igyekszik, ahogy bír, mégis kudarcot vall. Nem a vesztés számít. Hanem a módja. Hogy mit kezd a vereségével. Sajnos, Miss Charpentier, én nem szándékozom veszíteni. Ezer év alatt sem tettem, most sem fogok. Mint ahogy mondtam: higgye el, ki tudom önből kényszeríteni, hogy meghajoljon az akaratom előtt - teszek egy apró, félre nem érthető célzást huga irányába, és egyetlen pillanatig sem gondolom szavaimat üres fenyegetésnek. Ha kell, feláldozom Hannah Charpentiert, ha ezzel sakkban tarthatom, vagy betörhetem a farkasok önfejű királynőjét. Számítok a dühkitörésre, a megvető, kioktató szavakra. Utolsó, nekem célzott mondatai olyanok, mint amikkel Isten űzhette ki a kárhozatra ítélt emberpárt a Paradicsomból, a tüzes kard kíséretével. A kard jelen esetben csupán egy ezüstös villanás, és egy tőr, amit Charpentier kisasszony szavai komolyságának alátámasztására egyenesen nekem tartogat. Kirántom karomból a pengét, az éles fájdalom abban a pillanatban megszűnik, ahogy sebem összeforr. Nézem a vér bíbor színét, érzem fémes illatát, és mintha ez varázsolná ide szellemét, szinte fülemben hallom Kol szavait, amikkel feltépte lelkemet fogva tartásom idején: ahogy szememre olvassa, hogy én magam is ugyanolyan vérmes gyilkos vagyok, mint családom többi tagja. A harag, a csalódás, és a sértett önérzet bombája egyszerre robban fel bennem, a vörös köd szemem elé ereszkedik, és Elijah Mikaelson, a vámpír, a gyilkos, átveszi az irányítást Elijah Mikaelson, a feddhetetlen, nemes vérszívó felett. Mire észbe kapnék, ujjaim máris vaskapocsként záródnak Miss Charpentier nyakára, és nem kell tükör, hogy lássam, hogyan jelennek meg a vérszomj fekete erei a szemem alatt. Csak mikor pillantásom az övébe kapcsolódik, és látom szemébe a dac és félelem elegyét, térek észre, és szégyellem el magam. - Szerencséje, Miss Charpentier, hogy egyrészt figyelembe veszem az önben növekvő magzatát, másrészt még bizalommal fordulok az ön irányába - engedem el végül lassan, és nézem, hogy veszi hevesen a levegőt, de tekintetéből egy pillanatra sem huny ki a megvetés. - Bocsásson meg kérem. A kelleténél jobban sikerült elragadtatnom magam. Nem áll szándékomban veszélyeztetni a gyermekét.
- Álljon be a sorba, sokan akartak már megváltani. - Igazából, a születésem pillanatától fogva mindig volt valami, ami nem tetszett az embereknek, ha rólam volt szó. Általában éppen azok a tulajdonságaim, amiket a hívatlan vendégem is felsorolt: makacs, önfejű és lobbanékony vagyok, ami könnyedén kiugrasztja az embereket a saját komfortzónájukból és ettől sokan hajlamosak megijedni. Pedig alapjáraton távol áll tőlem a másoknak való ártás szándéka, egyszerűen furának tartják, hogy kimondom, amit gondolok és érzek, nem pedig rágódom rajta, belebetegszek és hagyom, hogy a dolgok magukat oldják meg. Ez ennyire rossz lenne? - Ha nem születés alapján, akkor sem egyes jellemvonások a döntőek, hanem az összkép. Azt is mondhatnám, hogy a megérzéseik segítik a választást. Ha az embereim nem akartak volna az alfájuknak, nem lennék itt. - Gyorstalpalónak gyenge volt az összefoglalóm, de nem is azért volt itt, hogy előadást tartsak neki a falka hierarchiájáról. Szerencsére nem voltunk olyan helyzetben, hogy be kelljen avatnom az "államtitkokba". - Talán elvakult vagyok, de kétlem, hogy ez lenne a legnagyobb hibám. Őszintén, Elijah... nem azért van itt, mert egy cseppet is érdekli a farkasok sorsa, hanem azért, mert pontosan tudja, hogyha végleg kiborul nálunk a bili, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a vámpírok ki tudna mászni a saját maguk által ásott gödörből. - Megvontam a vállamat és halvány mosoly kúszott az arcomra. - Marcel hatalma meggyengült, az Öné és a családjáé pedig még korántsem elég erős ahhoz, hogy a régi rendszer híveit a magáénak tudhassa és elérje, hogy a háborúban maguk mellett álljanak. Sőt, belegondolva, elég nagy esély van arra, hogy a vámpírok az visszatért uralkodócsaládra fognak támadni ahelyett, hogy leterítenék eléjük a vörös szőnyeget. - Tartottam a tekintetét. Szikrányi félelem sem támadt fel bennem, sokkal inkább feszültség és harag, amiért bedobta a húgom nevét a téteket tartalmazó asztalra. Kinéztem belőle, hogy ténylegesen képes lenne ártani Hannah-nak, csak azért, hogy példát statuáljon. Az egyetlen probléma, hogy fogalma sem volt arról, én mire vagyok képes. Jelenleg csak a felszínemet kapirgálta, semmit nem látott még belőlem. - Tudja, egyetlen pillanatra majdnem hittem magának. Nem most, hanem még a múltkori találkozásunk után. - Elléptem előle, miközben felidéztem azt az alkalmat is. - Azt mondta, az elkövetkező nemzedéknek akar jót, szeretné, hogy az unokahúga és a többiek gyerekei békében élhessenek. Pár nappal később rájöttem, hogy terhes vagyok és hogy a fiam egy puskaporos hordóhoz képest is veszélyes városba vagy egy háborús övezet kellős közepébe fog születni, úgyhogy elbizonytalanodtam. - Nyeltem egyet, miközben az ecseteim között kutakodtam, de mivel nem találtam, amit kerestem, tovább lépdeltem. - Megfordult a fejemben, hogy amint lehetőségem lesz rá, felkeresem Önt és elfogadom az ajánlatát és beleegyezek a feltételeibe, esélyt adok magának és a bandájának arra, hogy bebizonyítsák, változnak az idők és tud jobb is lenni a helyzet. - Sóhajtottam és ismét a férfi felé fordultam, lemondó arckifejezésemet azt tükrözte, hogy talán volt bennem némi reménysugár, teljesen hitevesztetté váltam az elmúlt percekben. - Aztán megjelent és nem bírta tovább, hogy kéretem magam, nem tudott várni, hanem ígéretet tett a húgomban való kártételre, ha nem úgy fogok táncolni, ahogy maga fütyül. - Apró kacaj bukott ki belőlem, majd megcsóváltam a fejemet. Nekitámaszkodtam az asztalnak, ami mellé sétáltam és a kezeimet a hátam mögé csavartam. - Így csak egyet mondhatok: csessze meg és takarodjon innen! - Felkaptam az asztalról azt a kést, amivel reggel még a festményről szedtem ki a fóliát, a következő másodpercben pedig teljes lendületből a férfi felé dobtam.
