- Akkor szombat. – bólintok egy aprót és nem fűzök ahhoz semmit sem, hogy van-e más, aki elrabolja azt az estémet. Egész egyszerűen azért nem, mert ha nem lenne szabad az az estém, akkor nem ajánlottam volna fel. Sejtem, hogy a kérdés mire irányul, azonban nem akarok sejtetni semmit sem, hogy van-e bárki, vagy sem.
Meglep, hogy látni akarja, ahogyan festek. Válaszra nyílna a szám, de ahogy folytatja a mondandóját, inkább csendben maradok és végig hallgatom. - Nem haragszom, nincs miért ugyanis. Pedig hidd el nincs abban semmi érdekes, amikor festek. Rendszerint lófarokban a hajam, olyan ruha van rajtam, aminél nem számít, ha rákerül az olajos festékből, zenét hallgatok és mire végzek, hosszú órák telnek el. Nem túl izgalmas. – vonom meg a vállam. Arra pedig még nem tudok mit mondani, hogy egyszer megnézheti-e vagy sem. Hiszen még csak most találkoztunk, ezért nem mennék még bele ilyen kijelentésekbe. Talán majd egyszer… de most semmiképp.
- Valóban nem szeretem azt a képet. Csupán érdekel, hogy hogyan is elemeznéd. – ő hozta fel ezt a témát, ezért fordult meg a fejemben, hogy megkérdezzem, rá milyen hatással is van.
Hallgatom, amiket mond arról a festményről és olyan érzésem támad, mintha a vesémbe látna, ez pedig kicsit nyugtalanító. - Le a kalappal előtted… a kép alapján nyitott könyv lettem. – jegyzem meg csendesen, hiszen minden, amit elmondott, igaz. A kép valóban ilyen érzésektől vezérelve készült. Azt hiszem levezetés volt a festmény, amíg készült, kiadtam magamból mindent, amit éreztem és gondoltam akkor.
- Igen, valóban úgy tűnik. – bólintok, mert hát kissé érdekes, hogy ő is és én is itt kötöttünk ki New York után, de nem lehetetlen az ilyesmi, biztos sokan vannak még ebben a városban, akik hasonló módon választották a nagy alma után ezt az izzó és pörgő várost.
Felkapcsolom a lámpákat a galériában. Ilyenkor nincs már itt senki, csak a képek, amiket spotlámpák világítanak meg, szóval az egész most olyan kicsit, mint egy múzeum.
- Tudom, ilyenkor kissé bizarr az egész. – jegyzem meg egy fél mosollyal, amíg lepakolom a kabátom és a táskám, illetve a galéria kulcsait. - Úgy értem, furcsa, hogy kong az ürességtől. – megszoktam már, hogy itt mindig van valaki, van aki nem vesz képet, csak nézelődni jön, de én nem bánom, szóval egész nap emberek – és egyéb lények – között vagyok.
Mikor Marcus újra megszólal, mint akibe áram ütött, úgy fordulok felé és talán a szemeim is összébb szűkülnek. - Tudom, hogy mi vagy, ha pedig műkincs tolvaj lennél, nem jutnál messzire, főleg ha előre bejelented a dolgot. – félelem nincs bennem tőle, de az egészséges tartás igen. Megvan hozzá az erőm és képességem, hogy bezárjam a galéria négy fala közé, vagy csak az egyik helyiségébe, de ilyesmit nem teszek, amíg nincs erre szükség. Nem támad, csak elmosolyodik, ezért nekem sincs okom arra, hogy ellenséges legyek vele, mindazonáltal óvatos annál inkább.
- Mint a táplálkozás és a tolvajlás? Utóbbi valóban nem túl nemes, előbbi pedig… ennie mindenkinek kell. Még nektek is. – mármint a fajtájának. Nincs semmi a mondandómban, amit olyan nagyon bele kellene látni, csupáncsak egy megjegyzés arra, amit ő hozott fel.
- Melyik kép is az? – kérdezek rá, mielőtt még elindulnék. Az előbb vérszomjas vámpírt emlegetett, még ha a humor miatt is, ennek ellenére már nem szívesen indulnék el előtte, hogy a hátam mögött legyen. Hangom kedves a kérdés pedig igazán ártatlannak hat.
- A kérhetlek, mutasd meg. – kérem kedvesen, aztán ha belemegy, akkor mellette, vagy a nyomában lépdelek, ha nem, akkor kénytelen leszek előre menni, habár ettől valahogy futkos a hideg a hátamon.