Sok vadász élettörténete megegyezik kisebb-nagyobb részben. Egyesek a családjaik hagyatékát akarják folytatni, mások elvesztettek egy családtagot, szerelmet, rokont valami természetfelettinek köszönhetően. Az évek múlásával figyeltem meg, hogy ezek a legalapvetőbb okok arra, hogy valaki csatlakozik a vadászokhoz. Az én történetem sincs különösebben másképpen.
Alig múltam tizenhét éves, mikor feleségül vettem egy lányt. Volt az egészben anyagi kötelezettség is, ezt tagadni sem tudnám. Módos családból származtam én is, ahogyan ő is, nagy nevünk volt azokban az időkben. Ma meg… feledésbe merült az egész családom már. Idővel viszont nem csak az anyagiasságról szólt az egész, hanem elkezdtem megkedvelni a lányt, és nem kellett sok, mire beleszerettem.
Akarva-akaratlan is sok ember tyúkszemére ráléptünk, tehát nem kevesen voltak azok, akik ki nem állhattak minket. De ezek általában csak üres fenyegetések voltak, ezért nem is vettük komolyan. Épp az ikreimmel tartottam hazafele, mikor csak annyit láttam meg a távolban, hogy tárva-nyitva az ajtó, és az egész helyzet valahogyan szokatlan volt. Rossz előérzetem támadt, és nem is volt alaptalan. Azelőtt annyi vért még életemben nem láttam. És hemofóbiától is küszködtem. Egy kisebb vágás is elég volt, hogy teljesen rosszul legyek, és lesápadjak, hányingerem legyen. Szerintem ebből kifolyólag nem kell mondanom, hogy egy ekkora mennyiségnek a látványa mit váltott ki belőlem.
Mire felébredtem, a ház mellett ültem, a közelben pedig egy jóvágású fiatalember beszélt egy idősebb, látszólag harcokat, háborúkat megjárt emberrel. Első kérdéseim közt voltak, hogy mi történt, valamint a gyermekeim holléte. Mikor elmondták, hogy a feleségemet meggyilkolták, olyan szinten lefagytam, hogy percekig konkréten nem hallottam, nem éreztem semmit, egyszerűen csak bámultam magam elé, próbálva feldolgozni ezt az egészet. Csak két nap múlva tudtam végül megszólalni, addig egyszerűen képtelen voltam rá.
Teltek a hónapok, tovaszálltak az évszakok, én viszont továbbra sem nyugodtan bele a feleségem halálába. Végül megkeresett az öreg, akit azon a napon láttam először. Felajánlott nekem egy lehetőséget, mégpedig a bosszút. Én viszont nem tartottam magam olyan alkatnak, aki nemhogy megölni nem képes senkit, még harcolni sem. Ő viszont sok mindenről biztosított. Arról, hogy ki tudnak tanítani mindenre, feltéve, ha én is akarom, és arról, hogy a családom után fognak jönni megint. Ugyanis a szüleim továbbra is rosszabbnál rosszabb üzletfeleket választottak maguknak, piszkos üzletekbe mártották magukat. Nem értettem, ezekről honnan tud az öreg. Nem is hittem neki. Ő viszont megmutatta. Skócia legnagyobb gengszterével láttam, ahogy beszélget, és végül kezet ráznak. Ez volt az a pillanat, mikor eldőlt: nem fogom hagyni, hogy a családomnak baja essen. Nem az apámról és anyámról beszélve, hanem a gyermekeimről. Így is anya nélkül kell felnőniük. Még mindig jobb, mintha egyáltalán nem is nőnének fel…