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 23, 2017 11:05 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
- Higgye el Miss Charpentier, még ezer év elteltével is van új a nap alatt, és mindig találni életcélt, mégha nem is oly magas röptűt, ami értelemmel telivé teszi a létezésemet. Jelen helyzet szerint épp azzal töltöm az időmet, hogy megpróbáljak békét hozni a városba, és igyekezzek önt a józan ész útjára terelni - jegyzem meg apró mosollyal a kérdésre válaszul, még akkor is, ha a feltevője nem éppen kíváncsi a feleletemre. Látom az arcán, hogy a teljes pszichológiai terrorral ötvözött örrökévalósággal egyenértékű számára, hogy többé-kevésbé kulturált ember módjára elviselje a jelenlétemet. Nem tartom kizártnak, hogy a következő telihold alkalmával a maga módján revansot vesz, és akkor ő lesz, aki megmutatja nekem, milyen egy kéretlen látogatóval osztozni egy légtéren, de engem is csupán egyszer lehet egy rajtaütésszerű támadással meglepni. A következőkben - okulván abból, hogy ismét bővül eggyel az ellenségeim nem épp csekély listája - már nyitott szemmel várom a holdtölte fázisát. - Legyen szíves, árulja el nekem, mert ebben a legkevésbé sem vagyok bennfektes, hogy miféle jellemvonások alapján választják a falkák a vezetőjüket? Ahogy önre nézek, nem csupán a külcsín nyomhat a latba. Alighanem elvárt követelmény a lobbanékonyság, és a hajlam, ami arra ösztökéli az embert, hogy fejjel rohanjon a falnak, még akkor is, ha ez magában hordozza önnön pusztulását - kelek fel, és lassan járkálni kezdek fel-alá. - Tudja, ha ön abban az időben születik, mikor én még halandó formájában léteztem a földön, alighanem messze földön híres harcos vált volna magából. Sajnálatos módon, a modern kor emberei már kevéssé értékelik ezt a jellemvonást. Pláne akkor, ha együtt jár az elvakultsággal - támasztom ujjaimat egy pillanat erejéig a falnak. Valami oknál fogva Miss Charpentier kísértetiesen emlékeztet nemző atyámra. Ő volt ugyanilyen vehemens, rettenthetetlen, halált megvető bátorságú természettel megáldott, és ő volt szintén, aki ugyanilyen önfejűen képes volt a gyűlöletre is, mi végül családunk hosszú, és elkerülhetetlen tragédiáját okozta. - Sajnos édesanyám már nincs az élők sorában, de ha valami csoda folytán egyszer még találkoznék vele, átadom elismerő szavait - vetek Miss Charpentier felé egy oldalpillantást. - Alighanem nagyra fogja értékelni az elismerését. Az ő életében túlságosan is hangsúlyos szerepet kaptak a vérfarkasok - verem össze a két kezem, majd előhúzom zsebkendőmet öltönyöm zsebéből, és akkurátus mozdulatokkal kezdem eltávolítani ujjaimról a fal piszkát és porát. - Egyébiránt, ami a farkasok népét illeti, noha nem kenyerem az önismétlés, jelenleg mégis megteszem, és kérem, még ha roppant módon nehezére esik is, igyekezzen legalább feltételzni rólam, hogy nincs hátsó szándékom, és tényleges szándékomban áll tartani az adott szavamat. Nyilván egy új élettel egyenértékű lenne mind az ön falkája, mind a vérfarkasok egész népének számára, ha újra élhetnének a városban. Megkötések és büntetések terhe nélkül járhatnának ott, ahol kedvük tartja, és felépíthetnék azt az életet, amit Marcellus évtizedekkel ezelőtt ostoba és önkényes módon elvett tőlük. Jómagam ugyanis nem tartozom a szélsőséges hajlamokkal rendelkező vérszívók körébe, és Marcellus bukás után a vámpírok számára is más törvények lépnek majd érvénybe. Komoly büntetéssel fogom sújtani fajtám azon tagjait, akik csupán az ősi gyűlölködés szavának engedve bántani merészelnek egyet is farkasok népének tagjai közül - teszem el a zsebkendőt, és felnézek Miss Charpentier arcába, ugyanakkor minden kimondott szavam - és tisztességes szándékom - ellenére is tisztában vagyok vele, hogy egy kisebbfajta csodával lenne egyenértékű csupán az a tény is, ha elgondolkodna a szavaimon. Alighanem ha tehetné, befogná a fülét, és hangosan énekelne közben, hogy a hangom se jusson el a tudatáig, és ne zavarja meg abban a begyöpösödött viszálykodásban, ami a jelek szerint kitörölhetetlenül és végérvényesen New Orleans védmárkája lett. - Úgy hiszem, hiába is próbálom önt meggyőzni - jegyzem meg némileg csalódottan, amikor rezzenéstelen tekintettel állja a szemkontaktust. - Bevallom, nem csak ön áll a tévedések céltáblájának közepette. Úgy gondoltam, van annyira haladó szellemű, hogy meghallja az új idők szavának hangját, még akkor is, ha oly tetteket kíván, miszerint írjuk felül sérelmeinket egy békés jövő érdekében. Ezúttal én tévedtem - vágom zsebre a kezemet. - Nem mondhatja Miss Charpentier, hogy nem ajánlottam fel véráldozat mentes lehetőséget az önök számára. Sajnálom, ha rákényszerít, hogy ezúttal keményebb eszközökhöz nyúljak. Ha nem hajol önként a jobb választásra, akkor rá fogom erőltetni önt a rosszabbikra. Amennyiben a falkája, akár az ön személyes parancsára, akár önnön ösztönük által vezérelve, de rátámadnak a vámpírokra, feljebb szítva ezzel az ellenségeskedés amúgy sem csekély tüzét, vagy ha ne adj isten arra vetemednének, hogy családom bármely tagját érje olyan támadás, amit az elmúlt holdtölte alkalmával nekem kellett elszenvednem, akkor szeretném, ha már most nyilatkozna róla, hogyan szeretné megkapni a testvérhuga fejét. Egy egyszerű fadobozban, vagy ezüsttálcán? - érdeklődöm. - Fogja fel úgy, hogy a viszonylagos békének, vagy harcnak a záloga Hannah Charpentier élete és testi épsége. Minden elhibázott döntés az ő sorsát emeli fel, vagy dönti teljes romlásba. És ezt természetesen ne vegye fenyegetésnek részemről, hanem ígéretnek, amit itt és most teszek önnek. És mint ahogy már rávilágítottam Miss Charpentier: én minden körülmények között állom az adott szavam.
