1693. március 10-e, Wales. Ekkor láttam meg a napvilágot. Szüleim már gyerekkoromban elhagytak, ezért nevelőszülőknél éltem olyan 15 éves koromig, abban a hitben még mindig, hogy ők a vérszerinti szüleim, amit furcsálltam is, mert egyikőjükre sem hasonlítottam, se kinézetre, se személyiségre. Olyan 20 éves lehettem, mikor közölték velem ezt az egész természetfeletti-világban-élünk dolgot, és azt, hogy ők is ebbe tartoznak. Vadászok voltak, ámde nem emberként, hanem vámpírként. Azt ekkoriban nem akarták elmondani, hogy én mi vagyok, pedig természetesen tudták, elvégre a vámpír-vérfarkas ellentét között. Nekem meg az érzékeim ekkor még sehol sem voltak. Évekig neveltek ezután, hogyan is kell vadászni, míg olyan 25 éves koromra sikerült nagyjából mindent megtanulnom, mik a különböző fajok gyengepontjai, melyik fegyver illik hozzám, és a hozzám nem illő fegyvereknek is a rendes használatára megtanítottak. Nem sokkal később meglett az első áldozatom is. Valamiféle vámpír volt az is, nem tiszták az emlékeim ez ügyben már. Nem is ez volt a fontos, hanem ami utána történt. Az első átváltozás. Nem tudtam mi történik velem, pánikba estem. Órák múlva viszont a szüleimhez mentem, megkérdezve, hogy mi történik velem. Ők elmondtak mindent, hogy ismerték a szüleimet, akik szintén vérfarkasok voltak. 25 év titkolózás után mondják el ezt csak nekem... Remek érzés volt, forrt bennem a düh, és mindkettejüket álmukban meggyilkoltam. Elhamarkodott döntés volt, itt is történt meg az, hogy az eddig segítőkész, kedves emberből egy vérszomjas, ártatlanokat szintén gyilkoló vérfarkas lett. Minden szörnyű tett, amiket ezután tettem, elkerülhetők lettek volna, ha esetleg hamarabb szólnak, tinédzser koromban talán, és akkor lett volna időm az egészet feldolgozni... megölni meg szintén nem tudtam volna őket. Azzal is elkerülhető lett volna, ha nem megyek el ahhoz a boszorkányhoz, és egy jövőbeli szívességért cserébe teszem magam halhatatlanná. De, sosem bántam meg ezt az egészet. Azóta is várok, mikor jön el Samantha behajtani azt a szívességet...
Életemben inkább annak voltam a híve, hogy "puszta kézzel" öljek meg minden egyes utamba kerülő lényt. Célom annyi volt mindössze, hogy a szüleimet megtaláljam, ehhez segítségül jöttek a nevelőszüleim által tanított dolgok is. Gyilkosság, kínzás, néha viszont a szimpla élvezet is elég volt, hogy kisebb részleteket kaparjak ki, ami a nyomukra vezethet. 100 évbe is beletelt talán, hogy kerestem őket, mire felhagytam az egésszel. "Ennyit nem ér meg az egész..."- ez volt az első gondolatom akkoriban. Aztán jöttek nem sok idővel később jöttek a világháborúk, meg hasonlók. Ezek tetszettek, gyilkolhatok ahogy akarok, és senki nem akarja érte a fejemet venni. Jobban mondva, nem CSAK az enyémet. Életem alatt rengeteg fegyver, ritkaság akadt a kezeim közé, amiket mindig magamnál hordoztam, házról-házra. A mostani házamban is szintén ott virítanak ezek, elzárt helyen, ahogy szintén a világháborús fegyverek, és a magam által vásároltak is. Minden embernek van hobbija, az enyém ez volt ezek szerint. Habár az állandó vér letisztogatása a fegyverekről, kicsit idegesítő tud lenni. De erre szenteltem fel az életem még annak idején, szóval nem panaszkodhatok. Tudtam mire vállalkozok, viseljem a következményét.
Az 1950-es években valaki felkeresett, hogyha megölök bizonyos személyeket, kapok érte bizonyos mennyiségű összeget. Ölhetek kedvemre, cserébe még pénzt is kapok? Persze, hogy belementem. Gazdagnak viszont nem mondanám magam, mert csak kicsivel több pénzt kértem annál, mint ami a megélhetésemet szolgálja. A luxus a házban viszont még így is megtalálható, mérsékelt értelemben véve. Néhány napja, szintén kaptam egy megbízást, amiben az állt, hogy egy fiatal vérfarkast kell megölnöm. Tartózkodtam ettől eleinte, mégiscsak fajtársam, de belementem nagy nehezen. Amint viszont megláttam a lányt, akit elvileg meg kellett volna ölnöm, egyszerűen képtelen voltam rá. Többféle módszerem volt a világháborúk után a gyilkolásra, vagy az azonnali halál azoknál akikről elég sok mindent megtudtam, vagy pedig előtte akikről sokat nem tudtam azokkal bájcsevejgésbe keveredtem. Sokan ennek köszönhetik az életüket. Nem bíztam meg abban a személyben, aki adta a feladataimat, rossz tapasztalatok miatt. Ennél a lánynál is utóbbi volt érvényben, előbb megismerem, aztán pedig majd döntök a sorsáról. Viszont hozzá egyfajta vonzalmat éreztem, mintsem a megölni akarást. Abból ítélve ahogy hozzám áll, hasonlóan érezhet mint én, habár nem igazán tudom megmondani. Idővel úgyis elválik. Viszont mióta megismertem, próbálom visszafogni magam minden értelemben. Nem vagyok már egy olyan terminátor, mint mondjuk egy hónapja, mondhatjuk úgy is, hogy ez a lány meglágyított. Olyan értelembe véve, hogy nem akarok ok nélkül megölni senkit sem...