Az öreg Moreau végül a szárnyai alá vett, miközben a családom tagjaira a legjobb emberei vigyáztak. Tudta, hogy mire képes egy bosszúra szomjas férfi, aki a családját akarja védeni. Viszont velem különösen nehéz dolga volt a fóbiámnak köszönhetően. Az első gyilkosságom egy piti ügylet volt, valami random vámpírt elkaptak, és ezzel kellett bizonyítanom, hogy képes vagyok-e meghozni egy ilyen kruciális döntést, miszerint elveszem egy lénynek az életét. Nehezen ment, de megtettem. Egyre több megbízásra kísértem el a vadászokat, a vér látványa pedig egyre kevesebbé zavart. Már-már napi szinten vett körbe, így el kellett fogadnom, és legyűrnöm a fóbiámat. Sikerült is. A végső teszt pedig az a megbízás volt, hogy el kellett tennem láb alól azt a boszorkányt, aki megölte a feleségemet. Olyan énem került ekkor felszínre, amiről nem hittem volna, hogy létezik. Többszörösen megcsonkítottam a mágiahasználót, a szétfröccsenő vér látványa, és a fájdalmas sikolyai pedig ahelyett, hogy taszítottak volna, csak magukhoz vonzottak. Évekig küszködtem a hemofóbiámtól, és ez volt az az eset, ami kigyógyított belőle, hangozzék akármilyen elvetemültnek. Így történt az, hogy én lettem a vadászok kivégzőosztagának vezetője. A fő feladatunk ugyan ez volt, de nem csak ezt csináltuk.
Lehet felelőtlenség volt ezt tennem, de a gyerekeimet is vadásznak szántam. Szükségük volt arra, hogy meg tudják védeni magukat, és ne olyanok legyenek, mint én. Hogy 26 éves korukig még egy kardot sem fogtak a kezükben.
Ahogy elérték a tizenhat éves kort, felajánlotta az öreg Moreau nekem a lehetőséget, hogy Amerikában segítsem az ügyünket, és hogy vigyem magammal az ikreket is, hiszen mellettem vannak a legnagyobb biztonságban. Így is lett.
Teltek-múltak az évek, én pedig egyre önállóbb lettem, és egyre kevesebb fős csapatokkal mozogtam. A készségeimmel egy szál gond sem volt, értettem a dolgomat. Ez is lett végső soron a bukásom.
Követtem egy boszorkánycsapatot valahol Mexikóban, egy – engem beleszámolva – háromfős csapattal. De tudták, hogy követjük és el akarjuk kapni őket, mi pedig belesétáltunk a csapdába. Nem csak boszorkányok, hanem vérfarkasok, vámpírok is körbevettek minket. Miután a két utóbbit is megláttam egy helyen, tudtam, hogy most aztán tényleg megszívtuk, ha ez a kettő faj összefogott egymással. A mondás már akkor is élt: Az ellenségem ellensége a barátom. Az embereimet megölték szemrebbenés nélkül, de időközben jó néhányat nekem is sikerült leszednem. De nem voltam a másik két fajra felkészülve. Nem tudom, mennyi sebet szereztem be, és azt sem tudtam, hogy a vér, ami rajtam van, az enyém volt, vagy másé. Nem is számított. Végül már nem bírtam tovább, elhagyott az összes erőm, és egyszerűen csak összeestem. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Elalszok, de többet már nem fogok felkelni.