- Szóval nem fest, nem pókerezik, mindennek csak a csodálója? Mégis mivel tölti a napjait? Olyanokat látogat meg, akik a hátuk közepére sem kívánják magát? - Félmosolyt villantottam felé, pedig egyáltalán nem tetszett, hogy kényelembe helyezte magát. Az előbb még kifelé tartott és nem titkolom, hogy az volt az ittlétének a legszebb pontja, amikor majdnem lenyomta a kilincset. Miért is hittem azt, hogy ilyen könnyen megszabadulhatok tőle? Egyszer már hallotta a nemleges válaszomat, biztos nem azért tett még egy kört, hogy ismét az arcába vághassam: hagyjon békén és forduljon fel. - Tudja, bármilyen meglepő, nem mindig én voltam a falkám vezetője. Amikor alfa lettem, éppen a farkasok voltak azok, akik felhívták a figyelmemet arra, mit műveltek és művelnek velük és hogy nekik ez milyen rossz. Én az a fajta vezető vagyok, aki a sajátjai igényei szerint alakítja az övéit, nem pedig a zsarnok, aki a saját nézeteit vetíti rá a követőire. - Színpadiasan felsóhajtottam. Minek jártatom a számat, úgysem fogunk szót érteni egymással. Én a születésem óta itt éltem, láttam, mi folyik a városban, ő pedig pár hónapja jött vissza, most pedig azt hiszi magáról, hogy egyetlen szavával, a trónuson ülve megválthatja a világot. - Mindenesetre érdekes, hogy a városiak tapasztalatai szerint a vámpírok között többségben vannak a maga szerint "csupán szélsőséges hajlamokkal" rendelkező egyének. Mintha kezdené elfelejteni, hogy a vámpírok az a természetfeletti csoport, akiknek a vérében leginkább ott van a gyilkolásra és pusztításra való hajlam. Az édesanyjuk tökéletes munkát végzett. - Eddig elképzelésem sem volt arról, az Ősi mami milyen megfontolásból szórta ki azt a varázslatot a gyerekeire, amelyik vérengző szörnyetegeket csinált belőlük és ugyan még egyetlen percig sem voltam ténylegesen anya... kezdtem úgy érezni, hogy én is sok mindent megtennék a saját fiamért. Talán többet is, mint azt először gondolnám. - Milyen rossz nekem, hogy mindig csak tévedek és tévedek. Kezdem kellemetlenül érezni magam a társaságában. - A hangom éle nem sokat tompult, a húgom fenyegetésével olyasfajta haragnak a lángját gyújtotta fel bennem, amelyről akik ismertek, tudták, hogy nem érdemes piszkálgatni. - Attól, hogy maga egy Armani által szponzorált pszichopata, még ne nézzen hülyének, ha kérhetem. - Grimasz kúszott az arcomra, ami tökéletesen kifejezte, hogy jelenleg még mélyebbre kívánom a pokolba, mint azt eredetileg tettem. - Mégis milyen jogokról beszél? Gondolom olyanokról, amelyek az Ön és családja malmára is szépen hajtaná a vizet. És meddig engedné érvényesíteni őket? Amíg úgy nem dönt, hogy elég volt a fene nagy szabadságból és ha a mélyen tisztelt királyi család nem érzi nyeregben magát, jöhet az újabb vérengzés? - Közelebb léptem hozzá és elkaptam a tekintetét. - Ne aggódjon a húgom élete miatt, tud ő vigyázni magára. És ha ismét ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy megfenyegessen, közlöm, hogy nem maga az egyetlen, aki eddig visszafogta magát. Ha erre nem jött volna rá magától. - A hangom elhalkult, ettől függetlenül nem lett gyengébb és kevésbé acélos, csupán jelen pillanatban nem láttam értelmét ordítani. A férfi nem retardált - elvileg - és ugyan nagyon úgy tűnt, szeret lenézni másokat, remélhetőleg nem feszíti tovább a húrt.
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 22, 2017 6:13 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
- Roppant örvendetes tény számomra Miss Charpentier, hogy a jelek szerint mégis van olyan jellemvonásom, amellyel sikerült kivívonom az elismerését - jegyzem meg csipkelődő szavai hallatán. Hosszú évszázadok alatt ezerféle jelzőt aggattak már rám, jobbakat és rosszabbakat egyaránt. Nem veszem fel a negatív véleményeket, már csak azért sem, mert egy tiszteletre méltó ellenféltől kapni kardvágásokat valamilyen formában a harcos dicsőségének számít. Csak az érdemes ellenfelek feszülnek egymásnak oly vehemenciával, ahogy a farkasok királynője fordul felém. - Egyébiránt engedje meg, hogy kijavítsam egy tévedését. Nem vagyok pókerjátékos, csupán műkedvelő szintjén bámulom az ott vértelen háborút vívó riválisokat. Vannak a halandó létnek olyan szegmensei, amik bámulatomra szolgálnak. A művészetek, a zene, a festészet, és a stratégiai játszmák. Tudja, mi a különbség a játszma, és a játék között, Miss Charpentier? Hogy míg a játékot a szellem szabadon, megkötések nélkül vezérli, a játszma előre lefektetett szabályok mentén halad - ülök le teljes nyugalommal az egyetlen kényelmesnek mondható alkalmatosságra, és teljes körű érdeklődést tanúsítva nézek bele Miss Charpentier szemébe. Még akkor is, ha jelen pillanatban fél karomat tenném rá, hogy a pokol legborzalmasabb kínja is gyengéd simogatás lenne ahhoz képest, amit kíván nekem, pusztán ittlétem okán is. - Ami a farkasait illeti, nem nézem le őket, efelől biztosíthatom. Tisztában vagyok vele, hogy képesek önálló gondolatok megfogalmazására, ugyanakkor tudom azt is, hogy számukra mindennél többet jelent az irányító, a falkavezér szava és iránymutatása. Ami Marcellust illeti, alighanem az ön családjában is - és ezt tágabb értelemben mondom - vannak olyanok, kik némileg hajlamosabbak a lázadásra, és kevésbé hajlanak a józan ész szavára. Meglehetős igazságtalanság lenne önt vádolni ezért, így kérem, higgye el, Marcellus maga rendelkezik azon jellemvonásokkal, amelyeket ön a nevelés számlájára ír, tévesen - dőlök hátra, és ujjamat államnak támasztom, és csendesen nyugtázom, hogy nem tévedtem a reakcióját illetően, mikor szóba kerül testvérhúga, akivel alkalmam nyílt egy meglehetősen rövid, ámde gyümölcsözőnek tűnő találkozásra. Hannah Charpentier puszta említése kapcsán a farkasok királynőjének számára szavaim olyan hatást váltanak ki, mint amit a vörös posztó lengetése vált ki a felhergelt bikából. Teljesen bizonyos vagyok benne, hogy ha a megfelelő holdfázisban lennénk, és meglenne hozzá az ereje, Miss Charpentier a saját két kezével borítaná be véres cafatjaimmal a galéria festékfoltos padlózatát. - Bármennyire is fájjon ismét