Mind ismerjük az érzést. Harag. Berágja magát a csontokig, mélyen a hús és az idegek alá. Befészkel a pólusaidba, a sejtjeidbe. Megmérgez. Kifordít.
Én ismerem a haragot. Mindvégig velem volt, már a születésemtől fogva, nézte, ahogy felcseperedek, és várt, hogy aztán időzített bombaként élhesse meg a detonációt az elmémben.
Mindig is más voltam, mint a többiek. Sosem voltam átlagos vagy normális. Persze rohadtul nem is akartam az lenni, és csak megvetni tudtam azokat a szánalmas idiótákat, akik mind azért éltek, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. A szüleim elvárásai pedig, hát… korántsem voltak normálisak. Két mániákus, akik megszállottan törekedtek a tökélyre – az élet minden területén. Feltételezem, hogy engem is csak azért fogadtak örökbe – mint utólag kiderült –, mert tökéletes választásnak bizonyultam. Akkor legalábbis. Nyilván nem sejtették, hogy a csecsemő, akit olyan önfeledten babusgatnak, járni és beszélni tanítanak, egy valóságos kis időzített bomba. Persze az ő közreműködésükkel váltam azzá – úgy vélem. Elvégre velem sosem foglalkoztak, mármint az érzéseimmel, hogy én mit akarok. Egyvalamit kellett tennem, de azt mindig, a nap huszonnégy órájában: tökéletesnek lennem. Már óvodás koromban különféle nyelvek tanulására kényszerítettek, elvárták tőlem, hogy zongorázzak, balettoztam és lovagoltam. Később harcművészetet és lövészetet tanultam, meg még számos egyebet. Természetesen az összes jártasságban tökéletesen kellett teljesítenem, mert ha netalántán nem úgy tettem, akkor utána el kellett viselnem a megvető pillantásukat, azt a fajtát, amit egyetlen gyermekszív sem képes elviselni anélkül, hogy össze ne törne.
Én összetörtem. Számtalan módon.
Nagyon hamar olyanná váltam, amilyenné talán sosem váltam volna, ha normális szülők nevelnek fel. Olyan szülők, akik szeretnek, akik képesek szeretni… Csak azt akartam, hogy szeressenek. Csak tökéletes akartam lenni, hogy szeressenek. Mert a kettő összefügg, ugyebár.
Hiába igyekeztem, és hiába voltam tökéletes – mert az voltam. Mindent úgy tettem, ahogy azt elvárták tőlem. Tökéletes kis trófea voltam a kezükben, akivel bátran dicsekedhettek, henceghettek a barátaik előtt. Nem sok embernek volt olyan lánya, aki a hamvas fürtjeivel és a bájos arcocskájával úgy néz ki, mint egy valóságos kis angyalka. De a szemeim… a szemeim idővel elárultak mindent. Hogy legbelül mennyire összetört vagyok, magányos és üres.
Aztán ahogy egyre üresebb lettem, úgy tört felszínre a valódi énem. Az igazi, a valós én a maszk mögött. A harag letaszította magáról a mázat – és én tökéletesebb voltam, mint valaha.
Tökéletes, és engesztelhetetlenül dühös. A szüleimre. A világra. Mindenre.
Ők persze érzékelték a változást, hogy többé már nem törekszem arra, hogy megfeleljek nekik. Érezték a haragomat. Féltek tőlem.
Jól tették.
Tizenhat évesen kaptam tőlük egy kiskutyát, valamiféle pincsit. Utáltam. Hovatovább módfelett megalázónak tartottam, hogy kiszúrják a szememet egy ilyen kis méltatlan – hozzám legalábbis – döggel, holott mennyivel szebb példányok rohangálnak az utcákon, a boltokban és a tenyésztőknél. Még ennyit sem tudtak megtenni értem. De már nem is érdekelt.
Megöltem azt a kutyát. Hidegvérrel. És csak nevettem rajtuk. A félelmükön. Mert pontosan jól tudták, hogy mire lennék képes. Sosem éreztem még olyan szilaj erőt a bensőmben, amit akkor éreztem, amikor a harag vezérelt, kényszerített és pulzált bennem. Valósággal megrészegültem a saját dühömtől…
Nem tudom, hol és mikor kezdődött el az a visszafordíthatatlan folyamat, amikor véglegesen kifordultam önmagamból. Egyszer csak megtörtént. Mint egy kattanás, vagy nem is tudom. Az a kattanás ébresztett rá arra, hogy igazából bármit megtehetek, mert enyém a világ, ha úgy akarom. Márpedig én úgy akartam, s ezt tűztem ki célul. Megszereztem, amit akartam, akkor, amikor akartam, és bárkin átgázoltam, aki csak az utamba állt. Végezetül pedig az állítólagos szüleim kerültek az utamba. Egészen pontosan akkor, amikor kiderült, hogy csak örökbe fogadtak, mert hát idővel a titkok mind kiderülnek, mint tudjuk. Azt tervezgették, hogy megszabadulnak tőlem. Immár, hogy úgysem vagyok tökéletes, vagyishogy éppen az ellenkezője vagyok, egy elfajzott korcs, miért is kellenék hát nekik? Hisz’ nem is az ő gyerekük vagyok, csak adoptáltak! Nyilván nem számítottak rá, hogy egészen véletlenül kihallgatom ezt a beszélgetést, mint ahogyan arra sem számítottak, hogy egészen véletlenül majd én szabadulok meg tőlük, nem pedig fordítva.


