1900
A kor
Hogy melyik kor? Hát... egykor.
Egy kor, ahol emberek ezrei éheznek, ahol gyerekek fekszenek le vacsora nélkül. Abban a bizonyos korban tilos édesanyának és csecsemőnek lenni, de ha mégis csecsemővé lenne valaki, ott lesznek a jó magas gyógyszerárak, harc a jó óvodáért, ami, ha lehet, német szakos legyen vagy egyházi, mert az olyan sikkes. Ja, és ha nincs ismerősöd, akkor munkanélküliként kezded az életed. A keresztapa – az ő szerepe igen-igen fontos. Ha már van állásod, akkor jönnek az irigyek, jön a lelki terror. Ha hülye vagy
ahhoz, amit csinálsz, akkor azért, ha okosabb vagy, akkor azért, ha megkívánt a főnököd, azért.
Ha az Isten jogot adott ahhoz, hogy élj, nem mindegy, hogy hogyan élsz.

Süvít a szél odakint. Szinte csontig marja az embert a decemberi fagy. Rácsokkal borított ablakok hangjai adják a Karácsony előtti hangversenyt. Sok éhes szájat tömnek be kakaóval és kaláccsal ezen a reggelen az árvaházban. Ha másból nem is, ebből tudják, hogy ünnep van. A kicsik karácsonyfadíszeket készítenek színes papírból, a nagyok az esti ünnepségre készülnek. Mindenki várja az esti ajándékozást. Ki rajzol, ki verslábat farag, és van, aki papírsárkányt eszkábál.
A gyerekeket senki sem simogatta meg a homlokukat elalvás előtt, és
senki nem ölelte őket magához, ha rosszat álmodtak. Nem ismerték azt a szót, hogy szülő.
Úgy szerették volna mondani valakinek, hogy „Édesanya”. Úgy szerettek volna valakit szeretni, még akkor is, ha tudják, hogy ők nem kell senkinek. Csak egyszerűen azt akarták mondani valakinek: „Szeretlek!”
Egy igazi Karácsonyt akartak egy igazi családdal, egy igazi, nagy-nagy
karácsonyfával, csillagszórókkal, meg olyan gyönyörű arany almákkal, mint amilyeneket az amerikai filmekben látni.
Az intézetben viszont a Karácsony is ugyanolyan üres, mint a többi ünnep.
Az asztalt sok éhes gyerek üli körül, és két pofára zabálva csillapítják éhségüket. Utána meg az ünnepi műsor jön az ajándékozással. Semmi beszélgetés, csak evés, aztán alvás. A másnap pedig épp olyan, mint azelőtt.

Látom őket magam előtt, hallom elsuttogott szavaikat, érzem izzadt érintéseiket. Még a hideg is ráz, amint hozzám érnek, és hosszú, göcsörtös ujjaikkal végigszántanak a testemen. Szinte felsértenek, égetnek nyomaik. Felébredek. Még csak hajnal lehet, a nap sem kelt fel, de már képtelen vagyok lefeküdni, és álomba szenderülni. Bár a levegő hűvös, a padló, és a fal is egyaránt hideg, mégis leguggolok, hátamat a falnak támasztom.

Az idő és a bűn között nincs kapcsolat, ezt ő is tudja már.
Mit tettek velünk? Mit csináltak az életünkkel?
Most nem érted, de majd megérted…

Amikor megkérdezed az embereket, azt szokták mondani, hogy készek arra, hogy jobbá váljanak, de az az igazság, hogy valójában fogalmuk sincs, hogy min kéne változtatniuk. Azt tudják, hogy valami nincs rendben azzal amit tesznek, és ettől kényelmetlenül érzik magukat. Nincs meg a tudatukban, hogyan oldják meg a helyzeteket, és mivel nincs megoldás a tudatban, nem is tudják a dolgokat megváltoztatni.
Azt hiszem, egyetlen dolgot tudok a világon. Mármint, biztosan. Annyit, hogy az igazság nem szabadít fel. Nem mintha nem hallottam volna vagy nem mondtam volna magam is számtalan alkalommal.

Sötétben vagyok, fekete tengeren ringatózok, fölöttem csillagtalan ég. Nem hallottam semmit, nem láttam semmit. Ebben a pillanatban tökéletes feketeség vett körül, ám hirtelen felébredtem álmomból, és kinyitottam a szememet.
Az alagút fényes volt, és a hang, amely hívogatott meggyőzőnek tűnt.
Megpróbáltam bezárni a fülem, de a hang körülfolyt, semmit sem tehettem.
Arra számítottam, hogy fájdalmat fogok érezni, de csak fehér, vattaszerű puhaságot éreztem és homályt, nagy homályt. Valami hiba történhetett, nekem nem kellene itt lennem. Ez nincs így rendben. Úgy éreztem, beleolvadok a homályba, eltűnök, és nem marad semmi belőlem.
Nem értem azt, ami éppen uralmába kerít... milyen érzés ez? Egy fekete lyukban lennék? A fekete lyukak nem is olyan sötétek, mint ahogyan leírják őket. Nevetséges.
Olyan, mint a félálom, vagy az ébredéshez közeledés. Tompán elér a külvilág, érzed, hogy valaki mászkál körülötted, hozzád szól és mindjárt felkelt, mert új nap kezdődik, neked pedig a részesévé kell válnod, mégis inkább a párnába fúrod az arcod és álmodsz tovább. Egy kicsit. Csak egy kicsit tovább.
Ilyen érzés ez az egész kavalkád.
- Nem. Nem vagyok felelős mások tetteiért, a világ alakulásáért.  
Hiszen erről már esett szó. Csak annyit tehetek érte, hogy mindenkor a lehető legtisztábban cselekszem, mindig nyitott szemmel járok hogy hibáimból tanulhassak. Nem tudom, mivé lesz ez a világ…  
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor kezdődött. És egyben befejeződött életem története. Hát tényleg megtette… meg tette.
Szerettem. Árulás. Vér. Sok vér.  
Halál. Mert halott vagyok. Nagyon halott.
Mennyi idő telhetett el azóta? 3 hét? Kicsivel több? Valóban?

Különösen nehéz most már megtalálni  a  szavakat. Szeretni, szeretni, szeretni - fájdalmas ars poetica.
Most ez az egyetlen „eszközöm”, hogy megpróbáljam gondolataimat összefoglalni.

Drága Jamie!

Köszönöm a türelmed, igyekeztem hozzád, de még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy ébren vagyok-e egyáltalán. *holdkóros nézés*
De nem is akarlak ezzel feltartani, térjünk is a lényegre. Először is, szeretnélek köszönteni az oldalon! Remélem, jól fogod itt érezni magad, bár azt hiszem, a keresőid gondoskodni fognak rólad. Vagy te róluk... majd kiderül.

A történeted meglehetősen szomorú... bár hogy lehetne vidám egy olyan sztori, ami árva gyerekekről, halálról szól? Egy gyerek életében fontos szerepet töltenek be a szülők, ám úgy tűnik, sokatoknak abban az időben ebből nem jutott. Talán mentsvárat jelenthet egy barát... de néha még ez sem adatik meg.
Te a ritka kivételek közé tartoztál. Nem tudom, hogy mit mondjak... fáj a szívem a sorok keserűségétől, ám tudom, hogy ennél csak szebb jövő várhat rád. Már ha egykori legjobb barátod sikerrel jár! És miért ne járna? Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy... mindennek van következménye. A mágia nem játék, remélem, felkészültetek.
Nem is tartalak fel tovább. Már csak a foglalók állnak előtted, utána pedig ne is állj meg a játéktérig! Jó szórakozást!