ellentmondanom önnek, de ki kell, hogy javítsam egy súlyos tévedését. Eszem ágában sem volt megfenyegetni a hugát. Egyetlen szóval sem említettem, hogy én lennék az, aki veszélyeztetné a testi épségét. De ahogy tudja, egy háború közepén senki sem sérthetetlen, és mind a boszorkányok, mind a vámpírok meglehetősen meggondolatlanul vesznek revansot a vélt, vagy valós sérelmekért. Ettől semmi nem mentheti meg a szeretteinket, még a mocsár biztosnak vélt menedéke sem - teszek egy kézmozdulatot magyarázólag. - Ellentétben nekem hatalmamban áll teljes körű védelmet biztosítani számára. Higgyen nekem, egy Ősivel még a vámpírok sem szállnának szembe, és a boszorkányok is meggondolják - mosolygom el magam. - Fogalmazzunk úgy, Miss Charpentier, hogy a huga testi épsége az ön döntésétől függ. Nem kérem, hogy bólintson rá a múltkori ajánlatomra, mert tisztában vagyok vele, hogy ez a kérés hiábavaló lenne. Mindössze azt várom el öntől, hogy beszélje le farkasait a háborúról, és cserébe biztosítom a jogaikat úgy, ahogy azt már vázoltam önnek, továbbá szavatolom testvérének teljes körű biztonságát. Amennyiben a válasza továbbra is a határozott "nem", akkor mindössze annyit remélek, hogy tart fekete ruhát a szekrényében. Alighanem hamar szüksége lesz rá - szélesedik ki mosolyom. - Ha ezt felfogja tényleges fenyegetésnek, ám legyen. A tolerancia nagy adomány, de egy bizonyos ponton túl okavesztetté válik. Ha ön eme ajánlatom ennek ellenére kihirdeti a háborút, akkor meggondolom, hogy én magam mutassam meg önnek, hogy mi is a legfontosabb, amit veszíthet.
- Ha gondolja, elismeréssel adózhatok a pofátlansága előtt. - Félmosolyt villantottam felé, mert tényleg, lehetett volna valami csodálnivalót találni abban, hogy egyszer már elhajtottam, viszont erről tudomást sem vett és úgy gondolta, jó ötlet lehet még egyszer bepróbálkozni. A kitartás erény, ha van némi értelme. - Nehezemre esik Önt elképzelni a pókerasztalnál. De leginkább az igazi oka annak, hogy az ittlétéből ítélve szívesen játszana velem egyet. - Nem vettem be a békére vonatkozó mondvacsinált indokait. Muszáj volt valami mögöttes indokának is lennie. Talán az idő folyamán rám ragadt paranoid tendencia szól belőlem, de ha agyoncsapnának sem tudnám benyelni azt, hogy hirtelen most világosodott meg neki a városban uralkodó helyzet és csupán ezek akar változtatni. - Ne higgye, hogy én ültetem a farkasok fejébe a negatív véleményeket, amik a vámpíroknak szólnak. Miért hiszi azt, hogy nincsenek önálló gondolataik? - Felvontam a szemöldökeimet. Az osztozás nem feltétlen átörökítést jelent. És én vagyok az előítéletesen gondolkodó? - Nem tagadom, hogy Marcel-nek hatalmas szerepe volt az ellenszenvem kialakulásának, de inkább nem mennék bele a sztorinkba. A lényeg, hogy elkezd találgatni, Marcel kiktől tanulta a legalapvetőbb trükkjeit és miért lett olyan a hozzáállása, amilyen? - Költői kérdés volt. Ők fogadták be a zsarnokká cseperedett kisfiút és tanították meg az "élet nagy dolgaira". Hittem abban, hogy mindenki tiszta lappal jön a világra, bűntelenül, romlatlanul és a szülők, nevelők, meghatározó személyek azok, akik képesek elcseszni egy ártatlan lelket, akiből akár irgalmas szamaritánus is lehetne, ha úgy nevelnék. Mire naiv módon kezdtem volna örülni, hogy ennyi volt a pofavizit és nem kell tovább jártatnom a számat, a férfi ismételten megszólalt, hiába indult el az ajtó felé. - Tudja, a húgomban éppen az a jó, hogy megvan benne az a fajta édes jóindulat bárki felé, ami belőlem kimaradt. A testvérek már csak ilyenek, erről maga is biztosan sokat tudna mesélni. - Hallottam már mendemondákat a Mikaelson-okról. Akiben nem volt meg a tűz, az mímelt intellektussal próbálkozott, amelyikükben túltengtek az érzelmek, annak a lelki hullámvasút adta az élete alapját. Hannah-val mi is kiegészítettük egymást, a húgom segítségével képes voltam magamévá tenni egy másik fajta látásmódot, ami ugyan némileg konvergált az enyémmel, részleteiben különböző volt. De mire ezt ismét megfogalmazódott bennem, újabb szavak csapták meg a fülemet. Olyanok, amelyeket senki szájából nem tűrtem el, egy magát mindenhatónak képzelő vérszívóéból pedig főleg nem. Szívesen letörtem volna a festőállvány lábát, hogy Elijah szíve felé közelítsek vele, de meg kellett próbálnom uralkodnom magamon. Nem csak magam miatt, hanem amiatt a baba miatt is, aki szemmel láthatóan már most hatással volt rám. - Most bizonyította be, hogy pontosan ugyanolyan, mint a fajtája bármelyik tagja. Nem csak a farkasoknak vannak alapvető jellemzői, a vámpírokra éppen olyan zsigerileg jellemző a manipuláció és felsőbbrendűség-érzet, mint ránk a heves vérmérséklet. - Ugyan még nagyon messze álltam attól, hogy elveszítsem a kontrollt, a hangszínem megváltozott, az eddiginél is több megvetés költözött a tónusába, ahogy a tekintetembe is. - A család számomra éppen annyira szent és sérthetetlen, mint magának, úgyhogy ha még egyszer a szájára veszi a húgom nevét, nem állok jót magamért. - A fogaim összekoccantak és éreztem, hogy hiába nem tudok átváltozni, a szemeim sárgán villantak felé. - A fenyegetőzéssel nálam csak azt éri el, hogy feldühít és még inkább megerősít abban a hitemben, hogy semmi jó nem származik abból, ha egyáltalán csak meggondolom az ajánlatát. - Megcsóváltam a fejemet, hitetlenkedve néztem rá. Ő próbálja jófiúnak eladni magát, miközben automatikusan olyan szavak hagyják el a száját, amik kerülendőek lennének, ha valakitől akarunk valamit? Ezer év ide vagy oda, mit sem tud a meggyőzés művészetéről és közel sem olyan okos, mint azt gondolja magáról. Kegyetlen lehet egy tévhitekből felépített világban élni. - A helyzet az, hogy magának velem van dolga, nem a húgommal vagy bárki mással. Addig, amíg képtelen levetkőzni ez a képmutató attitűdöt és olyan érzést kelt bennem, mintha meg lenne győződve arról, hogy szintekkel fölöttem áll, esélye sincs. - És a farkasokhoz én voltam a kulcs, akárhogy is... a számkivetettek többsége bízott bennem, akinek csak egy kicsit elege volt az elnyomásból, egyet tudott érteni velem.