Kínzó lassúsággal szántottam végig körmeimmel a méregdrága tölgyfaasztalon, ahogy a haragnak becézett bestia nekifeszítette magát a bordáimnak, belülről feszegetett, rázta láncait. Az, amit egészen odáig visszafogtam, elfojtottam magamban, most olyan vehemenciával szakadt ki belőlem, mintha fel akarná égetni a világot.
Engedtem neki.
Az otthonunk ablakai mintegy egységet alkotva vágódtak be mind, miközben a vízvezetékcsövek vészjósló nyikorgásba kezdtek, ahogy a ház szépen fokozatosan megadta magát a lángoknak és ezzel egyidejűleg az akaratomnak. Olyan erő szabadult fel belőlem, aminek a létezéséről mindaddig nem tudtam. Üvegek, tükrök törtek.
Nem harcoltam többé.
Fojtott hangon szólalt meg az a bizonyos nőszemély, aki az anyámnak vallotta magát, holott nem volt több mint púp a hátamon. A púptól márpedig illik megszabadulni, nemde? – De mi csak azt akartuk, hogy tökéletes legyél – nyögte vérszegényen, majd az apám jobbjába karolt. Apám… vagy valami olyasmi.
Hátraszegett fejjel horkantottam fel, mielőtt még a másik jómadár is szólni kívánt volna. Úgy mászkáltam ott a házunkban, a romhalmaz közepén, a törött üvegek, felborogatott bútordarabok és a padlóra sepert tárgyak között, akár egy királynő. Körbeölelt a káosz, mégis… sosem voltam még annyira tökéletesen nyugodt, mint akkor. Biztonságban voltam. Ők persze már kevésbé.
- Én… tökéletes vagyok! – hangom, mint az üvegszilánkokra csorgatott méz, karcosan hasított bele a levegőbe. Feldörrentem. Haragom pedig bestiális kacajjá torzult, ahogy porig égettem mindent magam körül. (…)
A múltam megsemmisült, végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Én pedig nagyon hamar rájöttem arra, hogy igazából nem számít, hogy milyen utat tettem meg idáig… Nem számít, hogy hány ártatlan életet vettem el, csak úgy, pusztán szórakozásból, vagy hányat tettem tönkre, ugyanezen okokból kifolyólag. Egyedül a jövő számít most. Feltett szándékom ugyanis felkeresni a családomat. Az igazit. Azt, akinek nem kell tökéletesnek lennem. Azt, aki nem akar megszabadulni tőlem, elvégre már egyszer megtette? Nem érdekelnek a biológiai szüleim – felőlem akár fel is fordulhatnak, sőt még segítek is nekik benne! –, a testvéreim viszont annál inkább. Mindent feladtam azért, hogy együtt lehessünk, és éppen ezért nem érdekel, hogy hány szívet kell összetörnöm, hány fejet kell letépnem, testet kell porrá zúznom és/vagy égetnem, hány emberen kell keresztülgázolnom annak érdekében, hogy a családunk végre egyesüljön. Meg fogom szerezni őket, függetlenül attól, hogy ők akarják-e vagy sem. És akkor majd együtt leszünk. Örökké.

Mrs. Hawthorne!
Hát végre üdvözölhetem a köreinkben... Régóta vártam már ezt a pillanatot, tekintve, hogy ez az egész szál Armand és közted... megér egy misét. Vagy rögtön kettőt. Nehezen tudnám megmondani, mi is fog meg bennetek, a házasság szentségét némileg átértékelem a ti köteléketek után. Külön-külön pedig az érem egyik és másik oldalai vagytok.
De most nem a drága férjedről kell beszélnem, hanem rólad; Katharine-ért már a Hannibal c. sorozat óta dobog a szívem, és végre megérkezett! Ezt a hibátlan arcot nem is tudnám más formában elképzelni, akaratlanul is van valami benne, amely az ilyen karakterekhez passzintja.
A történeted pedig... hát, ha szépen akarok fogalmazni, nem hétköznapi. A család furcsa kötelék, mindig is tartoznunk kell hozzájuk, néha akaratunk ellenére is.
Az egészhez egy tökéletes fogalmazásmód párosul, és azt hiszem, elsősorban ezzel vettél meg magadnak. Ritkán olvasok ilyen szépen összehozott előtörténetet. A játéktéren is maradok hű híved.
Bátran engedlek utadra, kérlek, látogass el a foglalókig, majd nyomás a játéktér! Van egy pár meccs, amit még le kell folytatnod... Jó játékot!