A jelenlegi, vagy az egykori belső tulajdonságaim érdekelnek? Bár mondhatni, már lassan újra egyre megy a kettő. Gyerekkoromban, mint már említettem, nem voltam egy angyal megtestesítője. Minden csíntalanságban szerepet játszottam. És ha mondhatok valamit, hát nem vagyok olyan, aki más szabályai szerint játszik. A tisztesség számomra a legfontosabb, de ha kell, és úgy érzem, hogy úgy helyén való, hát a saját szabályaim szerint érem el, amit akarok. Őszinteségemet ostobaság kétségbevonni, ha erre külön ki kell térnem. Nem fogsz hazugsággal találkozni velem kapcsolatban. Talán ennek köszönhetem a jólmenő állásomat és pénzes bankszámláimat is. Érdekelt engem valaha az vállalkozói hivatás? Nem, mindaddig, míg be nem kerültem ebbe a körbe.
Mindezek mellett a családi problémák alakítottak az én személyiségemen is. Talán a rossz hatás váltotta ki belőlem, de mintha lenne bennem egy másik személyiség is, aki elborult elmével rendelkezik. Mégis, mi más magyarázhatná a húgomhoz való egykori vonzódást? Hogy ő nem is vérszerinti rokon? Ez is jogos... de együtt cseperedtünk fel. És nem is régen tudtam meg, hogy nem vérszerinti testvérem. Ez sokat megmagyarár. Az ember állítólag érzi az ilyesmit.
A külsőmre szerintem ki sem kellene térnem. A hölgyek körében előnyös vagyok, mi több, a város egyik legjobb partija. Az már egészen más kérdés, hogy nem vagyok hajlandó figyelni ezekre a bókokra, a közeledésre főképpen nem. Sokan gondolják rólam, hogy talán soha nem is vonzódtam a női nemhez, de erre rácáfol az a néhány partner, akivel megjelentem az elmúlt években. Csekély a számuk. A magánéletemet minél inkább szigorú, magán keretek között élni.
A kék szemeim már egy vámpír igéző pillantásával is felérnének, és ha mondhatom, a nők gyakran szédülnek meg ettől a pillantástól. .

Oszd meg velünk, ki vagy!

Dühösen csaptam le az íróasztalon kemény fa borítására. A tenyerem is belesajdult, de mindezt meg sem éreztem, olyan eszméletlen harag lett úrrá rajtam. - A fenébe, Rachel! Még sosem veszítettem el ilyen ügyet, nem érti? - kérdeztem bedühödten az assziszensemet, aki csak megszeppenve hallgatott engem, nagy szemekkel pislogva, de inkább nagyokat nyelt és hallgatott, mintsem hozzátett volna egy nemes gondolatot. Jobban is tette. Félő, ebben az idegállapotban az első, amit tettem volna, hogy kitépem a nyelvét.  Ilyet normális napjaimban sosem gondolnék, de ez nem volt egy normális nap. Több hónapja dolgoztam ezen a projekten. És most, egyetlen apróság miatt kidobhatom az egészet, és cseszhetem. Utáltam, ha belehazudnak a szemembe. És a fickó ezt tette. Pedig milyen őszintének tűnt.
- Inkább menjen haza, főnök - jött az "isteni sugallat" Rachel szájából, mire villogó tekintettel ránéztem. Ezzel túlzottan nem ért el nálam nyugtatóbb hatást. Inkább csak feljebb szított bennem olyasvalamit, amire... mondhatni, talán ő nem vágyott a legjobban.
Annak ellenére, hogy sosem tettem még előtte hasonlót, kibukott belőlem.
- Mondtam már Önnek, kedves Rachel, hogy milyen csinos? - kérdeztem, ekkor már egy ördögi vigyort villantva felé, ő pedig szinte menten belepirult a rögtönzött bókomba. Hasonlított egy nőre a múltamból. A szeme, a haja... ahogy megvillant rajta a tágas iroda lámpájának fénye. Még idősebb sem igazán lehetett nála. Én kicsi szépségem, vajon mikor is látlak újra... a munkám minden időmet elvette, ezért rá is kevesebb időt tudtam áldozni. De talán ő ezt nem is bánta, ahogyan az utóbbi néhány találkánk ezt bizonyítja. Nem tetszik neki, ahogyan viselkedem vele. Nem tetszik neki az égvilágon semmi. Pedig én csak közeledni próbáltam felé... nem vagyunk olyan közeli ismerősök, hát akkor ez miért nagy bűn?
- Tudja, Rachel... - kezdtem el közelebb lépkedni a húgom "hasonmása" irányába. Csak most gondolkodtam el azon, hogy talán éppen ezért alkalmaztam őt. - Rólam mindenfélét beszélnek ott, ahonnan én jövök. Egyesek a világ legborzalmasabb kamaszának tartanak, és ezt a képet alkotják rólam még mindig. A kis fiatal lányok szülei szinte hentesbárddal várnak rám, amiért összetörtem a gyerekük szívét. És van egy hatalmas célközönség, akit csak az érdekel, hogy vajon bekötötték-e már a fejemet, vagy szabad velem a játék. Ön melyikre kíváncsi? - álltam meg szorosan előtte, mélyen nézve tekintetét, ekkor már valami komoly vigyorgással. Ilyenkor nem ismertem tréfát.
Láttam, hogy még a levegő is a tüdejében marad. Mintha már most láttam volna, hogy libabőrözik, és ha nem lett volna olyan szűzies, szende kislány, már követelte is volna, hogy érintsem meg. Fiatal lány, ez tökéletesen érthető részéről...
- Nos...? - kérdeztem tőle újra, már egy kósza, göndör hajtincsét csavargatva az ujjamra. - Mi a válasza, kedves hölgyem? - fogalmaztam ezúttal másképpen, míg mellkasom az ő melleit súrolta, és minden bizonnyal ha ezt egy filmben látom, hangosan nevettem volna a lány arcán.
Ekkor azonban végetért a műsor. A kialakuló légyottot egy üzenet szakítja félbe. A fenébe, apám hív!