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Ápr. 21, 2017 11:14 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
- Tudja Miss Charpentier, ha most némileg érzékenyebb lelkületű lennék, azt kellene mondanom, hogy szavai fájdalmat okoznak szívemnek. Legalábbis gondolkodóba esnék, hogy mit tett az öcsém, amivel képes volt előcsalogatni önből némi elismerést, míg én ennek láthatóan a közelében sem járok - mosolygom el magam. Ahhoz persze jóval több kell, hogy az én lelkembe taposson bárki is. Miss Charpentier igencsak szúrós szavai ellenére olybá tűnik előttem, mint egy szúnyog döngicsélése. A különbség annyi, hogy én nem akarom egy jól irányzott csapással porrá zúzni. Ennél jóval többet kínálok neki, még akkor is, ha a makacsságának köszönhetően ismét süket fülekre talál minden egyes szavam. - Nos, ami a rábeszélő képességemet illeti, higgy el, van még talon a tarsolyomban - biccentem oldalra a fejem. - Tisztában van vele, mi a legnemesebb szerencsejáték? A póker. Még akkor is, ha a kártyát általában az ördög bibliájaként szokták aposztrofálni. Ilyen tekintetben nyilván - legalábbis az ön véleményét ismerve - tökéletesen illik a Mikaelson családhoz a szórakozás eme fajtája - mondom kedvesen. - A kitartás, a türelem, a ravaszság és fortély játéka. Néha azon múlik, hogy engedjük, az ellenfél úgy higyje, küszöbén áll a győzelemnek. Noha nem kedvelem túlzottan a szerencsejátékokat, a póker azon nemes kivételek közé tartozik, amelyek képesek az élet egyéb területén is tanítómesterré válni - emelek ki egy ecsetet a máz nélküli csuporból, majd elgondolkodva nézem a lószőr sörtéket. - Nem várok hálát öntől azért, mert szem előtt tartom születednő gyermekének biztonságát. Mint ahogy mondtam, számomra egy gyermek az gyermek, akármelyik faj szülötteként is lássa meg a napvilágot. A világ meg a morál folyton változik, s éppen utódaink azok, akik megváltoztatják, amikor megnőnek. A nagy forradalmárok s a nagy bölcselők valaha mind gyermekek voltak. Mindegyikük érdemes a szeretetre és a valakihez tartozásra. Nem adhat nekünk drágább ajándékot a sors, mint azt a kincset, amely hus a mi husunkból, vér a mi vérünkből, és nem csak a szülő neveli a gyermeket, hanem a gyermek is a szülőt. Bízzunk benne mindketten, Miss Charpentier, hogy ez a nevelés előnyössé fog válni - teszem le az ecsetet, ami tompán koppan a cserépben, aztán a farkaslány ujját követve kitekintek az ablakon, ahol a napfény megcsillan a szemben lévő háztetők cserepein. - Nem tudom eldönteni, hogy elvakultsága vajon fajának kötelmei közé tartozik-e, vagy Marcel Gerard idejét múlt és ostoba törvényei adtak táptalajt a gyűlöletnek, amit minden egyes vámpír iránt érez, és éreztet nyilván családjának és falkájának minden tagjával irányunkban. Csak ismételni tudom önmagam: nem minden vérszívó maga a földre érkezett sátán, de alighanem újfent hiába is próbálnám önt győzködni. Tisztességes és fair ajánlatot tettem. Sajnálom, ha ön inkább választja a háborút, és vérontást, mint a béke hívó szavát - fordulok sarkon, és az ajtóig sétálok. Szinte érzem hátamban a megkönnyebbüléssel vegyes megvetést, ami úgy sugárzik irányomban Miss Charpentier felől, mint maga a testet öltött őserő. - Ugyanakkor, ha megbocsát még egy szóra - emelem fel ujjam, és sarkon fordulok az ajtófélfától, hogy belenézzek abba a különös szempárba. - Kérdéssel ugyan már nem élnék, de engedjen meg nekem egy megállapítást. A napokban sikerült megismernem egy elbűvölően bájos ifjú hölgyet. És mivel vannak még véletlenek az életben, a kisasszony szintén a roppant hangzatos Charpentier nevet viseli. Avatatlan szem számára is megingathatatlan a hasonlóság - sétálok vissza a szoba közepéig. - Hannah kisasszony roppant elismerésre méltó egyéniség. Okos, higgadt, és megfontolt, és ezen tulajdonságok meglehetősen ínyemre valóak, ha megengedi hogy éljek némi bon mot-val - biccentek Miss Charpentier felé. - Igazán nagy kár lenne, ha a kedves testvérhúgát bármi komoly baj érné. Ami nyilván akármikor könnyedén megtörténhet egy vámpíroktól nyüzsgő, háború sújtotta városban - szélesedik ki a mosolyom, és joviális arckifejezéssel várom a reakciót. Ismerve Faye Charpentier vérmérsékletét, csodálnám, ha burkolt fenyegetésemnek köszönhetően nem törne ki alig néhány másodpercen belül a zanzásított apokalipszis.