Legnagyobb meglepetésemre mégis kinyitottam még egyszer a szememet. Nem tudtam, hol vagyok, mi történt, csak az maradt meg az emlékeimben, hogy valami végtelen szomjúság kerített hatalmába. Akkor még nem tudtam, mit adnak nekem, de miután már teljesen felébredtem, nyilvánvalóvá vált. Nem víz volt, nem bor, és ilyesmi, hanem vér. Ezzel meg is lett a sorsom pecsételve. Egy másik vámpír gondozott, az egyik, aki ott volt a rajtaütéskor. Én nem is láttam még korábban, ő viszont ismert engem, látta, milyen vagyok munka közben. Ő neki… „köszönhettem” az életemet. Képtelen voltam egyszerűen elfogadni, hogy vámpírrá váltam. Egyikévé annak, amit több, mint egy évtizedig folyamatosan üldöztem. Az ok, amiért megmentett, hasonló volt, mint ami a vérfarkasok és vámpírok között történt a rajtaütéskor. Szüksége volt rám, hogy annak a bizonyos boszorkánycsapatnak a fejét elkapjuk. De azzal tisztában volt, hogy emberi mércével nem is érhetek fel ehhez az adott boszorkányhoz. Ő volt az, aki a rajtaütést megszervezte, aki szólt Nidhyanának a tervünkről, és ajánlotta, hogy kérje a vérfarkasok segítségét is. Biztos, ami biztos alapon. Egyedüli kérése volt, hogy ő hadd intézhessen el engem. Csúnyán kijátszottak, és ezzel együtt szégyen telepedett rám, de le is voltam nyűgözve. Megszervezni egy ilyet nem kis feladat lehetett.
Napokig még nem tértem vissza a főhadiszállásunkra, mert kellett egy kis idő, mire megszokom a változásokat, és a sebeimnek is gyógyulniuk kellett. Egyben öntött el egy fura öröm a regenerációmat látván, és undor is. Ez volt a szép az emberi életben. Hogy múlandó volt. Megéreztük a tetteink súlyát, és ha valamit elbaltáztunk.