- Ó, igen, az öccse! - Bólintottam egyet. - Nem is olyan régen láttam őt festeni az egyik templom előtt. Ha nem kaparná a sav a torkomat, azt mondanám, hogy páratlanul tehetséges. - Le is nyeltem a további bókokat, de azt meg kellett hagyni, hogy Klaus Mikaelson ecsetkezelési technikája egyszerűen csodálatos volt. Legalább ennyi pozitívat lehet találni ebben a családban. - Ez nem mondható el magáról, legalábbis a rábeszélési képessége úgy tűnik, nem mutat javuló tendenciát. Dobálózhat a szavakkal, de a spontán bizalom közöttünk soha nem fog kialakulni. - Nem hinném, hogy ezzel bármi újat mondtam volna, tekintve, hogy semmi okom nem volt arra, hogy megbízzak benne. Miért tettem volna? Mert olyan kegyes volt, hogy nem tépte le a fejemet a helyéről? Oda ne rohanjak! - Bocsánat, hogy nem mutatom ki a hálámat. - Azért is biccentettem felé egyet, persze a szavaim gúnytól csöpögtek és a mozdulatomban is túltengett a teátrálisság. Mit várt, hogy a lábai elé fogok borulni és elkezdem csókolgatni a cipője orrát? Sokkal inkább küldtem volna el a pokol legmélyebb bugyrába, pont oda, ahonnan az anyja előhúzhatta azt a varázslatot, aminek segítségével elvetette a legmegátalkodottabb természeti csoport magvait. - Azt hiszi, a gyerekem változtatni fog a döntésemen? Mégis miért gondolnám meg magam? - Ledobtam az ecsetet a helyére és székestül a férfi felé fordultam. Hogy lehet valaki annyira elvetemült, hogy nem látja a fától az erdőt és egyszerűen képtelen rájönni arra, hogy nem minden alakulhat az ő kénye-kedve szerint? Akár egy csecsemő. - Tudja, a harcos ismérve, hogy kitartó. - Direkt az ő szavait használtam. - Magának fogalma sincs arról, hogy miért nem adtuk meg eddig magunkat, hát engedje meg, hogy felvilágosítsam. - Felpattantam a székről és a faltól-falig ablakhoz léptem, hogy kimutassak rajta. - Ezeken az utcákon nem sétálgathatnak a hozzám hasonlók azért, mert a magához hasonlók teli vigyorral tépik fel a nyakukat, ha olyan kedvük támad. Miért? Mert a vámpírok azt hiszik, hogy feljebb valóak, mi pedig elnyomhatóak vagyunk... ha most megráznám a felém nyújtott kezét, ugyanott lennénk, ahol a part szakad. Azt a képet erősíteném a farkasokról, hogy megalkuvók, gyávák és a csonttal beérők vagyunk. Nem azért tűrtünk eddig, hogy ez legyen a vége! - Sóhajtottam egyet, aztán mély levegőt vettem, akkorát, hogy a tüdőm majd' kiszakadt a helyéről. Ha ebből sem érti meg, akkor minden szó, ami elhagyja a számat egyenlő volt a veszett fejsze nyelével. Értem én, hogy talán veszélyeztetve érzi magát és a városát, a családját, de ha lenne egy kis esze, akkor igazán megpróbálhatná megérteni a mi helyzetünket is. Nem mintha azzal előrébb lennék. - Egyéb kérdés?
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 15, 2017 7:37 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
Kedélyes mosolyom csak tovább szélesedik, ahogy látom miként reagál a jelenlétemre. Az első találkozásunk alkalmával természetesnek vettem, hogy meglehetősen morcos, és a háta közepére kívánja a lényemet, amiért nemes egyszerűséggel besétáltam a privát szférájába. Már csak azért is, mert alighanem biztosra vette, hogy kihasználom az erőfölényemet, amit a telihold hiánya okozott akkor, és véres bosszút állok a megtámadásomért, trófea gyanánt vagy magammal cipelve, vagy a mocsárba hajítva az ő leszakított fejét. Minekután viszont meggyőződhetett róla, hogy eszem ágában sincs revansot venni, és farkasvérrel szennyezni a kezem, biztosra vettem, hogy következő találkozásunk alkalmával, ha nem is leszünk kebelbarátok, de legalábbis nem fogja túl érzékenyen érinteni a társaságom. Nos, Miss Charpentier vagy nem hisz a szavamnak, amivel bántatlanságot szavatoltam neki, vagy a gyűlölete mélyebben gyökerezik annál, mint amit gondoltam. Míg mások - köztük Marcel, vagy szépreményű öcsém - már nyilván őrjöngenének ezen körülmény fonákságán, nekem tetszik a helyzet. Mindig is kedveltem az életben a kihívásokat, és el kell ismernem, ezen a téren a kisasszony meglehetősen kiszolgálja igényeimet. - Hagy nyugtassam meg Miss Charpentier, nem űzöm a képzőművészet egyik ágát sem. Ezen tehetséget a családunkban Niklaus örökölte. Ugyanakkor nem vetem meg a szépséget és elhivatottságot, ami a művészetekben tükröződik, még akkor sem, ha az én szerepem csupán a műkedvelő körére korlátozódik - kerülöm meg a festőállványt, és megállok Miss Charpentier másik oldalán. - Ugyanakkor el kell mondanom, némileg bánt a bizalmatlansága. Sokat, évszázadokat gondolkodtam rajta, és kerestem választ a kérdésre, vajon mi lehet a legfontosabb kapocs két ember közt, és végül egy dolgot találtam. Ez pedig a spontán bizalom. Úgy hiszem, rászolgáltam erre, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy kegyed még életben van. Ha ön nem így gondolja, nos... - vonok vállat. - Nem mondom, hogy nem okoz csalódást, de higgye el, történtek már velem rosszabbak is a történelem folyamán. Ha a bizalmára nem apellálhatok, akkor a logikájára próblok hatni. A kölcsönös szükség miatt szövetkeznek az emberek, ezért vagyok most újfent itt, és tisztelem meg önt társaságommal, még akkor is, ha ön nyilván erre más szót használna - mosolygom el magam újra szélesen. - Ezen tény késztetett rá, hogy az udvariasság legalapvetőbb szabályait figyelmen kívül hagyva látogassam meg önt - intek az ajtó felé, amelyen - viselkedése alapján - legszívesebben maga rakna ki. - És kérdésére válaszolva Miss Charpentier csak azt mondhatom, ha ezer éven át nem adtam fel, hogy megtaláljam öcsém számára a megváltást, higgye el, egy elutasított békejobb még kevés ahhoz, hogy eltántorítson célomtól. Van időm, hogy igyekezzek újfent hatni magára. Az egész örökkévalóságot is rá tudom szánni erre - tárom szét a két karomat. - Ugyanakkor bízom abban, hogy legutolsó találkozásunk alkalmával sikerült önben az ajánlatom megfontolásának legalább az apró magját elvetnem. Már csak azért is, mert a körülmények változnak - nézek a hasa irányába. - Mellesleg nagyon szívesen, bár kétlem, hogy a köszönetét készülne kifejezni azért, mert bájos kertjében üldögélve nem engedtem, hogy borral mérgezze a magzatát. Kedvelem a gyerekeket, még ha farkasok is, így hát óvom őket - húzom végig ujjamat elgondolkodva a bögrékben álló ecsetek sörtéjén. - Remélem ennyiből kiviláglik Miss Charpentier, hogy nem adtam fel tervemet, amibe a múltkoriban önt beavattam. A harcos ismérve, hogy kitartó, és körültekintő. És nem válogat a fegyverekben - fordulok felé, és szemébe mélyesztem a tekintetem.