A gyermekeim segítségét kértem elsősorban, hogy jöjjenek velem, és segítsenek. Rábólintottak, és a lányommal már épp összecsomagoltuk a dolgainkat, mikor a fiam egy csapatnyi vadásszal együtt érkezett meg a házunkba. Ilyesfajta árulást korábban még nem éltem át, mint amit akkor. A lányom viszont hűséges volt hozzám, az apjához, annak ellenére is, hogy tudta, vámpírrá lettem. Ő megértette, hogy miért kell elmennem, és segíteni akart nekem. A fiam húzásával pedig világossá vált mindkettőnk számára, hogy egyedül csak egymásban bízhatunk.
Véres harc volt, de jól képzett volt a lányom, én nekem pedig emberfeletti képességeim voltak. Néhányszor nagyon közel jártak ahhoz, hogy végezzenek velem, de a reflexeim egyszerűen túlmutattak minden korábban tapasztalton. Ha átszúrták a vállamat egy tőrrel, akkor nem megrökönyödtem a fájdalomtól, és képtelen voltam bármit is csinálni, hanem olyan érzés volt, mintha csak egy szúnyog csípett volna meg. Nem tudom, hogy az eluralkodott düh, vagy vérszomj tette ezt, de hatásos volt. Fél szemmel figyeltem a lányom és a fiam harcát, amiből jó ideig egyikük sem volt képes győztesen kikerülni. Ugyanazokat tudták mind a ketten, ugyanolyan korúak voltak. A lányom előnye a fürgesége, és ravaszsága volt, a fiamé pedig a brutális erő. Én addig az idősebb, tapasztaltabb vadászokat foglaltam le, hogy ők hadd rendezzék le ezt egymás között. Eggyel viszont nem számoltam, és csak annyit láttam, hogy a lányom oldalát egy nyílpuskából kilőtt vessző találja el, amitől megtorpan egy pillanatra. A fiamnak ez egy tökéletes pillanat lett volna, hogy végezzen a saját húgával, de ekkor szükségesnek éreztem a közbelépést. Vagy tíz centi mélyre vágott a vállamba a kardjával, mikor beugrottam a lányom elé. Ekkor viszont kiszedtem az övéből a tőrt, és a hasába szúrtam. Többször is, míg ki nem múlt. Ekkor pedig ott maradt még az az egy vadász. A nyílpuskájával tüzelt rám, már amilyen gyorsan újra tudta tölteni. Egy kard állt ki a vállamból, és vagy három nyílvessző az egész testemből, mire odaértem hozzá. A fogaimat megvillantottam ekkor, és temérdek mennyiségű vért szívtam ki a testéből. Ez történt hát. Egy rohadt boszorkány üldözése miatt így széthullott a családom. Meg kellett ölnöm a saját véremet, és el kellett árulnom azokat, akiket hosszú ideig barátomnak szólítottam.
A lányom ugyan nem volt a legjobb állapotban, de tudtam, hogy kutya baja sem lesz. A sebét lekezeltem, miután már jó messze jártunk attól a helytől, és csatlakozott hozzánk a másik vámpír is. Ez volt a kezdete az életem eddigi leghosszabb vadászatának. Sok helyen megfordultam, és számtalan ember vére száradt rá a kezeimre az idők múlásával. A korszakok változtak, és a megítélésem is a természetfelettivel. Eggyé váltam már velük egy bizonyos szinten, így muszáj volt rájönnöm bizonyos dolgokra. Például, hogy nem minden természetfeletti eredendően rossz. Vannak, akik egyszerűen csak békében akarnak élni. Így én is gondosan megválasztottam, kiket teszek el láb alól, ha valaki megbízást ajánlott nekem. De aki az utamba állt, a bosszúm útjába, ami Nidhyana levadászásáról szólt, azzal kérdés, és szemrebbenés nélkül végeztem. Szűk négyszáz évem alatt rengeteg fajjal találkoztam, de a legtöbb fejfájást mindig a boszorkányok okozták. Vagy csak én akadtam össze a rosszabbik fajtával, nem tudom. Egytől egyig mind végezni akart velem, így zsigerből elkezdtem megutálni a boszorkányokat. Volt egy-két ritka kivétel, többek között a lányom is. Időközben kiderült ugyanis, hogy az anyja vérvonalát boszorkányok gyarapították. Én legalábbis ezt tudtam csak elképzelni, mivel nekem azelőtt 38 évig egyszer sem mutatkozott semmi affinitásom a mágia felé.
Sok barátot, ismertséget szereztem az évek alatt. Rengeteg vadász is volt köztük. Bizonyítottam nekik, hogy nem minden természetfeletti rossz, többek között azzal, hogy megmentettem az életüket, vagy egyszerűen csak kisegítettem őket. Elismerem, nagy volt a kockázat, hogy eláruljanak, de szükségem volt szövetségesekre. És ez mind a mai napig így van. A korszakok változásával egyre több vadászcsoport lett elfogadóbb a természetfelettivel kapcsolatban. Pláne, mert rengeteg ismertség, barátság kötődött, ami generációkon át szájról szájra járt. De én csak nagyon ritkán dolgozom csapatokban. Magányos vadász vagyok, akiknek vannak barátai, akik ha a szükség úgy hozza, ki tudnak segíteni.

Kedves Connor!

Biztos vagyok abban, hogy Shalya már nagyon várt téged és biztosan örül annak, hogy ennyire hamar megalkotásra is került a karakter.

Örömmel láttam azt, hogy a lapod terjedelmes lett, mert mindig is jobban szerettem a hosszabb lapokat, hiszen sokkal több minden derül ki a karakterről. Jobban bepillantást nyerhetünk mind a természetébe, mind a gondolataiba és a múltjába is, hogy mi tette őt olyanná, amilyen most. Azt kell mondanom, hogy te ezt remekül bemutattad. Kíváncsi voltam, hogy miként fog megelevenedni ez a karakter, miként kerül kiszínezésre, de ahogyan eddig se, úgy most se okozott csalódást a lapod. Még mindig igazán remekül tudsz megjeleníteni dolgokat, illetve a történeted is csak úgy magába szippantja az embert.
Engem megnyertél a lapoddal és szerintem mást is.

Nem is nagyon szeretnélek tovább feltartani, hiszen biztosan nagyon szeretnének már veled játszani, így hess foglalózni, majd mehet is a játék! Jó szórakozást kívánok!