Nem számítottam váratlan látogatókra, de a meglepődésem sokkal inkább "miért büntetsz, Istenem?"-érzésbe fordult át, amikor rájöttem, ki lépte át a küszöböt. Attól eltekintve, hogy Elijah Mikaelson egy felettébb idegesítő, magát felsőbbrendűnek képzelő személy volt, az első találkozásunk után az jött le, hogy képes használni az agyát, nem csak feleslegesen lötyög valami a koponyájában. Úgy tűnik, tévedtem: melyik részét nem értette annak, hogy hagyjon békén és ne is próbálkozzon annak az eleve hamvába holt ajánlatnak a felvetésével, amivel a múltkor is csapdába akart csalni? Ha eszembe jutott az alkalom, amikor minden előzmény nélkül betoppant az udvaromra, még mindig nem értettem, hogy milyen megfontolásból jött... persze, a céljaival tisztában voltak, egészen szépen kirajzolódtak, csupán attól dobtam el az agyam, hogy egyáltalán bepróbálkozott. Elég sokszor hangot adtam már annak a városban, hogy engem és az embereimet nem lehet megvenni és akármit is képzeljen magáról ez a vámpír, nem ő lesz az, aki végül leteszi értem a licitet. - Ha azt fogja mondani, hogy maga is fest, soha többé nem nyúlok ecsethez. - Tovább folytattam a munkát és igyekezte az újonnan feléledő ellenszenvemet nem belevinni az ujjaim mozgásába. Nem saját képen dolgoztam, restaurálás közben ugyanazt kellett éreznem, ami az eredeti festőben játszódhatott le... biztos, hogy neki nem volt a közelében egy tenyérbemászó alak, míg dolgozott.- Vicces, hogy milyen jó véleménnyel van a művészetről és pontosan tudja, milyen hatással van a lélekre, mégis pont akkor zavar meg, amikor ezeket a pozitívumokat hasznosítani tudnám. - Gyűlöltem, ha megzavartak a vászon előtt, ilyenkor még a sajátjaimra is szúrós szemekkel néztem. - És bókolni sem tud. Várom, mivel tudja még rosszabbá tenni a helyzetét. - Megforgattam a szemeimet. Egyre biztosabb lettem abban, hogy nem fogok hamar megszabadulni a férfitől, ezért minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy viszonylag nyugodt maradjak. Az akaratomat siker koronázta, ha nem így lett volna, nem beszélgettem volna el vele ennyire kedélyesen... csupán az volt az egyetlen probléma, mégpedig az, hogy maga a jelenléte is irritált. - Attól, hogy egy épület a város tulajdona, nem mehet be kénye-kedve szerint akárhová. Ez már illem dolga, de úgy tűnik, a szóbeszéddel és az állításaival ellentétben mégsem csordul túl magában az udvariasság. - Egy mímelt mosolyt eresztettem felé, jelezve, hogy elmehet a fenébe a saját mosolyával és a magyarázataival együtt. Másik színbe mártottam az ecsetet, amikor megállt mellettem és mély levegőt vettem. Egyszerűen csak nem kellett volna reagálnom a szavaira, talán akkor hamarabb megszabadulhatnék tőle. A hozzá hasonlóaknak az a legnagyobb büntetés, ha figyelmen kívül hagyjuk őket. - Talán hátul nincs szemem, de higgye el, tökéletesen fel vagyok készülve a lehető legspontánabb támadásra is. Nem ma kezdtem. - Azt már inkább meg sem említettem, hogy azok, akik általában rám támadnak, az ő sleppjéből kerültek ki, ugyanakkor szégyen lenne, ha nem tudnék lerázni néhány radikálisabb vámpírt a nyakamról. Arról nem is beszélve, akik megpróbáltak keresztbe tenni vagy ártani nekem, nem sokáig húzták nyugodt élettel... bosszúálló személyiség vagyok, ezt soha nem fogom és nem is akarom kinőni.- Tényleg addig fog itt körözni, míg meg nem kérdezem, mit akar? Azt hittem, hogy múltkor tökéletesen tisztán és világosan fogalmaztam. Miből gondolja, hogy azóta kíváncsi lettem az ötleteire?
coded by elena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Ápr. 11, 2017 4:26 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye and Elijah
A város valóban emberi testhez hasonlít, az emberi testhez képest azonban van egy komoly előnye: ha a feje rosszul működik, ki lehet cserélni. A jelek szerint pedig túl sokan is osztják ama véleményt, hogy erre a cserére haladéktalanul szükség van, a problémát már csupán az jelenti, hogy mindenki másképpen képzeli el a "transzplantációt". Őszintén hittem benne - még ezer év elteltével is némi naivitással a lelkemben - hogy a különféle fajok itt nem akarnak háborút, csak végre békét, hosszú, vérben és halálban eltöltött évek után. Morbid pofon a sorstól, hogy erre épp olyan ember mutatott rá, és nyitotta fel a szemem, akit a legkevésbé tartottam erre képesnek. A felnőtté válás legbeszédesebb jele annak idején, mikor még halandóként tapostuk a földet az volt, hogy kinyílt a szem, levetette magáról a gyerekkor rózsaszín burkát, és képes volt már nem csupán meglátni a rosszat, a félelmet, és a fájdalmat is az életben, de harcra is szállt vele a lélek, és óvott tőle másokat, vagy épp igyekezett rávilágítani a vakoknak, hogy az ifjúság nem más, mint felkészülés a jövőre. Ennek ellenére úgy hittem, az idő megakadályozta, hogy az öcséim felnőljenek, legalább úgy, ahogy abban az időben illett. Mintha az öröklét valami infantilis állapotban konzerválta volna őket, esélyt sem adva a megkomolyodásra, és mind Niklaus, mind Kol rászolgáltak erre a hitre a századok alatt mutatott viselkedésükkel. Nos, úgy fest, hogy a körülmények játéka közepette észre sem vettem, hogy mikor váltak valóban felnőtt férfiakká. Csak náluk épp ez a változás magával hozta az őrület olyan formáját, amely láttán egy Hannibal Lecter is elégedetten csettintene, és nyalná meg vértől csöpögő ajkát. Hogy miért szeretem annyira New Orleanst? Nem csak azért, mert mi tettük le ezen város alapköveit, és építettünk rá egy birodalmat, amit azóta egy volt rabszolgakölyök orzott el tőlünk. Más városok mind olyanok, mintha ugyanazon sablon alapján vágták volna körbe őket. Mintha kockák lennének, tökéletesen merőleges kockák. Minden ház egyforma. Itt egy supermarket, egy üzlet, egy szervíz, egy étterem, másik szervíz, másik üzlet és így tovább. Fogjuk meg ezt a kockát, és százszor ismételjük meg minden irányban, és a végeredmény: egy átlag amerikai nagyváros, ami ezer számra nő ki az őslakosok vérével táplált földből. De New Orleans más. Amit az ember lát és érez, az nem más, mint az érinthetetlen, a mindenhol jelen lévő titok. Itt a házak is mások. Rejtélyesebbek, sötétebbek, és mégis, úgy hívogatnak, mint kéjvágyó nő a szeretőjét. És ha valaki hajlik a hívó szóra, hát követi, mint egy álomban. Úgy, ahogy most én is teszem. Nem kellenek kémek, vagy hosszú megfigyelés, elég egy bárba beülni, és elcsípni egy beszélgetés néhány kósza szálát ahhoz, hogy itt álljak a belváros egyik impozáns épülete előtt. Mintha nem lennének a falak, úgy érzem a már ismerősnek mondható illatot, amelynek tulajdonosa a legkeményebb, mégis leginkább elismerésre méltó kihívás egész hosszú életemben. Sietősen, mégis halkan hágok fel a lépcsőkön, hogy belökjem végül az ajtót, és nem tagadom, némi meglepődéssel tölt el a látvány. Miss Charpentierben a jelek szerint ugyanúgy élnek művész hajlamok, ahogy az öcsémben is. Ki tudja, talán van valami sorszerű abban, hogy a képzőművészetbe menekülnek azok, kik túl sok súlyt és terhet hordoznak ebben az életben. - A festészet nagyon szubjektív és intim önkifejezési mód. Szó szerint a test saját szívdobogása. A ritmusa. A lélek zenéje, szuperkoncentrálva. Egy sűrű darab önmagunkból - jegyzem meg köszönés gyanánt, vagy épp helyett, és kényelmesen belépek az ajtón. - A festészet a legelképesztőbb szellemi kalandtúra, az igazi tudás és bölcsesség megszerzésének, a szabadság illúziójának reménye. Bár ne felejtsük el, annak idején Adolf Hitler is művésznek számított. A történelem megcáfolta - zárom be az ajtót, ügyet sem vetve a szavakra és Miss Charpentier arckifejezésére, ami arról árulkodott, hogy a közeljövőben sem változott rólam a véleménye. Értem én persze, hogy nem leszünk soha szívbéli jóbarátok, de annak tükrében, hogy a múltkori alkalommal nem téptem le bosszú gyanánt a fejét, némileg barátságosabb fogadtatásra számítottam. - A belváros épületeinek többsége a város tulajdonát képezi, ergo bárki számára engedélyezett a belépés... meghívás nélkül is - mosolygom el magam kedvesen. - Az ön helyében némileg óvatosabb lennék, Miss Charpentier. A magunkfajtáknak mindig bőven kijut az ellenségekből, akik a legkisebb figyelemkihagyást is felhasználják egy gyáva, hátulról jövő támadás kivitelezésére - állok meg mellette, és szemügyre veszem a készülő képet. Ismerve a hölgy habitusát, a legkevésbé sem lepődnék meg, ha vámpír- és boszorkányvérbe mártogatná az ecsetjét, hogy megfesse a naplemente bíborvörös színkompozícióját.
Megnyugtató volt ismét a kezembe venni az ecsetet, már nagyon hiányzott a műtermem. A munkám számomra kikapcsolódás volt, a monaco-i kiruccanás után kész felüdülés volt leülni a székre és venni egy mély levegőt, mielőtt nekiálltam volna a kapott kép restaurálásának. Nem voltam olyan típus, aki szerette a csendet és a nyugalmat, de most felettébb jólesett, hogy az ódon bútorok között, a kedvenc palettám és egy csésze forró tea társaságában tölthettem a napomat. Ez volt az egyetlen hely, ahol ténylegesen egyedül lehettem: amint a falka tagjai megtudták, hogy hazajöttem, egymásnak adogatták a kilincset, annak is ideje volt, hogy találkozzak Marcel kiskutyájával és nem hagyhattam ki a boszorkány-Mikaelson befűzésének lehetőségét sem. Igazából, most először volt időm leülni és gondolkozni kezdeni, a saját helyzetemen agyalni: ahogy a saját problémáimat kezdtem előtérbe helyezni, hirtelen ijesztővé vált a csend. Sokadjára is be kellett valljam, hogy féltem egyedül maradni a saját érzéseimmel és kételyeimmel... mások baját varázsütésre megoldom, a sajátjaimat inkább a szőnyeg alá sepertem. Az sem segített, hogy mostanság túl sok olyan érzést véltem felfedezni magamban, amelyekről nem hittem volna, hogy bármikor meg fognak jelenni bennem. Példának okáért, eddig soha meg sem fordult a fejemben, hogy anya legyek... viszont most, hogy nem volt más dolgom, mint a festményre és magamra figyelni, rájöttem, hogy sokkal könnyebb a dolog jó oldalát nézni, mint gondoltam volna, annak ellenére, hogy kézzel fogható pozitívumokat nem tudtam volna felsorolni. Egyszerűen csak hagytam, hogy elragadjanak a kezem számomra már természetes mozdulatai, kikapcsolt aggyal végeztem a dolgomat, a testemet nyugalommal fűszerezett lazaság járta át. Azt is alig vettem észre, hogy megnyikordult a bejárati ajtó. - Látogatóknak tilos a belépés. - Csúszott ki a számon automatikusan. A mellkasomba egyfajta különös feszültség költözött, amikor megfordult a fejemben, hogy ki lehet a kimért léptek gazdája. Mindössze egyszer hallottam ezt a járkálást, de az az alkalom bőven elég volt a megjegyzéséhez. - Magának főleg. - Az érkező felé fordítottam a fejem, hogy a vállam fölött rá pillantsak és meggyőződhessek arról, hogy a sejtésem helyes volt-e, de nem sokáig bámultam rá. Sóhajtottam egyet, igyekeztem tudomást sem venni a férfiról. - Úgyhogy mielőtt megszólalna, mehet is vissza oda, ahonnan jött. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit akar. - Nem fogom megtűrni őt itt. Ez a terem szent hely volt számomra, nem szennyezheti be az ittlétével. Plusz az sem hiányzott, hogy felidegesítsem magam.
Kezdőlap
